Ádám keresi Évát - Tizenötödik fejezet

Sziasztok kedveseim!

Itt az újabb rész, újra nagy kedvencetek szemszögéből. Remélem szeretni fogjátok ezt a részt.

Kellemes olvasást kívánok hozzá!

A véleményetekre újfent kíváncsi vagyok, szóval ne féljetek nyomot hagyni magatok után!

Legyetek rosszak, keressétek ti is az Ádámotokat, vagy éppen az Évátokat! :)

Ian

Hunyorogva léptem ki az ajtón. Mélyet szippantottam a szmogba áztatott levegőből, és kifújva azt a farmerzsebembe rejtettem a kezeimet. A napfénye megcsillant az ablakokon lévő vízcseppeken, valamint a kátyúkban összegyűlt tócsákon. Még mindig nem szoktam meg ezt a helyzetet és akaratlanul is hunyorognom kellett, viszont mosoly suhant át az arcomon, ahogyan pásztáztam a környéket.
Szinte semmi sem változott. A graffitiket mondjuk átfestették a szemben lévő tömbház falán, füvesítették a közelben lévő üres placcot, ahol most egy csomó fiatal járt-kelt, és bezárt a sarkon a Rockadilly, talán New Orleans, inkább az egész világ legjobb helye. Amikor beléptél szinte azonnal visszarepültél a hatvanas évekbe. A falakon Marilyn Monroe, Audrey Hepburn, Vivien Liegh, Sophia Loren és nagy színésznők képei mosolyogtak vissza, és természetesen helyet foglaltak mellettük Elvis képei, a Beatles alakjai, dedikálások tömege, Ray Charles szemüvegek és még sorolhatnám. Bakelitlemezek lógtak a plafonról, a dohos illat kellemes esszenciává vált a gyér megvilágításban.  Az üzletet egy idősebb úr vezette, aki mindig George Bergernek hitte magát, és mindig, ha valakit nem sikerült rávennie, hogy vegyen meg egy lemezt első sorban nézhetted végig az I got my life előadását, és inkább vásároltál valamit, ha még csak az egy pengető is volt. Ez az úr féltve őrizte a pénztár felett lebegő gitárt, amiről az a hír terjedt, hogy Elvisé volt. Természetesen senki sem akarta őt elszomorítani, hogy hét dollárért még az ebayen sem lehet venni egy elvises ereklyét. Kíváncsi lettem, vajon mi történhetett, hogy bezárt az üzlet? Öt éve még üzemelt, és minden rendben volt, legalábbis úgy tűnt. Erre a gondolatra halkan prüszköltem, hiszen én tudhatom a legjobban, hogy semmi sem az, aminek látszik.
Kimért léptekkel elindultam az utca mellett parkoló autómhoz. Kinyitottam, és a kesztyűtartóból elővettem a szemüvegemet. Bágyadtan néztem és simítottam végig a felületén. Tartózkodtam tőle, de nem tudtam elszakadni tőle. A közelemben akartam tudni, mert nélküle nem voltam biztos magamban. Ahogy ott állt. Ahogyan mozgott. Láttam, ahogyan megfeszültek az izmai, amikor meglátott, és kezdett egy hevesebb körbe a teremben. A mimikája, a gesztusai megragadták az ember figyelmét, és ehhez kapcsolódott az a hihetetlen kecsesség, amellyel operálta a mozdulatait. Gyönyörűen kivitelezett minden egyes lépést. Ha az ember jól figyelt szinte látni lehetett, hogy a levegő felsóhajt, amikor az arca előtt kecsesen elhúzta a kezét és fordította el a fejét. Belebizsergett a gerincem is, és képes lettem volna órákon át elnézni őt. Sőt, meg is fordult a fejemben, hogy menten magunkra zárom az ajtót, vagy éppen fogom és tiltakozást nem tűrve elrabolom és elviszem valahova, mondjuk a csatornába. Ott senki sem keresne minket.
Annyira bájos volt, és mégis nőies, ahogyan a hajgumi kiesett a hajából, és az összekócolódva csapzottan hullámzott a hátán. A szemüvege a lemezlejátszó mellett helyezkedett el, így üde zöld tekintetének az elkenődött szürkés smink még mélyebb tartalmat adott. A kecses nyaka oldalán egy aprócska anyajegy pihent, szinte nem is lehetett észrevenni, csak a mozdulat miatt láttam én is. Vállai szélesek voltak, de mégis nőiesek, aztán az idomairól nem is szeretnék beszélni. Nem volt az a modell alkat igazából, de szörnyen jól állt neki az, amit csinált. Nem egy hájas disznót kell elképzelni, aki még a sárt is taszítja magáról, hanem egy kellemes női jelenséget, aki mellett bárki szívesen felébredt volna.
Aztán amikor közelebb jött, és a nyakamba ugrott. Még ennyire nem örült nekem senki, még a saját édesanyám sem. Ahogyan magához ölelt, megbabonázott.
- Te komolyan vezetni akarsz? - Zökkentett ki a gondolkodásomból, ahogyan ott állt előttem karba font kézzel.
- Miért ne? A jogosítványomat nem vették el.
- A jogosítványodat? Ian, tizennyolc vagy, négy éve nem látsz. Hogy lett neked jogsid? - Nézett rám furcsán, mire elnevettem magam.
- Úgy, kedves angyalom, hogy huszonegy vagyok, csak nem tudtam befejezni a gimit a szemes incidens miatt. Szerinted miért vagyok magasabb, sármosabb, és okosabb, mint a többi srác?
- Meg szerényebb - jegyezte meg kurtán. - Te most komolyan huszonegy vagy? El sem hiszem.
- Nagyon sok olyan dolog van, amit nem tudsz rólam.
- Az kellene még a lelkivilágomnak, hogy kiderüljön, hogy van öt gyereked, meg egy feleséged mondjuk Kubában - gesztikulált hevesen.
- Mert miért bántaná ez a tény a lelkivilágodat? - Vigyorodtam el. - Csak nem beindult nálad is a vadászösztön?
Erre a kérdésre szinte kővé dermedt, és hatalmas pupillákkal nézett rám.
- Roxanne, mi a baj? Csak vicceltem, nincs gyerekem, sem pedig feleségem - léptem hozzá közelebb és a kezemet a vállára tettem.
- Nem. Nem is az - rázta meg a fejét és rám pillantott. - Csak, hogy... Hogyan mondtad?
