Ádám keresi Évát - Ötödik fejezet

Roxanne

Hitetlenkedve üldögéltem matekon. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy Ian elhívott engem csak úgy és még válaszra sem méltatott. Egyértelműnek vette azt, hogy igent mondok. Mit képzel ő magáról? Csak azért mert különleges szemei vannak, telt ajkai és aranyos gödröcskéje még nem hiheti azt magáról, hogy ő a megtestesült atyaúristen. Nemet akartam mondani, hogy tudja hányadán is állunk a dolgoknak. Na, jó... Ha győzködött volna még egy kicsit, akkor talán beadtam volna a derekamat, de így? Óra után meg kell, hogy keressem és a képébe mondanom azt, hogy nem.

- Roxanne és Noah - mondta Mr.Richmond, mire elejtettem a tollamat és tátott szájjal néztem, hogy mégis miért ejti ki a nevünket együtt. - Talán valami baj van? - pillantott rám a drótkeretes szemüvege mögül a sátánszemű.

A sátánszemű elnevezést talán tíz éve ragasztották rá, hiszen az egyik legkegyetlenebb matematika tanárról volt szó, aki élvezettel csikorgatta a krétát a táblán és előszeretettel alázta meg a diákjait, ha azok nem tudták kapásból, hogy köbgyök kilencszázhetvenhat szorozva negyvenkilenc négyzetével és osztva kétszázhatvannal az majdnem kilencven. Igen, ez nem pontos érték, de már a közelében van. Persze, először én csak tátogtam, mint egy partra vetett bálna, hogy "Vizet!", de két karóval a helyemre küldött. Természetesen, az egyik azért volt, mert totális analfabéta vagyok a számokhoz, a másik meg azért, mert hangot adtam annak, hogy nem így kellene móresre tanítani a diákjait.

- Semmi gond, csak elkalandoztam - vallottam be.

- Azt irodalmon tegye, ne itt. Itt mi a realitásokkal foglalkozunk. Noah, üljön le Roxanne mellé és mondja el neki, hogy mi is a feladat. Rendben? - intett neki a hosszú karjával, aki egy pillanat múlva már be is csapódott mellém, mint egy meteor.

Összepréselt ajkakkal fordultam felé, és tényleg a kihalás szélén lévő dinoszaurusznak képzeltem magamat.

- Hali - kockáztattam meg egy barátságos kezdetet, de a tegnapi után, nem tudtam, hogy mire számítsak.

Flegmán pillantott rám, amitől a szemeimet meresztve egy okét motyogva előre fordultam, vissza a tanárunk felé, aki bőszen jegyzetelt a táblára, mint valami eszelős mormota, annyi kivétellel, hogy a mormoták aranyosak és nem árasztanak olyan fojtogató bűzt, mint amelyet Mr.Richmond szokott az "ehedeti" francia parfümje miatt.

A ránk nehezedő csendet csak a sercegő tollak és a pattogó kréta hangja zavarta. Előre hajolva megmarkoltam a tollamat ismét és másolni kezdtem az egyenleteket, amelyektől éreztem, hogy az agysejtjeim egytől egyig benyújtják a tiltakozásukat, hogy ők ezt nem akarják megoldani, és most sztrájkolni fognak, mint általában a dolgozatok közben. Mindenesetre erőltettem magam, hogy legalább ne tűnjek teljesen síknak, hiszen már az is elég ciki, hogy egymás mellé sodort minket a sors.

Lopva oldalra pillantottam. Lábait egymáson pihentette, a farmer anyaga még így sem gyűrődött meg, mintha csak a tökéletességet szimbolizálná, míg fehér atlétája a hasára tapadt, amely alatt ismét kirajzolódtak azok az apró kockák, amiket már a múltkor felfedeztem a parkban. Karjára támaszkodott, amelynek vége a kivételesen leeresztett fekete haja alatt rejtőzködött. A homlokát ráncolta, a sűrű szemöldöke felszaladt, vigyorgott, majd kacsintott.

Te jó ég! Ez most végig nézte, ahogyan analizálom. Vörös fejjel, az ajkamba harapva fordultam vissza a jegyzetemhez és amennyire tudtam láthatatlanul a pad széléhez húzódtam.

- Mit csinálsz Roxanne? - hajolt hozzám egy kis idő után és a lehelete szinte perzselte a bőrömet.

- Hagyjál! - förmedtem rá mogorván. - Ez az én személyes terem és már az egoddal is belepofátlankodtál, nem kell, hogy még hajolgass is hozzám - erre csak halkan felnevetett.

- Figyelj, csak segíteni akarok, nem megerőszakolni - vigyorodott el. - Na, mutasd! - kérlelt.

- Hát, megnyugtattál - horkantottam, mire sátánszem ránk pislantott, így önkéntelenül is odatoltam elé a füzetemet. - Oké, mit kell csinálnom? - sóhajtottam fel, mire ő közelebb húzta a székét.

