Ádám keresi Évát - Tizenötödik fejezet

Sziasztok kedveseim!

Itt az újabb rész, újra nagy kedvencetek szemszögéből. Remélem szeretni fogjátok ezt a részt.

Kellemes olvasást kívánok hozzá!

A véleményetekre újfent kíváncsi vagyok, szóval ne féljetek nyomot hagyni magatok után!

Legyetek rosszak, keressétek ti is az Ádámotokat, vagy éppen az Évátokat! :)

Ian

Hunyorogva léptem ki az ajtón. Mélyet szippantottam a szmogba áztatott levegőből, és kifújva azt a farmerzsebembe rejtettem a kezeimet. A napfénye megcsillant az ablakokon lévő vízcseppeken, valamint a kátyúkban összegyűlt tócsákon. Még mindig nem szoktam meg ezt a helyzetet és akaratlanul is hunyorognom kellett, viszont mosoly suhant át az arcomon, ahogyan pásztáztam a környéket.
Szinte semmi sem változott. A graffitiket mondjuk átfestették a szemben lévő tömbház falán, füvesítették a közelben lévő üres placcot, ahol most egy csomó fiatal járt-kelt, és bezárt a sarkon a Rockadilly, talán New Orleans, inkább az egész világ legjobb helye. Amikor beléptél szinte azonnal visszarepültél a hatvanas évekbe. A falakon Marilyn Monroe, Audrey Hepburn, Vivien Liegh, Sophia Loren és nagy színésznők képei mosolyogtak vissza, és természetesen helyet foglaltak mellettük Elvis képei, a Beatles alakjai, dedikálások tömege, Ray Charles szemüvegek és még sorolhatnám. Bakelitlemezek lógtak a plafonról, a dohos illat kellemes esszenciává vált a gyér megvilágításban.  Az üzletet egy idősebb úr vezette, aki mindig George Bergernek hitte magát, és mindig, ha valakit nem sikerült rávennie, hogy vegyen meg egy lemezt első sorban nézhetted végig az I got my life előadását, és inkább vásároltál valamit, ha még csak az egy pengető is volt. Ez az úr féltve őrizte a pénztár felett lebegő gitárt, amiről az a hír terjedt, hogy Elvisé volt. Természetesen senki sem akarta őt elszomorítani, hogy hét dollárért még az ebayen sem lehet venni egy elvises ereklyét. Kíváncsi lettem, vajon mi történhetett, hogy bezárt az üzlet? Öt éve még üzemelt, és minden rendben volt, legalábbis úgy tűnt. Erre a gondolatra halkan prüszköltem, hiszen én tudhatom a legjobban, hogy semmi sem az, aminek látszik.
Kimért léptekkel elindultam az utca mellett parkoló autómhoz. Kinyitottam, és a kesztyűtartóból elővettem a szemüvegemet. Bágyadtan néztem és simítottam végig a felületén. Tartózkodtam tőle, de nem tudtam elszakadni tőle. A közelemben akartam tudni, mert nélküle nem voltam biztos magamban. Ahogy ott állt. Ahogyan mozgott. Láttam, ahogyan megfeszültek az izmai, amikor meglátott, és kezdett egy hevesebb körbe a teremben. A mimikája, a gesztusai megragadták az ember figyelmét, és ehhez kapcsolódott az a hihetetlen kecsesség, amellyel operálta a mozdulatait. Gyönyörűen kivitelezett minden egyes lépést. Ha az ember jól figyelt szinte látni lehetett, hogy a levegő felsóhajt, amikor az arca előtt kecsesen elhúzta a kezét és fordította el a fejét. Belebizsergett a gerincem is, és képes lettem volna órákon át elnézni őt. Sőt, meg is fordult a fejemben, hogy menten magunkra zárom az ajtót, vagy éppen fogom és tiltakozást nem tűrve elrabolom és elviszem valahova, mondjuk a csatornába. Ott senki sem keresne minket.
