Ádám keresi Évát - Tizenhatodik fejezet

Roxanne

- Na, mi a helyzet szépségem? - Huppant be mellém Noah, miközben a kávémat kavargatva bámultam kifelé a hozzám legközelebb eső ablakon.
- Csáó, Noah - sóhajtottam miután feleszméltem és visszazuhantam a földre.
- Mi van, hé? - Csettintgetett a szemem előtt, mire felvontam a szemöldökömet.
Felkönyökölt az asztalra, és bizalmasan előre hajolt, mintha mi sem lenne természetesebb. Furcsállva figyeltem arcvonásait. Ezt ő is egy hunyorgással jutalmazta, majd mielőtt bármit kérdezhetett volna az egyik pincérnő mellénk libbent, és ezer wattos vigyorral pásztázta szemeivel ezt a hímek mintapéldányát, és nyájasan kérdezte, hogy mit hozhat, mintha csak annyit mondott volna, nyugodtan letépheted a bugyimat.
Noah, hátra dőlt és elmosolyodott a szőke lófarkú, szeplős arcú lánykán.
- Mit ajánlasz? - Pillantott rá kacéran, és láttam, hogyan pirul fülig. - Van olyan édes dolog, mint te?
Grimaszolva fordultam el utánozva az öklendezést, amiért az asztal alatt Noah gyengén megrúgta a lábamat. A pincérlány idegesen a hajába túrt, és hebegett össze vissza.
- Tudod mit? Egy espressot kérek - mosolygott rá, mire a lányka szégyenlősen elvonult.
- Van olyan édes dolog, mint te? - Utánoztam nyávogó hangon hevesen gesztikulálva.
- Csak nem féltékeny vagy? - Húzogatta a szemöldökét vigyorogva.
- Távol áll tőlem az ilyen. Inkább az zavar, hogy eltűntél vagy két hétre, semmit sem tudtam felőled, és...
- És hiányoztam neked - vágott a szavamba.
- És nem, nem hiányoztál, hanem most ideülsz és megint megkeseríted a napomat - támaszkodtam fel az asztalra, miközben heves pislogások között rámosolyogtam.
- Ez a feltételezés fáj. Nagyon fáj - tette két tenyerét a szívere, és összerándult arccal színészkedett. - De megbocsátok neked, ha eljössz velem este egy buliba - dőlt hátra karba font kézzel, szolidan elmosolyodva.
A szemeim kikerekedtek, a szemöldököm magasba szaladt, értetlenül csücsörítettem a számmal, ültemben kiegyenesedtem, megráztam a fejemet, hogy jól hallottam-e, majd elnevettem magam.
- Bocsi, lehet, hogy rosszul hallottam, de mintha azt mondtad volna, hogy menjek el veled bulizni.
- Randizni hívtalak, igen - helyeselt.
- Öhm - kuncogtam egyet kínosan.
Nem értettem őt. Mindig tette azt a ki vagyok, mi vagyok stílusát, hogy ő mekkora egy macsó, most mégis várakozva ül velem szemben, és eltűnt az a hatalmas magabiztosság a szeméből. Talán változott? De miért? Meg hol volt az elmúlt hetekben? Mi ez, ha megint valami csel?
- Na, jó. Figyelj - húzódtam közelebb. - Az a helyzet, hogy ide Ian hívott el, tehát ez valami olyasmi volt, mint amit most te kérsz tőlem, és szerintem ez így nem lenne épp fair.
- És hol van most a vakegér? Mielőtt bejöttem Amanda után loholt az utcán, majdnem felborított.
- Te most csak fel akarsz engem bosszantani - nyeltem egy nagyot meghallva, amit mondott. - Azért ment el, mert megfájdult a feje, hiszen nem rég volt egy szemműtéte - dőltem hátra.
- Blake csinálja a bulit, ergo Amanda is ott lesz. Ha nem hiszel nekem, nézd meg a saját szemeddel - állt fel lassan, majd a kezét nyújtotta nekem.
Bosszúsan méregettem őt, és a tenyerét. Most így akar elcsalni, vagy igazat mond? Ha annyira rám akarna szállni, azt enélkül is megtenné, hiszen ő jobb szereti a macskaegér játékot, mint az ilyen helyzeteket. Ebben neki semmi kihívás nincs.
- Aggr - puffogva álltam fel, és elütöttem a kezét, amitől elnevette magát.

