Ádám keresi Évát - Tizedik fejezet

Meglepitisztikus! :)

Fogadjátok sok-sok-sok szeretettel! :)

( Mondjuk igaz, hogy elég rövidre sikerült, de remélem elnézitek nekem! :) )

( Megváltozott a lejátszási lista odafent. Igyekeztem olyan számokat összeválogatni, amelyek illenek a történethez. Ha szerintetek még van olyan szám, amelyet kihagytam, pedig ide illik, kérlek linkeljetek nekem! Előre is köszönöm a segítségeteket! :)

Ó, és nézzétek meg az ez alatti posztot, a díjat. A kérdések nektek szólnak! ;) )

Ian

Végig haladtam a recsegő parkettán a folyosón, majd elérve a szobám ajtaját a zsebemből előkotortam a kulcsomat, és kinyitottam.

A táskámat ledobtam ahogy beléptem, a szemüvegemet is szintén elhajítottam, mintha mi sem lenne természetesebb. Az ágy felé haladva rá-rá léptem a cipőm sarkára és hanyagul ledobtam őket a lábamról minden egyes lépésnél, majd beugrottam az ágyra. Megemeltem a tarkómat, a fejem alá húztam az egyik párnámat, majd sóhajtva egyet elhelyezkedtem és elmosolyodtam.

- Istenem, Istenem - mondtam halkan és vigyorogva megráztam a fejemet, feltámaszkodtam. - Mi a baj, Rahel?

- Honnan tudtad, hogy én vagyok? - csapta össze a tenyerét, majd bezárta maga mögött az ajtót és cipője kopogását visszhangozták a falak, ahogyan az ágyamhoz sétált, majd leült, amelynek a rugók is hangot adtak a matracban.

A levegőt betöltötte mangós parfümjének kellemes esszenciája, és az a béke, amelyet mindig magával hozott, bár most volt valami furcsa a kisugárzásában, amely kicsit frusztrált, mert teljesen szokatlannak hatott.

- Már messziről hallottam a tipi topogódat - nevettem el magamat -, majd megéreztem az illatodat - nyúltam felé, és egy kis segítségével, amelyet szintén egy mosollyal jutalmaztam, végig simítottam a meztelen karján. - De nem válaszoltál a kérdésre. Mi a baj?

- Semmi érdekes - mondta, és szinte láttam magam előtt, ahogy lebiggyeszti az ajkait, megrázza a fejét, megemeli a vállát és a füllentése miatt ráncolódik a homloka. A szemöldökömet a magasba emeltem, mire ő csak ciccegett. - Tényleg. Semmi komoly, Ian.

- Érzem, hogy bánt valami.

- Vagy valaki... - motyogta alig hallhatóan, amitől megfeszültek az izmaim.

- Marc? - ültem fel hirtelen, és már indultam volna, de ő kezeit a mellkasomra tette és visszanyomott az ágyra és meglepődtem azon, hogy milyen jó erőben is van. - Hol van?

- Ian! Hagyd! Nem éri meg. Nem lenne jó vége...

- Rahel, az egy dolog, hogy engem megüt, mert egy szadista rohadék, de az már nem állapot, hogy téged is. Nem hagyhatom - ültem fel ismét, de megint visszatartott.

- De, igen, hagyhatod, már csak azért is, mert a csinos kis seggedet védtem, és nem akarom, hogy még nagyobb bajod legyen - mondta komolyan.

Mindig meglepett ennek a lánynak a bátorsága, és kitartása, ahogyan harcol az igazáért és azért, akit szeret. Persze az sem mellékes, hogy egy olyan alak mellett is képes kiállni, mint amilyen én vagyok.

- Miért? Tehát csinos a seggem? - böktem meg vigyorogva egy kis idő után, amikor beállt a csend.

- Jaj, Ian. Tudod, ne játszd a hülyét, kérlek - sóhajtott fel mélabúsan, amiért már tényleg felültem és megfogtam a csinos, keskeny kezeit, amelyek még mindig a mellkasomon pihentek és ajkaimhoz húzva, megcsókoltam őket.

Közelebb húzódtam hozzá. Éreztem, ahogyan elfordítja a fejét, de utána nyúltam és gyengéden kényszerítettem arra, hogy rám nézzen.

- Tudom, hogy nem szabad, meg, hogy nem kellene, és nem én vagyok Éva, sem pedig Lilith, de ez egyszerűen nem fair így - dőlt a vállamnak, majd a hátát kezdtem el simogatni és lágyan a feje búbjára ejtettem egy csókot. - Tisztában vagyok azzal is, hogy nem érzel úgy irántam, mint én, de azt is tudom, hogy ez kicsit több és kicsit másabb.

- Rahel, ez a helyzet nekem sem kellemes, elhiheted - mondtam halkan, és átsuhant a fejemben az a káprázatos zöld szempár és a mozdulatok szenvedélye. - Miért bántott?

- Mert fél. Fél, hogy megtaláltad Évát, és végre beteljesülhet az ige. Mivel eltűntél, és nem értél haza, ki kellett valamit találnom, hogy ne menjen utánad, így azt mondtam, hogy elmentél gumit venni, mert... Jaj, na!

- Tehát azt adtad be neki, hogy megint együtt vagyunk és elhitte.

- Nem tehetek arról, hogy bármit elhisznek nekem az emberek - nevette el magát keserédesen. - De, Ian. Hol voltál? - éreztem, ahogyan figyel, szinte megbéklyóz a tekintete.

Nem tudtam, hogy mitévő legyek. Mondjam-e el neki az igazat és bántsam meg, vagy hazudjak neki és kockáztassam a barátságát.

Felsóhajtva elengedtem őt és visszadőltem az ágyba, ő is követte a példámat, hozzám bújva a mellkasomra tette a fejét és várakozott, miközben törekedtem összeszedni a gondolataimat és átfogó képet adni a helyzetemről.

- Van egy lány - kezdtem, és éreztem, ahogyan megfeszül, de nem szólt semmit. - Roxanne-nek hívják, és egyszerűen valami vonz hozzá, akaratom ellenére is. Olyan, mintha ő lenne Éva, de ezt akkor már tudnám, mert kaptam volna valami jelet odafentről. Egyszerűen annyira tiszta, őszinte és bátor, meg makacs... Főként makacs, meg sokszor hülye és hisztis, olyan... Olyan igazi, olyan emberi. Mondhatni, hogy átlagos, és annyira jól érzem magam a közelében. Kitárul az elmém, és újra be tudom fogadni a világot. Tudod, hogy hol voltam pár napja? Zenornál. Táncoltam, ahogyan ma is. Vele. Egyszerűen éreztem azt, hogy élek és érdemes. Sőt, egy pillanatra láttam a szemeit is, amelyek káprázatosak voltak, szinte minden gondolatát leírták. Annyira ártatlan és nem akarom bántani, de ha nem érzem azt, hogy ott van a közelben, akkor eluralkodik rajtam a félelem, Rahel. Idiótán hangzik és nyálasan, tudom, de... Utálom az Ádám létet. Lehet, hogy ez a lány sokkal alkalmasabb lenne Évának, mint bármelyik eddigi Éva az évezredek alatt. Tudom, hogy nem szabad ilyet mondanom, de egyszerűen ezt érzem.

- Mivel csavarta el az a lány a fejed?

- Nem vagyok szerelmes, mielőtt megijednél. Csak érzem azt, hogy ha nem találom meg mielőbb Őt, akkor megint elszúrom - sóhajtottam fel. - Ma elvittem egy régi színházba, hogy táncolhasson, mert a múltkor elszúrtam a próbáját, de nagyon vicces volt. Táncoltunk, és véletlenül elestünk, erre megjelent egy biztonsági őr, aki elől úgy kellett elfutnunk - nevettem fel. - " Ian, te annyira egy idióta vagy! Fel is jelenthet minket. Teljesen őrült vagy, és Úristen, ha ez kiderül!" sipítozott egyfolytában, de a végére lenyugodott, és úgy tapasztaltam, hogy élvezte a délutánt...

- Csodákra képes az a lány. Nem tudom, hogy mikor láttalak így mosolyogni - engedte el magát végre és még levegőt is vett. - És mit akarsz csinálni?

- Ez nem az akaratról szól - húztam mosolyra a számat, miközben megfeszültek az izmaim. - Szóval keresem tovább Évát, mielőtt Marc találja meg. Az nem lenne éppen szerencsés, bár állítólag ő már találkozott vele, de lehet, hogy csak szellemet látott.

- Lehetséges - nevette el magát. - Végül is, aki az ördöggel cimborál.

- Ahogyan mindenki - sóhajtottam fel és kicsit fészkelődni kezdtem Rahel alatt, míg meg nem találtam a megfelelő pozitúrát. - Ugyebár azt szokták mondani, hogy az ördög soha sem alszik, nem is értem, hogy mostanában miért nem adott magáról jelet.

- Mire gondolsz? - kérdezte egy kis idő után értetlenül.

- Hát ugyebár az almás történet. Itt kellene loholnia a nyakamban és kísérteni, nem?

- Miből gondolod, hogy nem Roxanne az?