Annyira bájos volt, és mégis nőies, ahogyan a hajgumi kiesett a hajából, és az összekócolódva csapzottan hullámzott a hátán. A szemüvege a lemezlejátszó mellett helyezkedett el, így üde zöld tekintetének az elkenődött szürkés smink még mélyebb tartalmat adott. A kecses nyaka oldalán egy aprócska anyajegy pihent, szinte nem is lehetett észrevenni, csak a mozdulat miatt láttam én is. Vállai szélesek voltak, de mégis nőiesek, aztán az idomairól nem is szeretnék beszélni. Nem volt az a modell alkat igazából, de szörnyen jól állt neki az, amit csinált. Nem egy hájas disznót kell elképzelni, aki még a sárt is taszítja magáról, hanem egy kellemes női jelenséget, aki mellett bárki szívesen felébredt volna.
Aztán amikor közelebb jött, és a nyakamba ugrott. Még ennyire nem örült nekem senki, még a saját édesanyám sem. Ahogyan magához ölelt, megbabonázott.
- Te komolyan vezetni akarsz? - Zökkentett ki a gondolkodásomból, ahogyan ott állt előttem karba font kézzel.
- Miért ne? A jogosítványomat nem vették el.
- A jogosítványodat? Ian, tizennyolc vagy, négy éve nem látsz. Hogy lett neked jogsid? - Nézett rám furcsán, mire elnevettem magam.
- Úgy, kedves angyalom, hogy huszonegy vagyok, csak nem tudtam befejezni a gimit a szemes incidens miatt. Szerinted miért vagyok magasabb, sármosabb, és okosabb, mint a többi srác?
- Meg szerényebb - jegyezte meg kurtán. - Te most komolyan huszonegy vagy? El sem hiszem.
- Nagyon sok olyan dolog van, amit nem tudsz rólam.
- Az kellene még a lelkivilágomnak, hogy kiderüljön, hogy van öt gyereked, meg egy feleséged mondjuk Kubában - gesztikulált hevesen.
- Mert miért bántaná ez a tény a lelkivilágodat? - Vigyorodtam el. - Csak nem beindult nálad is a vadászösztön?
Erre a kérdésre szinte kővé dermedt, és hatalmas pupillákkal nézett rám.
- Roxanne, mi a baj? Csak vicceltem, nincs gyerekem, sem pedig feleségem - léptem hozzá közelebb és a kezemet a vállára tettem.
- Nem. Nem is az - rázta meg a fejét és rám pillantott. - Csak, hogy... Hogyan mondtad?
- Mert miért bántaná ez a tény a lelkivilágodat? - Ráncoltam a homlokomat.
- Nem. Amit utána mondtál!
- Ja, hogy beindult nálad is a vadászösztön? - Kérdeztem, majd észbe kapva eszméltem fel, és vélhetően kiült a döbbenet az arcomra.
- Ian, te ezt már mondtad nekem. Mi erről már beszéltünk - mondta kicsit zavartan, mire bólogatni kezdtem.
- Nekem is rémlik valami, de az...
- Álom volt?
- Álom volt - mondtam halkan, értetlenül.
- Álom volt - ismételte meg suttogva.
Közelebb léptem hozzá, és a frufruját elsepertem a homlokáról, majd tüzetesen szemügyre vettem a szeme fölötti alapozó tömeget. Óvatosan végig simítottam a bőrén, és többször megismételtem ezt a mozdulatot, hogy a saját szememmel lássam a zúzódások nyomait. Ő a szemeit lehunyva állt előttem, mint akinek földbe gyökerezett a lába, és legszívesebben diadalmasan elmosolyodtam volna látva, hogy a libabőr miként fut versenyt a nyakán, és a karján. Aztán megpillantottam a lilás foltokat a homlokán.
Tekintete szinte lyukat égetett bennem, majd nagyot nyelve a vállamra tette a kezét, amit óvatosan, egy enyhe grimasszal jutalmaztam.
- Ez lehetetlen - csóválta a fejét. - Vagy, most is csak álmodok?
