Ian
Nem is tudtam, hogy miért gondoltam, hogy megváltoztathatom ezt az egészet, és azt, hogy felfigyelne egy vak srácra. Ennek a Noah gyereknek még a hangjából is sugárzik a macsó és a határozottság.
Elfordulva az ajtótól a falnak vetettem a hátamat, miközben a szabad öklömmel a falba csaptam. A fájdalom, amely belenyilallt a kezembe, extra gyorsasággal férkőzött bele a fájdalomérzetért felelős központomba, amelytől felszisszentem, és válogatott káromkodások jutottak eszembe összesen öt nyelven. A számhoz emeltem, és mint egy kis gyerek a forró levest kezdtem el fújni, hogy kicsit enyhítsek ezen az érzésen, amely egyáltalán nem akart szűnni. Ellöktem magam a faltól, és komótos léptekkel indultam el a folyosón, hátha elmúlik ez a fájdalom, ám akkor döbbentem rá, hogy ez nem is a kezem miatt van, hanem azért, mert rohadt nagyot csalódtam. Még nem is Roxanne-ben, hanem sokkal inkább magamban. Megint hagytam, hogy egy csapdába vezessenek az érzéseim. Tisztára hülye voltam, pedig még Évának is megszavaztam volna. Annyira más volt, és különleges. Tiszta. Nem kertelt, kimondta az érzéseit, mondjuk ezeket lehet azért, mert egyszerűen szeretett kotyogni, mint a kávéfőző, és kibuktak belőle, mint a reggeli keserű cseppjei, de ez megadta a báját, még ha sokszor kegyetlenül is vágta az ember fejéhez a mondandóját. Angyali érzésekkel táncolt, ez egyszerűen még a vak is látta. Ezen még majdnem fel is nevettem. De komolyan! Teljesen megváltozik akkor a légkör. Betölti a teret az energiája, és az a nyugalom, amit neki okoz ez az egész. Egyszerűen mindenkinek kedve támad felkelni a kerekesszékből és eljárni egy rumbát, mert elhiszi, hogy képes rá. Lehet, hogy csalókának tűnhet ez a kép, és hogy ez akkor rossz, de nem. Ettől jobb elismerést egy táncos nem kaphat. Érezni egy dolog, de megélni ezt, kincs. És ez benne megvan. Annyira élő, annyira esendő, nem kötik szabályok és mégis képes felállni, ha megbotlik, bezzeg én. Bezzeg Ádám!
Elegem volt. Legszívesebben beszélnék a nagyfőnökkel, hogy hozza hamarabb az apokalipszist, és hagyjuk ezt az egészet. " Hé, Főnök! Kellene pár özönvíz, a tízcsapást meg kéne szorozni, vagy kettővel, és kellene nagy tűzijáték is tűzgömbökkel, meg villámokkal." Mondjuk kíváncsi lennék az arcára, ha ezt így előadnám neki. Biztos rögtön a pokol legmélyebb bugyraiba repítene, vagy még rosszabb. Szimplán kitaszít. De nem. Nem tenne ő ilyet. Tudja, hogy milyen hülye is vagyok. Amikor teremtett nem voltam kamasz, csak egyszerűen lettem, mint egy érett férfi. Arra bezzeg senki sem gondolt, hogy a Teremtés után ez a szülessünk újra abból fog állni, hogy még vagy hatvanszor el kell játszanom a lázadó pubertást, mert mindig feldobom a talpam!
Nem is értem, hogy mi ez az újjászületősdi. Mindenki más jobb esetben megszületik, végig járja a számára kijelölt utat, megkeresi a keresztjét, aztán ha azt leteszi tárgyal a nagyfőnökkel. Gondolom most azt kérdezed, hogy akkor mi van Indiával meg a reinkarnációval. Ez is egyszerű. Amikor elkezdődött a félsziget benépesítése, véletlenül pont fent voltam eligazításon az EmberEtlen részlegen, ahol véletlenül... Na jó, szánt szándékkal belenyúltam a gépbe, mert be akartam bizonyítani, hogy jó vagyok az irodai munkára is, csak ez persze nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Véletlenül a Lucif aktát nyitottam meg, ahonnan kirobbant a négy istennő prototípus, és onnan elszabadult az egész. Így ott reinkarnálódnak az emberek egy bizonyos ideig, míg rá nem jönnek, hogy a halál kapujában, mit is kell választaniuk: Csillag, vagy Kettős kereszt. Tök egyértelmű!
De ez is Lucifer hibája. Mint ez az egész. Ha ő nincs, akkor Éva nem megy szüretelni. De nem, neki mennie kellett. Ó, nők! Azóta nem eszek almát. Előbb enne meg engem, mint én őt.
