Ádán keresi Évát - Kilencedik fejezet

Sziasztok! Nagyon sajnálom, hogy megint ennyit kellett várnotok az újabb fejezetre, csak az egyetem nem hagy kibontakozni. Ne haragudjatok nagyon! :)

Fogadjátok szeretettel!

Roxanne

- El sem hiszem, hogy tényleg kiszöktem a suliból. Hogyha ez kiderül! - hebegtem.

- Ha ezt még egyszer meghallom, azt is követelni fogom, hogy süket legyek - morogta Ian, hiszen egész úton ezen morfondíroztam és mindenféle üldözési mániával vegyítve, lelki szemeim elé tárult az igazgató szobája és a szent inkvizíció, valamint a legszörnyűbb középkori kínzómódszerek, amelyekkel majd az anyám, vagy éppen a tanárok fognak várni.

Persze, Iannek könnyű volt ilyen döntéseket hoznia. Ő nem félt ezektől a következményektől. Mondjuk lehet azért, mert ő alapjáraton is minden nap veszélynek van kitéve hiszen, ha nincs nála a tip-top fehér pálcikája, akkor bármelyik pillanatban elütheti őt egy busz, vagy simán belesétálhat egy lefedetlen aknába, de én nem vagyok ehhez hozzászokva. Rendben, tuti nem kínoznának meg, de egy intőt nem szívesen viselnék el. Totális depresszióba esnék miatta. Nem vagyok az a teljesen szorgalmas, színjeles diák, de ettől függetlenül nagyon nem mutatna jól egy ilyen kis móka az ajánló levelemben, mindemellett az önérzetemet is rohadtul bántaná.

- De, Ian - kezdtem volna megint, de leintett.

- Nem azért "szöktettelek" meg, hercegnő - karcolt a levegőbe az ujjaival idézőjelet -, hogy utána azt hallgassam, hogy vesselek a kutyák elé. Ne legyél már hülye! Visszacsempészni nem tudlak.

- Mindenre gondolsz, csak arra nem, hogy vész esetén, hogy menjünk vissza?

- Vész esetén? - nevette el magát. - Kérlek, Roxanne, ne nevettess!

- Azt sem tudom, hogy hova megyünk, és szerintem te sem. Sőt!

- Na, álljunk meg! - fordult felém. - Az, hogy vak vagyok, nem jelenti azt, hogy hülye is, oké? Kicsit próbálj meg bízni bennem, hidd el, nem fogsz belehalni.

- De, Ian! Legalább azt mondd meg, hogy hova megyünk. Lehet, hogy van egy rövidebb út is, amit ismerek...

- Nincs - nevette el magát. - Ha lenne, már nem lenne - jelentette ki, amiért ráncolni kezdtem a homlokomat. - Csak gyere utánam, kérlek!

- Hát, jó - sóhajtottam egy kisebb gondolkodási idő után.

Ian egy halvány mosoly kíséretében elfordult tőlem és elindult. Akkora rejtély volt számomra ez a fiú, mint Mick Jaggernek a mentes víz szilveszter éjszakáján. Kihúzta magát, megigazította a kabátját és határozottan közlekedett. Mintha csak egy napszemüveget tolt volna az orrára és poénból hord magánál botot. A szabad kezét maga mellett tartotta kicsit megemelve a tenyerét, hogy ujjaival érezze azokat a dolgokat, amelyek mellett elhaladt. Ha útkereszteződés volt, megállt mielőtt lelépett volna, körbenézett, fülelt és elindult. Elkezdtem csodálni. Egyszerűen nem tudtam feldolgozni, hogy ezt milyen mágikus erővel csinálja, hogy mi lehetett a trükkje? Óvatos volt, mégis határozott, tudta, hogy mit akar és ez áradt belőle. Nem hagyta, hogy bármiben megakadályozza, hátráltassa őt az, hogy nem lát. Lenyűgözött. Mindig tiszteltem az ilyen embereket. Ott volt például Nick Vujicic! Nem semmi élete lehet a kisembernek, de mégis panaszkodás nélkül teljes életet él, én meg azért is sokszor panaszkodtam, ha letört egy körmöm., szóval ez így eszméletlennek tűnt számomra.

Szorosan a nyomában sétáltam és lassan beértem mellé. Csendesen haladtunk egymás mellett és teljesen meglepő volt, hiszen olyan szintű nyugalom lett rajtam úrrá, amely az életemben ritkán öntött el, és nem szívesen törtem volna meg ezt az állapotot. Valami ilyesminek képzeltem el a lelkeket, amikor felkerültek a Mennyországba. Amikor úgy érzik, hogy nincs semmi problémájuk és teljesen súlytalanok. Amikor nem nyomasztja őket semmi, és kicsit megkönnyebbülnek, pedig azt sem tudják, hogy hirtelen mi történt, vagyis gondolom.