~*~

Gyakorlott sofőrként szelte az utcákat Noah. Sokkal biztosabban vette az akadályokat, mint Ian, és most annyira nem volt halálfélelmem. Az is lehet, hogy csak azért nem figyeltem erre, mert jobban aggasztott az a tény, hogy talán átvertek, és a szemembe hazudtak.
Próbáltam többször elhessegetni ezt a fejemből, de nem sikerült. Konkrétan gyökeret növesztett, és szinte az összes gondolatom alapját ez az összeesküvés elmélet képezte. Egyáltalán miért haragszok, és miért foglalkoztat? Nem beszéltünk meg semmi konkrét dolgot. Mondjuk azért számomra az már konkrétnak hatott, hogy ne verjen át.
Éreztem, ahogyan egy görcs kezd nőni a torkomban, és szorít a mellkasom már csak a puszta elgondolás miatt. El sem mertem képzelni, hogy milyen lesz az, amikor kiderül az igazság.
Féltem attól, hogy újra csalódnom kell. Persze ez elkerülhetetlen, és fiatal vagyok még, és rengetegszer fog ez még előfordulni, de a heti kilenc csalódás elég sok. Még ki sem hevered az egyiket, rögtön jön az újabb, és nem lehet csak azt mondani, hogy összeérnek a fejed felett a hullámok, mert ez már egy rohadt cunami.
Elterelve a figyelmemet inkább a körülöttünk elsuhanó házakat figyeltem.
New Orleans olyan utait szeltük, amelyektől már a konkrét levegőben kirajzolódtak a dollár jelek. Hatalmas, impozáns épületek, ahol a vezetők, képviselők, nagymenő cégek irányítói élték felhőtlennek tűnő életüket.
A Heaven Streetre fordulva már láttuk, hogyan sorakoznak fel az autók egy hatalmas fehér, két emeletes ház előtt. A pázsitot már az esti szürkületben elfoglalták az évfolyamtársaim, akik pokrócokra ülve vihorásztak és iszogattak. A lámpák odabent villództak és folyamatosan parkoltak le újabb és újabb autók.
Feszengve ültem az anyósülésben, miközben a biztonsági övet szorongattam üveges tekintettel magam elé meredve.
Azt sem vettem észre, hogy mikor parkolt le Noah. Az zökkentett ki ebből a transzban lévő állapotból, amikor kezét a combomra tette, és megsimította.
- Minden oké? - Kérdezte, és homlok ráncolva néztem a kezét, majd az arcát.
- Hányingerem van - jelenettetem ki rekedten.
- Roxanne.
- De tényleg! Egy hatalmas gombóc van a torkomban. Vigyél haza, hülyeség az egész. Én nem vagyok idevaló! Meglátnak az lesz az első, hogy feláldoznak, vagy bedrogoznak és levetkőztetnek, vagy...
- Csitt, csitt, csitt - fogta be a számat nevetve. - Nem sok gimis buliban voltál még, ugye? - Vette el a kezét és együtt érzően elmosolyodott.
- Nem - vallottam be lesütött szemekkel. - De ez nem jelenti azt, hogy ne tudnám mik mennek ilyen helyeken.
- Azt látom, de el kell, hogy keserítselek, mert az áldozat bemutatás és a termékenységi szertartás nem a nagy közönség előtt szokott zajlani - kacsintott rám, és arckifejezésemet látva gyöngyöző kacajba kezdett, amelytől felállt a hátamon a nem létező szőr. - Ha nagyon akarnád, meg tudnád tanulni, hogy hogyan tegyél el egy embert láb alól a puszta pillantásoddal.
- Bár úgy lenne - motyogtam az orrom alatt.
- Gyere! - Szállt ki, és átszambázott az én oldalamra, ahol kinyitotta nekem az ajtót.
- Nem megyek - nyúltam az ajtó után és magamra rántottam.
- Szállj ki az autóból! - Utasított hunyorogva, és benyúlva az övemet is kikapcsolta.
- Nem - dugtam vissza az övet, és míg ő méltatlankodva csodálkozott ismét magamra húztam az ajtót, és lezártam. Kivigyorogtam rá az ablakon keresztül és a kezemet a mellkasom előtt összefontam.
- Hát jó - tárta szét a kezét, és visszajött a volán felőli oldalra.
- Akkor mehetünk?
- Hát hogyne hercegnő - nevette el magát, miközben beült mellém, lehajtotta az ülését, amit nem értettem, majd átnyúlva a térdem alatt és a derekamnál fogva megemelt.
- Eressz el! - Sikongattam, és ütöttem, ahol értem.