- Vagy csak ugyanazt álmodtuk - mondtam.
- De az feljogosít arra, hogy megsérüljünk? - Pislogott értetlenül. - Olyan ez, mint az Eredet.
- Eredet?
- Tudod, a film. Leonardo DiCaprio, Joseph Gordon-Levitt.
- Valamilyen női színésznőt nem tudnál mondani? - Szemöldöke a magasba szaladt, mire elnevettem magam. - Oké, rendben. Tehát a titanicos ürge filmje.
- Igen. Igazából arról szól, hogy egy hapsi képes beférkőzni álmokon keresztül az emberek fejébe és gondolatokat lop, de nem szeretnék többet mondani, mert túl spoileres lenne.
- Na, állj! Most komolyan a spoilerek miatt aggódsz? - Tártam szét a kezemet hitetlenül.
- Hát, igen. A világ egyik legjobb filmje - vont vállat, mire elnevettem magam.
- Ez annyira abszurd.
- Mint ahogy ez is.
- Na, jó. Üljünk be a kocsiba, és menjünk innen. Közben gondolkodhatunk ezeken a véletleneken - mondtam egy rövid idejű morfondírozás után, majd kinyitottam neki az ajtót.
Először nem akart beszállni, majd megadva magát becsüccsent az anyósülésre. Rázártam az ajtót, majd a volán mögé ültem. A szemüvegemet felvettem, bekötöttem az övemet, majd beindítottam a járművet. Oldalra pillantva láttam, ahogyan feszengve ül mellettem Roxanne és az övet markolja, miközben folyamatosan kifelé pislog az ablakon. Biztosan azon gondolkodott, hogy mindjárt meghalunk, és ennyi volt. Nem járt végül is messze az igazságtól, mert bele kell jönnöm ennyi kihagyás után a vezetésbe megint, de óvatosan, ügyelve arra, hogy ne ugorjon ki az első adandó alkalommal elindultunk. Az első pár méterig lélegzetvisszafojtva ült mellettem, majd kifújva azt, ellazult.
Elmosolyodva kapcsoltam be a rádiót.
- Amúgy leestem a lépcsőn. Alvajáró voltam, és akkor ment ki a vállam - pillantottam rá.
- Én is lefordultam az ágyamról - mondta. - Sokszor vannak rémálmaim.
- Mikről? Például ez is. Meg nem tudom. Visszatérő álom, hogy egy nagy zöld területen fekszek, vagy mászkálok anyaszült meztelenül és keresek valakit.
- Bezzeg ezt nem tudtam volna álmodni - vigyorodtam el, mire szem forgatva elmosolyodott és ismét némaságba burkolózott. - Roxanne, mi a baj? Nem szoktál ilyen csendben lenni, meg nem így képzeltem el az arcodat, hogyha éppen minden rendben van. Szóval?
- Miért? Hogy képzelted el? - Nézett rám, miközben a homlokát ráncolta. Ez valami fura szokása lehetett, mert mióta megláttam, szinte csak ezt csinálja. Aztán láttam megcsillanni valami aprócska dolgot a szemében. A kíváncsiság keveredett valamivel, de nem tudtam volna megfogalmazni. A merengésemből az zökkentett ki, hogy hátulról ránk dudáltak.
- Nem is tudom - vontam vállat grimaszolva egyet. - Lelki szemeimmel már nagyon sokszor elképzeltelek. Vidáman, dühösen, miközben táncolsz, vagy éppen mérgesen dobbantasz a lábaddal - vigyorodtam el, és oldalra sandítva megpillantottam elképedt arckifejezését. - Most mi van? Ha az ember nem lát, nagyon sok dologra odafigyel, finomodnak egyéb érzékszervei is. Teljesen más az, aki látott már ezelőtt - csóváltam meg a fejemet, miközben kerestem a megfelelő szavakat. - Számtalanszor elképzeltelek már.
- És? - Érdeklődött halkan. - Megfelelek a fejedben lévő képnek?