Hangot adva ennek a nyugalmi állapotnak sóhajtottam egyet megkönnyebbülten és akaratlanul is elmosolyodtam. Ian, mintha megérezte volna felém fordította a fejét és elvigyorodott. A szemeimet az égnek emeltem és belebokszoltam a vállába, amiért elnevette magát.

Beletúrva a hajamba néztem körbe, hogy hová is vezet ez a fickó, de halvány pink gőzöm nem volt arról, hogy New Orleans melyik részén vagyunk. A központ után elvesztettem a fonalat. Homlokomat ráncolva fordítottam a fejemet jobbra és balra, majd felmerült bennem a kérdés, hogy egyáltalán még a városban vagyunk-e.

- Nyugalom - mondta Ian.

- Biztos nem vagy baltás gyilkos? - köszörültem meg a torkomat. - Gőzöm sincs, hogy hol vagyunk.

- Ne aggodalmaskodj már annyit. Biztos tele vagy ráncokkal - hördült fel játékosan.

- Kac, kac - flegmáztam, de azért az arcomhoz kaptam. - Ian, hova megyünk?

- Milyen utca?

- Jesszusom, ne csináld már! Komolyan azt sem tudod, hogy... - kezét a számra tette és szinte láttam a káprázatos szemeiben a "Fogd be!" feliratot.

- Megkérdezem még egyszer: Milyen utcán vagyunk, Roxanne?

Nagyot nyelve elhúzódtam tőle és a falakon, vagy az utcák végén lévő táblákról próbáltam leolvasni valamit.

- St.Louis - közöltem, mire felnevetett.

- Akkor már csak percek kérdése. Gyere! - ragadta meg a kezemet és húzni kezdett maga után, amitől hirtelen szörnyen meglepődtem és szinte vonszolt, de észbe kapva a lábaim önálló életre keltek.

Nem akartam kérdezősködni, bár elég furcsa volt, hogy árkon-bokron keresztül át húz maga után. Persze, azon csodálkoztam a legjobban, hogy engem vagy hatszor minimum arcul csapott egy-egy faág, míg őt egy sem. Mi ez, ha nem diszkrimináció?

Teljesen letértünk az útról és a fűzfák ágaitól azt sem tudtam, hogy most merre tartunk. Madarak reppentek fel a magasba, ahogyan megzavartuk a turbékolásukat. Nem messze tőlünk, vad ugatásra lettem figyelmes, ezért elfordulva oldalra észrevettem, hogy egy drótkerítés mellett suhanunk el és kezdett eluralkodni rajtam valami bizonytalan, rossz érzés. Gondolkodtam azon, hogy van-e értelme annak, ha megkérdezem megint, hogy hova visz, de féltem, a kutya elé dob, hogy az szétszedjen, így ezt a lehetőséget nem kockáztattam meg.

- Mint mondtam, csak próbálj meg bízni bennem - mondta halkan, mire magasba emeltem a szemöldökömet. - Nem vagyok gondolatolvasó, csak úgy szorítod a kezemet, hogy félek kicsúszik a brumi maci.

- Ó, bocsánat - eresztettem el a kezét, amely tényleg a vörös ötven árnyalatában úszott, ahogyan simogatta azt. - De most már elárulhatnád, hogy hová is viszel.

- Majd mindjárt. Miért akarod elrontani a meglepetést? - csóválta meg a fejét.

- Miért akarsz, te meglepni? - vittem fel a hangsúlyt a kérdés végén ijedten, amitől egy őrült vékony hang jött ki.

- Miért kell neked mindent tudni?

- Miért kell mindig kitérned a válaszok elől? - emeltem fel a kezeimet, majd a combomhoz csaptam őket.

Balra hajtotta kicsit a fejét és értetlenül bámult rám felháborodottan. A homlokán apró láncok fodrozódtak, a szemüvege feje tetejére tolva pihent, így a kísértetiesen hátborzongató, mesés szemeit figyeltem megbabonázva, amitől megráztam a fejemet.

- Ha itt most ezen leállunk vitázni, akkor semmi értelme nem volt annak, hogy elhozzalak ide.

- Ide? Mert hol is vagyunk? - tért vissza a karakán énem, mire csak felsóhajtva hátat fordított nekem és elindult. - Ian! - kiáltottam fel. - Nem mozdulok egy tapodtat sem - fenyegetőztem, mire megvonta a vállát és folytatta az útját.