Próbáltam ellökni a kezét, de szorosan tartott, ami már szinte fájt. Kiemelt a kocsiból, ami nem volt éppen zökkenőmentes, mert a heves tiltakozásaim közepette nagyon csúnyán beütöttem a fejemet.
- Szemét vagy! - Löktem el magamtól, amikor végre letett a földre, míg ő csak nevetett.
- Te csináltad magadnak a bajt! Had nézzem!
- Menj innen! Ne nyúlj hozzám! - Léptem egyet hátra és a kezemet a homlokomra tapasztottam. - Lehet agyrázkódásom van, Sherlock. Irány a legközelebbi ügyelet, meg kell vizsgálni! Hányingerem van, és forog velem a világ - jelentettem ki tettetett szédüléssel, ahogyan megkapaszkodtam a kocsi oldalában.
Magasba szökkent szemöldökkel és karba font kezekkel állt velem szemben, és hitetlen arckifejezéssel figyelte, hogyan járatom le magamat.
- Csak ennyi? - Kérdezte. - Befejezted? Akkor induljunk!
- De, Noah!
- Roxanne, kérlek! Nem vagy te gyáva. Mindig a kezedben tartod a dolgokat, még akkor is, ha szar minden és közben rád dől minden. Képzeld azt, hogy ez a te színpadod, ahol csak te vagy és az érzelmek, amiket a tánc közben a zene ütemére érzel - tette kezeit a vállamra, és én nagyot nézve pislogtam fel a szemeibe.
Éreztem, ahogyan a nyugalom folyamatosan átveszi az uralmat, és a parám hamar alább hagy.
- Most olyan más voltál - mondtam halkan, zavartan.
- Mert milyen voltam?
- Emberi - ráncoltam a homlokomat.
A pillanatnak, vagy a pillanatban élünk? Nem tudnám megmondani, viszont azzal tisztában voltam, hogy ez az adott állapot, még sokszor fog megkísérteni. Nem tudom meddig néztünk mézédes farkasszemet, és hogy meddig bukfencezett a gyomrom, ahogyan közelebb lépett. Még azt sem tudom, hogy mikor simított végig az arcomon, de belül egy távoli hang sikítva késztetett arra, hogy fordítsam el a fejemet.
Lányos zavaromban léptem hátra, az arcom kipirosodott. Ő csak elhúzta egy félmosolyra az ajkait, és csettintett az ujjaival.
- Akkor induljunk - jelentette be, és száznyolcvan fokos fordulatot véve indultam el az ajtó felé, de mikor megkaptam az első lesújtó pillantásokat, fület-farkat behúzva fordultam meg, hogy az autó felé vegyem az irányt. - Szedd csak a csinos kis hátsód előttem az ajtó felé - fordított meg Noah, ahogyan a fülembe suttogott, és fájó arckifejezést öltve tettem, amit mond.
Az ajtón belépve fülsüketítő tüctüc tucat zene üvöltött az erősítőkből. A nappaliban vonagló párok ingóztak a zene ütemére. Egyik kezükkel a partnerük testrészeit tárták fel, míg a másikkal italukat tartották a kezükben. A lépcsőn beszélgető és cigarettázó emberek sora pöfékelt, a sarkokban párok estek egymásnak és kezdtek heves csókcsatát.
- Hozzak valamit?
- A slusszkulcsot - néztem rá kérlelve.
- Oké, hozok valami italt, addig vegyülj el - és már ott sem volt.
Láthatatlannak éreztem magam, ami nem lett volna teljesen baj, ha nem jönnek vagy öten teljesen random nekem. Bosszúsan fejcsóválva kiszúrtam Amanda egy pincsijét, és felbátorodva verekedtem át magam a tömegen.
Tűsarkúban illegett-billegett a kandalló előtt, miközben az egyik focista srácnak tette az agyát.
- Hé, szia.
- Kopj le! - Vetette oda.
- Amanda itt van?
- Mondom taka van - hessegetett el a pár centis műkörmös kezével, és kényes orrhangjával.
- Amanda itt van? Igen vagy nem?
- Itt van - grimaszolt. - Most pedig csá! Hol tartottunk? - Intézett ragyogó mosolyt a partnere felé, és rögtön rácuppant az ajkaira.
Én megemelve a szemöldökömet, ajkamba harapva mentem arrébb azzal a gondolattal, hogy remélem elkapod a herpeszt.