Rásandítottam, majd megfogtam az enyémet és kicsit arrébb toltam magam tőle. Az egyik szemöldöke a magasba szaladt és az előző mozdulatát megismételve jött megint felém. Ez nem ért a szóból? Megrázva a fejemet, már a pad szélénél jártam és még a lábamat is felemeltem jelezve, hogy ne tovább, de nem figyelt, így meglökve a lábamat elvesztettem az egyensúlyomat és kiborultam a padból egy aprócska sikoly kísértével.

Az osztály felbolydulva kezdett el egy emberként nevetni, vagy éppen sóhajtoztak, hogy Úristen, mi történt, még Mr.Richmondra is rátört a frász. Noah pattant fel legelsőnek és kapott volna utánam, de én már a földön voltam. A tarkómat simogattam míg én a koszos padlón ejtőztem, hiszen megint ott ütöttem meg, ahol tegnap éjjel.

Tegnap éjszaka... Mi is történt? Leestem az ágyról? Lehetséges... Még egy toll is kiesett a párnámból, ami amúgy szivacsból van. Nem értettem, de hirtelen megint elnehezedett a testem és sajgott mindenem. Homályosan pillantottam előre és láttam, ahogyan Noah a kezét nyújtja. Megráztam a fejemet, majd megfogtam és ő lassan talpra állított.

- Roxanne, jól vagy? - simított végig két oldalt a fejemen, a hajamba lágyan beletúrt, a tenyerét a homlokomra fektette, mint valami anyuka.

A szemeiből tényleg félelem és aggódás szikrája tündöklött, de ellöktem a kezét.

- Élek, na, ne piszkálj! - morogtam, amikor újra hozzám akart érni és én vad csápolásba kezdtem a kezei előtt és fenyegetően kinyújtottam a mutatóujjamat.

- Nem fáj a fejed?

- A tied is fog, ha ezt nem fejezed be - morogtam, mire az óra végét jelző csengő megszólalt.

- Ms. Mice, azért nézzen le az orvosiba - javasolta tanár úr, mire bólintottam egyet óvatosan, de megszédültem.

Noah készségesen kapott utánam, kivételesen én sem ellenkeztem.

- Ez nem játék, Roxanne - mondta csendesen, mire megemelve a padra ültetett és megállt velem szemben.

A kezeimet a vállára fektettem, míg a fejemet le lógattam, és a szemeimet szorosan összecsuktam. Az egyik kezemmel végig simítottam a kiengedett hajamon és felpillantottam rá. Óvatosan kiegyenesedtem és egy kis idő után elvettem a kezemet róla és kerestem egy stabil pontot, ahonnan nem eshetek le.

- Tényleg jól vagyok - feleltem, amikor kérdőn pislogott párat. - Egyáltalán, miért aggódsz értem? Fölösleges - jelentettem ki és intettem neki, hogy húzódjon kicsit hátrébb, mert le akarok szállni, de nem mozdult. - Noah, kérlek, hagyj békén. Elég zűrt csináltál már, amióta szóba állsz velem. Én eddig is megvoltam a társaságod nélkül - vontam vállat, mire elvigyorodott.

- Tudod, Roxanne, néha jó térfelet váltani és olyanokkal is beszélni, akikkel eddig soha sem. Esélyt kell adnunk másoknak.

- Ó, mily bölcs szavak egy kosarastól. Talán szoktál olvasni?

- Miért vagy bunkócica? - húzta féloldalas mosolyra az ajkát, mire a magasba tekintve eltátottam a számat vigyorogva.

- Nem vagyok "bunkócica" - rajzoltam idézőjeleket a levegőbe. - Pusztán szeretem reálisan látni a dolgokat.

- Reálisan, pont te? - nevette el magát, mire lemásztam a padról, pont elé úgy, hogy a testünk egy ujjpercnyire volt egymástól és ő felém tornyosult.

- Pont én - mondtam halkan. - Most pedig...

- Nem adsz esélyt? - fogta meg a karomat, amikor el akartam fordulni és kényszerített, hogy a szemeibe nézzek.

- Mire? - ráztam meg értetlenül a fejemet és felpillantottam rá.

- Hogy jóvá tegyem? - nézett komolyan, hogy ezzel is jelentőséget adjon a szavainak.

- Azt, hogy miattad majdnem agyrázkódásom lett? - emelintettem meg a bal szemöldökömet, amely már-már rossz szokásommá, vagy védjegyemmé vált.

- Is... - vigyorgott. - Meg a buszos jelenetet. Tahó voltam.

- Ez így van, de jó is az egészséges önkritika - veregettem meg a mellét, mire hunyorogni kezdtem. - Te gyúrni jársz? - nevettem el magamat és elfordultam tőle.

A cuccaimat összeszedtem és elindultam az ajtó felé.