- Mert miért bántaná ez a tény a lelkivilágodat? - Ráncoltam a homlokomat.
- Nem. Amit utána mondtál!
- Ja, hogy beindult nálad is a vadászösztön? - Kérdeztem, majd észbe kapva eszméltem fel, és vélhetően kiült a döbbenet az arcomra.
- Ian, te ezt már mondtad nekem. Mi erről már beszéltünk - mondta kicsit zavartan, mire bólogatni kezdtem.
- Nekem is rémlik valami, de az...
- Álom volt?
- Álom volt - mondtam halkan, értetlenül.
- Álom volt - ismételte meg suttogva.
Közelebb léptem hozzá, és a frufruját elsepertem a homlokáról, majd tüzetesen szemügyre vettem a szeme fölötti alapozó tömeget. Óvatosan végig simítottam a bőrén, és többször megismételtem ezt a mozdulatot, hogy a saját szememmel lássam a zúzódások nyomait. Ő a szemeit lehunyva állt előttem, mint akinek földbe gyökerezett a lába, és legszívesebben diadalmasan elmosolyodtam volna látva, hogy a libabőr miként fut versenyt a nyakán, és a karján. Aztán megpillantottam a lilás foltokat a homlokán.
Tekintete szinte lyukat égetett bennem, majd nagyot nyelve a vállamra tette a kezét, amit óvatosan, egy enyhe grimasszal jutalmaztam.
- Ez lehetetlen - csóválta a fejét. - Vagy, most is csak álmodok?
- Vagy csak ugyanazt álmodtuk - mondtam.
- De az feljogosít arra, hogy megsérüljünk? - Pislogott értetlenül. - Olyan ez, mint az Eredet.
- Eredet?
- Tudod, a film. Leonardo DiCaprio, Joseph Gordon-Levitt.
- Valamilyen női színésznőt nem tudnál mondani? - Szemöldöke a magasba szaladt, mire elnevettem magam. - Oké, rendben. Tehát a titanicos ürge filmje.
- Igen. Igazából arról szól, hogy egy hapsi képes beférkőzni álmokon keresztül az emberek fejébe és gondolatokat lop, de nem szeretnék többet mondani, mert túl spoileres lenne.
- Na, állj! Most komolyan a spoilerek miatt aggódsz? - Tártam szét a kezemet hitetlenül.
- Hát, igen. A világ egyik legjobb filmje - vont vállat, mire elnevettem magam.
- Ez annyira abszurd.
- Mint ahogy ez is.
- Na, jó. Üljünk be a kocsiba, és menjünk innen. Közben gondolkodhatunk ezeken a véletleneken - mondtam egy rövid idejű morfondírozás után, majd kinyitottam neki az ajtót.
Először nem akart beszállni, majd megadva magát becsüccsent az anyósülésre. Rázártam az ajtót, majd a volán mögé ültem. A szemüvegemet felvettem, bekötöttem az övemet, majd beindítottam a járművet. Oldalra pillantva láttam, ahogyan feszengve ül mellettem Roxanne és az övet markolja, miközben folyamatosan kifelé pislog az ablakon. Biztosan azon gondolkodott, hogy mindjárt meghalunk, és ennyi volt. Nem járt végül is messze az igazságtól, mert bele kell jönnöm ennyi kihagyás után a vezetésbe megint, de óvatosan, ügyelve arra, hogy ne ugorjon ki az első adandó alkalommal elindultunk. Az első pár méterig lélegzetvisszafojtva ült mellettem, majd kifújva azt, ellazult.
Elmosolyodva kapcsoltam be a rádiót.
- Amúgy leestem a lépcsőn. Alvajáró voltam, és akkor ment ki a vállam - pillantottam rá.
- Én is lefordultam az ágyamról - mondta. - Sokszor vannak rémálmaim.
- Mikről? Például ez is. Meg nem tudom. Visszatérő álom, hogy egy nagy zöld területen fekszek, vagy mászkálok anyaszült meztelenül és keresek valakit.
- Bezzeg ezt nem tudtam volna álmodni - vigyorodtam el, mire szem forgatva elmosolyodott és ismét némaságba burkolózott. - Roxanne, mi a baj? Nem szoktál ilyen csendben lenni, meg nem így képzeltem el az arcodat, hogyha éppen minden rendben van. Szóval?
- Miért? Hogy képzelted el? - Nézett rám, miközben a homlokát ráncolta. Ez valami fura szokása lehetett, mert mióta megláttam, szinte csak ezt csinálja. Aztán láttam megcsillanni valami aprócska dolgot a szemében. A kíváncsiság keveredett valamivel, de nem tudtam volna megfogalmazni. A merengésemből az zökkentett ki, hogy hátulról ránk dudáltak.
- Nem is tudom - vontam vállat grimaszolva egyet. - Lelki szemeimmel már nagyon sokszor elképzeltelek. Vidáman, dühösen, miközben táncolsz, vagy éppen mérgesen dobbantasz a lábaddal - vigyorodtam el, és oldalra sandítva megpillantottam elképedt arckifejezését. - Most mi van? Ha az ember nem lát, nagyon sok dologra odafigyel, finomodnak egyéb érzékszervei is. Teljesen más az, aki látott már ezelőtt - csóváltam meg a fejemet, miközben kerestem a megfelelő szavakat. - Számtalanszor elképzeltelek már.
- És? - Érdeklődött halkan. - Megfelelek a fejedben lévő képnek?
Rápillantottam. Szemeit elkapva egyenesen előre nézett. Egy apró mosollyal nyugtáztam ezt a gesztust, majd befordultam a sarkon, leparkoltam. Kipattantam, és már az anyósülés mellett is termettem, hogy segítsek neki kiszállni a kocsiból.
Az ujjaink összeértek, tekintetünk találkozott.
- Sokkal jobb vagy, mint a fejemben lévő kép - mondtam komolyan, mire ő elpirult a púder alatt és zavartan elkapva a kezét a hajába túrt.
- Hová hoztál? - Köszörülte meg a torkát, miközben kimért léptekkel elindult előre, amit én majdnem kinevettem.
- Úgy gondoltam beülünk a Nanny-be, és megiszunk valamit - értem utol.
Kezemet a hátára téve mutattam az utat, hogy merre menjünk. Nem húzódott el tőlem, aminek megörültem. Mégis elengedtem és előre sietve nyitottam neki ajtót. Ő ott megállt, habozott, majd felém fordult.
- Figyelj, én nem akarom, hogy valami félreértés legyen. Annyi szarság borult mostanában a nyakamba, nem akarom, hogy te...