Most mi legyen? Túl sok filmet láttam ahhoz, hogy most elkezdjek benyitogatni az ajtókon, mert félő megzavarok egy, két dolgot, de a hercegnők nem a "pór nép" között szokott mulatni, szóval tuti, hogy fent találom meg. Ezt a szertelen okfejtést követve indultam el a lépcső felé, ám Noah hirtelen elém lépett.
- Hoztam neked inni.
- Nem iszok alkoholt, de azért köszönöm - mondtam egy mosoly kíséretében, és indultam volna felfelé, de megfogta a karomat.
- Nem alkohol. Ha már nem kávéztunk, akkor ezt a kis üdítőt idd meg velem - nyújtotta át.
- Mert mi ez?
- Almalé - mondta, és habozva, de elvettem a poharat és belekortyoltam.
- Te jó ég! Ez szörnyű - torzult el az arcom.
- Ja, gondolom azért, mert száz százalékos - vont vállat.
- Megkeresem Amandát, utána hazaviszel?
- Persze.
- Csúcs vagy - mondtam, és megsimítva az arcát elindultam felfelé a lépcsőn.
Átverekedtem magam az izzó hangulatú embereken, majd a nyitott ajtók felé indultam, hogy bekukkantsak rejtelmeibe.
Két ajtót kapásból az orrom előtt zártak be, furcsa hangok ütötték meg a fülemet, így inkább tovább keresgéltem. Kakadunak éreztem magam a galambok között, már csak azért is, mert szinte mindenki utánam fordult, amint meglátott.
Megszédülve vetettem a hátamat a falnak. Émelyegni kezdtem, miközben kellemes bizsergés lett rajtam úrrá. Hirtelen lelassultak körülöttem a dolgok, és olyan volt az egész, mintha látnám az emberek auráját. Sokaknak csak a körvonalát vettem ki, páran elmosódtak. Nem tudtam hirtelen mozdulni, mert ilyenkor hirtelen kiesett a kép és fekete foltokat láttam villódzni a szemem előtt, és várnom kellett, mire újból tisztán láttam.
Valami nem stimmelt. Nem voltam jól. Ez teljesen furcsa volt.
Nagyokat lélegezve, az ajtófélfába kapaszkodtam, mire kinyílt az ajtó, és én majdnem beestem, de megtartottak. Annyira ismerős az illet, ez a lágy szuszogás.
- Ian? - Fordultam felé kábán.
- Roxanne, te mit keresel itt?
- Fáj a szemed, mi? - Löktem el magam tőle, és próbáltam egyensúlyozni.
- Roxanne, mit ittál? Nem nézel ki jól.
- Te átvertél engem! Noah-nak igaza volt.
- Roxy, megmagyarázom.
- Nem szükséges - feleltem, és hátat fordítva elindultam a lépcső irányába, de elestem.
A hátamra fordulva vad nevetésbe kezdtem. Ian átfogta a kezeimet, és felhúzott. A hátamat a falnak támasztotta, fél kézzel tartott, míg a másikkal megpaskolta az arcomat.
- Átvertél, átvertél, átvertél - mondogattam nevetve, és éreztem ahogyan a könnyeim is előbukkannak.
- Roxanne, mi van veled? Te... Te szívtál valamit?
- Hagyjál.
- Roxanne!
- Ian, hozod már azt az ital... Á, Roxanne. Micsoda meglepetés - artikulált Amanda, akinek csak a lábait láttam, mert egyszerűen olyan érzésem volt, hogy valami ólomsúllyal nyomja lefelé a fejemet.
- Hazudtál nekem - pityeregtem, majd újra nevettem.
Melegem lett, fáztam, feszengtem, kimaradtak a képek.
- Hazaviszlek.
- Ian, maradj itt. Nem kell őt pesztrálnod! - Harsant fel Amanda rikácsoló hangja.
- Nincs jól.
- Magának köszönheti - jelentette ki.
- Sajnálom, de hazaviszem - mondta, majd azzal a lendülettel felkapott a földről.
- Ian! - Kiabálta Amanda túlharsogva a zenét.
- Roxanne!
- A két pasim - nevettem fel Ian ölében, amikor megpillantottam Noah aggódó tekintetét. - Tegyél le! - Ütöttem oda erőtlenül Iannek. - Vele jöttem, vele megyek. Nem hallod? Tegyél le! Huh - szédültem meg, és már dőltem is, de Noah utánam kapott. - Vigyél haza!
- Rögtön, hercegnő - felelte, és az utolsó kép az volt, amikor lefejeltem az ajtót.