Erre a kijelentésre elkezdtem ráncolni a homlokomat. Túl kézenfekvő ötletnek tűnt, de egy ilyen lány csak nem lehet maga a sátán, vagy... Hülyeség, hiszen láttam a szemeit. Nyíltak voltak, egyenesek, amilyen nincs emberi lénynek.

- Csak nem. Teljesen emberien viselkedett - mondtam tétován.

- Szerinted annyi év alatt nem illeszkedett be teljesen az emberek köré? Lehet, hogy nem ő az, de, ha jobban belegondolunk...

- Rahel, hagyd abba, kérlek! Fáradt vagyok - ültem fel, miközben gyengéden lepakoltam magamról, mint egy csomagot.

Szinte éreztem szúrós tekintetét, amivel legszívesebben keresztül szúrt volna, így hátat fordítottam neki és ügyelve, hogy ne rúgjak bele mindenbe a fotelhez slattyogtam, ahol kibújtam a pólómból és farmeromból. Kitapogattam egy melegítőt, amit magamra kaptam és nem zavart, hogy még mindig itt van.

Láttam magam előtt, ahogy az ajtót bámulva, ajkait harapva küzdi le az indulatait.

- Rahel - kezdtem, de ő felpattant. - Fáradt vagyok.

- Meg hülye.

- Főleg, de most fáradt - mosolyodtam el és odasétáltam hozzá, amikor már felállt, amire a rugók reccsenéséből jöttem rá. - Aludj jól, kedves - csókoltam homlokon.

A szemeit lehunyta, és amikor ismét kinyitotta a szempillái megcsiklandozták az arcomat. Halkan sóhajtott egyet és becsukva maga után az ajtót, elsétált.

Én az ágyamba ugrottam, mintha mi sem lenne természetesebb. A karomat a tarkómnál összefontam és nyitott szemmel kémleltem a sötétséget, amely körbevett és vártam. A csend és a sötét kedvezett a démonjaimnak, amelyek soha sem nyugodtak és mindig körbevettek, így most is kiszabadultak. Most is itt voltak, és rám telepedtek a kétely, valamint a félelem formájában. Megőrjített a tudat, hogy kéznyújtásnyira van a megoldás, de egy baromi nagy fal van köztem és közte, amelyet még a kínaiak sem tudnak überelni a pöpec kis hun védő falukkal. Olyannak éreztem magam, mint a Tower. Egy szilárd, sötét építmény, amelyben gonosz lelkek laknak a számtalan kegyetlenség után. Igen, lehet ez a lelkiismeret furdalás. Miért ébresztene bennem Rahel hamis képeket, hiszen mindig kiáll mellettem, megvereti magát és hasonlók? Lehet ez az ő hatodik érzéke, vagy szimplán az a női cucc, hogy ők megérzik az ilyesmit. Utáltam az olyan szituációkat, amikor a kérdések száma több, mint a válaszoké. Ettől elkeserítőbb dolog kevés van a világon, mondjuk tudtam volna pár megközelítőt sorolni, de nem ennek volt itt az ideje.

Vártam az álmot, amely meglibbenti a ködfátylat, és olyan világba utazhatok, ahol nem aggasztanak a földi gondok és egyedül lehetek, de ez csak nem akart jönni.

Hallgattam az eső monoton kopogását a nyitva maradt ablaknál és egyre az a szempár járt az eszemben, a mozgása, amely minden érzését átadta. Ahogyan hozzám ért, többet mondott mindennél.

Az oldalamra fordultam a kusza gondolatokkal együtt. Lehet, hogy csak egy gonosz kis ármány az egész? Hol van ilyenkor a nagyfőnök a bölcs gondolataival és tanácsaival? Tudom, hogy Te sem alszol, akkor meg küldj egy jelet.

Ahogy ez megfogalmazódott a fejemben a pilláim kezdtek elnehezedni és ásítottam egy isteneset. A homlokomat ráncolva fordultam vissza a hátamra és hallgattam az eső táncának zavaros hangjait, a lassuló légzésem ütemét, és álomba zuhantam.

Sziasztok kedveseim! :)

Először is nagyon szeretném megköszönni azokat a kedves szavakat, amiket írni szoktatok nekem vagy komment, vagy pedig üzenet formájában. Nem is tudjátok elképzelni, hogy mennyire boldoggá tesztek ezekkel az aprócska szófordulatokkal. Komolyan. Sokszor könnyekig hatódok.

Őszintén megmondva legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ennyire szeretni fogjátok ezt a történetet, és emiatt mérges is vagyok magamra, mert a többi írásomhoz képest, ezzel nem foglalkoztam annyit. ( Mármint nem szerkesztgettem, meg nem fordítottam rá annyi időt, amennyit megérdemelt. ) És most kezdtem el megérteni, hogy miért is van ez, és hogy mennyire bamba vagyok! Azon vagyok, hogy kijavítsam a hibáimat, hogy még gördülékenyebb legyen és van pár tervem a közel jövőben a bloggal. Nem nagy változtatások meg ilyenek, de ez egyenlőre legyen titok. A szorgalmi időszakomnak hamarosan vége és kezdetét veszi az “imádott” vizsgaidőszak, amely minden egyetemista, és főiskolai hallgató leányálma, szóval az utolsó hajrában lehet, hogy megint csúszni fogok a résszel/részekkel, de megpróbálom megemberelni magamat, mert egyszerűen botrány, amit Roxanne és Ian leművel, nem?! Na, mindegy. Tehát, a bocsánatotokért esedezem kedves olvasóim és remélem megértitek és szurkoltok nekem, hogy mielőbb tudjak foglalkozni a tűzről pattant táncos jánykámmal, a vak szépfiúval, a vörös démonnal, és a lehengerlő titokzatos macsónkkal.

Mindenesetre ez egy rendhagyó bejegyzés, mert ketten is díjat ajánlottak fel nekem, jobban mondva a blognak, ami a ti érdemetek is, így most ezeket a kérdéseket jól megválaszolom, remélhetőleg hasznos, és érdekes információkkal.

Ugyebár itt általában a blogoknak küldik ezeket a kérdéseket, de én most “trendhagyó” módon titeket kérdezlek, mert kíváncsi vagyok rátok ott, a képernyő előtt, hogy ki vagy, mi vagy, volt-e már földönkívüli merénylet ellened, elrabolt-e a CIA, vagy hogy túrod-e még sunyiban az orrod. :) Ha megtiszteltek engem azzal, hogy olvastok, szerintem az a legkevesebb, ha megtudok rólatok valamit, szóval várom kommentekben a válaszaitokat! Hajrá-hajrá! :)

Először is köszönöm a díjakat a Démoni tündérmese és az Édes élet íróinak. Nem is gondoltam volna. Sok puszi nektek és további jó, kitartó munkát!

Lássuk!

10 dolog rólam, ami most összesen 20 lesz :)

1. Egy szabolcsi, falusi lány vagyok, aki a legvadabb álmaiban sem gondolta volna azt, hogy egyszer blogot fog írni, vagy hogy egyáltalán írni fog bármi olyasmit, ami nem a suliba kell.

2. Óvodapedagógia szakon vagyok, Debrecenben.

3. Október 26-án töltöm be a 2. X-et.

4. Paddy and the rats fanatikus lettem. Ha nem ismeritek, akkor miért nem ismeritek? Tessék megismerni és hallgassátok, hallgassátok, nem bánjátok meg!!!

5. Sokan kérdeztétek az egyik fejezetnél, amikor Roxanne visszaemlékezik a halott szerelmére, hogy ez igaz történet-e. Nem, nem az. Ez csak az én állapotom egy plátói eperhabos románc miatt, amely mindig úgy zajlott le, hogy elhúzta előttem a mézesmadzagot, és mindig megütöttem magam.

6. Imádok fotózni, még ha nem is tudok.... Nem vagyok profi, sőt. De nagyon jól elkapott pillanataim vannak. Szeretem az embereket és az eget. Legjobb modelljeim.

7. Szeretek zuhanyzás közben énekelni, rohadt jó az akusztikája.

8. Akik közel állnak hozzám, azokért igyekszek mindent megtenni.

9. Nagyon szeles vagyok, a türelem nem tatozik az erényeim közé.

10. Minden vágyam, hogy egyszer Spanyolországba mehessek, hiszen az egyik kedvenc európai városom. A nyelv is lehengerlő. Ha tehetném, vagy lenne rá alkalmam szívesen megtanulnám.

11. Ahogyan a jelnyelvet is, hiszen karácsony előtt hallás sérült gyerekeknél voltam önkénteskedni és borzalom, mennyi szeretetet képesek adni, és szörnyű, hogy ők ezt nem kapják vissza. ( Legalábbis ott, ahol én voltam...)

12. Talán 6 évig zongoráztam, de azt hittem, hogy nem szeretem, ezért abbahagytam, amit bánok, mert mint letisztáztam magamban kiderült, hogy csak a tanárt nem szerettem.

13. Szívesen megtanulnék gitározni. Mindig olyan jól elképzelem ahogya egy nyári napon a Nagyerdőben leülök egy padra a gitárral a kezemben és mint egy Disney filmben random szuperisztikusan elkezdek dalolászni.

