Ádám keresi Évát - Hatodik fejezet

Sziasztok! Bocsi, hogy ilyen későn írok, csak zajlik az élet a nyár utolsó heteiben. Most is gyorsan "összedobtam" egy fejezetet, mert most eltűnök egy hétre, de legyen meg a fejezet! :)

Roxanne

Alig vártam, hogy véget érjen a tanítás. Túlságosan furcsa volt ez a mai nap és kellett a feltöltődés. Legszívesebben megpofoztam volna Iant is és Noaht is, csak a mihez tartás végett. Nem, amúgy, csak össze voltam zavarodva. Olyan idióták a hímek, és mi mégis rájuk bukunk. Valljuk be ez azért is van, mert azért nekik sokkal jobban áll az arcszőrzet, meg a kockás has, meg a csibészes mosoly, mint a lányoknak. Most képzeljünk már el egy bolti eladót, aki egyben a biztonsági őr és két copfban van a haja, telt mellei vannak, míg a vékony ajkai körül sötét szőr éktelenkedik és rád kacsint... Brr, hátborzongató.

Történelmen mindig hülyeségen gondolkodtam, mint például a szakállas nők. Soha sem tudtam elképzelni, hogy ez az óra, miért telik ilyen lassan, monotonon. Még az óra is megadta magát Ms.Sue-nak. Hatalmasokat pislogtam és éreztem, ahogyan a szemhéjam elnehezül. Megráztam a fejemet, de hiába erőlködtem az álom apró szellővel jött és repített a fantáziálás földjére.

- Csak egy almát - sziszegte a kígyó.

- De azt mondta nekünk, hogy az tilos.

- Butasssság - tekeredett a kezemre. - Mindent megengedett csak azt nem, hogy egyetek egy almát? Nem gyanús?

- Gyanú? - emelintettem meg a szemöldökömet.

- Lehet, hogy ártani akar nektek.

- Nem tenne ilyet...

- Nem ismered te őt, lányom. Csak egy alma, csak egy aprócska harapás - sziszegte megállás nélkül.

- Álljunk meg - ráztam meg a fejemet -, ez amolyan hófehérkés trükk? Megmérgezted?

- Parancsolsz? - pislogott rám a kígyó.

- Tudod, hét törpe, gonosz mostoha, zölden vibráló trutyi egy fazékban, üvegkoporsó.

- Te, mégis mit csinálsz? - kúszott vissza a fára értetlenül.

- Azt hiszem elveszett bennem egy Dr.Dolittle és ezért csevegek egy pikkelyes táskának valóval - vontam vállat, mire nagyon csúnya pillantással illetett. - Oké, nem csinálnék belőled táskát, mert az állatkínzás ellen vagyok, de utálom a kígyókat, nem is értem, miért pont veled álmodok... Ó, hogy álmodok.

- Te tudod, hogy álmodsz? - rázta a fejét és láttam rajta, hogy legszívesebben ketté harapta volna a torkomat.

- Ez a legésszerűbb, hogy miért kígyóskodok veled, hacsak nem vagyok Harry Potter eltitkolt nevelt lánya - grimaszoltam egyet.

- Te most fel akarsz bosszantani?

- Idegesítő vagyok? - pislogtam rá vigyorogva.

- Ami azt illeti, igen - forgatta a szemét és eltűnt, míg én a sötétben lebegtem, majd zuhanni kezdtem.

- Nem esek le! - nyögtem, miközben felkeltem a padról.

- Reméltük Ms. Mice, hogy itt nem fog, mint a matek óráján. Viszont, ha szédül és rosszul érzi magát, akkor menjen le az orvosiba.

- Túlélem, köszönöm a kedves szavait - grimaszoltam rá kómásan, mire ő visszafordult a térképhez és tovább magyarázta az első világháború eseményeit, mire a fülsüketítő csengő megszólalt.

Ki hitte volna, hogy ilyen jól lehet aludni történelmen?

A padról a könyveimet a táskába sepertem, amit a földről gyorsan felkaptam. Felpattantam, hiszen a fantáziámat megbizsergette a szabadság édes mámora, amely az iskola kapuin kívül várt.

- Ms.Mice! - rikkantotta Ms.Sue. - Legközelebb ne aludjon az órámon. Most elnéző voltam a balesete miatt, de legközelebb ne forduljon elő! - fordult felém, mire bólintottam egyet.

- Igen, Ms.Sue. Viszlát, Ms.Sue - nyekeregtem, majd kislisszoltam a teremből, nehogy megrohamozzon pár extra kérdéssel vagy egyéb cukiságokkal.

Kirontottam a falak közül, a parkon át kezdtem el loholni, hiszen Mr.Z nagyon pipa lesz, ha megint elkések. Rose és Mira felém intett, amit viszonoztam majd eltűntem a szemük elől. Nem futottam, mert a futás nem nekem való sportág, hiszen az olyan futós, így csak nőiesen suhantam, amelynek sebessége közel azonos a Tour de France kerékpárosaival. Jó, azért annyira nem, de közel azonos volt. Szerencsére nem buldózereztem el senkit, habár a kocsik veszettül dudáltak rám és szitkozódtak, amikor átrohantam a piroson a zebrán, vagy éppen a főúton a legnagyobb forgalomban. Örültek nekem a sofőrök, de még élek és ők is, hacsak azóta nem szenvedtek el valamiféle karambolt.

Már a próbatermünk utcájában voltam, így megtámaszkodva a falon kifújtam magamat. A hajamat hátracsaptam és csapzott külsőmet megigazítottam, majd finoman besétáltam a főbejáraton, mintha mi sem lenne természetesebb. A biztonsági őr rám villantotta arany sárga fogait, amely szerintem szerinte szexi volt... Nos, igen, a csillagoknál lehet, hogy bejött az efféle gesztus, de én visszataszítónak találtam, ezért összepréselt ajkakkal biccentettem neki, és az öltözők felé vettem az irányt.

A szekrényemből elővettem a gyűrött dresszemet, a harisnyámat és a megviselt cipőmet, a hajamat kontyba fogtam és a terembe indultam.

Egy önelégült mosoly terült szét az arcomon, hiszen kíváncsi voltam Z képére, ha meglátja, hogy én szorgosan melegítek befelé, míg a többiek még csak most érkeznek majd meg. Az ajtónál megtorpantam, mert bentről a nevetés hangjai csendültek fel és nem értettem, hogy ki lehetett olyan bátor, hogy megelőzzön.

Az ajkamba harapva léptem be és az állam majd leesett a helyéről.

- Ian? - kérdeztem hitetlenkedve, mire tanár úr és ő felém pillantott.

- Á, Roxanne, hát ismeritek egymást? - nevetett Z, mire intett a hosszú ujjaival, hogy menjek oda. - Ő az unokaöcsém, de gondolom tudtad - vigyorgott, ami teljesen fura volt tőle, hiszen csak akkor viselkedik ilyen önfeledten, ha éppen be van szívva.

- Nem, ez számomra is meglepetés - erőltettem egy mosolyt a képemre, míg Ian arcáról lerítt, hogy élvezi ezt a helyzetet. Olyan volt, mint egy dagadó lufi, amely csak a tűre vár, hogy robbanhasson. - És mi szél hozott erre?

- Egy ismerősöm lemondott egy randevút, így szükségét éreztem, hogy meglátogassam Zenort, vagy hogy táncolhassak.

- Te meg a tánc? - vágtam egy flegma grimaszt, míg végig néztem rajta.

- Míg nem láttad, ne legyen előítéleted.

- Én meg az előítéletek külön állunk egymástól - hunyorogtam rá, mire elnevette magát és feltolta a szemüvegét.

- Nos - kezdte Z -, kicsit magatokra hagylak titeket, mert a próbáig még van egy kis dolgom. Rox, kezdj el bemelegíteni!

- Rendben - bólintottam, mire ő kisétált. - Hogy van képed, hogy bepofátlankodj a próbámra? - estem Iannek, aki csak somolygott.

- Nem pofátlankodtam, hiszen bárki részt vehet az órákon, ha jól tudom.

- De, te, nem fogsz! - ragadtam meg a felkarját és húzni kezdtem több kevesebb sikerrel. - Ian, menj el!

- Nem - felelte nemes egyszerűséggel.

- Nem? Mi az, hogy nem? - csattantam fel, mire elgondolkodva lebiggyesztette az ajkát, majd megvonta a vállát.

- Egy tagadószó? - vigyorodott el.

- Ha-ha, milyen frappáns válaszaid vannak mostanában - flegmáztam továbbra is dühösen. - Ian, nem mondom még egyszer. Menj! El!

- Zavar, ha nézlek úgy, hogy nem is látlak?

- Igen! Vagyis nem! Vagyis, jaj, tűnj már el! - sziszegtem hevesen artikulálva.

- Olyan erőszakos vagy, Roxanne - nevetett fel.

- Te meg hülye. A különbség közted meg köztem, hogy az erőszakosság csak ritkán jön elő, míg a hülyeségbe bele is szoktak halni - nyögtem, majd a halántékomat kezdtem el masszírozni. - Na, mindegy. Tudod mit? Tudomást sem veszek rólad. Azt csinálsz, amit akarsz.

- Ó, mily kedves öntől, hogy engedélyezi - hajolt meg színpadiasan előttem, mire legszívesebben megcsapkodtam volna.