Rápillantottam. Szemeit elkapva egyenesen előre nézett. Egy apró mosollyal nyugtáztam ezt a gesztust, majd befordultam a sarkon, leparkoltam. Kipattantam, és már az anyósülés mellett is termettem, hogy segítsek neki kiszállni a kocsiból.
Az ujjaink összeértek, tekintetünk találkozott.
- Sokkal jobb vagy, mint a fejemben lévő kép - mondtam komolyan, mire ő elpirult a púder alatt és zavartan elkapva a kezét a hajába túrt.
- Hová hoztál? - Köszörülte meg a torkát, miközben kimért léptekkel elindult előre, amit én majdnem kinevettem.
- Úgy gondoltam beülünk a Nanny-be, és megiszunk valamit - értem utol.
Kezemet a hátára téve mutattam az utat, hogy merre menjünk. Nem húzódott el tőlem, aminek megörültem. Mégis elengedtem és előre sietve nyitottam neki ajtót. Ő ott megállt, habozott, majd felém fordult.
- Figyelj, én nem akarom, hogy valami félreértés legyen. Annyi szarság borult mostanában a nyakamba, nem akarom, hogy te...
- Csst! - Tettem az ujjamat a szája elé, amire bekancsított. - Úgy látom, visszanőtt a lepénylesőd - nevettem el magam. - Nyugodj meg. Nem akarlak átverni - mosolyodtam el, mire hatalmasat sóhajtott, és besétált a kávézóba.
Rögtön utána osontam úgy mosolyogva, mint egy óvódás, akit éppen megdicsért az óvónő, de ez a pillanatnyi öröm azzal a lendülettel el is múlt, ahogyan az egyik asztalnál megpillantottam egy régi ismerősömet.
Nagyot nyelve követtem Roxanne- az egyik asztalhoz.
- Baj van? - Kérdezte, a sokadik hátra pillantásom után.
- Nem, nem, csak olyan fura megint látni itt a dolgokat - humbukkoltam egyet, mire elmosolyodott.
- Értem. Figyelj, elmegyek mosdóba, mindjárt jövök.
- Rendben - bólintottam, mire már ott sem volt.
Megvárva, míg eltűnik a női piktogramú ajtó mögött felálltam, és átsétáltam a kávézó végébe ülő sötét ruhába öltözött, tar kopasz férfihoz.
- Mit akarsz tőlem, Geva? Marc küldött?
- Miért vagy ilyen hepciás? Ülj már le kicsit - húzta ki nekem a maga melletti széket.
- Inkább állnék - jegyeztem meg, mire rám pillantott szinte áttetsző szemeivel, és visszanyelve a torkomba ugró gyomromat, leültem.
A tenyerem izzadni kezdett, és folyamatosan a mosdó felé pillogtam.
- Mintha feszült lennél - öntött cukrot a kávéjába, amivel megkínált, majd amikor visszautasítottam vállat vonva visszarakta a helyére. - Hát, jó. Úgy látom, nem vagy beszédes kedvedben.
- Miért vagy itt? - Tettem fel újra a kérdést. - Mit akarsz?
- Csigavér, öregem. Nem hajt a tatár. Kivételesen nem Marc küldött a nyakadra.
- Akkor ki?
- Egy felsőbb hatalom - kocogtatta meg a csészéjét hosszabb karmaival, miközben elmosolyodott, és kivillantak tűhegyes fogai, amelyek között még oszladozó húsdarabkák foglaltak helyet.
- Miért pont neked szólt volna?
- Nisroch elfoglalt, és te csinálsz nagyobb hülyeségeket - mondta, mintha mi sem lenne ennél természetesebb. - Hagyd békén a lányt. Nem vagytok egy súlycsoport.
- Te mégis ezt honnan látod?
- Jaj, kérlek! Olyan az élet, mint egy üveggömb. Minden oldalról premier plánban látjuk, hogyan bénázod el az egész küldetésedet.
- Nem valami szuperhős vagyok, oké? - Vetettem oda mérgesen.