14. 11 éve hastáncolok, 3 éves koromtól táncolok.

15. Szörnyen szeretethiányos vagyok. Ezt nem tudom megindokolni, hogy miért, de rettenetes vagyok olykor.

16. Szemfétisem van.

17. Nem iszok alkoholt, vagy ha igen, akkor nagyon minimálisan, mert egyszerűen nem szeretem... Jó, a sört kivéve, de-de-de-de-de na. A barátaim szerint mellém nem kell pia, hogy jól érezzük magunkat, és ezt a tegnap este is bizonyítja. ( Szencseg barátném bizonyítja. )

18. Akarok egy pandát... Vagy kettőt. És agyonölelgetném őket, meg szeretgetném őket, meg minden. Még bambuszt is termesztenék nekik.

19. Azért kezdtem el táncolni, mert láttam kiskoromban a Dirty Dancinget és mindig abban reménykedtem, hogy majd egyszer táncolhatok Patrick Swayze-vel.

20. Gyűjtöm a kalapokat. Nincs is azoknál jobb! :3

A feltett kérdések:

Milyen embernek tartod magad?

Juj. :D Hát nem vagyok egy könnyű eset, ez tény. Olyan személy vagyok, aki könnyen barátkozik és fogadja el a másikat. Sokszor túl naiv és emiatt gyakran csalódok, és utána összetörik a kis világom és teljesen depis leszek, aztán előveszem az életfilozófiámat, amit mindig tanácsolni szoktam, hogy nincs értelmes megállni az úton és sírni azon, hogy mi történt meg, hiszen még annyi minden történhet. Ha olyan helyzetbe kerülök, ahol érzem, hogy meg kell magamat védenem ( veszekedés pl.), akkor a szavaim kegyetlenül tudnak marni, és nagyon sokszor vagyok ezáltal bunkó. Könnyen megsértődöm, és mostanában sokszor hisztizek, aminek nem örülök, és igyekszem ezen változtatni. Szeretem, ha szeretnek. Mármint szeretem, ha szeretnek, őszintén és igazán, nem csak érdekből, vagy csak azért, mert ott vagyok. Aki ezt bevállalja, az szerintem száz százalékosan megtérül, mert akkor minden figyelmem azoké az emberekért. Sokszor sajnos megbántom anyát, amiért nagyon szoktam szégyellni magamat. Sajnos sokszor nem értjük meg egymást, de nagyon imádom, habár ezt nem mindig, nem a legjobb módon fejezem ki, amiért sokszor gonosznak érzem magam.

Elég makacs természetű vagyok és nem figyelek rendesen magamra, pl a lábaimra, amire vigyázni kellene, de ha zenét hallok, nem lehet nekik parancsolni, az maga lenne a kínszenvedés.

Mit szeretsz szabadidődben csinálni?

Imádok táncolni, mint mondtam, énekelni a többiek örömére :D Fotózni, koncertekre járni, kikapcsolni, elvonulni, ha megtehetem.

Mióta és miért írsz?

14 évesen kezdődött, amikor egy barátnőm azzal jött, hogy ő már a második könyvét írja. Itt elgondolkodtam, hogy szerintem én is ki tudok találni egyedi történeteket, hiszen mások szerint olyan idióta fantáziám van, hogy csak na. A gimiben volt egy osztálytársam, aki megkért, hogy írjak róla valamit, és egy 90 oldalas elbeszélés született belőle. Mivel lusta voltam befejezni, azt a címet adtam neki, hogy Befejezetlen történet, amely később a Suttogó próféciák alapjául szolgált.

Egyszer szeretnék elismert író lenni, és kiadni legalább egy könyvet, amire tényleg azt tudom mondani, hogy ez az! Ez tényleg én vagyok, és végre büszke vagyok a 110%-ra.

Mi volt az első könyv, amit olvastál?

Amarilla kisasszony. Az ovis szerelmemtől kaptam a hetedik születésnapomra.

Ki a példaképed és miért?

Nos, ez egy olyan kérdés, amit soha sem tudok megválaszolni, mert változó és összetett, hiszen nem mindegy, hogy írásban, zenében, vagy az életben? Ha az írást nézzük, nekem hatalmas példa Poe, az a férfi egy zseni volt, ilyen irományokat közönséges földi halandó csak úgy hasraütésként nem ír. Talán példakép Szirmai Gergely, már csak azért is, mert amilyen kis hülyén kezdte, mégis eljutott oda, ahol szeretne lenni. Kellő kitartással bármi elérhető, és ebben bízok én is. Ott van még Nick Vujicic, hihetetlen, hogy mennyi életkedv van abban az emberben, mennyi szeretet, és képes verőfényes napsütésként látni a világot, le a kalappal előtte! Ott vannak a szüleim, akik mindenben, mindenkor támogattak, szerettek. Ilyen szülő akarok majd én is lenni. Aztán ott van egy barátom, aki egy rocksztár, aki minden hülyeségem ellenére sem rúg seggbe és végig hallgatja 200-ra azt, hogy mennyire szerencsétlen és hülye vagyok, holott neki is sokkal több és sokkal nagyobb gondjai vannak.

Mit szeretnél elérni az írással?

Ezt fentebb megválaszoltam. 

Van valami olyan hobbid, amit senki nem néz ki belőled és meglepődnek az emberek, ha elmondod nekik?

Egen. Ilyen az írás is, meg a hastánc :D

Kedvenc zeneszám? Miért?

ÚÚÚÚúÚúúú, nagyon sok van, nem tudnék választani. Mivel ez egy BVB cukiság, ezért a Rebel Love Song-ot és a Lost it all-t tudnám mondani. Szerintem ez mindent megmagyaráz, hogy miért:

” Wild and running for one reason, they can’t stop us from our freedom...”

Sportolsz valamit?

Táncoltam és, ha az időm engedi, akkor eljárok MediBall edzésekre.

Kedvenc színész/színésznő, miért?

Kedvenc színésznőm sokáig Anne Hathaway volt, mert szerintem nagyon tehetséges, és gyönyörű. A színészem meg ki más lenne, mint Robert Downey Junior? Szerintem nem kell magyaráznom! :D Na, jó, meg persze Heath Ledger és Robin Williams. :) Már csak tiszteletből is! ( + Audrey Hepburn!!!)

Milyen rendszerességgel nézel TV-t, és milyen rendszerességgel?

Mi az a TV? :D Ritkán nézek, de ha igen, akkor HBO, vagy Disney. Igen, 19 éves létemre Disney csatornát nézek, sőt vasárnap reggel Minimaxot, ha barbies mese megy. De leginkább filmeket a moziban nézek, vagy gépen a koliban, ha van rá időm és kedvem. Egyedül nem szeretek amúgy filmezni.

Ha lehetne egy szuper erőd, mi lenne az?

Nem szeretnék szuper erőt, mert akkor úton útfélen rám támadna valamilyen főmufti és tele lennék még több kék-zöld foltokkal, plusz annyi ruhám menne tönkre! Nem győzném venni.

Melyik a kedvenc zeneszámod?

Na, jó, akkor sorolok fel párat. Hoizer - Take me to church, Paddy and the rats - The six rat rovers, Sam Smith - Stay with me, Kurt Hugo Schneider feldolgozásai, Jason Mraz - I won’t give up, Nomy - Close to lose it all, Paloma Faith - Only love can hurt like this ( akusztik plíz, úgy az igazi. ) stb. Stb.
Ó! : https://www.youtube.com/watch?v=s2GtoM8fPus

Melyik a kedvenc könyved, ha nincs melyek tartoznak bele a top 5-be?

RUBINVÖRÖSÉK!

Hány blogot olvasol úgy rendesen, amiknek várod a következő részét?

Őszintén szólva nem tartom számon. Ha meglátom, hogy valaki hirdetett, akkor már kattintok is és olvasok, de nem mindig van rá időm, sajnos.

Hány blogot írsz egyszerre?

Hármat :)

Van hobbid?

Odafent olvashatod részletesen :)

Van kedvenc filmed, ha igen mi?

Jelenleg a Beavatott szériáért vagyok oda. Be kell valljam, Theo James sokat számít...Khm. Plusz ide sorolhatjuk a Holt Költők Társaságát! Ajánlom! Ha még nem láttátok, akkor tegyétek meg mielőbb!

Szereted az iskolás történeteket? Gondolok itt Leiner Laura és Tavi Kata könyveire.

Laura sorozatát nem szeretem. Nekem nem jön be a stílusa és a történet sem, úgy igazán. Tavi Kata Nyitótáncával már szemezek egy ideje, de még nem volt alkalmam olvasni, de nyáron időt fogok rá szakítani.

Vannak olyan bloggerek/bloggerinák, akikkel rendszeresen tartod a kapcsolatot?

Természetesen. Például Szencseg, Launcelot, Kertész Kinga és még sokan mások szerencsére :) 

Na, és jöjjön az a pár kérdést, amire kíváncsi vagyok :)

Hány éves vagy?

Hol laksz, és honnan szereztél tudomást erről a történetről?