- Csst! - Tettem az ujjamat a szája elé, amire bekancsított. - Úgy látom, visszanőtt a lepénylesőd - nevettem el magam. - Nyugodj meg. Nem akarlak átverni - mosolyodtam el, mire hatalmasat sóhajtott, és besétált a kávézóba.
Rögtön utána osontam úgy mosolyogva, mint egy óvódás, akit éppen megdicsért az óvónő, de ez a pillanatnyi öröm azzal a lendülettel el is múlt, ahogyan az egyik asztalnál megpillantottam egy régi ismerősömet.
Nagyot nyelve követtem Roxanne- az egyik asztalhoz.
- Baj van? - Kérdezte, a sokadik hátra pillantásom után.
- Nem, nem, csak olyan fura megint látni itt a dolgokat - humbukkoltam egyet, mire elmosolyodott.
- Értem. Figyelj, elmegyek mosdóba, mindjárt jövök.
- Rendben - bólintottam, mire már ott sem volt.
Megvárva, míg eltűnik a női piktogramú ajtó mögött felálltam, és átsétáltam a kávézó végébe ülő sötét ruhába öltözött, tar kopasz férfihoz.
- Mit akarsz tőlem, Geva? Marc küldött?
- Miért vagy ilyen hepciás? Ülj már le kicsit - húzta ki nekem a maga melletti széket.
- Inkább állnék - jegyeztem meg, mire rám pillantott szinte áttetsző szemeivel, és visszanyelve a torkomba ugró gyomromat, leültem.
A tenyerem izzadni kezdett, és folyamatosan a mosdó felé pillogtam.
- Mintha feszült lennél - öntött cukrot a kávéjába, amivel megkínált, majd amikor visszautasítottam vállat vonva visszarakta a helyére. - Hát, jó. Úgy látom, nem vagy beszédes kedvedben.
- Miért vagy itt? - Tettem fel újra a kérdést. - Mit akarsz?
- Csigavér, öregem. Nem hajt a tatár. Kivételesen nem Marc küldött a nyakadra.
- Akkor ki?
- Egy felsőbb hatalom - kocogtatta meg a csészéjét hosszabb karmaival, miközben elmosolyodott, és kivillantak tűhegyes fogai, amelyek között még oszladozó húsdarabkák foglaltak helyet.
- Miért pont neked szólt volna?
- Nisroch elfoglalt, és te csinálsz nagyobb hülyeségeket - mondta, mintha mi sem lenne ennél természetesebb. - Hagyd békén a lányt. Nem vagytok egy súlycsoport.
- Te mégis ezt honnan látod?
- Jaj, kérlek! Olyan az élet, mint egy üveggömb. Minden oldalról premier plánban látjuk, hogyan bénázod el az egész küldetésedet.
- Nem valami szuperhős vagyok, oké? - Vetettem oda mérgesen.
- Az első ember vagy, ember! Évát kellene keresned, nem pedig egy csinos leányzó után futnod.
- Mi van, ha ő Éva? - Csattantam fel.
- Ő Éva? - Szegezte nekem a kérdést, ahogy előre hajolva farkas szemet néztünk egymással.
- Nem - nyeltem egyet. - Nem ő az -feleltem, mire összecsapva a tenyerét hátra dőlt.
- Akkor ennyi volt a feladatom - jegyezte meg, és csettintve egyet eltűnt, mire visszatámolyogtam az asztalunkhoz.
Gondolkodóba esve töprengtem ezen az egészen. Miért ne lehetne Éva? Ha nem Roxanne lenne, simán rá lehetne sütni, hogy tök úgy néz ki, mint Éva. Mik a jelek, Istenem? Pedig érzem azt a kapcsot köztünk. Vagy csak nem vagyok hű magamhoz?
- Szia! - szólítottak meg, mire felkaptam a fejemet, és egy gyönyörű vörös hajú nő állt előttem. - Szabad ez a hely? - Mutatott magam mellé, mire beljebb csúsztam ámulva.
Ennél szebbet még nem láttam. Hatalmas zöld szemei csábosan meredtek rám, a haja a derekát simogatta.
- Láttalak már erre? - Szegezte nekem a kérdést, miközben megbillegtette a vállát, és a mosolyától apró gödröcskék jelentek meg a szája szegletében.
- Öhm... Te lehet láttál már engem, de ez fordítva nem biztos, hogy így van - jegyeztem meg, mire töprengve szürcsölt bele a turmixába.
- Mire gondolsz?
- Ian vagyok - mutatkoztam be.
- Amanda - fogtunk kezet, és mintha megállt volna az idő.
Érintése perzselte a bőrömet, és belesajdult a bordám, amitől grimaszba húztam az arcomat.
- Hát ez furi volt - nyögte be.
- Te... Te is éreztél valamit?
- Lehet csak beképzeltem - vigyorodott el. - A helyes srácok érintésére sokszor libabőrös leszek.
- Zavarok? - Jelent meg Roxanne karba font kézzel az asztalunk mellett.
- Igen - vigyorodott el Amanda, aki a tenyerét a combomra fektette.
- I... - És a tekintetére, rögtön észbe kaptam. - Nem, természetesen nem zavarsz - fogtam meg Amanda kezét, és lepakoltam a nadrágomról.
Láttam a két lányon, hogy vérszemet kapva méregetik egymást, és azért imádkoztam, hogy csak a szememet ne bántsák.
- Hát jó, úgyis dolgom van - állt fel pucsítva mellőlem Amanda, és betekintést adott mélyebb dolgokba, amitől még én is zavarba jöttem.
Kínzó lassúsággal állt fel, és nagyon erőlködtem, hogy ne harapjak az öklömbe.
- Azért majd hívj fel -  nyújtott át nekem egy cetlit, amit hirtelen elővarázsolt a szűk farmerjának a fenékzsebéből. - Csá, lúzer - vetette oda Roxanne-nek, aki egy flegma mosollyal jutalmazta ezt az odaszólást, majd kérdőn pillantott rám, míg én figyeltem a ringó csípővel távozó lányt.
- Csak megjelent, és ideült - emeltem fel mentegetőzve magam előtt a kezeimet.
- Hát, persze - emelintette meg szarkasztikusan az egyik szemöldökét.
- Ülj már le. Kérlek! - Unszoltam.
Bevetettem a legcsábosabb nézésemet is, de hiába, majd inkább bekancsítottam, mire fejcsóválva leült elém.
Megkönnyebbülve néztem bele az itallapba, hogy nem ment el, mégis az ajtó felé bámultam. Annyira más volt ez, annyira furcsa. Mintha régen, ami egy lett volna, de külön vált, újra találkozott.
Felnézve oldalt megláttam Gevat, aki elvigyorodva mutatott az ajtó felé, majd Roxanne-re.
Most hagyjam itt?