Dobbantva egyet hátat fordítottam neki és a bordásfalhoz lépegettem, ahol nyújtani kezdtem, de a számolás helyett a hülye, idióta, seggfej jelzők tovább bonyolított jelzőit használtam, kicsit se hallhatóan, hogy Iant elriasszam, de ő csak nevetéssel jutalmazta a kedvességemet.

Hiába próbáltam nem rá figyelni, mégis a gondolataim mindig felé szálltak, így a tekintetem is. Meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben, de kár lett volna a szép szeméért. Az ilyen gondolatok miatt, pedig magamat vetettem volna máglyára.

Megfordultam, és láttam, hogy a lejátszó felé indult el. Egy lassú, rumba szám csendült fel, amely betöltötte az egész termet.

Felém fordult és apró lépésekkel elindult. Férfinál még ilyen csípő mozgást én nem láttam.

A lábai külön életet éltek, a tartása megbabonázó, a mimikája lehengerlő. Megrészegülve bámultam őt, ahogyan átjárta a testét a zene és lépést tartott az ütemmel, miközben a szám történetét kezdte el táncolni. Libabőrös lettem. Látszott az arcán a szenvedély, amelyet még én is megirigyeltem. Egyre közelebb jött, miközben Rihanna folyamatosan énekelt. Elfordította a fejét, majd vissza. Lágyan hullámzott egyet, mint a selyem, amikor meglegyinted. A kezét felém nyújtotta, amit tétován megfogtam és ő rögtön bepördített, Háttal álltam neki, a testünk összeért. A szemeimet lehunyva hajtottam oldalra a fejemet, míg ő a nyakamba szippantott. Hirtelen kifordított, majd szintén elém lépve vezetett tovább, majd ismét előtte voltam és hozzábújva öleltem az egyik kezemmel a nyakát, míg a másikat lágyan levezette a dereka mellé, míg ő a hátamon húzta végig az övét. Forgás, vissza, majd ismét eltávolodtunk. Lágyan ringatóztunk, miközben a szenvedély ott lobogott közöttünk, de a távolság mégsem szűnt. Vívódtunk egymással a parketten és az érzelmeinkkel harcoltunk, jobban mondva a szám érzelmeivel. Tartottuk és nem engedtük el egymást, de mégsem volt teljes ez az egész, hiszen mikor ki került fölénybe. Én vagy ő, sosem volt az, hogy mi. Idegesített ez a tehetetlenség, ahogyan lépdeltünk, ahogyan nem tudtunk változtatni. Hihetetlen volt, ahogyan egymás szemeibe néztünk és olyan rossz volt, hogy én látom őt, de ez fordítva nem igaz, még ha úgy tett. Árulónak éreztem, ahogyan ezt csinálta és abba akartam hagyni, elmenni, de nem engedett el, tovább vezetett. Lassan a magasba emelt, s kecsesen megfeszítettem a testemet, a kezeimet kinyújtottam. Visszaeresztett, miközben a hajába túrtam és végig simítottam az arcán. Akaratlanul is könnyes lett a szemem, ahogyan mégis távolodott tőlem. Megfordult, én pedig utána szökkentem. Rávetettem magam, míg ő megállt, megfogta a kezemet és megfordult. Nem mozdult, én ismét végig simítottam az arcán, átöleltem egy karral, megfogtam a szabadon lógó kezét, hogy megismételjem az elején tett gesztusát, lépését, de olyan volt, mintha egy sziklával próbálnék táncolni. Sóhajtott és végre megmozdult. Ringatóztunk, mint a mesékben, a végső búcsú előtt, keservesen, aztán megfordult a kezét kitartotta, s követtem őt. Külön táncoltunk, míg egymás hátához nem értünk. A fejét lehajtotta, én hátra pillantottam és sután az utolsó szónál összekulcsoltuk a kezünket.

Azt hittem menten szörnyet halok a rám törő érzelmektől. Amikor feleszméltem szabályosan eldobtam a kezemet az övétől és elléptem tőle.

- Oké, belátom, nem rossz - köszörültem meg a torkomat, míg ő felém fordult még mindig szaporán lélegezve.

- Tehát maradhatok?

- Persze, én megyek el. Mondd Z-nek, hogy kiment a bokám, megint - vetettem oda és amilyen gyorsan csak tudtam kisomfordáltam a teremből.

Át sem öltöztem, csak felkaptam a cuccomat és sántítást színlelve osontam ki a teremből sajnálkozó tekinteteket kapva. Amikor kiértem futni kezdtem a csípős szélben és három háztömbnyi után álltam meg csak kifújni magam. Falnak vetve a hátamat szívtam be kegyesen a levegőt és a terem felé néztem. Mi ütött belém? Csak egy tánc volt, semmi több, de mégis megijedtem. Miért érzem azt, hogy tudnom kellene ki ez a fickó? Miért akarom, hogy lásson?

- Roxanne Mice, hülye vagy - motyogtam magam elé.

- Ugyan miért? - állt le előttem Noah.

- Figyelj már, te miért jelensz meg mindig a semmiből? - grimaszoltam rá hitetlenkedve, hogy ez a fazon mindig megjelenik.

- A nagyapámhoz megyek.

- A nagyapádhoz? És ezt higgyem is el? - vágtam csípőre a kezemet.

Ő jót mosolygott a mozdulatomon, aztán észleltem, hogy lehet csak azért, mert most ott gömbölyödtem, amit általában a hétköznapi ruhámban mások nem látnak. Vörös fejjel lehajoltam a táskámhoz és kikaptam belőle a felsőmet amit magamra kaptam, amely nem takart sokat, de jobb volt mint a semmi.

- Ha nem hiszed, gyere velem - ajánlotta fel, miközben levette a kapucnis felsőjét és közelebb lépett.

Ráhunyorogtam, hogy mit akar, aztán a felsőjét körbe tekerte a derekamon és megkötötte.

Megemelintettem a szemöldökömet, mire elvigyorodott és elindult.

Furán utána néztem, míg ő lassan, kimért léptekkel távolodott.

- Várj meg! - kiáltottam utána, aztán felnevetett.

Felkaptam a cuccaimat, utolértem.

- Tudod, aki kíváncsi, hamar megöregszik - kacsintott rám és elvéve a táskámat biccentett. - Mehetünk?

- Szemétség lenne, ha azt mondanám, dögölj meg?

- Nem, csak roxanne-es - nevette el magát. - Menjünk...

Rumba - Rihanna - California King Bed

Ádám keresi Évát - Ötödik fejezet

Roxanne

Hitetlenkedve üldögéltem matekon. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy Ian elhívott engem csak úgy és még válaszra sem méltatott. Egyértelműnek vette azt, hogy igent mondok. Mit képzel ő magáról? Csak azért mert különleges szemei vannak, telt ajkai és aranyos gödröcskéje még nem hiheti azt magáról, hogy ő a megtestesült atyaúristen. Nemet akartam mondani, hogy tudja hányadán is állunk a dolgoknak. Na, jó... Ha győzködött volna még egy kicsit, akkor talán beadtam volna a derekamat, de így? Óra után meg kell, hogy keressem és a képébe mondanom azt, hogy nem.

- Roxanne és Noah - mondta Mr.Richmond, mire elejtettem a tollamat és tátott szájjal néztem, hogy mégis miért ejti ki a nevünket együtt. - Talán valami baj van? - pillantott rám a drótkeretes szemüvege mögül a sátánszemű.

A sátánszemű elnevezést talán tíz éve ragasztották rá, hiszen az egyik legkegyetlenebb matematika tanárról volt szó, aki élvezettel csikorgatta a krétát a táblán és előszeretettel alázta meg a diákjait, ha azok nem tudták kapásból, hogy köbgyök kilencszázhetvenhat szorozva negyvenkilenc négyzetével és osztva kétszázhatvannal az majdnem kilencven. Igen, ez nem pontos érték, de már a közelében van. Persze, először én csak tátogtam, mint egy partra vetett bálna, hogy "Vizet!", de két karóval a helyemre küldött. Természetesen, az egyik azért volt, mert totális analfabéta vagyok a számokhoz, a másik meg azért, mert hangot adtam annak, hogy nem így kellene móresre tanítani a diákjait.

- Semmi gond, csak elkalandoztam - vallottam be.

- Azt irodalmon tegye, ne itt. Itt mi a realitásokkal foglalkozunk. Noah, üljön le Roxanne mellé és mondja el neki, hogy mi is a feladat. Rendben? - intett neki a hosszú karjával, aki egy pillanat múlva már be is csapódott mellém, mint egy meteor.

Összepréselt ajkakkal fordultam felé, és tényleg a kihalás szélén lévő dinoszaurusznak képzeltem magamat.

- Hali - kockáztattam meg egy barátságos kezdetet, de a tegnapi után, nem tudtam, hogy mire számítsak.

Flegmán pillantott rám, amitől a szemeimet meresztve egy okét motyogva előre fordultam, vissza a tanárunk felé, aki bőszen jegyzetelt a táblára, mint valami eszelős mormota, annyi kivétellel, hogy a mormoták aranyosak és nem árasztanak olyan fojtogató bűzt, mint amelyet Mr.Richmond szokott az "ehedeti" francia parfümje miatt.