- Ian! - Hallottam, ahogyan Roxanne a nevemet kiáltja a folyosón loholva, és átfutott a fejemen, hogy vajon mióta van a nyomomban, aztán meg rögtön az, hogy hangosan gondolkodtam-e, vagy sem. - Ian! Süket is lettél, bakker? - Érintette meg a vállamat, amitől felé fordultam, miközben próbálta rendbe hozni a légzését.
- Mi a baj? - Kérdeztem ingerülten, amitől éreztem, ahogy bent tartja a levegőt, és tétován leengedi a kezét, amelyet még mindig pár milliméterre tartott a karomtól.
- Én, csak.
- Mi a baj? Elvitte a cica azt az éles nyelved? - Kötöttem az ebet a karóhoz, habár tudtam, hogy csak a düh beszél belőlem. Még meg is rázkódtam egy pillanatra, mert a huzat - amely gondolom egy nyitott ablakból jött -, hűvösen érintette meg a bőrömet.
Olyan voltam, mint egy hisztis kiskamasz, aki nem kapja meg a hőn áhított legújabb típusú iPhone-t a szüleitől. Nem akartam őt bántani, de nem tudtam csak úgy, mint ha mi sem történt volna beszélni vele. Cikinek éreztem, hogy még mindig ezen lovagoltam, hiszen nem ígért nekem semmit, de a férfiúi büszkeségemet ez a kikosarazás a hátam mögött nagyon fájó pontnak számított.
- Ian? - Szinte láttam magam előtt, ahogyan ráncolt homlokkal, értetlenül megrázza a fejét elhaló, csodálkozó hangján. Éreztem rajta, hogy nincs jó napja, és le kellett volna állnom, megálljt kellett volna parancsolnom az érzéseimnek, de egyszerűen azok erősebbnek bizonyultak, és teljesen emberien kezdtem el perelni.
- Ian, Ian, Ian. Csak ennyit tudsz? Pedig nem ilyennek ismertelek ám meg. Mindig mindenről megvolt a véleményed, és mindig a kis csípős nyelveddel megmondtad a tutit - simítottam volna meg az arcát, ha nem üti el a kezem. - Mi a baj, Roxanne? Azt hittem hagyod, hogy a barátaid a lehető legközelebb legyenek hozzád - ragadtam meg őt a csípőjénél, és magamhoz húztam, mire ő a mellkasomat kezdte el ütni, míg nem eltaszított magától.
- Olyan egy bunkó tapló vagy! - Ripakodott rám remegő hanggal. - Annyira egy paraszt. Milyen jogon kémkedsz utánam, és kérsz számon rajtam dolgokat? Heh? Látom tévedtem, amikor megszavaztam neked a bizalmamat, hogy minden ember képes változni. Egy ugyanolyan gennyláda vagy, mint amikor először beszéltünk.
- Roxanne - léptem felé egyet, mert szavaira - amelyek elég visszafogottak voltak hozzá képest -, megremegett a lelkem, és tudtam, hogy túlléptem egy bizonyos határt.
- Ne gyere közelebb! - Sziszegte a fogai közül.
- Roxanne, én nem akartam, csak elragadott a hév - mentegetőztem, és még rosszabb érzés uralkodott el rajtam, amitől a hunyorogtam a szemüvegem alatt. A huzat egyre erősebb lett, amely hátra borzolta a hajamat.
- Miért kell mindenkiben csalódnom? Nem tudom elhinni - folytatta fojtott hangon, és éreztem, hogy próbálja visszatartani a könnyeit. - Miért jó ez nektek?
- Roxanne - ejtettem ki nevét, amely sóhajba fulladt, ahogyan felé tettem egy lépést. Hirtelen az indulat elszállt a fejemből, és a némaságtól kongtak a gondolataim. Nem találtam a megfelelő szavakat, pedig régen pikk-pakk lenyugtattam egy hisztis nőszemélyt, de most képtelen voltam rá.
- Roxanne? Csak ennyi? - Vett mély levegőt dühösen. - Ne gyere közelebb! - Tartotta felém a kezeit, amelyek pár centire helyezkedek el csak a mellkasomtól. A tenyeréből áradó forróság képes lett volna arra, hogy leolvasszon egy hűtőszekrényt.
Én közelebb léptem hozzá. Remegő kezét el akarta kapni, de megfogtam azt. Ez az érintés annyira lágyra sikerült, hogy még én is meglepődtem. A puha ujjbegyei végig simították akarva, vagy akaratlanul az alkaromat, amely mentén libabőrös lettem, de egy pillanat alatt megtört a varázs, hiszen kitépte magát a kezeim közül, haja suhogásából ítélve megfordulva vágtatott ki a nyitott erkély ajtón, és utána siettem.