Milyen álmaid vannak az életre nézve? Te leszel a következő Marie Curie például?

Mit gondolsz az internetes társadalomról, hogy szinte már mindent ez a technika hálóz be?

Milyen zenéket szeretsz?

Ha kérhetnél tőlem valamit a történettel kapcsolatban, mi lenne az?

Szeretnétek-e egy olyan csoportot, ahol kialakíthatunk egy kis közösséget?

Melyik bloggerek/vloggerek írásait/munkáit követed nyomon, és miért?

Te írsz? Ha, igen mit? Ha, nem, miért nem? Nem szeretnél, inkább olvasó vagy?

Szereted a magyar filmeket/színészeket/zenészeket? Szerinted mitől értékes egy ilyen alkotás?

Köszönöm a válaszaitokat előre is.

Sok puszi, és további szép estét nektek! Köszönöm, hogy itt vagytok nekem! :)

Ádán keresi Évát - Kilencedik fejezet

Sziasztok! Nagyon sajnálom, hogy megint ennyit kellett várnotok az újabb fejezetre, csak az egyetem nem hagy kibontakozni. Ne haragudjatok nagyon! :)

Fogadjátok szeretettel!

Roxanne

- El sem hiszem, hogy tényleg kiszöktem a suliból. Hogyha ez kiderül! - hebegtem.

- Ha ezt még egyszer meghallom, azt is követelni fogom, hogy süket legyek - morogta Ian, hiszen egész úton ezen morfondíroztam és mindenféle üldözési mániával vegyítve, lelki szemeim elé tárult az igazgató szobája és a szent inkvizíció, valamint a legszörnyűbb középkori kínzómódszerek, amelyekkel majd az anyám, vagy éppen a tanárok fognak várni.

Persze, Iannek könnyű volt ilyen döntéseket hoznia. Ő nem félt ezektől a következményektől. Mondjuk lehet azért, mert ő alapjáraton is minden nap veszélynek van kitéve hiszen, ha nincs nála a tip-top fehér pálcikája, akkor bármelyik pillanatban elütheti őt egy busz, vagy simán belesétálhat egy lefedetlen aknába, de én nem vagyok ehhez hozzászokva. Rendben, tuti nem kínoznának meg, de egy intőt nem szívesen viselnék el. Totális depresszióba esnék miatta. Nem vagyok az a teljesen szorgalmas, színjeles diák, de ettől függetlenül nagyon nem mutatna jól egy ilyen kis móka az ajánló levelemben, mindemellett az önérzetemet is rohadtul bántaná.

- De, Ian - kezdtem volna megint, de leintett.

- Nem azért "szöktettelek" meg, hercegnő - karcolt a levegőbe az ujjaival idézőjelet -, hogy utána azt hallgassam, hogy vesselek a kutyák elé. Ne legyél már hülye! Visszacsempészni nem tudlak.

- Mindenre gondolsz, csak arra nem, hogy vész esetén, hogy menjünk vissza?

- Vész esetén? - nevette el magát. - Kérlek, Roxanne, ne nevettess!

- Azt sem tudom, hogy hova megyünk, és szerintem te sem. Sőt!

- Na, álljunk meg! - fordult felém. - Az, hogy vak vagyok, nem jelenti azt, hogy hülye is, oké? Kicsit próbálj meg bízni bennem, hidd el, nem fogsz belehalni.

- De, Ian! Legalább azt mondd meg, hogy hova megyünk. Lehet, hogy van egy rövidebb út is, amit ismerek...

- Nincs - nevette el magát. - Ha lenne, már nem lenne - jelentette ki, amiért ráncolni kezdtem a homlokomat. - Csak gyere utánam, kérlek!

- Hát, jó - sóhajtottam egy kisebb gondolkodási idő után.

Ian egy halvány mosoly kíséretében elfordult tőlem és elindult. Akkora rejtély volt számomra ez a fiú, mint Mick Jaggernek a mentes víz szilveszter éjszakáján. Kihúzta magát, megigazította a kabátját és határozottan közlekedett. Mintha csak egy napszemüveget tolt volna az orrára és poénból hord magánál botot. A szabad kezét maga mellett tartotta kicsit megemelve a tenyerét, hogy ujjaival érezze azokat a dolgokat, amelyek mellett elhaladt. Ha útkereszteződés volt, megállt mielőtt lelépett volna, körbenézett, fülelt és elindult. Elkezdtem csodálni. Egyszerűen nem tudtam feldolgozni, hogy ezt milyen mágikus erővel csinálja, hogy mi lehetett a trükkje? Óvatos volt, mégis határozott, tudta, hogy mit akar és ez áradt belőle. Nem hagyta, hogy bármiben megakadályozza, hátráltassa őt az, hogy nem lát. Lenyűgözött. Mindig tiszteltem az ilyen embereket. Ott volt például Nick Vujicic! Nem semmi élete lehet a kisembernek, de mégis panaszkodás nélkül teljes életet él, én meg azért is sokszor panaszkodtam, ha letört egy körmöm., szóval ez így eszméletlennek tűnt számomra.

Szorosan a nyomában sétáltam és lassan beértem mellé. Csendesen haladtunk egymás mellett és teljesen meglepő volt, hiszen olyan szintű nyugalom lett rajtam úrrá, amely az életemben ritkán öntött el, és nem szívesen törtem volna meg ezt az állapotot. Valami ilyesminek képzeltem el a lelkeket, amikor felkerültek a Mennyországba. Amikor úgy érzik, hogy nincs semmi problémájuk és teljesen súlytalanok. Amikor nem nyomasztja őket semmi, és kicsit megkönnyebbülnek, pedig azt sem tudják, hogy hirtelen mi történt, vagyis gondolom.

Hangot adva ennek a nyugalmi állapotnak sóhajtottam egyet megkönnyebbülten és akaratlanul is elmosolyodtam. Ian, mintha megérezte volna felém fordította a fejét és elvigyorodott. A szemeimet az égnek emeltem és belebokszoltam a vállába, amiért elnevette magát.

Beletúrva a hajamba néztem körbe, hogy hová is vezet ez a fickó, de halvány pink gőzöm nem volt arról, hogy New Orleans melyik részén vagyunk. A központ után elvesztettem a fonalat. Homlokomat ráncolva fordítottam a fejemet jobbra és balra, majd felmerült bennem a kérdés, hogy egyáltalán még a városban vagyunk-e.

- Nyugalom - mondta Ian.

- Biztos nem vagy baltás gyilkos? - köszörültem meg a torkomat. - Gőzöm sincs, hogy hol vagyunk.

- Ne aggodalmaskodj már annyit. Biztos tele vagy ráncokkal - hördült fel játékosan.

- Kac, kac - flegmáztam, de azért az arcomhoz kaptam. - Ian, hova megyünk?

- Milyen utca?

- Jesszusom, ne csináld már! Komolyan azt sem tudod, hogy... - kezét a számra tette és szinte láttam a káprázatos szemeiben a "Fogd be!" feliratot.

- Megkérdezem még egyszer: Milyen utcán vagyunk, Roxanne?

Nagyot nyelve elhúzódtam tőle és a falakon, vagy az utcák végén lévő táblákról próbáltam leolvasni valamit.

- St.Louis - közöltem, mire felnevetett.

- Akkor már csak percek kérdése. Gyere! - ragadta meg a kezemet és húzni kezdett maga után, amitől hirtelen szörnyen meglepődtem és szinte vonszolt, de észbe kapva a lábaim önálló életre keltek.

Nem akartam kérdezősködni, bár elég furcsa volt, hogy árkon-bokron keresztül át húz maga után. Persze, azon csodálkoztam a legjobban, hogy engem vagy hatszor minimum arcul csapott egy-egy faág, míg őt egy sem. Mi ez, ha nem diszkrimináció?

Teljesen letértünk az útról és a fűzfák ágaitól azt sem tudtam, hogy most merre tartunk. Madarak reppentek fel a magasba, ahogyan megzavartuk a turbékolásukat. Nem messze tőlünk, vad ugatásra lettem figyelmes, ezért elfordulva oldalra észrevettem, hogy egy drótkerítés mellett suhanunk el és kezdett eluralkodni rajtam valami bizonytalan, rossz érzés. Gondolkodtam azon, hogy van-e értelme annak, ha megkérdezem megint, hogy hova visz, de féltem, a kutya elé dob, hogy az szétszedjen, így ezt a lehetőséget nem kockáztattam meg.

- Mint mondtam, csak próbálj meg bízni bennem - mondta halkan, mire magasba emeltem a szemöldökömet. - Nem vagyok gondolatolvasó, csak úgy szorítod a kezemet, hogy félek kicsúszik a brumi maci.

- Ó, bocsánat - eresztettem el a kezét, amely tényleg a vörös ötven árnyalatában úszott, ahogyan simogatta azt. - De most már elárulhatnád, hogy hová is viszel.

- Majd mindjárt. Miért akarod elrontani a meglepetést? - csóválta meg a fejét.

- Miért akarsz, te meglepni? - vittem fel a hangsúlyt a kérdés végén ijedten, amitől egy őrült vékony hang jött ki.

- Miért kell neked mindent tudni?