A ránk nehezedő csendet csak a sercegő tollak és a pattogó kréta hangja zavarta. Előre hajolva megmarkoltam a tollamat ismét és másolni kezdtem az egyenleteket, amelyektől éreztem, hogy az agysejtjeim egytől egyig benyújtják a tiltakozásukat, hogy ők ezt nem akarják megoldani, és most sztrájkolni fognak, mint általában a dolgozatok közben. Mindenesetre erőltettem magam, hogy legalább ne tűnjek teljesen síknak, hiszen már az is elég ciki, hogy egymás mellé sodort minket a sors.

Lopva oldalra pillantottam. Lábait egymáson pihentette, a farmer anyaga még így sem gyűrődött meg, mintha csak a tökéletességet szimbolizálná, míg fehér atlétája a hasára tapadt, amely alatt ismét kirajzolódtak azok az apró kockák, amiket már a múltkor felfedeztem a parkban. Karjára támaszkodott, amelynek vége a kivételesen leeresztett fekete haja alatt rejtőzködött. A homlokát ráncolta, a sűrű szemöldöke felszaladt, vigyorgott, majd kacsintott.

Te jó ég! Ez most végig nézte, ahogyan analizálom. Vörös fejjel, az ajkamba harapva fordultam vissza a jegyzetemhez és amennyire tudtam láthatatlanul a pad széléhez húzódtam.

- Mit csinálsz Roxanne? - hajolt hozzám egy kis idő után és a lehelete szinte perzselte a bőrömet.

- Hagyjál! - förmedtem rá mogorván. - Ez az én személyes terem és már az egoddal is belepofátlankodtál, nem kell, hogy még hajolgass is hozzám - erre csak halkan felnevetett.

- Figyelj, csak segíteni akarok, nem megerőszakolni - vigyorodott el. - Na, mutasd! - kérlelt.

- Hát, megnyugtattál - horkantottam, mire sátánszem ránk pislantott, így önkéntelenül is odatoltam elé a füzetemet. - Oké, mit kell csinálnom? - sóhajtottam fel, mire ő közelebb húzta a székét.

Rásandítottam, majd megfogtam az enyémet és kicsit arrébb toltam magam tőle. Az egyik szemöldöke a magasba szaladt és az előző mozdulatát megismételve jött megint felém. Ez nem ért a szóból? Megrázva a fejemet, már a pad szélénél jártam és még a lábamat is felemeltem jelezve, hogy ne tovább, de nem figyelt, így meglökve a lábamat elvesztettem az egyensúlyomat és kiborultam a padból egy aprócska sikoly kísértével.

Az osztály felbolydulva kezdett el egy emberként nevetni, vagy éppen sóhajtoztak, hogy Úristen, mi történt, még Mr.Richmondra is rátört a frász. Noah pattant fel legelsőnek és kapott volna utánam, de én már a földön voltam. A tarkómat simogattam míg én a koszos padlón ejtőztem, hiszen megint ott ütöttem meg, ahol tegnap éjjel.

Tegnap éjszaka... Mi is történt? Leestem az ágyról? Lehetséges... Még egy toll is kiesett a párnámból, ami amúgy szivacsból van. Nem értettem, de hirtelen megint elnehezedett a testem és sajgott mindenem. Homályosan pillantottam előre és láttam, ahogyan Noah a kezét nyújtja. Megráztam a fejemet, majd megfogtam és ő lassan talpra állított.

- Roxanne, jól vagy? - simított végig két oldalt a fejemen, a hajamba lágyan beletúrt, a tenyerét a homlokomra fektette, mint valami anyuka.

A szemeiből tényleg félelem és aggódás szikrája tündöklött, de ellöktem a kezét.

- Élek, na, ne piszkálj! - morogtam, amikor újra hozzám akart érni és én vad csápolásba kezdtem a kezei előtt és fenyegetően kinyújtottam a mutatóujjamat.

- Nem fáj a fejed?

- A tied is fog, ha ezt nem fejezed be - morogtam, mire az óra végét jelző csengő megszólalt.

- Ms. Mice, azért nézzen le az orvosiba - javasolta tanár úr, mire bólintottam egyet óvatosan, de megszédültem.

Noah készségesen kapott utánam, kivételesen én sem ellenkeztem.

- Ez nem játék, Roxanne - mondta csendesen, mire megemelve a padra ültetett és megállt velem szemben.

A kezeimet a vállára fektettem, míg a fejemet le lógattam, és a szemeimet szorosan összecsuktam. Az egyik kezemmel végig simítottam a kiengedett hajamon és felpillantottam rá. Óvatosan kiegyenesedtem és egy kis idő után elvettem a kezemet róla és kerestem egy stabil pontot, ahonnan nem eshetek le.

- Tényleg jól vagyok - feleltem, amikor kérdőn pislogott párat. - Egyáltalán, miért aggódsz értem? Fölösleges - jelentettem ki és intettem neki, hogy húzódjon kicsit hátrébb, mert le akarok szállni, de nem mozdult. - Noah, kérlek, hagyj békén. Elég zűrt csináltál már, amióta szóba állsz velem. Én eddig is megvoltam a társaságod nélkül - vontam vállat, mire elvigyorodott.

- Tudod, Roxanne, néha jó térfelet váltani és olyanokkal is beszélni, akikkel eddig soha sem. Esélyt kell adnunk másoknak.

- Ó, mily bölcs szavak egy kosarastól. Talán szoktál olvasni?

- Miért vagy bunkócica? - húzta féloldalas mosolyra az ajkát, mire a magasba tekintve eltátottam a számat vigyorogva.

- Nem vagyok "bunkócica" - rajzoltam idézőjeleket a levegőbe. - Pusztán szeretem reálisan látni a dolgokat.

- Reálisan, pont te? - nevette el magát, mire lemásztam a padról, pont elé úgy, hogy a testünk egy ujjpercnyire volt egymástól és ő felém tornyosult.

- Pont én - mondtam halkan. - Most pedig...

- Nem adsz esélyt? - fogta meg a karomat, amikor el akartam fordulni és kényszerített, hogy a szemeibe nézzek.

- Mire? - ráztam meg értetlenül a fejemet és felpillantottam rá.

- Hogy jóvá tegyem? - nézett komolyan, hogy ezzel is jelentőséget adjon a szavainak.

- Azt, hogy miattad majdnem agyrázkódásom lett? - emelintettem meg a bal szemöldökömet, amely már-már rossz szokásommá, vagy védjegyemmé vált.

- Is... - vigyorgott. - Meg a buszos jelenetet. Tahó voltam.

- Ez így van, de jó is az egészséges önkritika - veregettem meg a mellét, mire hunyorogni kezdtem. - Te gyúrni jársz? - nevettem el magamat és elfordultam tőle.

A cuccaimat összeszedtem és elindultam az ajtó felé.

- Roxanne, fontold meg! -  szólt utánam, mire az ajkamba harapva bólintottam egyet és elsétáltam.

- És?

- Mi és? - pillantottam Rose-ra és a pudingos kanalat a számba vettem.

- Valami zaftos? 

