Ádám keresi Évát - Tizenegyedik fejezet

Sziasztok!

Igen-igen, tudom, hogy megint elég rövid lett, és összecsapottas, de nem sokára megváltozik minden, ígérem. Egyszerűen szeretném már írni, de fuckin' vizsgaidősuck.... Irgum-burgum!

Roxanne

Vigyorogva sétáltam a járdán, ahol a szembe jövő járókelők biztosan idiótának néztek, és teljesen igazuk volt, mert én is annak éreztem magam. Nem csak azért, mert egy levakarhatatlan vigyor terítette be a fejemet, hogy a szemeim is alig látszottak, hanem azért is, mert szakadt ruhában, borzosan, falevelekkel teli hajjal szedtem a lábaimat hazafelé.

Erőt véve magamon megálltam az egyik kirakat előtt és nézegettem magamat az üvegben és párszor végig szántottam megtépázott külsőmön, majd szolidabban folytattam az utamat tovább. A karomat a mellkasom előtt összefontam és megfogva a kabát ujjait lehúztam a kézfejemre, mert a délelőtti napsütés helyét kezdték átvenni a gyülekező ólom lábú felhők és még a szél is bele-belekapott a felsőmbe, amelytől reszketni kezdtem pár pillanat erejéig. Mondjuk nem tudtam eldönteni, hogy a hidegtől borzongtam-e meg, vagy attól a pillanattól, amely belopta magát a szívembe és az agyamba, amely újra és újra lejátszódott előttem?

Éreztem, ahogyan hevesen dobogott a szíve és olyannyira őszintén nézett, és látott. Úgy ért ez az érzés, mint derült égből a villámcsapás. Olyan volt, mint amikor meglátod az utolsó darab csokis muffint a cukrászdában és minden erőddel azon vagy, hogy te  kaphasd meg, és már a gyomrod is veszettül korog. Pont ilyen volt ez is, csak nekem a szívem dörömbölt kegyetlenül, de lehet, hogy csak a pillanat heve miatt. Sőt, biztos, mert másként teljesen értelmetlen lenne a szituáció. Ez csak egy baráti - vagyis valami hasonló - gesztusnak számított, és már kezdtem megajándékozni a bizalmammal, amikor földet értünk. Nem, nem az esés miatt kezdett el ez párologni, hanem azért mert a pillanatunkba belerondított egy biztonsági őr a kutyájával, aki két sarkon keresztül futott utánunk. Azért arról szólhatott volna, hogy bármelyik pillanatban fel kell húzni a nyúlcipőt. Persze, Mr.Nemtörődöm csak kinevetett, amikor újból elkezdtem a replikát és én már-már szégyelltem magam, majd az ajkamba harapva morcosan köszöntem hátat fordítva neki, de ő utánam kapott. Az érintésétől vér szökött az arcomba és nem tudtam elképzelni, hogy mit akart. Hátra pillantva rá éppen a kabátját vette lefelé magáról és terítette a vállamra, mondván, hogy ő nem sokára hazaér, de előttem még hosszú az út. Értetlenül köszönetet motyogtam és ismét indulni akartam, de berögződött nála az, hogy a karom után kapjon.

- Mi van? - fordultam száznyolcvan fokot a tengelyem körül felháborodottan, mire ő csak mosolygott.

- Semmi - vont vállat egy szájhúzással párosítva, majd felemelve a kezét, amit én hunyorogva figyeltem megkereste az arcomat, megsimította és közelebb hajolt.

A szemeim kitágultak és hátrébb húztam a fejemet, de ő nem állt meg, hanem közeledett, mint akinek muszáj.

- Ian, mit akarsz? - tettem a tenyeremet a mellkasára, hogy kicsit visszatoljam őt, mielőtt valami hülyeséget tehetett volna.

- Hm? - torpant meg.

- Meg akarsz csókolni? - szökött ki belőlem a kérdés, és reméltem, hogy nem úgy hangzott, mint aki vágyna rá.

- Mi? - vékonyodott el a hangja, ahogyan visszaállt az eredeti testhelyzetébe.

- Hát, izé... Úgy tűnt, hogy...

- Dehogy akarlak, menj már - legyintett, miközben a hajába túrt.

- Hé!

- Most meg az a bajod, hogy nem akarlak megcsókolni?