Ádám keresi Évát - Tizennegyedik fejezet

Kedves Olvasóim!
Sajnálom, hogy ennyit kell várnotok egy-egy részre, nem győzök szabadkozni. Mindenesetre köszönöm, hogy itt vagytok, és olvastok! Ian pártiaknak ez egy kedves rész lesz szerintem!

Egy kis off:
Ha van rá igény, Facebookon csinálok egy csoportot a történetnek, hogy ha szeretnétek akkor ott többször és gyakrabban adok majd életjelet magamról és a történetről! Erről a véleményetekre vagyok kíváncsi! :)

Jó olvasást! :) 

Roxanne

Az ujjbegyeimmel többször az arcomat simítottam, miután Ian égető ajkai szinte megbillogozták. Talán öt perce álltam ott, és keringtem a semmiben. Csak ez az egy pillanat játszódott le a szemeim előtt újra, és újra. Na, jó. Nem ez az egy pillanat, hanem ez a pillanat csokor, amelytől a pillangóim nem hogy döglődtek volna odabent, hanem attól féltem, hogy ha kinyitom a számat, ellepik a várost.
Teljesen zavarba jöttem, amikor magához húzott, miután megnéztem a karját. Még lélegezni is elfelejtettem abban a pár másodpercben. A felsőmön át éreztem tenyerének forró nyomását a derekamon, valamint a felgyorsult szívdobogásának verdeső ütemét a kezem alatt, amelynek ritmusát az enyém is felvette. Koszos lett az arca, de az a különleges szempár tisztán világított előttem, és amikor megszólalt! Hát az volt a vég.
Megijesztettél.
A kellemes hangtónusa most is a fülemben csengett, és nem akart teret adni más hangoknak. Ez a féltő aggodalom, amely felcsendült benne, egyenesen libabőrt okozott a szolid kis lelkivilágomnak, és belebizsergett a gerincem. Az meg, hogy azt mondta, hogy megmentettem.
Ilyen pasi nincs is! Mintha tudná, hogy mire vágyna egy nő, pedig valljuk be, sokszor mi magunk sem tudjuk eldönteni.
Szó szerint vakon kapott utánam a semmiben, kockáztatva mindenét. Az sem érdekelte, hogy előtte tulajdonképpen elküldtem a fenébe. Nem. Ő ezt élvezi. Biztos vagyok benne! Eddig is bizonytalan voltam vele kapcsolatban, most meg... Most meg ő a világon a legsármosabb, legzöldszeműbb hőse, aki...
- Fejezd be, Roxanne Mice! - Csattantam fel hangosan, és jelentőséget adva a szavaimnak mérgesen dobbantottam egyet a lábammal. - Egy hülye tahó!
A kezeimet a mellkasom előtt összefontam, és ráeszmélve, hogy még mindig idekint vagyok érdekes, megviselt öltözékben, beevickéltem az ajtón, és bevágódtam az első mosdó ajtaján. Első pillanat alatt lefagytam a tükörképem láttán. Az amúgy is kócos hajam, most megirigyelte volna a gólyafészkeket, az ingem elszakadt.
Közelebb merészkedtem a tükrökhöz a sárgás színű mosdóhelyiségben, hogy alaposabban meg tudjam nézni magam. Ahogy nekivágódtam az egyik tartóoszlopnak a halántékomnál apró repedés éktelenkedett, amelyből még szivárgott a vér, de nem volt annyira súlyos. Az mondjuk más kérdés, hogy rengeteg alapozót kell vegyek, hogy a majdani lila foltokat el tudjam tüntetni az arcomról.
Fáradtan támaszkodtam meg a kagyló peremén, és előre hajtottam a fejemet.
- Én semmit sem értek - motyogtam magam elé.
- Vagy csak nem akarod érteni.
A hangra felkaptam a fejemet, és száznyolcvan fokos fordulatot vettem, de nem láttam senkit. Hunyorogva néztem körbe, miközben a kezemmel hátul a mosdókagyló szélét markoltam, majd nagy nehezen elengedtem. Kimért, óvatos lépéssel kukkantottam az ajtó irányába, amely zárva volt, és amúgy is hallottam volna, ha valaki bejön. A lépteimet megismételve toltam be a wc ajtókat, amelyek sikítottak az ürességtől, vagy éppen visszhangozták a legyek bluse dallamát.
- Lehet, mégsem olyan kicsi az a seb - nyúltam a fejemhez homlok ráncolva. - Csak a képzeltem játszik velem. Biztos annyira stresszes vagyok, hogy már hallucinálok is - vontam vállat, és visszafordultam a tükörhöz.
Az arcom megviselt volt, és most nem csak az előbbi csetepaté miatt. A szemeim alatt hatalmas sötét karikák éktelenkedtek, amelyek a többnapos alváshiányra hívták fel a többiek figyelmét, akiknek először tuti az jut az eszébe erről a látványról, hogy ez a spiné, tuti beteg.
Sóhajtva egy nagyot megengedtem a csapot. A víz bugyogni kezdett, melynek hangját az üres falak felerősítettek.