- Ne hülyéskedj - nevettem el magam. - Ettől zaftosabb az lett volna, ha betörik pluszban még a fejem, mint valami slusszpoén.
Erre Rose, Mira és Kayla összenézett, majd mint a vulkán, kitört belőlük a nevetés. Gunyorosan a magasba néztem és megráztam a fejemet, hogy ez nem igaz, mire elfordítottam a fejemet és a többi szabadban ülő iskolatársunkat kezdtem el figyelni.
Furcsa volt látni, hogy mindenki egy adott térfélen tartózkodott csak, ahogyan ezt Noah megfogalmazta az imént. Senki sem akart más lenni, mindenki meg volt elégedve az ő kis kasztjával. Pedig, ott volt az a srác feketében, hosszú hajjal, aki a padon gubbasztva egy cigaretta csikket nyomott az asztal lapba és közben sután előre pillantott, ahol éppen az egyik visszahúzódó, zenész lány hangolta a hegedűjét. Amíg a húrokkal babrált, fel-fel pillantott a fiúra, aki egy halovány mosolyra húzta az ajkát, míg hátulról át nem ölelte, egy vörös hajú rocker csaj. A hegedűs zavartan fordította el a tekintetét, mire a fiú mellkasa lassan megemelkedett és mosolyra húzva az ajkait párja felé fordult.
A zsenik éppen megint valami tudományos mókán veszekedtek, míg az egyikük csendben üldögélt a sarokban és  kezében lévő ceruzájával vadul dobolt, testét átadva az ütemnek. Tova tűnődve a kosarasok most is játszottak, mintha nem lenne semmi céljuk az életben, egyedül Noah volt az, aki a kerítésnek dőlve engem mustrált a szemeivel. Elmosolyodott, azzal az igazi frigót leolvasztó mosolyával és éreztem, hogy én is hülyén elvigyorodok, mire megráztam a fejemet, ő elnevette magát és felhúzta a vállát. Nagy levegőt véve bólogatni kezdtem megadóan, mire mind a két kezével megmarkolta a kerítést, a levegőbe öklözött egyet és vigyorogva a csapattársaihoz ment.
Amikor visszafordultam volna és a lábamat lendítettem, hátra ismét nem néztem. Hirtelen nagy nyomást érezve estem le a padról megint, de valaki megrántott és így puhára estem.
- Ian - motyogtam zavartan, és két kézbe fogtam az arcát. - Ian, jól vagy?
- Roxanne - ejtette ki a nevemet. - Valahogy gondoltam, hogy te leszel az - nevetett fel kicsit erőlködve. - Leszállnál rólam?
- Ó, persze - pattantam le róla és kezemet nyújtva felsegítettem őt. - Megvagy? - kezdtem el leporolni.
- Persze, már kezdem megszokni, hogy valamelyikünk a földön landol. Roxanne, nyugalom. Nincs semmi bajom - kapott a kezem után és a mellkasához húzta.
Bambán pislogtam rá, ahogyan megint elnézett mellettem azokkal a gyönyörű szemeivel. Erős késztetést éreztem, hogy a kezemet kikapjam az övéiből és végig simítsak az arcán, de elnyomtam magamban ezt az érzést.
- Áll még a ma délután? - kérdezte meg nemes egyszerűséggel, amikor eszembe jutott, hogy milyen egy tuskó volt.
- Akartalak már emiatt keresni, hogy meg sem vártad a válaszomat és semmi reakció időt nem hagytál, meg ilyenek, és ezt nem illik. Vagyis, aj, ne nézz már rám így - vigyorodott el, mire elengedte a kezemet és lecsúsztatta az orrára a szemüvegét. - Tehát, így a válaszom nem.
- Nem? Biztos ezt szeretnéd?
- Biztos. Talán legközelebb - vontam vállat, mire a fülemhez hajolt.
- A nem, lehet, hogy rossz válasz és meglepetések mindig érhetnek, talán akkor, amikor nem is számítasz rá - hajolt el, bár egész testemben kirázott a hideg a szavaitól.
- Ez megint fenyegetés? - suttogtam neki.
- Nem, meglepetés - mosolyodott el és bizonytalan léptekkel elsétált.
Próbáltam összeszedni magam, mintha mi sem történt volna. A felsőmet megigazítottam és kifújva a bent maradt levegőt visszaültem a barátnőimhez, akik vigyorogva falatozták a pudingjukat.
- Azt hiszem, most megkaptátok a zaftos jeleneteteket - vigyorodtam rájuk és Ian felé nézve, beleszürcsöltem a kólámba csodálkozva, hogy kész rejtély ez a fiú.

Díjat kaptunk!

Ójaj, és megkapta az oldal az első díját!

Nagyon meglepődtem, meg kell, hogy mondjam, de nagyon örülök is neki, szóval nagyon szépen köszönöm Ranocchia!

Szabályok:

- Írd ki kitől van.

- Írj magadról 10 dolgot.

- Válaszolj 10 kérdésre.

- Tegyél fel 10 kérdést.

- Küldd tovább 10 embernek.

10 dolog rólam

- Talán négy éve kezdtem el írni egy barátnőm kérésére és mivel lusta voltam tovább írni a történetet elneveztem Befejezetlen történetnek.

- Három éves korom óta táncolok, bár már tropa a lábam 18 évesen nem szeretném abbahagyni.

- Macskamániás vagyok.

- Imádom Poe munkásságát.

- Óvónőnek készülök.

- Nagy tisztelője vagy Szirmai Gergő munkásságának is, sőt. Talán őt még jobban bírom, mint Poe-t, de mind a ketten haláli figurák. :D

- Kiskoromban nagy álmom volt, hogy egyszer leutazzak a Titanic roncsaihoz.

- Nekem kell egy panda, vagy egy majom. Olyan cukik.

- Pár évig zongoráztam, de a tanárommal nézeteltérésbe kerültem, ezért abbahagytam.

- Nem tudok rajzolni.

Válasz a kérdésekre:

Hogyan képzeled el a találkozásod a kedvenc 1D tagoddal?

- Sehogy. Nem szeretem a banda zenéit és a tagok sem az én ízlésvilágomnak felelnek meg. Egy pasi ne hordjon szorosabb nadrágot, mint én...

Hány tesód van? Fiúk vagy lányok?

Egy bátyám van, aki az orvosira jár.

Ha csak egy valamit vihetnél egy lakatlan szigetre, mi lenne az?

Zacskós levest, hogy ne haljak éhen, annyira. Utána úgy mint Sparrow kitépném a szőrt innen-onnan, egy teknőshöz kötözném magam és eleveznénk a szigetről :3

Ugyanez, csak most egy személyt kell mondani.

Ha lakatlan a sziget, akkor miért vinnék magammal valakit? De, ha minden áron vinni kellene valakit, akkor egy ezermester lenne az, vagy egy hajótulajdonos, hogy haza tudjunk jönni... Na jó... Egy Harry Potter is lehet, hogy egy csettintéssel eltűnjünk.

Szereted a Győri édest?

Van aki nem szereti?

Ha igen, akkor melyik a kedvenced?

Csokidarabos.

Hány centi vagy?

163, de van az 165 is néha, meg majdnem 170, ha felkapok egy magas sarkút.

Kit szeretsz a világon a legjobban?

A szüleimet.

Szoktál sikítani, ha meglátod a kedvenc sztárodat, meghallod stb?

ŐŐŐ nem... Csak hülyén vigyorgok, mint egy beszívott kerti törpe.

A kérdéseim:

1. Mi késztetett arra, hogy írj?

2. Hogy reagálnál, ha az egyik szereplőd csak úgy random kimászna a könyvedből és neked az lenne a feladatot, hogy megtaláld a módját, hogy visszajuttasd?

3. Mit szeretnél elérni az írók világában?

4. Honnan jött az ötlet ehhez a bloghoz?

5. Csak az epikai műfajban tevékenykedsz vagy néha a lírába is beleszagolsz?

6. Mit gondolsz az írói körökről?

7. Melyik író lenne az akivel szívesen eldiskurálnál egy délutánt?

8. Melyik történelmi személlyel randiznál, hogy utána tudj róla írni?

9. Szerinted mi értelme van ennek a díjazásnak?

10. Hová utaznál el ihlet gyűjtés szempontjából és kivel?

A következő 10 blognak küldöm tovább:

http://tengerekdemona.blogspot.hu/

http://enesademonom.blogspot.hu/

http://hjeniferpergamenje.blogspot.hu/

http://magamat-latom-benned.blogspot.hu/

http://tyraw-quinta-queen.blogspot.hu/

http://lelekszilankok.blogspot.hu/

http://saskiavilaga.blogspot.hu/

http://launcelotka.blogspot.hu/

http://centaine-silver-historia.blogspot.hu/

http://raspberry-silvers.blogspot.hu/

Ádám keresi Évát - Negyedik fejezet

Sziasztok!

Egy kis "használati útmutató". Eredetileg úgy kezdtem el írni anno (amikor még nem volt divat) a történetet, hogy váltottam nézőpontot is, és úgy gondoltam, hogy ezt meghagyom, mert így sokkal jobban át tudjátok majd élni Ian, Roxanne, Noah és Amanda sorsát is.

Lássunk is hozzá:

Ian

Ismét az Édenben jártam. Egyedül sétáltam egy száll semmiben, zavartalanul. Egy szembejövő bokorról apró, vörös bogyókat téptem le, majd dobáltam a számba, amelyeket hanyagul elkaptam és lenyeltem.

- Ádám? - hallottam a nevemet valahonnan távolról.

- Erre! - ordítottam a tisztás felé.

Hallottam, ahogyan nesztelenül közeledik. Fák suttogása, az avar ropogása igazolta a gyanúmat. Mivel csak ketten voltunk itt, így már figyelmesek lettünk ezekre a kis neszekre.

 Hunyorítottam a hangok irányába, aztán körvonalazódott a teste. Vörös haja sálként omlott domborulataira, valamint a hátát, mint megannyi fűszál cirógatták a vékony tincsek. Zöld szemeiben ott lobogott a szenvedély, amellyel megajándékozta őt az Isten.

- Lilith, kedvesem! - tártam ki felé a karjaimat, miután nagyot nyelve leküldtem az utolsó szemeket.

Lilith felém lépdelt, majd átölelte a nyakamat és ajkamra lágy csókot lehelt.

A csókok labirintusában elveszve ültünk le a földre, mígnem Lilith a combomra fektette a fejét.

Simogattam a hasát, miközben vörös szemeket ejtettem a szájába.

- Ádám? - szólalt meg egy kis idő után.

- Igen?

- Te soha sem akartál szabad lenni?

- Aj, Lilith! Ezt már megbeszéltük - feszültek meg az izmaim ültemben. - Itt vagyunk szabadok.

- Nem vagy szabad Ádám. Isten kalitkájába vagy bezárva - csattant fel morogva.

- Hisz mindenem megvan ebben a kalitkában! Van élelem, van levegő, van víz és itt vagyunk egymásnak, te és én. Mi más kellene még a szabadsághoz?

- Többre vágyom... - azzal elfordult, a Napba tekintett, majd lassan felállt és elmosolyodott. - Gyermekeket akarok Ádám, hogy MI legyünk és, hogy kitörjünk ebből a zárkából.

- Ó, egy gyermeket szeretnél? - álltam fel és megfogtam Lilith két karját, miközben a szemeit vizslattam.

- Rengeteget - mosolyodott el, miközben zöld szemeiben lángra lobbant valami furcsa, tébolyult.