- Az első ember vagy, ember! Évát kellene keresned, nem pedig egy csinos leányzó után futnod.
- Mi van, ha ő Éva? - Csattantam fel.
- Ő Éva? - Szegezte nekem a kérdést, ahogy előre hajolva farkas szemet néztünk egymással.
- Nem - nyeltem egyet. - Nem ő az -feleltem, mire összecsapva a tenyerét hátra dőlt.
- Akkor ennyi volt a feladatom - jegyezte meg, és csettintve egyet eltűnt, mire visszatámolyogtam az asztalunkhoz.
Gondolkodóba esve töprengtem ezen az egészen. Miért ne lehetne Éva? Ha nem Roxanne lenne, simán rá lehetne sütni, hogy tök úgy néz ki, mint Éva. Mik a jelek, Istenem? Pedig érzem azt a kapcsot köztünk. Vagy csak nem vagyok hű magamhoz?
- Szia! - szólítottak meg, mire felkaptam a fejemet, és egy gyönyörű vörös hajú nő állt előttem. - Szabad ez a hely? - Mutatott magam mellé, mire beljebb csúsztam ámulva.
Ennél szebbet még nem láttam. Hatalmas zöld szemei csábosan meredtek rám, a haja a derekát simogatta.
- Láttalak már erre? - Szegezte nekem a kérdést, miközben megbillegtette a vállát, és a mosolyától apró gödröcskék jelentek meg a szája szegletében.
- Öhm... Te lehet láttál már engem, de ez fordítva nem biztos, hogy így van - jegyeztem meg, mire töprengve szürcsölt bele a turmixába.
- Mire gondolsz?
- Ian vagyok - mutatkoztam be.
- Amanda - fogtunk kezet, és mintha megállt volna az idő.
Érintése perzselte a bőrömet, és belesajdult a bordám, amitől grimaszba húztam az arcomat.
- Hát ez furi volt - nyögte be.
- Te... Te is éreztél valamit?
- Lehet csak beképzeltem - vigyorodott el. - A helyes srácok érintésére sokszor libabőrös leszek.
- Zavarok? - Jelent meg Roxanne karba font kézzel az asztalunk mellett.
- Igen - vigyorodott el Amanda, aki a tenyerét a combomra fektette.
- I... - És a tekintetére, rögtön észbe kaptam. - Nem, természetesen nem zavarsz - fogtam meg Amanda kezét, és lepakoltam a nadrágomról.
Láttam a két lányon, hogy vérszemet kapva méregetik egymást, és azért imádkoztam, hogy csak a szememet ne bántsák.
- Hát jó, úgyis dolgom van - állt fel pucsítva mellőlem Amanda, és betekintést adott mélyebb dolgokba, amitől még én is zavarba jöttem.
Kínzó lassúsággal állt fel, és nagyon erőlködtem, hogy ne harapjak az öklömbe.
- Azért majd hívj fel -  nyújtott át nekem egy cetlit, amit hirtelen elővarázsolt a szűk farmerjának a fenékzsebéből. - Csá, lúzer - vetette oda Roxanne-nek, aki egy flegma mosollyal jutalmazta ezt az odaszólást, majd kérdőn pillantott rám, míg én figyeltem a ringó csípővel távozó lányt.
- Csak megjelent, és ideült - emeltem fel mentegetőzve magam előtt a kezeimet.
- Hát, persze - emelintette meg szarkasztikusan az egyik szemöldökét.
- Ülj már le. Kérlek! - Unszoltam.
Bevetettem a legcsábosabb nézésemet is, de hiába, majd inkább bekancsítottam, mire fejcsóválva leült elém.
Megkönnyebbülve néztem bele az itallapba, hogy nem ment el, mégis az ajtó felé bámultam. Annyira más volt ez, annyira furcsa. Mintha régen, ami egy lett volna, de külön vált, újra találkozott.
Felnézve oldalt megláttam Gevat, aki elvigyorodva mutatott az ajtó felé, majd Roxanne-re.
Most hagyjam itt?