Dühösen fontam össze magam előtt a karomat és a lábfejemmel doboltam a földön tekintetemet belefúrva a hátába, mintha ezzel meg tudnám állítani, de ő csak menetelt előre, mint a rendíthetetlen ólomkatona.

- Elhoztál a semmibe, és képes lennél itt hagyni egyedül? - kiáltottam utána.

- Persze - üvöltött át a fákon, amelyek között az előbb eltűnt.

Mérgesen dobbantottam és elképzeltem, ahogy a fülemből kirobban a gőz, mint a mesékben. A kezeimet leeresztettem magam mellé és nagy levegőt vettem, még a fejemmel is köröztem egyet, hogy hatásosabban tudjak felszólalni:

- Ian, ne csináld már! Gyere vissza és menjünk innen, és hagyjuk egymást! - Válasz természetesen nem jött. - Ian! - kiáltottam megint, majd újra és újra egyre határozatlanabbul.

Kezdett rajtam eluralkodni a félelem, hogy tényleg itt hagyott, hogy itt merészelt hagyni. Lassan, kimért léptekkel elindultam arra, amerre eltűnt, hátha csak egy bugyuta tréfa, vagy valami ilyesmi, de ahogy haladtam előre, annál inkább elbizonytalanodtam, hiszen amerre néztem, csak fákat láttam és teljesen érintetlennek tűnt ez a terület, mintha nem is járt volna itt senki.

Készen álltam arra, hogy pánikba essek, és felhúzzam a nyúlcipőt, de ekkor Ian egy harci kiáltással nekem ugrott jobb oldalról, miközben átkarolta a derekamat és magára húzva estünk a földre, majd átfordított a hátamra, hogy ne én tanyázzak rajta, hanem fordítva.

- Nagyon cselese vagy, tudod, hogy kikaparnám a maradék szemedet is, mi?! - kiáltottam rá, mint egy eszelős, amiért ő csak nevetett.

- Ez jár annak, aki nem bízik bennem.

- Hogy bízhatnék benned, Ian? Semmit sem tudsz rólam és át is versz - köptem a szavakat, míg ő nyugodtan ült rajtam tovább.

- Roxanne, bármilyen hülyén hangzik, de én bízok benned.

- Mégis miért?! - kerekedett ki a szemem.

- Tudom meglepő - nevette el magát. - De van benned valami megnyerő. Persze az sem mellékes, hogy nem hagytad, hogy elcsapjon az a busz.

- Honnan tudod, hogy nem csak azért, hogy majd én lökjelek egy elé?

- Azt már megtetted volna - mondta, mire elhúztam a számat jelezve, hogy hát igen, majd folytatta -, de itt a másik példa, hogy kihúztál a szemetesből.

- Honnan tudod, hogy nem azért, hogy majd később egy busz elé lökjelek?

- Jaj, fogd már be!

- Jaj, szállj már le rólam! - hördültem fel, mire méltóztatott felállni rólam és lenyújtotta a karját, segített felállni.

Egy arasznyira voltunk egymástól, amikor felálltam és lenézett rám. Ilyenkor borsódzott a hátam, hiszen annyira valóságosnak tűnt, és reméltem, hogy lát engem, bár tudtam, hogy ez nem igaz. Egy különleges, megmagyarázhatatlan erő vett minket körül. Biztonságban éreztem magam és olyan érzésem támadt, mintha kerültünk volna már ilyen helyzetbe.

- Kérlek, Roxanne! Nem fogsz csalódni - mondta halkan.

Őszintének tűnt az arca, a tekintete és a szája szélében bujkáló mosolya, amelyet most visszatartott. Megadóan sóhajtottam, mire nevetve magához ölelt és a kezemet megfogva húzni kezdett maga után.

- Mielőtt megint elszorítanád a vérkeringést a kezemben, ha elhagyjuk a fákat, akkor ne ijedj meg.

- Mert mi lesz ott?

- Semmi olyan, amitől félned kellene. Csak egy... Hm. Egy fura ajtó - fordult felém grimaszolva, amitől magasba szökkent a szemöldököm és kezdtem megint bátortalannak érezni magamat.

- Ian...

- Nyugi már! Lazíts, három perc és megtudod, hogy hova hoztalak - jelentette ki, mire az egekbe emeltem a szememet és megcsóváltam a fejemet.

Olyan ez a gyerek, mint az időjárás. Néha jó, néha rossz és az őrületbe kerget, de erőt vettem magamon, nyugalmat erőltettem a lelkemre és eltereltem a figyelmem.