Kezével végig simított a tagjaimon. Rám vetette magát s vadul csókolt. Átöleltem őt és eldöntve visszakerültünk a puha avarba és...

- Ian! Ian, ébredj! Hallod?! Ian! - szólongatott a távolból hisztérikusan egy hang.

- Ég a ház? - nyögtem a hasamra fordulva, de megakadályozott benne két erős kéz, amely felrántott.

- Ó, Ian - szorított magához az anyám, miközben a szemöldököm a magasba szaladt, de megenyhültem, amikor már kicsit kitisztultam.

- Mi baj anyu? - szorítottam magamhoz a zokogó édesanyámat észbe kapva.

- Csak féltem, hogy megtörténik az álombaragadás és többet nem kaplak vissza.

- Jaj, eddig még csak ötször álmodtam - mosolyodtam el és a füle mögé igazítottam egy hajszálat, miközben eltoltam magamtól egy kicsit. - Fodrásznál voltál? - kérdeztem rövid fürt tapintása után.

- Igen - éreztem a hangjából, hogy mosolyra húzódik az ajka. - Most csak a vállamig ér.

- Nagy kár. Mindig is szerettem, hogy a taknyos orromat beletörölhettem a hajadba, ha sírós filmet néztünk.

- Te nem vagy ép - nevetett fel és egy párnával fejbe vágott. - Kikészítettem neked a ruhádat. A fotel karján találod majd, a nyaklá...

- Itt járt! - rontott be az apám a szobába, mint egy tájfun. - Itt járt éjjel! - üvöltötte.

- Miről beszélsz Marc? - állt fel ijedten anya.

- Tegnap éjjel Éva itt járt fiam. Ismered? - őrjöngött fater.

- Nem tudom kiről beszélsz - feleltem nem törődöm hangon, pedig mennyire érdekelt, hogy ki is az a lány. Nekem kellett volna őt megtalálni, nem fordítva. Így már előttem jár... Jóval.

- Magas kis hölgy. Barna hajjal, zöld szemekkel és szemüveggel - tombolt továbbra is.

Elnevettem magam azon az abszurd dolgon, hogy semmit sem látok, amitől apám tenyér nyoma landolt az arcomon. Rögtön kipattantam az ágyból, mint egy dúvad. Az édesanyám fogott le.

Éreztem anyám szorításán a halk, néma könyörgést, hogy ne legyek bolond, ezért megálljt parancsoltam magamnak és az indulataimnak.

- Hogy ismerhetném, ha nem látom? - kérdeztem hangsúlyozva minden egyes szót, szinte ordítva. - És talán azért nem tudom, hogy ki ő, mert te, megvakíttattál?

- Ne kísértsd a sorsot Ian! - fenyegetőzött, azzal ránk csapta az ajtót.

Anyám felzokogott és a földre rogyott, mintha csak őt fenyegették volna meg. Letérdeltem mellé. A szívem szakadt meg ilyenkor, amikor ilyen állapotban volt.

- Nincs baj - szorítottam magamhoz. - Csst. - csitítottam, miközben a haját simogattam.- Nézz rám! - szólítottam fel. - Habár nem látom, hogy figyelsz-e, minden rendben lesz, jó? Megígérem! Megtalálom Évát, bárki is az, és nem engedem, hogy a Marc-féle alakok bántsák őt, vagy téged. Rendben?

Megsimította az arcomat, majd homlokon csókolt.

- Úgy legyen fiam - azzal felállt és habozva kisétált a szobámból.

Égett az arcom az "atyai" pofon miatt és gyűlöltem őt. Gyűlöltem, ahogy az anyámmal bánt, ahogy velem és ahogy az egész világgal.

Felálltam és a legelső dolgot, ami a kezem ügyébe került a falhoz vágtam, minden erőmből.

Elképzelni sem mertem, hogy nézhetnek ki a szobám falai. Amióta Marc és a szektája elvette a látásomat a falcsapkodás szinte mindennapossá vált.

Ez az egész ügy bonyolult. Marc a Vörös köpenyesek vezére és a bűnbeesettek elpusztításával foglalkozik évszázadok óta, ugyanis azt vallják, hogy az első emberpár lelkei az ősbűn hatására arra kárhoztattak, hogy bolyongjanak a világok között. A szekta célja, hogy ezt az örökös reinkarnációnak mondható bolyongást végre megszüntessék és bosszulják meg. Ez meg csak az ördög vicces kis játéka, hogy én pont ebbe a "családba" születtem. Eredetileg Marc édesanyámban meglátta a lélek befogadására való hajlamot, ezért betuszkolta egy kocsiba, majd kilenc hónap múlva köldök nélkül előbújtam és mai napig veszélyben vagyok. Nem éppen egy titanicos Rose, Jack románc, de a jéghegyhez inkább hasonlít a történet.

Anyám többször próbált megszökni velem, de mindig elkaptak minket. Egyszer volt az, hogy sikerült. Három éve. Akkor történt, miután meghalt a szemem.

Ja, igen. A vakság. Hát ugyebár a Biblia sem írja, hogy Ádám az életének az első tizenhat évében mit és hogyan csinált. Ez meg itt a XXI.század. Kipróbáltam jó pár dolgot... Például, hogy lehet egy melltartót szájjal kinyitni, vagy hova lesz a kezem, ha belevarázsolom egy nő bugyijába. Ezt persze Marc nem tűrte tétlenül. Az egészet akkor torolta meg, amikor elmondtam neki az első édeni álmomat.

Ádámnak kellene megtalálnia Évát Lucifer előtt. Egy ördögi kör. Ha Éva a szabad akaratából csókolja meg a Sátánt, akkor az emberpár meghal, s kezdődik elölről a lélekcsere. Állítólag száz évvel ezelőtt már majdnem egymásra találtak - mármint Ádám és Éva -, kilencven évesen, de a bátyó egy szívrohamban meghalt. Minden romantikus nyálas regényíró álma egy ilyen történet.

Kitapogattam a karfán pihenő cuccokat. Éppen a sliccemet húztam fel, amikor kopogtak. Elfojtottam egy vigyort.

- Mióta nézed a műsort Rahel?

- Épp elég ideje - nevette el magát. - Hallottam a "fal panaszát". Mit csinált Marc? - lépett elém és a kezét a mellkasomra tette.

Mindig matatós szokása volt és szerette a szívem körül cirógatni a mellemet.

- Ismét az atyai szigort gyakorolta a Nagy úr... Segítenél? - adtam át a felsőt, amit habozás nélkül elvett.

- Egy idegbeteg - húzta át a fejemen a pólót. - Sajnálom, hogy a te kereszted Ádámé.

- A tied sem könnyebb - motyogtam.

- De az én vállamon nem pihen az egész emberiség - hallottam, ahogy vigyorgott.

- Rahel, milyen színű a... hm... Minden?

- Farmer és egy fekete póló. A cipőt segítsek?

- Mihez kezdenék nélküled? - mosolyogtam, mire éreztem az apró csókot az ajkamon. Lassú volt és érzéki, mint mindig.

- Te? Te az ujjad köré csavarnál egy másik naiv lányt - suttogta az arcom előtt..

A vicces megjegyzésen nem mosolyogtam. Szegény lány. Vele nőttem fel, ugyanis Marc a "Lelkeknek" csinált úgymond egy óvóhelyet. Több, mint húszan éltünk itt, plusz még a drága szülők, jobban mondva "atyák". Régebben a szülőanyák és A lélekkel rendelkezők testvérei is. Ha egy lány betöltötte a tizenötöt, levitték őt a Pokol kapujához és cellákat vájtak a falakba, ahol elvették a ruháikat és éheztették őket. Ha valaki segíteni akart nekik... Hát nem tudtuk meg mi lett annak a következménye. A lányok közül hármat minden évben felajánlott a szövetség magának a Sátánnak.

Visszatérve Rahelre: öt évesen találkoztam vele. Ő most huszonkettő, vagyis három évvel idősebb, mint én. Mondhatni, hogy ő volt az első szerelmem, habár nem volt több puszta fellángolásnál, ugyanis úgy szerettem, mintha a testvérem lenne és mind a ketten jól tudtuk, hogy soha nem lehet közöttünk semmilyen komoly dolog.

- Min gondolkodsz? - szólalt meg.

- Elképzeltem a zafír szín szemeidet és a derékig érő fekete hajadat.

- Ian, három év hosszú idő. Sok minden megváltozott - sóhajtotta.

- Levágattad a hajadat? - ráncoltam a homlokom.

- Nem - nevetett fel idegesen és puszit nyomott a homlokomra, miközben a nyakamba tette a medált.

- Mi az, amit nem mondasz el?

- Bonyolult és mennem kell. Légy rossz! - azzal kiment a szobából, bár halottam, hogy az ajtónál van.

Hirtelen ötlettől vezérelve ismét a falhoz vágtam valamit. Hallottam, ahogy megrázkódik az ajtó előtt és nagy levegőt véve elsétál.

A botommal a kezemben botorkáltam a járdán. Épp, hogy elértem a buszt. Csoda!

Éreztem a tekinteteket, de az első szabad helyre leültem. Furcsa ürességet éreztem, amely már-már az őrületbe kergetett. Nem hallottam a csicsergést, a fújtatást.