- Miért kell mindig kitérned a válaszok elől? - emeltem fel a kezeimet, majd a combomhoz csaptam őket.

Balra hajtotta kicsit a fejét és értetlenül bámult rám felháborodottan. A homlokán apró láncok fodrozódtak, a szemüvege feje tetejére tolva pihent, így a kísértetiesen hátborzongató, mesés szemeit figyeltem megbabonázva, amitől megráztam a fejemet.

- Ha itt most ezen leállunk vitázni, akkor semmi értelme nem volt annak, hogy elhozzalak ide.

- Ide? Mert hol is vagyunk? - tért vissza a karakán énem, mire csak felsóhajtva hátat fordított nekem és elindult. - Ian! - kiáltottam fel. - Nem mozdulok egy tapodtat sem - fenyegetőztem, mire megvonta a vállát és folytatta az útját.

Dühösen fontam össze magam előtt a karomat és a lábfejemmel doboltam a földön tekintetemet belefúrva a hátába, mintha ezzel meg tudnám állítani, de ő csak menetelt előre, mint a rendíthetetlen ólomkatona.

- Elhoztál a semmibe, és képes lennél itt hagyni egyedül? - kiáltottam utána.

- Persze - üvöltött át a fákon, amelyek között az előbb eltűnt.

Mérgesen dobbantottam és elképzeltem, ahogy a fülemből kirobban a gőz, mint a mesékben. A kezeimet leeresztettem magam mellé és nagy levegőt vettem, még a fejemmel is köröztem egyet, hogy hatásosabban tudjak felszólalni:

- Ian, ne csináld már! Gyere vissza és menjünk innen, és hagyjuk egymást! - Válasz természetesen nem jött. - Ian! - kiáltottam megint, majd újra és újra egyre határozatlanabbul.

Kezdett rajtam eluralkodni a félelem, hogy tényleg itt hagyott, hogy itt merészelt hagyni. Lassan, kimért léptekkel elindultam arra, amerre eltűnt, hátha csak egy bugyuta tréfa, vagy valami ilyesmi, de ahogy haladtam előre, annál inkább elbizonytalanodtam, hiszen amerre néztem, csak fákat láttam és teljesen érintetlennek tűnt ez a terület, mintha nem is járt volna itt senki.

Készen álltam arra, hogy pánikba essek, és felhúzzam a nyúlcipőt, de ekkor Ian egy harci kiáltással nekem ugrott jobb oldalról, miközben átkarolta a derekamat és magára húzva estünk a földre, majd átfordított a hátamra, hogy ne én tanyázzak rajta, hanem fordítva.

- Nagyon cselese vagy, tudod, hogy kikaparnám a maradék szemedet is, mi?! - kiáltottam rá, mint egy eszelős, amiért ő csak nevetett.

- Ez jár annak, aki nem bízik bennem.

- Hogy bízhatnék benned, Ian? Semmit sem tudsz rólam és át is versz - köptem a szavakat, míg ő nyugodtan ült rajtam tovább.

- Roxanne, bármilyen hülyén hangzik, de én bízok benned.

- Mégis miért?! - kerekedett ki a szemem.

- Tudom meglepő - nevette el magát. - De van benned valami megnyerő. Persze az sem mellékes, hogy nem hagytad, hogy elcsapjon az a busz.

- Honnan tudod, hogy nem csak azért, hogy majd én lökjelek egy elé?

- Azt már megtetted volna - mondta, mire elhúztam a számat jelezve, hogy hát igen, majd folytatta -, de itt a másik példa, hogy kihúztál a szemetesből.

- Honnan tudod, hogy nem azért, hogy majd később egy busz elé lökjelek?

- Jaj, fogd már be!

- Jaj, szállj már le rólam! - hördültem fel, mire méltóztatott felállni rólam és lenyújtotta a karját, segített felállni.

Egy arasznyira voltunk egymástól, amikor felálltam és lenézett rám. Ilyenkor borsódzott a hátam, hiszen annyira valóságosnak tűnt, és reméltem, hogy lát engem, bár tudtam, hogy ez nem igaz. Egy különleges, megmagyarázhatatlan erő vett minket körül. Biztonságban éreztem magam és olyan érzésem támadt, mintha kerültünk volna már ilyen helyzetbe.

- Kérlek, Roxanne! Nem fogsz csalódni - mondta halkan.

Őszintének tűnt az arca, a tekintete és a szája szélében bujkáló mosolya, amelyet most visszatartott. Megadóan sóhajtottam, mire nevetve magához ölelt és a kezemet megfogva húzni kezdett maga után.

- Mielőtt megint elszorítanád a vérkeringést a kezemben, ha elhagyjuk a fákat, akkor ne ijedj meg.

- Mert mi lesz ott?

- Semmi olyan, amitől félned kellene. Csak egy... Hm. Egy fura ajtó - fordult felém grimaszolva, amitől magasba szökkent a szemöldököm és kezdtem megint bátortalannak érezni magamat.

- Ian...

- Nyugi már! Lazíts, három perc és megtudod, hogy hova hoztalak - jelentette ki, mire az egekbe emeltem a szememet és megcsóváltam a fejemet.

Olyan ez a gyerek, mint az időjárás. Néha jó, néha rossz és az őrületbe kerget, de erőt vettem magamon, nyugalmat erőltettem a lelkemre és eltereltem a figyelmem.

Szemeimet a magasba emeltem és figyeltem, ahogyan a fák ágai miként keresztezik egymást a Nap simogató fényében. A levelek árnyékai mozaikként festették körbe a gallyakat. A madarak andalító dallal zizegtették a csendet. Maga volt az éden, tökéletesnek hatott és érintetlennek, amit eddig még nem vettem észre... És most sem tudtam vele azonosulni. Idegennek tűnt és távolinak. Sosem vágytam ilyesmire, vagyis de, hiszen minden lány álmodik arról, hogy koronával a fején hintón fogják furikázni a fenekét, mintha ez lenne a világ legnormálisabb dolga, viszont nekem hamar rá kellett döbbennem arra, hogy nem így működnek ezek a pillanatok, hiába próbálunk tenni ellene. Zavart ez a mesebeli táj, így visszafordítottam a tekintetemet az égről, és meglepve figyeltem, ahogyan Ian egy zsilip mellett áll. Azt sem vettem észre, hogy elengedte a kezemet.

- Te... Te komolyan le akarsz vinni a csatornába? Láttam ám a Macskanőt, be nem megyek oda - fontam össze a karomat a mellkasom előtt.

- Pedig Hale Berry szerkója nagyon dögös volt.

- Miből gondolod, hogy én... - oldalra fordította a fejét és a homlokát ráncolta Ian, amitől elpirultam. - Oké, tényleg nem.

- Nem a csatornába megyünk - mondta és elfordította a zárat és nagy hangzavar közepette szélesre tárta az átjárót. - Kisasszony - tessékelt be egy lágy kézmozdulattal, miközben meghajolt.

- Szerintem ez nem a legjobb ötlet - grimaszoltam.

- Mintha azt mondtad volna az imént, hogy megpróbálsz bízni bennem - egyenesedett ki. - Nem lesz baj, Roxanne.

- Hát, jó - vettem egy mély levegőt és besétáltam a sötét folyosóra. - Merre?

- Menj csak egyenesen, követlek - húzta be az ajtót, vagy mi az. - Ez egy olyan hely, amelyről nagyon kevesen tudnak, Roxanne. Még valamikor az ötvenes években zárhatott be, majd a hetvenes években lepték el a jampik - magyarázta Ian, amiért értetlenül meresztettem a szememet a vaksötétben és ügyeltem arra, hogy ne essek el, ő pedig otthonosan lépdelt mellettem. - Ha jól tudom itt próbált Kay Lenor is pár éven keresztül.

- Kay Lenor? Az Akadémia vezértáncosa? - álltam meg egy pillanatig elképedve.

- Bingó! - csettintett egyet.

- Mégis, hol vagyunk? - fordultam meg a tengelyem körül a sötétben.

- Egy, kettő, három és... Voala! - csapott le egy kart Ian, amelytől fokozatosan kigyulladtak a fények.

- Jesszus! - képedtem el.

Egy poros színházteremben voltam. A pislákoló fények betöltötték az aranyozott kupolájú teret, a falakon bordó tapéta futott végig, amely már sok helyen lekopott, leszakadt. A székeket a pókháló és a por lepte be, a páholyról letört korlátok integettek vissza. A vörös függöny egyik szára szakadtan pihent a sarokban, míg a másik eltakarta a színt. Hangszerek sorakoztak odalent, kották hevertek a padlón.

Libabőrösen hunytam le a szemeimet és szívtam magamba az ódon épület illatát, az előadások szellemét és az álmokat, amelyek minden oldalról özönlöttek felém. Szinte éreztem, ahogyan megnyílik a szívem, hogy be tudjam fogadni mindazt, ami elém tárult. Leírhatatlan érzés fogott el, amelytől megborzongtam.

- Nem értem - szólaltam meg.

- Hm?

- Nem értem, hogy miért hoztál ide - lépkedtem Ianhez.