Szemeimet a magasba emeltem és figyeltem, ahogyan a fák ágai miként keresztezik egymást a Nap simogató fényében. A levelek árnyékai mozaikként festették körbe a gallyakat. A madarak andalító dallal zizegtették a csendet. Maga volt az éden, tökéletesnek hatott és érintetlennek, amit eddig még nem vettem észre... És most sem tudtam vele azonosulni. Idegennek tűnt és távolinak. Sosem vágytam ilyesmire, vagyis de, hiszen minden lány álmodik arról, hogy koronával a fején hintón fogják furikázni a fenekét, mintha ez lenne a világ legnormálisabb dolga, viszont nekem hamar rá kellett döbbennem arra, hogy nem így működnek ezek a pillanatok, hiába próbálunk tenni ellene. Zavart ez a mesebeli táj, így visszafordítottam a tekintetemet az égről, és meglepve figyeltem, ahogyan Ian egy zsilip mellett áll. Azt sem vettem észre, hogy elengedte a kezemet.

- Te... Te komolyan le akarsz vinni a csatornába? Láttam ám a Macskanőt, be nem megyek oda - fontam össze a karomat a mellkasom előtt.

- Pedig Hale Berry szerkója nagyon dögös volt.

- Miből gondolod, hogy én... - oldalra fordította a fejét és a homlokát ráncolta Ian, amitől elpirultam. - Oké, tényleg nem.

- Nem a csatornába megyünk - mondta és elfordította a zárat és nagy hangzavar közepette szélesre tárta az átjárót. - Kisasszony - tessékelt be egy lágy kézmozdulattal, miközben meghajolt.

- Szerintem ez nem a legjobb ötlet - grimaszoltam.

- Mintha azt mondtad volna az imént, hogy megpróbálsz bízni bennem - egyenesedett ki. - Nem lesz baj, Roxanne.

- Hát, jó - vettem egy mély levegőt és besétáltam a sötét folyosóra. - Merre?

- Menj csak egyenesen, követlek - húzta be az ajtót, vagy mi az. - Ez egy olyan hely, amelyről nagyon kevesen tudnak, Roxanne. Még valamikor az ötvenes években zárhatott be, majd a hetvenes években lepték el a jampik - magyarázta Ian, amiért értetlenül meresztettem a szememet a vaksötétben és ügyeltem arra, hogy ne essek el, ő pedig otthonosan lépdelt mellettem. - Ha jól tudom itt próbált Kay Lenor is pár éven keresztül.

- Kay Lenor? Az Akadémia vezértáncosa? - álltam meg egy pillanatig elképedve.

- Bingó! - csettintett egyet.

- Mégis, hol vagyunk? - fordultam meg a tengelyem körül a sötétben.

- Egy, kettő, három és... Voala! - csapott le egy kart Ian, amelytől fokozatosan kigyulladtak a fények.

- Jesszus! - képedtem el.

Egy poros színházteremben voltam. A pislákoló fények betöltötték az aranyozott kupolájú teret, a falakon bordó tapéta futott végig, amely már sok helyen lekopott, leszakadt. A székeket a pókháló és a por lepte be, a páholyról letört korlátok integettek vissza. A vörös függöny egyik szára szakadtan pihent a sarokban, míg a másik eltakarta a színt. Hangszerek sorakoztak odalent, kották hevertek a padlón.

Libabőrösen hunytam le a szemeimet és szívtam magamba az ódon épület illatát, az előadások szellemét és az álmokat, amelyek minden oldalról özönlöttek felém. Szinte éreztem, ahogyan megnyílik a szívem, hogy be tudjam fogadni mindazt, ami elém tárult. Leírhatatlan érzés fogott el, amelytől megborzongtam.

- Nem értem - szólaltam meg.

- Hm?

- Nem értem, hogy miért hoztál ide - lépkedtem Ianhez.

- Tetszik? - tette fel nemes egyszerűséggel a kérdést, amely miatt újra körbe néztem.

- Igen, de akkor sem értem.

- Figyelj, a múltkor elszúrtam a próbádat, de nem akartam. Gondolom megijedtél és azért mentél el végül. Mindegy is - hessegette maga előtt a levegőt. - Az a lényeg, hogy nem szabad megfutamodnod a félelmeidtől, hiszen az csak még egy ok, hogy próbálkozz.

- De én nem is...

- Kérlek, Roxanne. Ha tehetted volna hatvanhatszor visszafordulsz a suliba. Ez majdnem ugyanaz. Sőt, talán fontosabb, mert táncoltam veled és éreztem, hogy mire vagy képes.