A hetedik érzékem mindig időben jelzett, ha valami készülőben van. Ez most sem volt másképp. A szemüvegemet is levettem és a földre dobtam. A homlokomat ráncolva hegyeztem a fülemet, hogy Roxanne merre mozdult el.
- Rox, nem akartalak megbántani, csak ideges lettem és eluralkodott rajtam a... A... A vadászösztön.
- A vadászösztön? - Prüszkölte a szavakat.
- A vadászösztön.
- Mégis mire fel?
- Aj, Roxanne, nem vagy te hülye. Tudod, hogy működünk - vontam vállat. - Ha valamit, vagy valakit a közelünkben érzünk akkor, azt a személyt magunknak akarjuk.
- De én sosem adtam erre okot! - Csattant fel, mire elnevettem magam, és felbátorodva közelebb sétáltam hozzá.
- Nem-e?
- Nem! - Kötötte az ebet a karóhoz, és láttam magam előtt, ahogyan dühösen dobbant a lábával, majd szemeivel szikrákat szórva karját a mellkasa előtt összefonja.
- Emlékeztesselek arra, amikor táncoltunk a színházban? - Tettem még egy lépést felé, hogy jobban halljam, ahogyan bent tartja a lélegzetét.
Sejtésem beigazolódott és elmosolyodtam. Biztosra mertem venni, hogy az arca a piros rengeteg árnyalatában tündököl, miközben talán az ajkába harap, és próbál kieszelni egy csinos kis hazugságot, vagy füllentést.
- Elegem van belőled, Ian - sóhajtotta fáradtan, amely szörnyen meglepett.
Nem erre a felállásra számítottam. Az is sokkal jobban esett volna, ha elküld a fenébe, vagy kikel magából, vagy pofon vág. De ez a mélységes csalódottság -amely ködbe vonta az amúgy kellemes, bájos hangját-, szinte megfagyasztotta a vért az ereimben. Nagyon nyeltem, amely még az egyre erősödő szélben is szinte visszhangzott. Nem igazán csinált semmit, mert ugyanolyan közel maradt hozzám. Mondjuk azt éreztem, hogy tüzetesen szemügyre veszi az arcomat, mert tekintete a lelkembe égett. Nem láttam, de el tudtam képzelni, hogy hogyan néz rám.
- Ezt elszúrtam - jelentettem ki halkan, és elfordultam tőle.
Kezemet a korlátra tettem, és azt a látszatot keltettem, hogy figyelem New Orleans utcáit, épületeit, fel-alá járkáló embereit.
- Legalább valamiben egyetértünk - követte példámat.
- Tényleg nem akartalak bántani - fordítottam felé a fejemet, de ő megemelte az államat a kezével és kicsit elfordította.
- Tudom - suttogta, és heves pislogások között vettem egyre szaporábban a levegőt.
Ilyet még nem csináltak velem. Nem "néztünk" egymás szemébe senkivel, és nem beszéltünk így. A szívem nagyot dobbant a mellkasomban, és reménykedtem, hogy ez nem hallatszott. Az ajkam remegő mosolyba torkolt és inkább visszapillantottam az utca felé.
Idegen, de mégis annyira ismerős. Tisztára egy Csehov drámában éreztem magam.
Ellöktem magam a korláttól, hogy kiegyenesedve zsebre tudjam dugni a kezemet, de ekkor hatalmas reccsenés kíséretében a korlát kifordult, és Roxanne sikolya hasított át a fülemen.
Hasra vágódtam abban a pillanatban és utána kaptam. A foltok játszani kezdtek előttem, és lassan körvonalakat öltöttek az alakok. A lábamat beakasztottam a megmaradt korlát tartóoszlopaihoz és lelógva szorítottam Roxanne karját, aki ijedten lebegett a semmiben.
- Ne kapálózz! - Ordítottam le.
- Bocs, éppen jókedvemből a moonwalkot gyakorlom - ordított vissza felháborodottan, és ha nem lett volna ennyire abszurd a helyzet felnevettem volna.
- Így engem is le fogsz húzni - nyögtem, miközben megfeszítettem az izmaimat. - Próbálj megnyugodni! - Morogtam. Hallottam, ahogyan a korlát újból megreccsen, és tudtam, hogy nem bír el minket sokáig. - Roxanne, megpróbállak felhúzni. Kapaszkodj belém, és mássz fel!
- Ne legyél hülye! Akkor mi lesz veled?
- Ne most kezdj el hősszerelmest játszani, mert rögtön elengedlek! - Ordítottam felháborodottan. - Mássz már, az Isten szerelmére! - Erre a kijelentésre megdörrent az ég. - Úgy! Még Te is nehezítsd meg a dolgunkat!