A mögöttem ülő csajszinak olyan hangja volt, mint akivel ülni szokott Roxanne.

Roxanne. Olyan egy fura csaj. Kíváncsi, makacs, tűzről pattant és elég kemény. Tegnap, ha jól vettem ki a hangokból éppen verekedett, na meg elég frappánsan beszólt annak az Amandának. Nem tudom miért, de valami irdatlan nagy bizsergést éreztem kettőnk között, amelyet el kellett volna fojtanom minél előbb.

- Hello - szóltam hátra hirtelen ötlettől vezérelve.

- Te vagy Ian, ugye? - kérdezte.

Aha! Szóval beszélt velem Roxanne-nel, mosolyodtam el.

- Roxanne?

- Nincs első órája. Gondolom később jön - csiripelte.

- Kösz - azzal előre fordultam s önkéntelenül elmosolyodtam, mint egy kisgyerek karácsony reggelén.

Ahogy leszálltam a buszról, hirtelen valami vonzást éreztem. Egy angyali erőt.

Elindultam, amerre a receptoraim elindítottak. Átbotorkáltam a diákok tömegén, keresztül a parkon, fel a lépcsőkön a másodikra, ahol jobbra fordultam és majdnem átbuckáztam egy takarítónőn. Elnézést motyogva tértem ki előle, míg ő háborgott.

Végig tapogattam a falat  magam mellett. Már a szekrénysorok zárjain húztam végig az ujjaimat. Feszült voltam, hiszen olyan régen kaptam már ilyen jelet. Nem veszíthettem el. Már majdnem rohantam, amikor meghint nekem jött... vagy én mentem neki valakinek.

- Vigyázz már! - sopánkodott egy ismerős hang. - Nem látsz a sze... Szia Ian - szólalt meg zavartan a lány.

- Roxanne? - éreztem, hogy a szemöldököm a fejem búbjáig szaladt. - Hát te? Mira...azt hiszem, azt mondta, hogy nincs első óraád.

- Nincs is... - jelentette ki a bájos hangján, amely olyan szerényen csengett és igazi kislányos bájt rejtett magában.

A vonzás, amit éreztem, itt volt a legerősebb. Éreztem, hogy cikáznak a szemeim, de valami megcsiklandozta a könyököm és odakaptam.

- Ez mi volt? - kérdeztem értetlenül.

- Jaj, bocsi. Csak pakolászok. Amúgy egy gyönyörű toll. Hófehér, arany pöttyökkel. Meseszép - ecsetelte álmélkodva.

Aha, tehát ennek a csajnak van egy angyaltolla.

- Hol szerezted? - érdeklődtem.

- Nem is tudom... - és elképzeltem egy kisebb széllöket miatt, ahogy a hajába túr. Vajon milyen színű a haja? Szőke? Fekete? Esetleg vörös? - Nem emlékszem rá. A tegnap délutánom kiesett... Kezdek megőrülni... - motyogta félősen.

- Értem - nevettem el magam.

Vagyis a fentiek keze van a dologban. Miért fordítanának az angyalok ekkora figyelmet Roxanne védelmére?

- Ian, hallasz? - csettintgetett.

- Elbambultam... - vallottam be. - Roxanne?

- Tessék? - kérdezte.

- Van kedved...khm... Esetleg... Ha igen... - gagyogtam, mint egy gyerek.

- Kinyögöd még ma? - kérdezte unottan.

- Nem lenne kedved elmenni valahová suli után? - éreztem, ahogy az álla valahogy a bokájánál tart, mire diadalmasan elmosolyodtam.

- Izé... Suli után?

- Nem kell igent mondanod - támaszkodtam a falnak.

- Szívesen elmennék veled, de... - fújt egy nagyot. - próbám lesz.

- Remek. Elkísérlek - jelentettem ki és sarkon fordulva otthagytam.

Miért kell közel éreznem magam ehhez a lányhoz? - töprengtem, miközben a halántékomat masszíroztam. . Miért érdekel? Istenem, miért ilyen nehéz? Istenem, mit akarsz tőle?

Ádám, Ádám, minden okkal történik - szólalt meg a szívemben egy hang.

Nagyot sóhajtottam és besétáltam az egyik terembe.

Ádám keresi Évát - Harmadik fejezet

Hajnali egy volt, és én még mindig a Wikipédián lógtam, keresve Ádám szerelmi élete címszó alatt, azt a bizonyos harmadik személyt. Kíváncsiságom határtalan, de ez szerintem természetes, mások szerint már-már beteges. De könyörgöm! Ha valami, valakit érdekel az nyomoz és utána jár a dolgoknak. Én miért ne tehetném? Amúgy is imádtam a Doyle regényeket. Én testesítettem meg Ms. Holmest.

Sajnos az internet hatalmas ura sem akart nekem segíteni. Mindenhol csak Éváról lehetett olvasni, meg pár helyen felbukkant egy Lilith nevű nő, de róla nem találtam semmi érdekfeszítőt és más nő nemű egyedről, aki fent lakott volna a Paradicsomban, még úgy sem.

Nyöszörögve csaptam le a laptopom tetejét, hiszen alig éltem és elegem is volt. Felsóhajtva tettem le a gépezetet a földre, majd bezuhantam a párnáim közé. Átöltözni is lusta voltam. A kezemet a hasamon összefontam és a mennyezetet bámultam. Jobbra-balra ingattam a fejemet, majd végül álomba dúdoltam magamat.

Egy hatalmas nagy, terebélyes fa alatt pihentem. Körülöttem mindenféle földi jó, ameddig a szem ellátott. Az illat, akár egy maroknyi éden. Friss volt, természetes és megnyugtató. Semmi szmog vagy romlott tojás illata, amely már negyedik napja ott pihent a hűtőszekrényben.

Lassan feltámaszkodtam és hátul a kezeimen tartottam magamat. Csodálkozva néztem körbe: a fű színe természetellenesen zöldként pompázott.. A közelemben egy lilás patakocska tört magának utat és az előttem elterülő mélykék színű tóba ömlött.

A szellő csiklandozta a hasamat, és aztán döbbentem rá, hogy nincs rajtam semmi az égegyadta világon. A domborulataimat csak a hajam takarta el, az is épphogy, a nőiességemet pedig egy miniatűr levél csomag rejtette el.

Fütyörészést hallottam.

Tudtam, hogy csak álmodom, de akkor sem akartam, hogy valaki meglássa, hogy én itt nudizok, ezért bebújtam egy bokor mögé.

Feltűnt egy szintén meztelen alak a színen annyi különbséggel, hogy az ő hímtagját semmi sem takarta el, amitől a szemem elé kaptam a kezemet és éreztem, ahogyan az arcomba szökik a vér, majd ő megfordult.

- Éva? - szólott a férfi.

Ösztönösen felálltam és nem igazán voltam ura önmagamnak.

- Itt vagyok - válaszoltam készségesen.

Az én hangom volt, de mégis olyan furának hatott, hogy csak úgy válaszoltam egy idegennek.

A férfi a válla fölött pillantott rám.

Ha nem álmodok tuti, hogy seggre vágódok, hiszen Ian volt az. Vagyis mégsem. Vagy de? Az agyamra ment a Google meg a furcsa srác.

- Miért kerestél Ádám? - mosolyogtam rá.

Ezután a mondat után jöttem rá, hogy most nem én irányítok. Vagyis én érzem a dolgokat meg minden, de az agyamat úgymond Éva irányítja. Legbelül mérges voltam arra a srácra, hogy egy nap után rögtön azt képzelem bele a “kapcsolatunkba”, hogy mi voltunk az első emberpár, ami azért vicces.

- Csodálatos, hogy itt vagyunk ketten. - lépett közelebb Ian-Ádám. - Örülök neki, hogy mindezt, Veled oszthatom meg - fogta meg a kézfejemet, és félkörökben simogatni kezdte.

Aztán a szemembe nézett, azokkal a gyönyörű szemeivel, amelyektől kirázott a hideg, amikor ma bármikor rám pillantott.

A tenyerét a hajam alatt a tarkómra tette, majd közelebb tolta a fejemet, egészen addig míg össze nem ért a homlokunk. A hüvelykujját végig vezette az arcomon, míg én a kezemet a csípőjén nyugtattam.

Aztán az édes ajka az enyémre tapadt. A szekundum töredéke alatt kerültünk a fűbe. Ádám térdei keretet alkottak a csípőmnél. Keze a hasamat cirógatta, miközben lesöpörte rólam a leveleket, amelyek a kis szoknyámként funkcionáltak.

A keze olyan helyen járt, aminek alapból a puszta gondolatától elvörösödtem. Mohón tekintett rám. Kezeimet az arcára tettem és visszahúztam, hogy csókoljon tovább. Ő vigyorogva megtette. Beleharapott az ajkamba, majd elhajolt tőlem, és készen állt arra, hogy felfedezze az "újvilágot".

És akkor...

És akkor szerencsére megszólalt az ébresztő. Csurom vizes voltam. Ziháltam. A hajamat kisöpörtem az arcomból fújtatva a hitetlenkedéstől. Vér ízét éreztem a számban, ezért kipattantam az ágyamból és a fürdőbe siettem.

Az alsó ajkamon egy levált bőrdarabka vagy mi fityegett, mint akinek elharapták a száját. De mit álmodtam? Egyáltalán álmodtam valamit?