- Tetszik? - tette fel nemes egyszerűséggel a kérdést, amely miatt újra körbe néztem.

- Igen, de akkor sem értem.

- Figyelj, a múltkor elszúrtam a próbádat, de nem akartam. Gondolom megijedtél és azért mentél el végül. Mindegy is - hessegette maga előtt a levegőt. - Az a lényeg, hogy nem szabad megfutamodnod a félelmeidtől, hiszen az csak még egy ok, hogy próbálkozz.

- De én nem is...

- Kérlek, Roxanne. Ha tehetted volna hatvanhatszor visszafordulsz a suliba. Ez majdnem ugyanaz. Sőt, talán fontosabb, mert táncoltam veled és éreztem, hogy mire vagy képes.

- Most komolyan ahelyett, hogy elvittél volna egy kávéra, hogy ezt elmondd, kutyagoltattál több kilométert?

- Látom kiragadtad a lényeget - mondta szarkasztikusan. - Nem. Azt szeretném, hogy táncolj nekem... Vagy velem.

- Minek? Hisz úgy sem látod - ráztam meg a fejemet és elfordultam, de ő a kezem után kapott, amitől kénytelen voltam ránézni és visszalépni egy lépést.

. Nem vagyok teljesen vak.

- Aha! - mutattam rá vádlón. - Tudtam! - erre Ian felnevetett.

- Nem úgy értem, ahogy gondolod. Tehát, a látásom még visszatérhet egy speciális műtét során, ha sikerül, bár elég kezdetleges technika. Foltokat látok a sötétben, például a gyors mozgások ívét, vonalát. Tehát, ha lekapcsolom a fényeket valamilyen szinten foglak látni és így törleszthetek az elmaradt próbád miatt. Na? Vagy csak félsz?

- Mégis mitől félnék, Ian?

- Hogy nem vagy olyan jó, mint hiszed - vont vállat.

- És ezt te milyen jogon vágod a fejemhez?

- Zenor nem mesélt rólam, igaz? - kérdezte vigyorogva, amitől csípőre tettem a kezemet.

- De mesélt, hogy akkora képed volt, amitől nem fértek el a lépéseid. Most már menjünk - feleltem flegmán, de ismét megragadta a karomat, megpörgetett és magához húzott.

Nagyot nyelve pásztáztam az arcát, ahogyan lefelé nézett.

- Csak egy tánc - suttogta.

- Nem értem, hogy miért erőlteted.

- Hogy megismerj, és ne egy tévképzet alapján ítélj meg - felelte, miközben a kezét gyengéden végig húzta az enyémen és elengedett.

- Szerintem eleget láttam és hallottam - léptem el.

- Utána békén hagylak - jelentette ki. - Rajtad áll, hogy jók leszünk-e vagy sem. Na? - elképedve bámultam őt sokáig, mire elnevette magát. - Hallgatás beleegyezés - és elindult hátra, ahol lekapcsolta a fényeket, csak a páholy felettit hagyta égve, majd vissza sétált hozzám és megfogta a kezemet.

Előre léptünk pár lépést, majd magához húzott és szorosan tartva megforgatott, de nem engedett. Kezét lecsúsztatta a derekamra, míg én a bal lábamat az övé köré fontam és mélyen átengedett a másik oldalra, a hajam a port seperte a lábunknál és ügyelve a tartásomra egyenesedtem vissza, az orrunk szinte összeért és kerestük egymás tekintetét, aztán megtolt a kezével, és lendületet véve a szabad lábammal ívesen átfordultam a másik oldalra, és ő követve fordult meg a tengelye körül, amelytől a másik lábam is kiszabadult. Leroskadtam a földre, ő kezemért nyúlva rántott fel és húzott magához át a színpad túlsó végébe, ahol maga felé fordított, majd két emelés követte egymást, amelyben végig simítottam az arcán. Ahogyan táncoltuk a köröket megalkotta dobogásunk, és szívverésünk zaja a saját zenénket. Kegyetlen felismerés volt számomra, hogy élvezem ezt a helyzetet, hogy itt van velem és rám figyel, értem csinálja. Vigyázva tart, mintha nem lennék más, mint egy törékeny porcelánbaba, ahogyan figyel. Látom, ahogy lát, vagyis valamit és ettől megdobbant a szívem és zavarba jöttem. Elvesztettem az egyensúlyomat, nem tartottam magam és rosszul érkezve elestem, és őt is magammal húztam.

A páholy szikár fényei árnyékokat táncoltattak az arcán, ahogyan egy centire lebegett előttem.

- Most látsz? - vettem szaporán a levegőt, a szemeibe fúrva a tekintetemet.

Megrándult az arca, és felemelte a jobb kezét, amellyel végig simított az arcomon és oldalra sepert néhány hajtincset, amelyek a keze ügyébe estek.

- A szemeidet - mondta alig hallhatóan, de elmosolyodott. - Nyílt, őszinte és káprázatos - pislogott egyet, és elhúzta a száját és éreztem, hogy egy komplett állatkert bulizik a hasamban. - De csak eddig tartott.

- Mint ahogy ez is. Mit keresnek maguk itt? - világított ránk egy biztonsági őr a zseblámpájával, ahogyan idegesen adta az ütemet, mint Zenor a lábával. - Ez tiltott helyiség!

Azzal a mesebeli pillanat elillant, amivel még én is meg tudtam volna barátkozni...

Ádám keresi Évát - Nyolcadik fejezet

Roxanne

- Te most szórakozol velem - kiáltott Rose a vonal túlsó végén, amelytől össze kellett szorítanom a szemeimet és eltartani a kagylót.

- Teljesen komoly - szóltam bele, miután rendesen hallottam.

- És igent mondtál?

- Nem mondtam semmit úgy igazán, csak annyit, hogy pf, izé, nem, holnap. Az igen nem hangzott el - dörzsöltem a homlokomat zavartan, majd egy nagy sóhaj kíséretében hátra dőltem az ágyon.

Amikor hazaértem az volt az első, hogy felrobogtam a szobámba és előhalászva a telefonomat riasztottam Rose-t. Annyi minden kavargott a fejemben, hogy valakivel muszáj volt megbeszélnem mindent. Teljesen abszurd az egész helyzet!

- Roxanne, te olyan egy idióta vagy! - Zsörtölődött tovább a barátnőm.

- Tudom, de attól nem lesz jobb, hogyha ezt a fejemhez vágod. Olyan hirtelen történt, és így talán tudni fogom, hogy miért ilyen fura.

- Vak, Rox. Azért ilyen fura - mondta és elképzeltem, ahogyan a szemeit forgatja a kijelentés miatt.

- Attól, hogy valaki vak, nem lesz bunkó paraszt. Noah sem mindig egy elkényeztetett ficsúr.

- Na, na, na! Stop! Álljunk meg! Noah? Noah, hogy jön szóba? És honnan tudod, hogy nem mindig olyan? - hallottam az ágy recsegését, ahogyan egy hirtelen mozdulatot tett.

Én az ajkamba harapva a fejemre húztam a párnámat és legszívesebben felpofoztam volna magam a nagy szám miatt.

- Hát, az úgy volt...

- Roxanne!

- Jól van! - nyögtem, aztán előadtam neki az egész délutánt a táncunktól kezdve a nagyapján át a meghívásig.

- És normális volt? - hüledezett.

- Ideadta a felsőjét is - mondtam, miközben megtapogattam az ölemben a ruhadarabot. - A nagyapja is nagyon aranyos. Noah, mintha két külön személy lenne. Alig hittem el, ahogyan vele bánt. Törődő, gondoskodó és figyelmes is tud lenni, de komolyan! Ja, és képzeld, még főzött is! Vagyis főztünk... Agyrém.

- Az. És most mi lesz, te nő? - kérdezte aggodalmasan.

- Mi lenne? - hunyorogtam a plafonra és felkönyököltem.

- Ian vagy Noah?

- Úristen! - Nevettem el magam. - Egyikük sem. Én csak ki akarom deríteni, hogy miért ilyenek. Plusz amúgy is, nincs kedvem Amanda műkörmeinek áldozatává válni.

- Akkor marad Ian - jelentette ki Rose és én is a szemeimet forgattam.

- Én csak...

- Roxanne, tudjuk mind a ketten, hogy elkerülhetetlen.

- Azért próbálkozni szabad - vontam vállat.

- Ideje lenne tovább lépned.

- Oké, Rose, ez már más téma - motyogtam magam elé. - És hirtelen a fejem is megfájdult, szóval lerakom, ha nem gond.

- Roxanne...

- Majd holnap beszélünk, Rose - vigyorogtam, ahogyan ismételgeti a nevemet. - Szia!

- Le ne merd ra... - azzal megszakadt a vonal, és mielőtt újra megszólalt volna a telefonom, kikapcsoltam és eldőltem az ágyon.

A kezeimet a fejem alatt összekulcsoltam és bambán bámultam a mennyezetet.