Kezeimet alá tartva élveztem, ahogy a hűvös cseppek simogatják fáradt, erőtlen kezemet. Már-már olyan érzés volt, mint amikor nagyon óvatosan, végig húzod az ujjadat a kézfejeden, és a tarkódnál elkezdesz libabőrös lenni. Előre hajolva felfrissítettem az arcomat is, és felcsapva a hajamat egyenesedtem ki, de majdnem rosszul lettem.
A lámpa szikrázni kezdett, és egy nagyobb durranás után a fénycső kiesett a burából, amely ripityára tört közvetlen előttem, és én háttal az egyik wc fülke ajtajának estem, amikor elugrottam onnan. A tükörben, a félhomály szívében egy női alak rajzolódott ki. Fekete, hosszú csipke ruhája kavargott körülötte, vérvörös haja kígyóként tekergett a karja körül, amellyel a tükörnek támaszkodott.
Megpróbálva kihúzni a talajból a földbe gyökerezett lábaimat az ajtóhoz rohantam, de nem nyílott ki.
- Roxanne, nyugalom, tuti a képzeleted játszik veled. Vagy elaludtál, és rémálmod van - mantráztam magamnak, miközben a szívem hevesen kalapálva a fülemben lüktetett.
- Ez nem álom, édesem - csikorgatta körmeivel az üveget a túloldalon, amitől a fülemre tapasztottam a tenyeremet. Látva a reakciómat elmosolyodott, és újból végig húzta egyesével mind a tíz körmét az üvegen. A szőr felállt a karomon, a csontjaim belesajdultak ebbe a fájó hangba, a gyomrom felkúszott a torkomba.
- Hagyja abba! - Visítottam, miközben a földre csúszva, magzatpózba szorítottam a fejemet, hogy ne halljam ezt az őrjítő hangot.
- Ilyen puhány lennél, életem? Hah, nem értem mi ez a nagy cécó körülötted - nevetett fel, és az elviselhetetlen hang erősödött, de az övé mégis tisztán csengett. - Nem minden az, aminek látszik Roxanne. Vagy lehet úgy kellene fogalmaznom, hogy nem mindenki.
- Mit akarsz tőlem? Meg mi a franc vagy te?! - Próbáltam túlordítani a fülsüketítő, karcolgatást, több-kevesebb sikerrel.
- Itt nem az a kérdés, hogy én ki vagyok, te ostoba. Hanem, hogy tudod-e, hogy te ki vagy? - nevetett fel, a tükör megrázkódott és nagyot robbanva darabjaira hullva lőtt ki a keretből, szemeimet összeszorítottam, és átkaroltam magam.
Nem érezve a vágó fájdalmat felnéztem, és a tükör előtt álltam. A lámpa normálisan világított, és éppen most jött be egy csaj az ajtón, aki full flegmán végig nézett rajtam. Szaporán szedtem a levegőt, a végtagjaim remegtek.
- Egy jó tanács, ha legközelebb, ha ki kell magadat elégíteni, zárd be az ajtót, vagy a tesiszertárban csináld - vetette oda.
- Én nem is...
- Nyugi, én is szoktam, nem gáz. Szerencséd, hogy én jöttem, nem pedig más - artikulált hevesen, majd elfoglalta az egyik fülkét.
Értetlenül pislogtam hol rá, hol pedig a tükörre.
- Ez annyira abszurd - motyogtam magam elé, és végig simítottam a tükör felszínén, és apró mélyedéseket éreztem.
- Ez csak egy kis könnyítés magadon, nem kell szégyellned! - Csacsogott a lány továbbra is, de nem tudtam ráfigyelni, és a hülye szexuális felvilágosítására.
A körmömet bedugva követtem a repedések ívét: Vigyázz!
Az utolsó nyomnál felszisszentem, mert az ujjbegyemet egy szilánk felhasította. Vörös vércseppek szivárogtak belőle, és a kéztörlőhöz lépve csavartam be az ujjamat.
Utolsó pillantást vetettem a tükörre, a lámpára, és feszélyezve léptem ki az ajtón.
Az ujjamat szorongatva szedtem szaporán a lábaimat a szekrényem felé. Elhaladtam az erkély mellett és döbbentem vettem észre, hogy a lehető legjobb állapotban volt. Hitetlenkedve léptem ki az ajtón és sétáltam a korláthoz. Óvatosan megtámaszkodtam rajta, de ellenállt. A mihez tartás végett kétszer belerúgtam, de meg sem rezzent. Minden ugyanolyan volt, mint mielőtt lezuhantam. Hiába mozgattam a korlátot, hiába rugdostam az oszlopot semmi sem történt. Kétségbeesve túrtam két kézzel a hajamba, és a sírás környékezett. Semmit sem értek. Minden zavart és kusza. Olyan, mint amikor egy pohárban örvénylő vízbe különböző festékes ecseteket teszel, és a színek egyre inkább elmélyülnek, míg nem egy nagyon sötét szürke árnyalatot kapunk, amely elszívja a harmóniát. Nos, ilyen fekete lyuk kavargott a fejemben.
Megremegtek a lábaim, aztán az egész terasz.
Mi történik? - Akartam mondani, de a robaj elnyelte a hangomat.
Hirtelen szétnyílt a lábam alatt a talaj, és észveszejtő gyorsasággal zuhantam a mély felé, amely...