Ami furább volt, hogy a hajamból apró fűszálakat, és zöld leveleket varázsoltam elő.

A fejemet rázva nyitottam meg a zuhanyzóban a csapot.

Kikászálódtam a tegnapi ruháimból és annyit láttam, hogy a két csípőmnél piros csíkok húzódtak, amelyeket szintén nem értettem, hogy miért vannak ott.

A zuhanyrózsából előtörő kényeztető vízfolyam, szinte égette a bőrömet, de mégis olyan megnyugvással töltött el. Kimostam a hajamat is, mert tegnap próba után elfelejtettem és folyamatosan szedegettem ki belőle értetlenül a fűszálakat.

Mikor értem haza? Egyszerűen elszállt pár dolog az agyamból.

Pár fura helyzetre emlékeztem, mint például Noah-ra... meg egy idegen vak srácra, aki bunkó görény volt. De mi is volt a neve?

Elzártam a hőforrást, és kiléptem a hűvös csempére. A tükörbe bámulva babráltam a hajammal, miközben próbáltam lefesteni magam előtt azt a fiút. Zombiként vettem fel egy csőfarmert és egy hosszabb ciklámen inget, amelyhez felraktam egy övet.

Belesöpörtem a táskámba pár könyvet, majd a földön felejtett gépemre néztem, amit ezután feltettem az asztalra és az előzményeket figyelve, hülyének éreztem magam. Szita ugyan az agyam, de ki az a Lilith? Miért voltam kíváncsi Ádám nőire?

Leballagtam a lépcsőn, egyenesen be a konyhába, ahol fáradtan ültem le az asztalhoz.

Scott egy pirítóst majszolt. Lana eperlevet szürcsölt. Anya éppen telefonált, de ami furább volt, pizsiben volt.

- Minden oké? - kérdeztem, miután letette.

- Persze, - mosolygott rám. - csak ma nem megyek be dolgozni.

- Nem? - húztam fel a szemöldökömet. - Beteg vagy Anyu? Apa merre van?

- Ő már elment kicsim. Scott sem megy suliba, sőt Lana sem oviba. Neked nincs kedved itthon maradni?

- Azt kéred tőlem, Te, hogy lógjak a suliból? Anya, te beszedtél valamit?! - csodálkozva ráncoltam a homlokomat.

- Nem, de az élet olyan szép és olyan szép ez.mai nap.Minek töltsem poros irodában vagy padokban a napot? Csinálhatnánk közös programot. Mit szólsz?

- Anya menj el orvoshoz - jegyeztem meg, miközben felállva kifordultam a konyhából. - Meddig aludtam én? - tűnődtem magamamban a halántékomat dörzsölgetve.

Anyu egy könyvelői iroda egyik titkárnője volt. Szinte mindent ő csinált és persze nem fizették ki neki a túlórákat sem nomrálisan. Sokszor ingerült, de az első helyen számára mindig is a gyermekei álltak. Ritkán vallot beteget, de ez a mai villantása nagyon furcsa volt. A szőke haját sem fésülte meg, pedig sokat adott a megjelenésére.

Apa mérnökként dolgozott egy nagy nevű cégnél és emiatt sokszor töltötte a mindennapjait távol tőlünk. Emlékszem, amikor kicsi voltam mindig a tornácon vártam és a gerendák között kukucskáltam kifelé, hátha megpillantom őt. Sokszor hiába vártam, de amikor a sarkon befordult egy fekete hajú férfi felálltam, aztán találkozott zöld tekintetünk és én felkiáltva rohantam oda hozzá. Mindig megkértem ilyenkor... jobban mondva megfenyegettem, hogy többet ne legyen ilyen sokáig távol, mert megverem. Hát, igen, gyerekszáj, de annál nagyobb kellemes emlék.

Mosolyogva tettem meg az utamat a váróig, de aggasztott anya viselkedése. Sokáig tűnődtem, hogy visszaforduljak-e, de megjelent a nagy sárga iskolabusz.

Amikor felszálltam, furcsán éreztem magam. Eddig láthatatlan voltam, de most szinte minden pillantás rám szegeződött, kezdve Mr.Szépfiúval ott hátul, aki kacéran rám villantotta csábos mosolyát.

A képbe, csak Mira csapdosó kezei zavartak, aki vadul próbálta magára hívni a figyelmemet, majd mellé érve besüppedtem az ülésbe.

- Hali - köszöntöttem. - Tudod, hogy miért legelteti mindenki rajtam a szemét? - mutattam körbe.

- Ugyan Rox, előttem nem kell titkolóznod de elmondhattad volna - vágott sértődött fejet.

- De mégis mit? - kérdeztem, mielőtt belekortyoltam a vizembe.

- Hogy kavarsz Noahval és, hogy tegnap randiztatok - mondta ezt szemrebbenés nélkül.

- Mi van?! - köptem telibe az előttem ülő srácot. - Ú, ne, ne haragudj! Sajnálom! - ugrottam fel, hogy lássam kire "tört ki a vulkán". - Ian? - jutott eszembe a vak srác neve.

- Roxanne? - kérdezte majd elvigyorodott. - Mivel érdemeltem ki ezt a gyönyörű reggeli köszöntőt? - kezdte el törölgetni magát.

- Istenem! Nagyon sajnálom! - nyújtottam át neki egy rakás papír zsebkendőt.

- Nyugi Roxanne, nincs baj, ha csak víz volt - jelentette ki, miközben lefogta a kezeimet.

Talán ebben a pózban álltunk vagy két percig, mire észbe kaptam.

- Tényleg bocsi - mondtam, majd lányos zavaromban, és kitéptem a kezei közül az enyémet, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve hátra sétáltam a zötykölődő buszon Noah-hoz, akinek nem tetszett elől ez a kis akció a hunyorgásából ítélve. - Mit képzelsz magadról?

- Á, Roxy...

- Neked még mindig Roxanne. Miért terjesztesz ilyen bugyuta pletykát? - artikuláltam hevesen és jó hangosan, hogy hallja mindenki, mert ha csámcsogni akarnak, akkor kapjanak csemegét.

Elégedetten dőlt hátra.

- Szóval hallottad? Olyan unalmas volt a tanév eddig.

- Most szívatsz, ugye? Csak azért csináltad, mert unatkozol? Gondolom azt várod, hogy mikor nyársal fel Amanda a tiptop manikűrjével - fontam össze a karomat magam előtt. - Állj fel és közöld velük, hogy nem randiztunk és, hogy egy akkora tahó vagy, hogy felfordul tőled a gyomrom!

Minden tuskó, kocka minket bámult, még a sofőr is. A feszültség tapintható volt a levegőben.

Hátráltam egy lépést, mert Noah felemelkedett az ülésből. A fülem mögé igazított egy tincset, de elütöttem a kezét, majd odahajolt.

- Nem. Ez jár, ha elutasítod az embert - jelentette ki, mire rátapadt a számra és a kezeimet lefogta.

Telefonok vakujai villogtak, elhűlt hangok szakadtak fel. Pánikba estem, ami miatt előre lendítettem a lábamat, jobban mondva felhúztam a térdemet. Hirtelen elszakadt az ajkaimtól és elmosolyodtam. A golyói bizonyára a gyomorszája felé tartottak., ő kétrét görnyedve térdelt le a busz folyosóján, mire a mellettünk lévő tátott szájú ogrétól elvettem a Cherry Coke-ját, a tartalmát pedig Noah-ra öntöttem.

Követve a példáját lehajoltam hozzá, beletúrtam a hajába és belesúgtam a fülébe:

- Ne játssz a tűzzel! Nem kisfiúnak való.

- Őrült szuka - köpött oldalra mérgesen.

- Perverz görény - rántottam meg a vállamat azzal elsétáltam.

Mira szájtátva figyelte, ahogyan nyugodtan, mintha mi sem történt volna leültem mellé. Rá szegeztem a tekintetemet.

- Tehát, mit kellett volna elmondanom?

- Mondjuk, hogy egy karate kölyök vagy.

Elégedetten elmosolyodtam s hátra dőltem az ülésben.

Mondanom sem kell, ahogy beértem mindenki megkapta a "csókos" képet, de azt a videót is, ahogy padlóra küldtem Noah-t.

Büszke voltam magamra, hogy nem sírtam el magam, vagy valami ilyesmi, de talán nem így kellett volna. De túl tengett bennem az adrenalin, meg amúgy sem szeretem, ha hozzam érnek, azt meg pláne nem, ha meg is aláznak.

Rose és Kayla a tölgyfa alatt üldögélt, amikor befordultam a térre a táskám szárát szorongatva. Ahogy megláttak felcsillant a szemük, majd nevetésben törtek ki.

- Jó volt a műsor - vigyorgott Kayla, amikor odaértem, mire színpadiasan meghajoltam.

- Nem hittem volna, hogy egyszer ilyet teszel. Plusz, hogy premier plánban fogom látni - nevetett Rose könnyes szemekkel.

- Én sem, hidd el - egyeztem bele. - De néha nehéz döntéseket kell hoznunk.

Végszóra megcsörrent a csengő.

A diákok tömege kapkodta a lábát, hogy időben beérjenek a termekbe. Szerencsére csak a földszinten kellett járkálnom, hogy bejussak az órámra, de valahogy nem akartam, hogy minden egyes szempár engem mustráljon.