- Igen! Vagyis nem. Jaj, Ian, hülye vagy - háborodtam fel lányos zavaromban, mire ő a csípőjére tette a kezét és felvonta a szemöldökét. - Na, ne csinálj úgy, mintha látnál! - mutattam rá vádlón, mire elnevette magát.

- Pedig mit meg nem adnék azért, hogy most lássam a reakciódat - nevetett továbbra is és nem értettem mire gondol, mire vett egy nagy, színpadias levegőt és az arcomhoz hajolva adott egy puszit. - Szia, Roxanne - azzal elindult.

Még most is az arcomhoz kaptam, és megint elvigyorodtam, majd a kezemre csaptam, jelezve magamnak, hogy ne legyek hülye.

Amíg ezen filozofáltam az óramutató már hat óra után sepregetett valahol és nem is mertem elképzelni, hogy anya mekkora patáliát fog csapni. Meg mit mondjak neki? Hogy egy idegen, vak srác, aki mellesleg igen helyes rávett, hogy lógjak a suliból és egy tiltott terülten parádézzak, ahol amúgy be akartak minket vinni az őrsre? Hát, tuti zabálni fogja.

Már készültem a szájkaratéra, ahogyan befordultam a sarkunkon, de egyszeriben földbe gyökerezett a lábam, amint megpillantottam a sok rendőrautót.

- A kurva életbe! - szitkozódtam, és rohanni kezdtem, hogy minden megmagyarázzak anyának, mielőtt szívinfarktust kap miattam.

El sem hiszem, hogy képes volt a biztonsági felnyomni minket, biztos elhagytam a személyimet, vagy nem is tudom. Te jó ég! Anya megöl. Szép lassan! Soha többet nem fogom látni a Napot, de egy balfék voltam!

- Anya! - bújtam át a kordonon és felszaladtam a lépcsőn a verandára, ahol belöktem az ajtónkat. - Anya! - kiáltottam el magamat újra és újra, de csak három egyenruhás férfi közeledett felém.

- Maga ki?

- Jaj, ne tegyék már itt az ostobát! Anya jól van? Elájult? Nagyon haragszik? Életem végéig szobafogságot kapok? - hadartam gyorsan a kérdéseket. - Anya! - üvöltöttem el magamat megint, mire a legmagasabb tiszt megfogta a karomat.

Ijedten pillantottam fel rá és vártam, hogy a bilincs is előkerüljön.

Nem lehetett több harmincnál, egész jóvágású férfinak tűnt, aki biztos jó kondiban is volt a szorításából ítélve. Zöld, rideg szeme alatt a bal arcán egy vöröses heg húzódott, amely még markánsabbá tette a vonásait.

- Nyugodjon meg, kisasszony. Fel kell önnek tennünk pár kérdést - mondta bariton mély hangján és kitéptem magam a kezéből.

- Hol van anya? És a testvéreim? - próbáltam körülnézni a válla fölött több kevesebb sikerrel.

- Maga Roxanne? - kérdezte a pocakos, enyhén kopaszodó középkorú férfi, aki átható mogyoróbarna szemeivel vizslatott engem, valamint a noteszét.

- Igen, én vagyok, és tudom, tudom jogomban áll hallgatni, meg miegyéb, de...

- Az édesanyja eltűnt.

- Tessék? - hunyorogtam rá értetlenül.

- Több bejelentés is érkezett tegnap óta, egy öntől. Nem emlékszik?

- De... Dehát... Anya ma reggel itt volt, és... És ő csinálta a reggelit, és... Nem értem. Anya! - kiáltottam egyet hangosabban.

- Kisasszony, nyugodjon meg, és hallgasson minket végig! Üljön le! A kollégám hoz magának egy pohár vizet - vezetett a kanapéhoz pocak, míg hórihorgas elindult a konyha felé. - Mr.Ray vagyok, és én vezetem a nyomozást. Tehát, ön azt állítja, hogy ma reggel az édesanyja itthon tartózkodott?

- Igen, itt volt - feleltem hisztérikusan.

- Értem, az öccse is ezt felelte.

- Hol van Scott? - álltam fel hirtelen, de ő követte a mozdulatomat és szigorú tekintetével arra kényszerített, hogy visszaüljek.

- Odafent vannak, hamarosan lehívom őt is, csak először még beszéljünk kicsit. Mi volt az utolsó, amire emlékszik?