- Roxanne! Roxanne, ébredj! - Ordította Noah, aki átkarolta a hasamat.
A látásom homályos volt, de amire kitisztult felkiáltottam és kapálózni kezdtem.
- Nyugodj már le! Felhúzlak! - Szorított meg még jobban, és pár hangos nyögés közepette visszahúzott az ablakból, ahol az imént random a semmiben lebegtem.
Konkrétan bezuhantunk a tanterembe. Ő átölelve magához húzott. Egyik kezét a lapockámon tartotta, míg másikkal a hajamba túrva vette szaporán a levegőt. Én a mellkasának simulva próbáltam hallgatni a szívverését, de a sokktól csak az enyém dobogott hevesen a fülemben.
- Oké, most már elengedhetsz - motyogtam a pólójába, kicsit zavartan, mire ráeszméltem, hogy ez nem a legerkölcsösebb kép, ha bejön egy tanár.
Ő krákogott egyet, majd elengedve lefordultam róla és talpra pattantam. Leporoltam magam, míg ő lustán feltápászkodott, majd az ablakot becsukva a radiátornak támaszkodva karját a mellkasa előtt összefonta, és szúrós szemekkel méregetett.
- Mi van? - Csattantam fel.
- Azért, egy kösz baszd meg, jól jönne, mert megmentettem a csinos kis hátsódat - vetette oda fennhéjázó stílusban.
- A csinos kis hátsóm köszöni szépen - csaptam a fenekemre, és megfordulva az ajtó felé indultam, de megragadta a kezemet, és megrántva magához húzott. - Ez fáj! - Szisszentem fel homlok ráncolva.
- Vigyázz! - Szólalt meg az a női hang sikítva, amelytől az ablakok berezonálva berobbantak.

