Ádám keresi Évát - Negyedik fejezet

Sziasztok!

Egy kis "használati útmutató". Eredetileg úgy kezdtem el írni anno (amikor még nem volt divat) a történetet, hogy váltottam nézőpontot is, és úgy gondoltam, hogy ezt meghagyom, mert így sokkal jobban át tudjátok majd élni Ian, Roxanne, Noah és Amanda sorsát is.

Lássunk is hozzá:

Ian

Ismét az Édenben jártam. Egyedül sétáltam egy száll semmiben, zavartalanul. Egy szembejövő bokorról apró, vörös bogyókat téptem le, majd dobáltam a számba, amelyeket hanyagul elkaptam és lenyeltem.

- Ádám? - hallottam a nevemet valahonnan távolról.

- Erre! - ordítottam a tisztás felé.

Hallottam, ahogyan nesztelenül közeledik. Fák suttogása, az avar ropogása igazolta a gyanúmat. Mivel csak ketten voltunk itt, így már figyelmesek lettünk ezekre a kis neszekre.

 Hunyorítottam a hangok irányába, aztán körvonalazódott a teste. Vörös haja sálként omlott domborulataira, valamint a hátát, mint megannyi fűszál cirógatták a vékony tincsek. Zöld szemeiben ott lobogott a szenvedély, amellyel megajándékozta őt az Isten.

- Lilith, kedvesem! - tártam ki felé a karjaimat, miután nagyot nyelve leküldtem az utolsó szemeket.

Lilith felém lépdelt, majd átölelte a nyakamat és ajkamra lágy csókot lehelt.

A csókok labirintusában elveszve ültünk le a földre, mígnem Lilith a combomra fektette a fejét.

Simogattam a hasát, miközben vörös szemeket ejtettem a szájába.

- Ádám? - szólalt meg egy kis idő után.

- Igen?

- Te soha sem akartál szabad lenni?

- Aj, Lilith! Ezt már megbeszéltük - feszültek meg az izmaim ültemben. - Itt vagyunk szabadok.

- Nem vagy szabad Ádám. Isten kalitkájába vagy bezárva - csattant fel morogva.

- Hisz mindenem megvan ebben a kalitkában! Van élelem, van levegő, van víz és itt vagyunk egymásnak, te és én. Mi más kellene még a szabadsághoz?

- Többre vágyom... - azzal elfordult, a Napba tekintett, majd lassan felállt és elmosolyodott. - Gyermekeket akarok Ádám, hogy MI legyünk és, hogy kitörjünk ebből a zárkából.

- Ó, egy gyermeket szeretnél? - álltam fel és megfogtam Lilith két karját, miközben a szemeit vizslattam.

- Rengeteget - mosolyodott el, miközben zöld szemeiben lángra lobbant valami furcsa, tébolyult.

Kezével végig simított a tagjaimon. Rám vetette magát s vadul csókolt. Átöleltem őt és eldöntve visszakerültünk a puha avarba és...

- Ian! Ian, ébredj! Hallod?! Ian! - szólongatott a távolból hisztérikusan egy hang.

- Ég a ház? - nyögtem a hasamra fordulva, de megakadályozott benne két erős kéz, amely felrántott.

- Ó, Ian - szorított magához az anyám, miközben a szemöldököm a magasba szaladt, de megenyhültem, amikor már kicsit kitisztultam.

- Mi baj anyu? - szorítottam magamhoz a zokogó édesanyámat észbe kapva.

- Csak féltem, hogy megtörténik az álombaragadás és többet nem kaplak vissza.

- Jaj, eddig még csak ötször álmodtam - mosolyodtam el és a füle mögé igazítottam egy hajszálat, miközben eltoltam magamtól egy kicsit. - Fodrásznál voltál? - kérdeztem rövid fürt tapintása után.

- Igen - éreztem a hangjából, hogy mosolyra húzódik az ajka. - Most csak a vállamig ér.

- Nagy kár. Mindig is szerettem, hogy a taknyos orromat beletörölhettem a hajadba, ha sírós filmet néztünk.