Összeszedve az összes erőmet megfeszítettem a testem, a szemeimet összeszorítottam, és remegő tagokkal húztam őt felfelé, de megcsúszott, amitől én is elveszítettem az erőmet, és már csak egy kézzel kaptam utána, amelybe két kézzel kapaszkodott. A rántás túl erős volt, és a szabad kezemet a vállamhoz kaptam. Hallottam, valamint éreztem, ahogyan a vállam előre rándul, de megpróbálkoztam nem foglalkozni az erős fájdalommal, amely átjárta a lényemet.
- Ne félj! Foglak - lihegtem, miközben verejtékcseppek masíroztak végig az arcomon. Az ajkamba harapva engedtem le a másikat is. - Próbáljuk meg még egyszer - mondtam elhalva.
- Ian, nem fog...
- De fog! Próbáld újra, Roxanne! Gyerünk már! - Kiáltottam feszülten.
Megvártam, amíg elkapja a másik kezemet, és kifújva a bent maradt levegőt, megpróbálkoztam a lehetetlennel. Megfeszítettem magam újra és húzni kezdtem felfelé, de a sérült karom nem bírta. Újból próbálkoztam, de akkor éreztem, hogy rám nehezedik valami féloldalt.
- Add a kezed! - Kiáltotta a hátamról Noah, aki belém kapaszkodva nyújtotta a kezét Roxanne-nek. - Nem fogja elérni. Ádám, próbáld meg felhúzni egy kicsit, és elérem - kiáltotta, mire csak hunyorogva bólogatni tudtam.
Megacélozva magam, egy fájó kiáltással emeltem meg a karomat. Az ereim pattanásig feszültek, de sikeresen húztam őt fel. Noah, Roxanne után kapott, és megragadva őt húzta fel az erkélyre, majd engem a lábamtól.
Mind a hárman hatalmas légvételekkel feküdtünk hanyatt a csempézett erkély talapzatán, majd Noah összeszedve magát felállt, és elsétált, mintha mi sem történt volna. Távozását a cipőjének egyenletes kopogása jelezte.
- Egyedül is ment volna, Nisroch - szóltam utána, mire megállt.
- Hát persze - mondta, és hallottam a szavaiban bujkáló mosolyt, majd elment.
- Nisroch? Ádám? - szólalt meg értetlenül Roxanne. - Nem értem.
- Nem hinnéd el - sóhajtottam. - Ennyi kavarodás szerintem elég volt mára.
Nem mondott semmit, és egy jó ideig még nem szóltunk egymáshoz, de nem sokkal ezután, Roxanne mellém kúszott.
- Had nézzem meg a válladat - mondta halkan, és én nagy nehezen felültem. - Le kellene... Le kellene venned a felsőd. Ahogy látom vérzett is. Segítek - nyelt nagyot, majd a derekamnál megfogta a pólóm alját. Kézfeje lágyan perzselte az oldalamat, ahogyan óvatosan felhúzta a ruhadarabot. Vigyázva húztam át rajta a fejemet, és lassan, kimérten húzta ki belőle a kezeimet.
- Te jó ég - motyogott az orra alatt, és az ujjával félve, végig simított a vállam felületén.
- Ennyire szörnyű?
- Mi? Nem. Dehogy! - Hebegett, mire grimaszoltam egyet. - Oké. Borzalmas! A vállad kompletten előre ugrott. Olyan vagy, mint Quasimodo, csak te itt hordozod a púpodat, és az egyik csont átvágta magát a bőrödön. Kórházba kell mennünk. Most! - Pattant volna fel, de az ép karommal megfogtam a karját, és visszarántottam magamhoz.
Felszisszentem, ahogyan a vállamhoz csapódott a keze, de ez az érzés eltörpült amellett, hogy a karjaimban tartottam őt. A kezeit megigazítva a mellkasomra tette, míg én az enyémet a derekán pihentettem.
- Megijesztettél - mondtam ki egyszerűen, és megemelve a jobb kezemet tétován megsimítottam az arcát, és kisöpörtem onnan pár kósza tincset.
- Te is - suttogta lágyan. - De megmentettél, és köszönöm - erre a kijelentésre elnevettem magam. - Most min kuncogsz? - Értetlenkedett, és jeleztem neki, hogy álljunk fel.
- Te mentettél meg engem - mosolyogtam rá, és egy pillanatra látni véltem meglepett pillantását, majd az arcára egy apró csókot hintve indultam vissza az épületbe. - És most, ha megbocsátasz, randim van a suli ápolónőjével. Valaki eltörte a karom!