Itt volt Noah, aki eddig felém sem nézett, de amint felbukkant Ian, rögtön én lettem a téma és nem értettem az ok-okozati összefüggést, meg ezt a hirtelen nagy érdeklődést. Csak Amanda keze lehett a dologban, mert máshogy ennek az egésznek nincs értelme. Sőt, tuti. Valami hülyeségre készül és nekem készen kell állnom, minden pillanatban. Lehet, hogy paranoiás vagyok, de el sem hiszem, hogy kezdtem bedőlni neki. Én kis naiv pára. Mindig megszívtam a pasikkal, miért ne lett volna most is máshogy? De legalább Noah-t letisztáztam magamban.

Aztán itt volt Ian, akiről semmit sem tudok. Sem azt, hogy honnan jött és hová tart, sem azt, hogy ki is ő valójában és miért sodorta őt elém az ég? Azt vallom, hogy nincsenek véletlenek, csak jól irányzott célok, amelyekre később jövünk rá. Teljesen abszurd, nem? Úgy kellene élnünk, hogy tudjuk mi miért van és nekünk kellene kijelölni a céljainkat és azokat elérni, de ha jobban belegondolunk ez így van? Persze, vannak saját céljaink, de aztán vagy közben az ég valahogy közbe szól és mindig elénk állít valamilyen helyzetet, vagy egy személyt, akiről nekünk kell eldöntenünk, hogy ő akadály vagy lehetőség, és oly könnyen megfeledkezünk erről és elrontjuk az egészet. Volt már olyan, hogy rosszul mértem fel a lehetőségeimet és elszúrtam az egészet. Ezt Rose pedig előszeretettel hányja a szememre azzal a mondattal, hogy jobb lenne tovább lépnem.Teljesen igaza van, de ha valakinek meghal a szerelme, azt azért valljuk be elég nehéz.

Kihúztam az éjjeli szekrényem felső fiókját és kivettem a lefordított képkeretet. A fejem fölé emeltem, az ujjaimmal végig simítottam az üvegen és elmosolyodtam.

Ez volt az egyetlen közös képünk, amelyet két éve készítettünk a halála előtt pár nappal, mintha érezte volna, hogy ez lesz az utolsó. Nem voltunk együtt, nem jártunk, sajnos, pedig már mindenki tudta, hogy itt több van, mint puszta barátság, de én nem mertem a nyakába borulni, mint egy hősszerelmes, és ő sem térdelt le elém, mint a filmekben, hogy legyek a barátnője. Lopva pillantgattunk egymásra, egy-egy keserédes mosoly kíséretében. Aztán végre megbeszéltünk egy randit, erre nem elütötte őt egy autó? Talán két és fél órán keresztül vártam rá, számtalanszor hívtam és írtam neki SMS-t, aztán elindultam hozzájuk, hogy a képébe vágjam, hogy nyomja fel magának a telefonját és a randevúját. A testvére nyitott ajtót, akinek a szemei vörös színben úsztak, mintha csak szívott volna valamit, de aztán megláttam a könnyeket, amelyek ott úszkáltak a szemében, mintha mi sem lenne természetesebb. Rögtön megkérdeztem, hogy mi történt, és éreztem, hogy valami vele. Meg kellett kapaszkodnom, amikor elmondta. Üveges tekintettel meredtem előre remegő ajkakkal, míg ő magához húzva megölelt. Csak a temetésre vettem fel a feketét, mert mégis mi okom lett volna hordani? A kutyát nem érdekelte, hogy mit éreztem iránta, vagy az, hogy mit érzek még mindig.

Talán ezért nem akarok tudomást venni Ianről. Nem akarom megcsalni az emlékét, talán ez az egyetlen oka, hiszen teljesen megijeszt az, amit érzek akkor, amikor felbukkan. Hirtelen tör fel, elönt a forróság és megborzongok. Már csak a kisugárzásától is. Olyan, mint egy radioaktív hulladék! Ilyen szépet sem gyakran mondok és kínomban felnevettem.

A gondolatmenetemet egy halk kopogás törte meg az ajtón.

- Bújj be - ültem fel nyújtózva egyet.

- Szia, kicsim - jött be anya egy tálcával. - Nem jöttél le enni, ezért gondoltam felhozom - mosolygott rám.

- Te megengeded, hogy idefent egyek? Nem vagy semmi - hüledeztem. - Biztos jól vagy?

- Persze, kincsem - nevette el magát, de az üveges tekintete olyan volt, mintha egy droid tolakodott volna be a szobámba.

- A kicsik? - kérdeztem, ahogyan elvettem tőle a tálcát és az íróasztalhoz szállítottam.

- Milyen kicsik? - szúrós szemekkel tekintettem hátra, mire elnevette magát. - Lent vannak, jól vannak, ne aggódj.

- Értük nem aggódok, de te olyan fura vagy - léptem elé, és kézfejemet a homlokára tettem, de elütötte a kezemet. - Anya! Maradj veszteg! Csak kíváncsi vagyok, hogy nem vagy-e lázas - fogtam le a kezeit és gyorsan a homlokára fektettem a tenyeremet. - Ez tűzforró - suttogtam.

- Ne butáskodj, Roxanne. Nincs semmi bajom.

- Anya, ne viccelj! Nem vagy jól.

- Egy taknyos ne mondja meg nekem, hogy hogyan kell éreznem magam - váltott át terminátorba, amitől megijedtem. - Semmit sem tudsz és ne avatkozz bele a dolgaimba, te csak egy kis csitri vagy, aki összevissza hazudozik az anyjának.

- Mi? Miről beszélsz? - emeltem meg a szemöldökömet, mire pofon vágott.

Hitetlenkedve az arcomhoz kaptam, a szemeim könnybe lábadtak. Soha sem ütött meg.

- Jöjj rá magad, ha már titkolni olyan jól tudod - mért végig mérgesen és kiviharzott a szobából.

Észbe kapva utána siettem és láttam, ahogyan az öcsém Lanaval a karjaiban felém lépdel.

- Anya nem önmaga - húzta fel a szemöldökét és átadta a húgunkat, aki a hajammal kezdett el szórakozni. - Olyan, mintha elfelejtette volna bevenni a Sanaxot.

- Scott - mordultam rá! - Anya nincs jól... Nem tudom, hogy mi történhetett - ahogyan ezt kimondtam a bejárati ajtó bevágódott és felbőgött az autó motorja. - Mi? - hűltem el és lerohanva a lépcsőn Lanval a karjaim között kiléptünk a verandára és láttuk, ahogyan anya elhúz a kocsinkkal.

Scott szájtátva bámult hol rám, hol pedig a tovatűnő lámpákra.

- Roxanne - szólított meg halkan és leguggoltam hozzá, hogy egy vonalban legyen a fejünk -, ugye visszajön?

- Remélem, öcsi - borzoltam meg a haját. - Csak ki kell fújnia a gőzt - motyogtam. - Reggelre tuti itthon lesz.

*

A kávé illata keltett fel. A kanapén aludtam el valamikor az éjszaka közepén, mert vártam, hogy hazajöjjön anya. Kiropogtattam a gerincemet és felállva, a konyhába siettem.

- Szia kicsim - mosolygott rám anya, mint aki semmit sem tudott volna az estéről.

- Anya, hol voltál éjjel?

- Itthon. Hol lettem volna? - vonta meg a vállát.

- Beültél a kocsiba és elhúztál, totálisan megrémisztve minket. Ja, még Scott is aggódott - háborodtam fel,

- Szerintem túl sok krimit nézel. Nincs több NCIS - nyomta meg az orromat, mintha egy kikapcsológomb lenne. - Srácok! Reggeli! - Kiáltott fel az emeletre és értetlenül bámultam rá.

Olyan hülyén éreztem magam, mert mostanában mást sem csináltam, csak álltam, bámultam, mint borjú az új kapura és töprengtem, hogy én őrültem meg, vagy mindenki más körülöttem?

- Hallod? - Rázta meg a vállamat. - El fogsz késni, ha nem öltözöl fel.

- Oké... Akkor én most felmegyek és rendbe szedem magam - mutattam az emeletre, mire helyeslően bólogatott, majd a kávéfőző felé fordult dúdolva.

Zavartan hátat fordítottam neki és felsétáltam. Scott is furcsállva az egészet, hunyorogva közelítette meg az étkezőt.

Mindig is mondtam, hogy kész agybaj a családom, de soha nem gondoltam volna, hogy ennyire felborulhat a világ rendje.

Mielőtt berontottam volna a szobámba, a folyosón lévő komódon végig simítottam és felvettem azt a képkeretet, amely lefordítva pihent a porban. Lassan, komótos mozdulatokkal simogattam az üveglapot, amelyen keresztül édesapám mosolygott vissza rám. A szemeit és a száját tőle örököltem. Nem értettem, hogy volt képes itt hagyni minket, hiszen a mindenei voltunk. Én csak válaszokat szerettem volna, valamilyen búcsúlevelet, de még azt sem hagyott maga után. Volt, nincs. Nagyot sóhajtva visszahelyeztem a helyére és könnybe lábadt szemekkel magamra zártam a szobám ajtaját, amikor beértem.