- Ne! - Ugrottam fel.
- Ms. Mice! Jól van? - Pillantott rám Mr.Sasorr, és összezavarodva ráztam meg a fejemet. - Tudja, kisasszony, aludni otthon kellene, nem pedig az én órámon.
- Elnézést - vetettem oda halkan, mire megigazítva a nyakkendőjét a tábla felé fordult.
- Mi baj Mice, rémálmod volt? - Bökött meg a tollával Noah, és aggódó tekintettel méregetett. - Már bocs, de elég szarul nézel ki.
- Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű - morgolódtam. - Csak álmodtam volna? - Motyogtam magam elé, de a felkaromhoz nyúltam, hiszen az előző szorítást még most is éreztem. A felsőm ujját feltolva vettem észre, ahogyan vöröses színnel egy tenyér nyom körvonalazódott ki, és a gyűrű ujjnál egy mélyebb seb is kirajzolódott, amit Noah gyűrűje okozott.
Furcsállva húztam le a felsőm ujját, miközben a pillantásom Noah kézfejére esett. Tekintetem egyből a kígyó alakú gyűrűn állapodott meg. Észrevéve, hogy az ékszert szuggerálom, óvatosan lehúzta, majd zsebébe rejtette el.
- Az ilyen dolgok, nem kislányoknak valók - hajolt közelebb.
- Mégis miféle dolgokról beszélsz? - Fordítottam felé a fejemet. Arca megrándult, de nem rejtette el gunyoros mosolyát.
- Nagyon cseles, Ms. Mice - búgta elismerően, amelytől máskor a vér az arcomba tódult volna és a gyomrom hevesen akrobatázni kezdett volna, de most hidegen viszonoztam mustráló tekintetét, viselkedését.
- Tanul az ember... Nisroch - ejtettem ki ezt a szót.
A szemei felcsillantak, az arca elkomorult, a mosoly szinte az arcára fagyott. Nagyot nyelve dőlt hátra és pillantott Sasorr felé.
- Mi a gond? - Kérdeztem álszentül.
- Ha kísérted a sorsot, nem fogsz tudni elbújni előle- vetette oda egy titokzatos mosoly mögé bújva, majd felállva kisétált az óráról.
Sasorr hosszas prédikációt intézett az ajtó felé, míg én tűnődve méláztam Noah hűlt helyét figyelve.
Semmit sem értek.