- Most komolyan ahelyett, hogy elvittél volna egy kávéra, hogy ezt elmondd, kutyagoltattál több kilométert?

- Látom kiragadtad a lényeget - mondta szarkasztikusan. - Nem. Azt szeretném, hogy táncolj nekem... Vagy velem.

- Minek? Hisz úgy sem látod - ráztam meg a fejemet és elfordultam, de ő a kezem után kapott, amitől kénytelen voltam ránézni és visszalépni egy lépést.

. Nem vagyok teljesen vak.

- Aha! - mutattam rá vádlón. - Tudtam! - erre Ian felnevetett.

- Nem úgy értem, ahogy gondolod. Tehát, a látásom még visszatérhet egy speciális műtét során, ha sikerül, bár elég kezdetleges technika. Foltokat látok a sötétben, például a gyors mozgások ívét, vonalát. Tehát, ha lekapcsolom a fényeket valamilyen szinten foglak látni és így törleszthetek az elmaradt próbád miatt. Na? Vagy csak félsz?

- Mégis mitől félnék, Ian?

- Hogy nem vagy olyan jó, mint hiszed - vont vállat.

- És ezt te milyen jogon vágod a fejemhez?

- Zenor nem mesélt rólam, igaz? - kérdezte vigyorogva, amitől csípőre tettem a kezemet.

- De mesélt, hogy akkora képed volt, amitől nem fértek el a lépéseid. Most már menjünk - feleltem flegmán, de ismét megragadta a karomat, megpörgetett és magához húzott.

Nagyot nyelve pásztáztam az arcát, ahogyan lefelé nézett.

- Csak egy tánc - suttogta.

- Nem értem, hogy miért erőlteted.

- Hogy megismerj, és ne egy tévképzet alapján ítélj meg - felelte, miközben a kezét gyengéden végig húzta az enyémen és elengedett.

- Szerintem eleget láttam és hallottam - léptem el.

- Utána békén hagylak - jelentette ki. - Rajtad áll, hogy jók leszünk-e vagy sem. Na? - elképedve bámultam őt sokáig, mire elnevette magát. - Hallgatás beleegyezés - és elindult hátra, ahol lekapcsolta a fényeket, csak a páholy felettit hagyta égve, majd vissza sétált hozzám és megfogta a kezemet.

Előre léptünk pár lépést, majd magához húzott és szorosan tartva megforgatott, de nem engedett. Kezét lecsúsztatta a derekamra, míg én a bal lábamat az övé köré fontam és mélyen átengedett a másik oldalra, a hajam a port seperte a lábunknál és ügyelve a tartásomra egyenesedtem vissza, az orrunk szinte összeért és kerestük egymás tekintetét, aztán megtolt a kezével, és lendületet véve a szabad lábammal ívesen átfordultam a másik oldalra, és ő követve fordult meg a tengelye körül, amelytől a másik lábam is kiszabadult. Leroskadtam a földre, ő kezemért nyúlva rántott fel és húzott magához át a színpad túlsó végébe, ahol maga felé fordított, majd két emelés követte egymást, amelyben végig simítottam az arcán. Ahogyan táncoltuk a köröket megalkotta dobogásunk, és szívverésünk zaja a saját zenénket. Kegyetlen felismerés volt számomra, hogy élvezem ezt a helyzetet, hogy itt van velem és rám figyel, értem csinálja. Vigyázva tart, mintha nem lennék más, mint egy törékeny porcelánbaba, ahogyan figyel. Látom, ahogy lát, vagyis valamit és ettől megdobbant a szívem és zavarba jöttem. Elvesztettem az egyensúlyomat, nem tartottam magam és rosszul érkezve elestem, és őt is magammal húztam.

A páholy szikár fényei árnyékokat táncoltattak az arcán, ahogyan egy centire lebegett előttem.

- Most látsz? - vettem szaporán a levegőt, a szemeibe fúrva a tekintetemet.

Megrándult az arca, és felemelte a jobb kezét, amellyel végig simított az arcomon és oldalra sepert néhány hajtincset, amelyek a keze ügyébe estek.

- A szemeidet - mondta alig hallhatóan, de elmosolyodott. - Nyílt, őszinte és káprázatos - pislogott egyet, és elhúzta a száját és éreztem, hogy egy komplett állatkert bulizik a hasamban. - De csak eddig tartott.

- Mint ahogy ez is. Mit keresnek maguk itt? - világított ránk egy biztonsági őr a zseblámpájával, ahogyan idegesen adta az ütemet, mint Zenor a lábával. - Ez tiltott helyiség!

Azzal a mesebeli pillanat elillant, amivel még én is meg tudtam volna barátkozni...