- Te nem vagy ép - nevetett fel és egy párnával fejbe vágott. - Kikészítettem neked a ruhádat. A fotel karján találod majd, a nyaklá...

- Itt járt! - rontott be az apám a szobába, mint egy tájfun. - Itt járt éjjel! - üvöltötte.

- Miről beszélsz Marc? - állt fel ijedten anya.

- Tegnap éjjel Éva itt járt fiam. Ismered? - őrjöngött fater.

- Nem tudom kiről beszélsz - feleltem nem törődöm hangon, pedig mennyire érdekelt, hogy ki is az a lány. Nekem kellett volna őt megtalálni, nem fordítva. Így már előttem jár... Jóval.

- Magas kis hölgy. Barna hajjal, zöld szemekkel és szemüveggel - tombolt továbbra is.

Elnevettem magam azon az abszurd dolgon, hogy semmit sem látok, amitől apám tenyér nyoma landolt az arcomon. Rögtön kipattantam az ágyból, mint egy dúvad. Az édesanyám fogott le.

Éreztem anyám szorításán a halk, néma könyörgést, hogy ne legyek bolond, ezért megálljt parancsoltam magamnak és az indulataimnak.

- Hogy ismerhetném, ha nem látom? - kérdeztem hangsúlyozva minden egyes szót, szinte ordítva. - És talán azért nem tudom, hogy ki ő, mert te, megvakíttattál?

- Ne kísértsd a sorsot Ian! - fenyegetőzött, azzal ránk csapta az ajtót.

Anyám felzokogott és a földre rogyott, mintha csak őt fenyegették volna meg. Letérdeltem mellé. A szívem szakadt meg ilyenkor, amikor ilyen állapotban volt.

- Nincs baj - szorítottam magamhoz. - Csst. - csitítottam, miközben a haját simogattam.- Nézz rám! - szólítottam fel. - Habár nem látom, hogy figyelsz-e, minden rendben lesz, jó? Megígérem! Megtalálom Évát, bárki is az, és nem engedem, hogy a Marc-féle alakok bántsák őt, vagy téged. Rendben?

Megsimította az arcomat, majd homlokon csókolt.

- Úgy legyen fiam - azzal felállt és habozva kisétált a szobámból.

Égett az arcom az "atyai" pofon miatt és gyűlöltem őt. Gyűlöltem, ahogy az anyámmal bánt, ahogy velem és ahogy az egész világgal.

Felálltam és a legelső dolgot, ami a kezem ügyébe került a falhoz vágtam, minden erőmből.

Elképzelni sem mertem, hogy nézhetnek ki a szobám falai. Amióta Marc és a szektája elvette a látásomat a falcsapkodás szinte mindennapossá vált.

Ez az egész ügy bonyolult. Marc a Vörös köpenyesek vezére és a bűnbeesettek elpusztításával foglalkozik évszázadok óta, ugyanis azt vallják, hogy az első emberpár lelkei az ősbűn hatására arra kárhoztattak, hogy bolyongjanak a világok között. A szekta célja, hogy ezt az örökös reinkarnációnak mondható bolyongást végre megszüntessék és bosszulják meg. Ez meg csak az ördög vicces kis játéka, hogy én pont ebbe a "családba" születtem. Eredetileg Marc édesanyámban meglátta a lélek befogadására való hajlamot, ezért betuszkolta egy kocsiba, majd kilenc hónap múlva köldök nélkül előbújtam és mai napig veszélyben vagyok. Nem éppen egy titanicos Rose, Jack románc, de a jéghegyhez inkább hasonlít a történet.

Anyám többször próbált megszökni velem, de mindig elkaptak minket. Egyszer volt az, hogy sikerült. Három éve. Akkor történt, miután meghalt a szemem.

Ja, igen. A vakság. Hát ugyebár a Biblia sem írja, hogy Ádám az életének az első tizenhat évében mit és hogyan csinált. Ez meg itt a XXI.század. Kipróbáltam jó pár dolgot... Például, hogy lehet egy melltartót szájjal kinyitni, vagy hova lesz a kezem, ha belevarázsolom egy nő bugyijába. Ezt persze Marc nem tűrte tétlenül. Az egészet akkor torolta meg, amikor elmondtam neki az első édeni álmomat.