- Roxanne, fontold meg! -  szólt utánam, mire az ajkamba harapva bólintottam egyet és elsétáltam.

- És?

- Mi és? - pillantottam Rose-ra és a pudingos kanalat a számba vettem.

- Valami zaftos? 

- Ne hülyéskedj - nevettem el magam. - Ettől zaftosabb az lett volna, ha betörik pluszban még a fejem, mint valami slusszpoén.
Erre Rose, Mira és Kayla összenézett, majd mint a vulkán, kitört belőlük a nevetés. Gunyorosan a magasba néztem és megráztam a fejemet, hogy ez nem igaz, mire elfordítottam a fejemet és a többi szabadban ülő iskolatársunkat kezdtem el figyelni.
Furcsa volt látni, hogy mindenki egy adott térfélen tartózkodott csak, ahogyan ezt Noah megfogalmazta az imént. Senki sem akart más lenni, mindenki meg volt elégedve az ő kis kasztjával. Pedig, ott volt az a srác feketében, hosszú hajjal, aki a padon gubbasztva egy cigaretta csikket nyomott az asztal lapba és közben sután előre pillantott, ahol éppen az egyik visszahúzódó, zenész lány hangolta a hegedűjét. Amíg a húrokkal babrált, fel-fel pillantott a fiúra, aki egy halovány mosolyra húzta az ajkát, míg hátulról át nem ölelte, egy vörös hajú rocker csaj. A hegedűs zavartan fordította el a tekintetét, mire a fiú mellkasa lassan megemelkedett és mosolyra húzva az ajkait párja felé fordult.
A zsenik éppen megint valami tudományos mókán veszekedtek, míg az egyikük csendben üldögélt a sarokban és  kezében lévő ceruzájával vadul dobolt, testét átadva az ütemnek. Tova tűnődve a kosarasok most is játszottak, mintha nem lenne semmi céljuk az életben, egyedül Noah volt az, aki a kerítésnek dőlve engem mustrált a szemeivel. Elmosolyodott, azzal az igazi frigót leolvasztó mosolyával és éreztem, hogy én is hülyén elvigyorodok, mire megráztam a fejemet, ő elnevette magát és felhúzta a vállát. Nagy levegőt véve bólogatni kezdtem megadóan, mire mind a két kezével megmarkolta a kerítést, a levegőbe öklözött egyet és vigyorogva a csapattársaihoz ment.
Amikor visszafordultam volna és a lábamat lendítettem, hátra ismét nem néztem. Hirtelen nagy nyomást érezve estem le a padról megint, de valaki megrántott és így puhára estem.
- Ian - motyogtam zavartan, és két kézbe fogtam az arcát. - Ian, jól vagy?
- Roxanne - ejtette ki a nevemet. - Valahogy gondoltam, hogy te leszel az - nevetett fel kicsit erőlködve. - Leszállnál rólam?
- Ó, persze - pattantam le róla és kezemet nyújtva felsegítettem őt. - Megvagy? - kezdtem el leporolni.
- Persze, már kezdem megszokni, hogy valamelyikünk a földön landol. Roxanne, nyugalom. Nincs semmi bajom - kapott a kezem után és a mellkasához húzta.
Bambán pislogtam rá, ahogyan megint elnézett mellettem azokkal a gyönyörű szemeivel. Erős késztetést éreztem, hogy a kezemet kikapjam az övéiből és végig simítsak az arcán, de elnyomtam magamban ezt az érzést.
- Áll még a ma délután? - kérdezte meg nemes egyszerűséggel, amikor eszembe jutott, hogy milyen egy tuskó volt.
- Akartalak már emiatt keresni, hogy meg sem vártad a válaszomat és semmi reakció időt nem hagytál, meg ilyenek, és ezt nem illik. Vagyis, aj, ne nézz már rám így - vigyorodott el, mire elengedte a kezemet és lecsúsztatta az orrára a szemüvegét. - Tehát, így a válaszom nem.
- Nem? Biztos ezt szeretnéd?
- Biztos. Talán legközelebb - vontam vállat, mire a fülemhez hajolt.
- A nem, lehet, hogy rossz válasz és meglepetések mindig érhetnek, talán akkor, amikor nem is számítasz rá - hajolt el, bár egész testemben kirázott a hideg a szavaitól.
- Ez megint fenyegetés? - suttogtam neki.
- Nem, meglepetés - mosolyodott el és bizonytalan léptekkel elsétált.
Próbáltam összeszedni magam, mintha mi sem történt volna. A felsőmet megigazítottam és kifújva a bent maradt levegőt visszaültem a barátnőimhez, akik vigyorogva falatozták a pudingjukat.
- Azt hiszem, most megkaptátok a zaftos jeleneteteket - vigyorodtam rájuk és Ian felé nézve, beleszürcsöltem a kólámba csodálkozva, hogy kész rejtély ez a fiú.