*

Már két hete nem láttam sem Iant, sem pedig Noah-t, mintha elnyelte volna őket a föld.
Noah kéznyoma még mindig perzselte a felkaromat és a gyűrű nyoma lilás foltokban éktelenkedett a bőrömön. A homlokom egy apró vágás nyom pihent, amit nem tudtam hová tenni, hiszen ha csak álom volt az egész, akkor nem kellene, hogy ott legyen a seb.
Semmit sem értettem. Annyira unalmassá vált számomra ez a mondat, hogy lassan kezdte elveszíteni a jelentőségét. Bizarr állapotok uralkodtak rajtam és féltem attól, hogy idővel megőrülök. Minden megváltozott. A szálak gordiuszi csomóvá gubancolódtak, és nem volt nálam megfelelő eszköz ahhoz, hogy elvágjam. A megérzéseim csődöt mondtak, és egyre gyakrabban gondolkodtam azon, hogy vajon nem csak álmodtam-e a két fiút, úgy mint a zuhanást. Talán ennyi lenne az egész élet? Egy kósza álom? Meddig tarthat? Az első ébredésig? Vagy addig míg rá nem jössz, hogy ez csak egy álom? Ha felébredsz hova kerülsz? Lehet, hogy a sötétség telepedik rád, vagy a fényesség és mind a kettő szinte megvakít?
Megigazítottam a lófarkamat a fejem tetején és kifújva a levegőt a kezeimet szép ívben megemeltem, miközben spiccben megálltam a jobb lábamon, és a balt magasba emeltem. A tükörképem meggyötört volt, a szemeim alatt szörnyű fekete karikák éktelenkedtek, hiszen az elmúlt két hétben nem igazán mertem aludni, de ha sikerült is, hamar felriadtam a rémálmaim miatt. A démonjaim üldöztek, és nem hagytak nyugton. Újra és újra felbukkant az a női alak a mosdóból, vagy éppen egy kígyó. Anya is gyakran előkerül, és sokszor az is, hogy tehetetlen kisbabaként az út szélén ordítok, míg apa rám nem talál. Többször megpróbálta ezt a történetet újból előadni nekem, és szörnyen érzem magam, de egyre hihetőbbé válik számomra.
Ahogy ez újra az eszembe jutott elvesztettem az egyensúlyomat, és elestem.
Szitkozódva álltam fel és jártam egy kört, mire újra összeszedtem magam és vissza tudtam állni, hogy felvegyem a ritmust. A többiek már régebben elmentek, így egyedül voltam. Zenor megengedte a túlórát, már csak azért is, mert ellógtam két alkalmat. Egyszerűen még a tánc sem hozott lázban, akkor szerintem el lehet képzelni, hogy mekkora egy érzelmi roncs vagyok.
Nem tetszett a zene, ezért valami pörgősebb, tombolósabb indie típusú rock zenét raktam be. A sarokban heverő széket egy precíz mozdulattal megfogtam, és berúgtam a terem közepébe. Egy cigány kerék után hatalmas nagy törzskörzéssel közelítettem meg az ülőalkalmatosságot, miközben a lábujjamtól kezdve a fülcimpámon át az utolsó hajszálam is átadta magát a dallamnak. Egy arabeszk után már helyet is foglaltam és folytattam rajta a dühöm kieresztését.
A heves ütemre a hajgumi keservesen megadva magát hullott a földre és teljesen szabadjára engedve magam próbáltam a lelkemet feltölteni. Egyes lépésekbe belesajdultak a porcikáim, amelyek bizsergető fájdalommal férkőztek be a gondolataimba. Kellemes, meleg érzés kezdett eluralkodni rajtam. Éreztem,ahogyan szunnyadó lelkem szárnyai kezdenek kitárulni, és hogyan szárnyalnak egyre felfelé. Elmosolyodtam. Ebben a pillanatban nem érdekelt semmi, csak ez a kegyes mámor, amely már régóta hiányzott nekem. Egyre hevesebben vert a szívem, és egy naiv ember annyit mondana, hogy hát persze, ilyen gyorsaságtól mindenkinek bedobog, de egy fanatikus tudta, hogy ez a tánc iránti szerelem szívdobogása. Egyre erőteljesebb, álmokkal teli. Éreztem, ahogyan a homlokomon elindul pár verejtékcsepp sós utat vájva magának a bőrömön. Magabiztosnak éreztem magam, sőt mi több: szépnek. Nem zavartak a szemem alatt elhelyezkedő Zara szatyrok, az sem, hogy úgy néztem ki, mint egy banya.
Miközben magamévá tettem a teret és mindent betáncoltam, furcsa érzésem támadt, mintha valaki szuggerálna.
Az egyik forgásomnál lelassítottam, és a tükörben megpillantottam Iant, ahogyan az ajtóban áll, és engem "figyel". Szem forgatva nem vettem róla tudomást. Úgyis már csak fél perc volt a számból, ezért leráztam magamról a pillantásának tőrét és folytattam a megkezdett kürt.
Amikor véget ért a szám, és kitartottam az utolsó lépésemet, a zenelejátszóhoz battyogtam, kikapcsoltam azt, majd a törölközőmhöz léptem.
- Méltóztatik megjelenni? - Tettem fel a kérdést flegmán.
- Most meg mi a baj, Roxanne? - Lépdelt felém óvatosan, zsebre dugott kézzel.
- Mi a baj? Ugyan, semmi. Csak éppen rohadtul azt hittem, hogy elcsapott egy busz, vagy valami. Semmi életjelet nem adtál magadról - mordultam fel, aztán észbe kaptam, hogy nem kellene ennyire kiakadnom, ezért inkább az ajkamba haraptam, és fejcsóválva ledobtam magamról a trikómat. - Mindegy - morogtam, miközben le akartam magamról venni a sportmelltartómat, de ekkor megszólalt.
- Ezt lehet nem kellene.
- Mit? - Pillantottam rá furcsállva, és nem tudtam elképzelni, hogy mit nem kellene.
Arcán csibészes mosoly terült el, és közelebb lépett hozzám, és szemét nem vette le rólam.
- Látlak, Roxanne - mondta halkan, jelentőségteljesen.
- Te most szopatsz - ráztam meg a fejemet.
- Azért nem láttál két hétig, mert egy szemműtétem volt egy speckó kis készülékkel.
- Nem hiszek neked! - Kötöttem az ebet a karóhoz.
- Látom a kócos hajadat - fogott egy tincset az ujjai közé. - Látom a hihetetlenül zöld tekintetedet, és az elkenődött sminkedet - simított végig az arcomon, amitől pillangók... Békák ugráltak a hasamba.
- Hányat mutatok? - Tartottam fel a kezemet.
- Négyet - felelte, mire újra mást mutattam. - Kilencet. Most meg azt, hogy kapjam be - nevette el magát.
- Te jó ég! - Kiáltottam fel könnybe lábadt szemekkel, és a nyakába ugrottam, mire ő nevetve megfordult velem párszor.
Szorosan ölelt, érintése megbabonázott, és minden idegszálam egyből reagált.
Lassan engedett la maga előtt, testünk összeér, simán megtámaszthattam volna az államat a mellkasán, de inkább tartottam magam, és bódultan figyeltem az arcát.
- Ez hihetetlen - suttogtam.
- Tudom, de el sem hiszed, hogy mennyire örülök, hogy látlak - mondta komolyan egy kedves mosoly kíséretében, amit viszonoztam, majd megpofoztam. - Ez most komoly Roxanne?
- Csak a mihez tartás végett. Képes lettél volna végig nézni, ahogy levetkőzöm!
- Időben szóltam!
- Perverz vagy!
- Hát, kislány... Van, ami nem változik - szememet forgattam, amitől elnevette magát. - Öltözz fel, és megiszunk valamit! Kint várlak!