Ádámnak kellene megtalálnia Évát Lucifer előtt. Egy ördögi kör. Ha Éva a szabad akaratából csókolja meg a Sátánt, akkor az emberpár meghal, s kezdődik elölről a lélekcsere. Állítólag száz évvel ezelőtt már majdnem egymásra találtak - mármint Ádám és Éva -, kilencven évesen, de a bátyó egy szívrohamban meghalt. Minden romantikus nyálas regényíró álma egy ilyen történet.

Kitapogattam a karfán pihenő cuccokat. Éppen a sliccemet húztam fel, amikor kopogtak. Elfojtottam egy vigyort.

- Mióta nézed a műsort Rahel?

- Épp elég ideje - nevette el magát. - Hallottam a "fal panaszát". Mit csinált Marc? - lépett elém és a kezét a mellkasomra tette.

Mindig matatós szokása volt és szerette a szívem körül cirógatni a mellemet.

- Ismét az atyai szigort gyakorolta a Nagy úr... Segítenél? - adtam át a felsőt, amit habozás nélkül elvett.

- Egy idegbeteg - húzta át a fejemen a pólót. - Sajnálom, hogy a te kereszted Ádámé.

- A tied sem könnyebb - motyogtam.

- De az én vállamon nem pihen az egész emberiség - hallottam, ahogy vigyorgott.

- Rahel, milyen színű a... hm... Minden?

- Farmer és egy fekete póló. A cipőt segítsek?

- Mihez kezdenék nélküled? - mosolyogtam, mire éreztem az apró csókot az ajkamon. Lassú volt és érzéki, mint mindig.

- Te? Te az ujjad köré csavarnál egy másik naiv lányt - suttogta az arcom előtt..

A vicces megjegyzésen nem mosolyogtam. Szegény lány. Vele nőttem fel, ugyanis Marc a "Lelkeknek" csinált úgymond egy óvóhelyet. Több, mint húszan éltünk itt, plusz még a drága szülők, jobban mondva "atyák". Régebben a szülőanyák és A lélekkel rendelkezők testvérei is. Ha egy lány betöltötte a tizenötöt, levitték őt a Pokol kapujához és cellákat vájtak a falakba, ahol elvették a ruháikat és éheztették őket. Ha valaki segíteni akart nekik... Hát nem tudtuk meg mi lett annak a következménye. A lányok közül hármat minden évben felajánlott a szövetség magának a Sátánnak.

Visszatérve Rahelre: öt évesen találkoztam vele. Ő most huszonkettő, vagyis három évvel idősebb, mint én. Mondhatni, hogy ő volt az első szerelmem, habár nem volt több puszta fellángolásnál, ugyanis úgy szerettem, mintha a testvérem lenne és mind a ketten jól tudtuk, hogy soha nem lehet közöttünk semmilyen komoly dolog.

- Min gondolkodsz? - szólalt meg.

- Elképzeltem a zafír szín szemeidet és a derékig érő fekete hajadat.

- Ian, három év hosszú idő. Sok minden megváltozott - sóhajtotta.

- Levágattad a hajadat? - ráncoltam a homlokom.

- Nem - nevetett fel idegesen és puszit nyomott a homlokomra, miközben a nyakamba tette a medált.

- Mi az, amit nem mondasz el?

- Bonyolult és mennem kell. Légy rossz! - azzal kiment a szobából, bár halottam, hogy az ajtónál van.

Hirtelen ötlettől vezérelve ismét a falhoz vágtam valamit. Hallottam, ahogy megrázkódik az ajtó előtt és nagy levegőt véve elsétál.

A botommal a kezemben botorkáltam a járdán. Épp, hogy elértem a buszt. Csoda!

Éreztem a tekinteteket, de az első szabad helyre leültem. Furcsa ürességet éreztem, amely már-már az őrületbe kergetett. Nem hallottam a csicsergést, a fújtatást.

A mögöttem ülő csajszinak olyan hangja volt, mint akivel ülni szokott Roxanne.