- Annyira kusza minden - dőltem előre és kezeimmel megtámasztottam a fejemet, ahogyan a hajamba túrtam. - Anya mostanában nem volt önmaga, voltak fura kis dolgai - magyaráztam elmesélve az elmúlt estét, de egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy nincs itt, és elnyelte a föld. - Ilyen még a mesékben sincs - lábadt könnybe a szemem. - Elraboltál? Elment, vagy mire gyanakodnak?

- Sajnos, még nekünk is elég zavaros a kép, kisasszony. A környéket átvizsgáljuk, hiszen az autó itt áll a garázsban, semmilyen iratot nem vitt magával, a pénztárcája az asztalon hevert.

- És maguk? Maguk, hogy kerültek ide? Ki hívta önöket? - néztem rá értetlenül, ami szintén zavaros volt.

- A szomszédjuktól bejelentés érkezett, hogy különös, idegen alakot látott a ház körül ólálkodni, ezért először csak egy járőr nézte meg a terepet, aztán egyre több hívás érkezett, plusz az előző napokon is.

- Ez teljesen értelmetlen - ráncoltam a homlokomat idegesen.

Nem értettem ezt az egészet, annyira ködösek a részletek és abszurd az egész szituáció. Miért kell mindennek megváltoznia? Miért kell mindennek a rossz irányba változnia?

Odakint megdörrent az ég, és eleredt az eső. A villámok vad táncot jártak, s fényük gúnyos mintákat festett az ablakra, amely bevilágította a szobát.

Nem is értettem, hogy mit mond a rendőr, nem értek el hozzám a szavai. A félelem kerített hatalmába és megmagyarázhatatlan, fojtogató érzés, amely egyre csak nőtt a torkomban. Kiáltani akartam és sírni, hiszen éreztem, ahogyan egy darabom kezd kiszakadni belőlem és hiába kapaszkodom belé.

Nem veszíthettem el anyát. Mindig itt volt, és igaz, hogy gyakran veszekedtünk, de tudom, hogy csak jót akart, és nem akarta, hogy rossz legyen nekem, nekünk, és nem háláltam meg eléggé a szeretetét, amit adott. Az én hibám lehet, hogy elment. De mi van, ha elrabolták? És, ha már nem is él? Erre a gondolatra összerándult a gyomrom és a sírásnak éppen utat akartam engedni, amikor megpillantottam az öcsémet.

- Roxanne! - kiáltott fel Scott és hozzám rohanva a nyakam köré fonta a karját.

Meglepett ez a mozdulat. Soha sem mutatta, ha fél, de most egyenesen reszketett a törpe.

- Nem lesz baj - simogattam a fejét, ahogyan magamhoz szorítottam és reménykedtem abban, hogy igazam lesz.

Általában én szoktam bátorságot meríteni belőle, nem fordítva, de nem hagyhattam el magamat jelenleg.

- Amiért mind a kettőtökkel beszélnem kell, az azért szükséges, mert így, hogy nincs veletek édesanyátok, addig valahogyan el kell titeket helyeznünk...

- Az nem lehet! - csattantam fel hirtelen az újabb csodálatos hír hallatán.

- Higgadjon le, Roxanne! - szólt rám Mr.Ray. - Elég kényes ez a helyzet, és magam sem tudom, hogy mi lenne a legmegfelelőbb számotokra.

- Én vállalom a felelősséget és vigyázok rájuk, ez nem kérdés.

- Ne nevettess! Gimnazista vagy, Scott növésben van, Lana most kezdi majd az óvodát, hogyan akarod őket eltartani?

- Szerzek munkát? Scott meg besegíthetne - erősködtem fáradtan.

- Igen! És megengedem Roxnak, hogy kiüsse a tejfogaimat, és azt a pénzt, amit ad értük a Fogtündér felajánlom.

- Látja! Sosem volt még ilyen nagylelkű - mutattam a megviselt, szomorú képű öcsémre.

- Roxanne, a nem, az nem. Megértem, hogy el vagytok keseredve, de egy időszakos megoldást kell találnunk, amíg...

- Nem kell semmilyen megoldás - hallottuk egy férfi hangját a nyitott ajtóból, aki komótos léptekkel elindult felénk, míg mi felálltunk. Scott átkarolva a derekamat lépett mögém, és én a hátán pihentettem a kezemet, míg a másik ökölbe szorulva várta, hogy mi történik. - Majd én vigyázok rájuk - jelentette ki nemes egyszerűséggel, miközben levette a fejéről a kalapot és a családi fénykép elé rakta a komódra.

- Apa?