*

Rose szíven vette a múlt esti telefonos "összezörrenést". Köszönni is alig akart, de amint meglátta a vörösen izzó szemeimet megkönyörült rajtam. Ő sem értette igazán anya kirohanását, és a reggeli mi sem történt mozzanatot. Mintha teljesen bamba lennék, vagy nem is tudom. Sokszor olyan érzés tört rám, mintha tényleg én lennék, az aki megőrült. Azt sem igazán értettem, hogy miért hozta fel a táncot éjszaka, most meg miért nem ezzel indította a reggelt? Megkönnyebbültebb lettem volna, ha leharapja a fejemet és leszid és elhord a sárga földig, ahogy szokott, de nem hagyott nyugodni a tudat, hogy nem ez történt. Kérem vissza az édesanyámat!

Az órákon sem figyeltem, mintha egy szellem nélküli testet vonszoltam volna magammal. Teljes káosz tombolt a lelkemben és hülyének éreztem magam. A szekrényemben matattam, amikor egy puha, kellemes anyag megcirógatta a kézfejemet. Ez az apró mozzanat visszarántott a földre.

Előhúztam az aranyozott, fehér, hosszú tollat és végig simítottam vele az arcomon. Angyali melegség öntött el és hirtelen megfeledkeztem a gondjaimról. Elmosolyodva élveztem az apró érintését minden pihéjének. Kellemes, lágy, és érzéki. Soha sem láttam még ehhez foghatót. Jártam biológia órára, de soha sem tartozott a kedvenc tantárgyaim közé, de ha emlékezetem nem csal, ilyen állatról még nem tanultunk, aki ilyen csodával rendelkezett volna. Lehet, hogy egy hattyúé, de olyan régen láttam hattyút, mint hajhálót a konyhás nénin. Erre a hasonlatra megborzongtam, hiszen lelki szemeim előtt előjött a kép, ahogyan a ráncos idős hölgy, hajháló és kesztyű nélkül belecsapja a hússzármazékot a tányérba, mindenféle testnedve és hajszála kíséretében. Gusztusos.

Elborzadva és grimaszolva visszatettem a tollat a helyére, majd bezártam a szekrény ajtaját.

Ahogyan megfordultam, hogy angolra menjek az utamat Amanda állta el.

Szűk, emelt derekú farmert viselt, amely ránézésre is kényelmetlennek tűnt, hiszen tuti, hogy egy számmal kisebbet vett fel, hogy még jobban kidomborodjanak az idomai. Rózsaszínre lakkozott körmeivel türelmetlenül dobolt a felkarján.

Amikor észrevette, hogy megfordultam színpadiasan sóhajtott egyet, a hatalmas, manga hatású szemeit az égnek emelte, majd vissza rám.

- Mit akarsz? Ma nagyon nincs hangulatom hozzád - álltam elő a farbával.

- Hogy én mit akarok? - nevetett fel hevesen gesztikulálva. - Te mit akarsz Noah-tól?

- Oké, ismételten felteszem a kérdést - simítottam hátra egy hajtincsemet. - Mit akarsz, vagy mit akartok tőlem? Kicsit kezd sok lenni, hogy a pasid mindig felbukkan és utána meg idejössz pattogni. Nem tudom, hogy mit terveztek, de kérlek, hagyjatok ki!

- Ugyan, kérlek, ne tettesd magad - vágta csípőre a kezét. - Teljesen világos, hogy bele vagy zúgva Noahba és keresztbe akarsz nekünk tenni.

- Nem mindenki magából indul ki, Amanda - ráncoltam a homlokomat.

- De tudd meg, nagyon meg fogod ütni a bokádat, ha így folytatod.

- Jesszusom, mennyi hajfesték szivárgott az agyadba? - nevettem el magam. - Előbb vetnék szemet egy szumó harcosra, mint Noahra.

- Igazán? - szólalt meg Noah.

Oldalra fordultam, hogy lássam a fiú hunyorgó tekintetét, amellyel engem mustrál. A kijelentésem miatt az ajkamba haraptam, mert szörnyen elszégyelltem magam, hogy fültanúja lett ennek az állításnak.

- Jó, nem egy szumó harcost, de...

- Aha! - mutogatott rám Amanda és vészesen közelített a hatalmas körmeivel, amelytől magasba szökkent a szemöldököm.

- Na, nyugalom, te harci macska - hessegettem magam előtt, mielőtt lecsapott. - Mostanában mindent így akarsz elintézni?

- Amanda, ne csináld - szólalt meg nyugodt hangon Noah, amelytől még a hideg is kirázott, hiszen annyira ridegen hatott és komolyan megfordult a fejemben, hogy megbántottam.

- Van képed védeni?

- Nincs köztünk semmi, ő is mondta - mutatott rám és elhúztam a számat annak hallatán, hogy én már csak ő vagyok, az akinek nem mondhatjuk ki a nevét, mert előkerül a varázspálca, meg a seprű és minden egyéb. - Amúgy is, kész vicc, hogy azt hiszed, hogy egy ilyen csajjal összejönnék. Nézz rá!

- Noah - ráncoltam a homlokomat, ahogyan csendesen kiejtettem a nevét.

- Csak egy senki és amúgy is...

- Mi folyik itt? - jelent meg Ian a folyosón és a körénk gyűlt emberek átengedték őt.

- Már csak ez hiányzott - kaptam a homlokomhoz idegesen.

- Amúgy is - folytatta Noah -, az ilyenekre bukik - mutatott Ianre.

- Igen? - kérdezte hangosan, meglepetten Ian.

- Nem! - kiáltottam el magam kimeredt szemekkel az abszurd helyzet miatt.

- Nem?

- Vesszetek már össze mind az én ízlésem miatt - mondtam bosszúsan magamra mutatva. - Mi közötök van ahhoz, hogy nekem mi, vagy ki tetszik, vagy, hogy milyen ízlésem van, meg egyebek? Senkinek semmi köze hozzám. Te - sétáltam Amandához, aki még mindig a semmiből felbukkanó Iant vizslatta, mintha még nem látta volna - még mindig egy buta liba vagy, aki szereti a feszkót és megalázni az embereket. Te! - Sétáltam Noah elé. - Benned csalódtam, ugyanolyan vagy, mint ő, hiába is próbáltál mást mutatni. Sekélyes és felszínes - bökdöstem a mellkasát és egy szemmel ráhunyorítottam, mert még mindig alig hittem el, hogy lehet ilyen beton keménységű, de látva az elégedett arcát, újból kicsit elpirultan elfordultam és a másik fiúhoz sétáltam. - És te! Ian. Ian? - integettem előtte, mert még kevésbé figyelt rám, mint a banya.

Felé fordulva "nézte" őt, vagy nem is tudom, hogy mit csinálnak a vakok. Lehet, hogy csak szimplán bambult, vagy elaludt.

- Ian?  Minden rendben? - ráztam meg a vállát, mire végre felém fordult.

A szemüvege a feje tetején pihent és hunyorogva pillantott le rám, majd megrázta a fejét.

- Igen, minden rendben. Kerestelek, hogy akkor megyünk-e - kérdezte halkan, holott Amanda felé pillantgatott, aki lesápadva figyelte őt.

Soha sem nézett így senkire, még Noah-ra sem. Valami megcsillant a szemeiben és zavartan Noah felé fordult, aki a mellkasa előtt összefont kezekkel figyelt minket.

- Úgy érzem vége a műsornak - mondta hűvösen, majd kézen fogta a barátnőjét és szabályosan elhúzva eltűntek a folyosón a diákok tömegében.

- Mi volt ez? - kérdezte értetlenül Ian.

- Nem... Nem tudom - grimaszoltam utánuk nézve.

Bántott, hogy Noah így viselkedett velem, még akkor is, ha nem akarok tőle semmit. Zavart, hogy Amanda úgy nézett Ianra, ahogy, és az is, hogy Ian valahogy ezt viszonozta. Teljesen abszurd az egész!

- Roxanne?

- Hm?

- Megyünk? - kérdezte halkan.

- Most?

- Miért ne? Fel sem fog tűnni, hogy lógtunk - vont vállat. - Közben mesélhetnél, hogy mi történt az előbb.

- Fel sem fog tűnni? De a szabályzat...

- Jaj, Roxanne, nem hittem volna, hogy ilyen unalmas vagy - nevette el magát.

- Jól van. Mehetünk - nyitottam ki a szekrényem ajtaját, bedobtam a könyveimet és magamra kaptam a kabátom.

A csengő már egy ideje megszólalt, amelytől a többiek a termekbe vonultak, én pedig zavartan álldogáltam egy helyben, hogy most akkor merre is induljunk.

Ian megköszörülte a torkát, és a kezét tartotta nekem, amelyet először csak bámultam, majd zavartan ugyan, de megfogtam. Az érintés villámcsapásként ért, és idióta gondolatok záporoztak a fejemben, amelyek olyanok voltak, mintha régi emlékképek lennének. Egyet sem tudtam megragadni, de ez az érzés, nem volt ismeretlen. Kezdett belém hasítani a felismerés, hogy ismerem őt, de hogy ki volt ez az ismeretlen ismerős, rejtély. Hajtott a kíváncsiság és tudtam, hogy ez a szökés elindít majd az igazság útján, és csak reménykedtem, hogy nem csinálok semmi hülyeséget...