Roxanne. Olyan egy fura csaj. Kíváncsi, makacs, tűzről pattant és elég kemény. Tegnap, ha jól vettem ki a hangokból éppen verekedett, na meg elég frappánsan beszólt annak az Amandának. Nem tudom miért, de valami irdatlan nagy bizsergést éreztem kettőnk között, amelyet el kellett volna fojtanom minél előbb.

- Hello - szóltam hátra hirtelen ötlettől vezérelve.

- Te vagy Ian, ugye? - kérdezte.

Aha! Szóval beszélt velem Roxanne-nel, mosolyodtam el.

- Roxanne?

- Nincs első órája. Gondolom később jön - csiripelte.

- Kösz - azzal előre fordultam s önkéntelenül elmosolyodtam, mint egy kisgyerek karácsony reggelén.

Ahogy leszálltam a buszról, hirtelen valami vonzást éreztem. Egy angyali erőt.

Elindultam, amerre a receptoraim elindítottak. Átbotorkáltam a diákok tömegén, keresztül a parkon, fel a lépcsőkön a másodikra, ahol jobbra fordultam és majdnem átbuckáztam egy takarítónőn. Elnézést motyogva tértem ki előle, míg ő háborgott.

Végig tapogattam a falat  magam mellett. Már a szekrénysorok zárjain húztam végig az ujjaimat. Feszült voltam, hiszen olyan régen kaptam már ilyen jelet. Nem veszíthettem el. Már majdnem rohantam, amikor meghint nekem jött... vagy én mentem neki valakinek.

- Vigyázz már! - sopánkodott egy ismerős hang. - Nem látsz a sze... Szia Ian - szólalt meg zavartan a lány.

- Roxanne? - éreztem, hogy a szemöldököm a fejem búbjáig szaladt. - Hát te? Mira...azt hiszem, azt mondta, hogy nincs első óraád.

- Nincs is... - jelentette ki a bájos hangján, amely olyan szerényen csengett és igazi kislányos bájt rejtett magában.

A vonzás, amit éreztem, itt volt a legerősebb. Éreztem, hogy cikáznak a szemeim, de valami megcsiklandozta a könyököm és odakaptam.

- Ez mi volt? - kérdeztem értetlenül.

- Jaj, bocsi. Csak pakolászok. Amúgy egy gyönyörű toll. Hófehér, arany pöttyökkel. Meseszép - ecsetelte álmélkodva.

Aha, tehát ennek a csajnak van egy angyaltolla.

- Hol szerezted? - érdeklődtem.

- Nem is tudom... - és elképzeltem egy kisebb széllöket miatt, ahogy a hajába túr. Vajon milyen színű a haja? Szőke? Fekete? Esetleg vörös? - Nem emlékszem rá. A tegnap délutánom kiesett... Kezdek megőrülni... - motyogta félősen.

- Értem - nevettem el magam.

Vagyis a fentiek keze van a dologban. Miért fordítanának az angyalok ekkora figyelmet Roxanne védelmére?

- Ian, hallasz? - csettintgetett.

- Elbambultam... - vallottam be. - Roxanne?

- Tessék? - kérdezte.

- Van kedved...khm... Esetleg... Ha igen... - gagyogtam, mint egy gyerek.

- Kinyögöd még ma? - kérdezte unottan.

- Nem lenne kedved elmenni valahová suli után? - éreztem, ahogy az álla valahogy a bokájánál tart, mire diadalmasan elmosolyodtam.

- Izé... Suli után?

- Nem kell igent mondanod - támaszkodtam a falnak.

- Szívesen elmennék veled, de... - fújt egy nagyot. - próbám lesz.

- Remek. Elkísérlek - jelentettem ki és sarkon fordulva otthagytam.

Miért kell közel éreznem magam ehhez a lányhoz? - töprengtem, miközben a halántékomat masszíroztam. . Miért érdekel? Istenem, miért ilyen nehéz? Istenem, mit akarsz tőle?

Ádám, Ádám, minden okkal történik - szólalt meg a szívemben egy hang.

Nagyot sóhajtottam és besétáltam az egyik terembe.