Két sarkon fordultam be a folyosón és már csak pár centi választott el a terem ajtajától, amikor valaki a hajamtól fogva hátra rántott.

Már a vanília parfüm elárulta, hogy Amanda a támadóm. Földre rántott.

Én is belekapaszkodtam a hajába, ahogy szembe kerültem vele jajongva és amint tudtam, két vállra fektettem.

A képembe visított, mint egy őrült és én megpofoztam.

- Nyugodj már meg hisztis kurva!- visítottam rá.

Vadul fújtatott, de nem mozdult. Kezdett lehiggadni, vagy csak belátta, hogy nem tenne jót a hírnevének, ha agyonver.

Leszálltam róla és segítettem neki felállni.

- Ide figyelj! Semmit nem akarok attól a görénytől. Ő volt az aki....

- Láttam, hogy ő volt - csicseregte, miközben hátra seperte a haját.

- Akkor? - emelintettem meg a szemöldökömet.

- Ezt már rég meg akartam tenni. Puszika - azzal eltipegett.

- Ez beteg - suttogtam követve őt a szememmel.

Nem mentem be inkább az első órára. Helyette a mosdóban végig szántottam a hajamon és megigazítottam magamon a ruhát.

Még nem volt vége az órának, ezért leugrottam a kantinba. Eldöntöttem, hogy iszok egy kávét, hiszen ide kellett valami erős.

Az automatába dobáltam az érméket, de a gép nem engedelmeskedett. Belerúgtam. Ismét semmi. Leguggoltam, hogy lássak valamit, mire valaki a fenekembe rúgott egy kicsit.

- Segíthetek? - dőlt a gépnek Ian.

- A szívbajt hoztad rám! Honnan tudtad egyáltalán, hogy itt vagyok? Vagyis azt, hogy én? - fújtattam.

- A folyosó végéről hallottam a szitkozódásod - mosolygott maga elé.

Felálltam, mire felhajtotta a szemüvegét.

 Nem bírtam ki. Elkezdtem hadonászni a szeme előtt. Az ujjaimat közelebb és közelebb a szeméhez toltam, de meg sem rezdült.

- Kiszórakoztad magad? - kérdezte vigyorogva.

- Láttad? - szégyelltem el magamat.

- Nem, csak elég jó a hallásom, meg már megszoktam -vont vállat.

Elpirultam.

- Ne haragudj!

- Roxanne, ez a nap olyan, bocsáss meg nap?

- Látod... Vagyis... Aha. Bo...

- Ne kérj bocsánatot! - mosolygott. - Nem kell ennyire együtt érzőnek lenni, mert ez szinte olyan, mint a szánalom. Könyöradomány meg nem kell. Ezért jó veled beszélgetni - mosolyodott el.

- Miért is?- kérdeztem, miközben az automata elé engedtem és elkezdett ügyködni.

- Mert te egy olyan tűzről pattant leányzó vagy, aki képes egy vak fiúnak beszólni, hogy mekkora egy bunkó. Hm, szerintem meghalt a gép.

- De jó... - forgattam a szememet.

Matatni kezdett a táskájában, amelyből elővarázsolt egy termoszt. Miután kinyitotta, megcsapta az orromat a cappuccino jellegzes illata.

Elmosolyodtam. Ian olyan elmélyülten nézett rám, hogy az az érzés kerített hatalmába, hogy lát. Megrázta a fejét.

Rá mutatott egy asztalra a sarokba, ahová szép lassan beültünk.

Szerettem a kantint. Vidám színekben pompázott, amelyet a diákok pingálhattak ki tavaly nyáron. Pár graffiti is díszítette a falat, amelyek hatalmas mondásokat takartak a nagyoktól. Például, hogy volt egy álmom... Nekem is... De mi is?

- Hol voltál tegnap este? - kérdezte, miután töltött nekem egy pohár kávét.

- Mikor este? - húztam össze a szemöldökömet.

- Amikor "belém estél"- mosolyodott el sunyin.

Nem emlékeztem rá. Elmentem próbára... utána minden kiesett.

- Gondolom próbán voltam... - feleltem.

- Nem volt meggyőző - emelintette meg a szemöldökét.

- A tegnap estém kiesett. Szita az agyam.

- Nem baj. Nem mindig jó egy okoskodó csaj...

- Ezt kikérem magamnak - nevettem el magam. De min nevettem?

- Szépen nevetsz - jegyezte meg kedvesen. - Sok élet van benned.

Elpirultam erre a kijelentésre. Szépen nevetek. Azt mondta, hogy szépen nevetek!

- Mi volt ma az a kis affér a buszon?

Na, ez is tud témát váltani!

- Hosszú történet - vigyorodtam el.

Elmosolyodott végre normálisan, amitől az embernek kedve támadna rózsaszín plüssflitterkékkel ugrálni a szivárványon.

- Majd még találkozunk, Roxanne. azzal felállt és elsétált, megint.

Ültem még ott egy ideig és vigyorogtam magam elé, mint egy eszelős, de elhessegettem az agyamra telepedni készülő rózsaszín ködöt.

Szerencsére nem történt nagyobb fordulat a mai napon, habár jó sokan megbámultak és a noah-s eset után sokan kerültek. De nem bántam annyira. Persze, nap végére, annyi pletyka keringett a reggeli eset után, hogy csak na.

Az órák után felpattantam egy buszra és elmentem vele a táncteremhez.

Kivételesen a főbejáraton mentem be. Átöltöztem és kimozogtam magamból minden feszültséget, amely jól jött volna bármelyik elektromos társaságnak.

Estére járt, amikor becsuktam magam után a helyet. A fejemen lévő fülessel sétáltam hazafelé, amikor megpillantottam a zebránál Iant.

A fején fülhallgató, ami szerintem tök veszélyes volt egy vak számára.

Haboztam egy kis ideig, de követtem őt.

Egy furcsa érzés kerített hatalmába, amikor már messze jártunk a város fényeitől.

Egy ipartelepen voltunk, aztán beugrott a tegnap este.

Megtorpantam.

"Aki kíváncsi, hamar megöregszik"- tartja egy mondás. De én utáltam a közhelyeket.

Erőt vettem magamon és kinyitottam az ajtót, megint olyan finom nőiesen, mint tegnap. Fellkaptam egy köpenyt és elhatároztam, hogy kiderítem mi ez az egész.

Lesétáltam abba a kis kör alakú térre, ahol már gyülekeztek az emberek. Mindenkinek az arcát a csuklya takarta el.

A talaj süllyedni kezdett.

Sikolyok törtek fel, amíg süllyedtünk. A sziklafalban rácsok voltak, amelyek mögött meztelen nők sorakoztak. Arcukról lerítt a rettegés. Koszosak és a testük tele volt sebekkel. Az ajkamba kellett harapnom, hogy ne sikítsak fel, vagy hasonlók.

Amikor leállt a Föld középpontja felé való utazásom, egy hapi emelkedett egy oltárféleség felé.

Tapsolt egyet, és felemelt egy fekete könyvet, melynek hatására a falon lévő fáklyák kigyulladtak. Megrázkódtam.

Nem attól, hogy lőn világosság, hanem attól, hogy megcsörrent a telefonom és minden szempár rám szegeződött.

Mögém lépett egy tag, aki lehúzta a süsümet. A tömeg egy emberként mordult fel.

Az előző férfi felemelt, áttuszkolt a tömegen. Hiába rúgtam, haraptam vagy martam, nem tágított. Felsétált a lépcsőn és a kőoltárra dobott, ahol másik két tag lefogta a kezeimet, valamint a lábaimat, majd leláncoltak.

- Lányom, - zúgta egy hang - mit keresel itt?

- Erre jártam... - mocorogtam.

A férfi körbe járt. A hajamat hátra simította. Az ujját végig húzta a lábamon.

- Tudod, hogy mi jár azoknak, akik betörnek hozzánk? - kérdezte édes hangon, aztán esmbe jutottak azok a nők. A férfi nevetett. - Nem, nem úgy. Hanem, - azzal előrántott egy fekete nyelű, ezüst pengéjű tőrt, amelynek markolata egy fát ábrázolt egy kígyóval - így- azzal hevesen a mellkasom felé közelítette a tőrt.

- Nem akarok meghalni! - visítottam fel, mire megtorpant és rám nézett.

- Hallgass el!

- Dehogy hallgatok! Az én helyemben ön sem mosolyogna arra a henteskésre!- mire megcsóválta a fejét és ismét lendítette a kezét.

Összeszorítottam a szemeimet, felkészülve, hogy itt a vég, de mint a színésznők elkezdtem sikítani.

De a kínzó fájdalom nem jött, amelyet elképzeltem. Egy kis idő után kinyitottam az egyik szememet. Megilletődött arcba néztem fel, és ijedten vettem észre, hogy a gyomromból egy hatalmas füstgömb száll fel.

Oldalra pillantottam, ahol az emberek a földön térdeltek.

- Eljöttél közénk - suttogta a férfi. - Hát akkor, Ő is közel van.

- Ki? - kérdeztem halkan, bizalmasan, mint aki tökéletesen képben van.

Dühösen nézett rám a férfi. Tapsolt egyet, amitől kinyíltak a bilincseim. A tag legurított a földre.

-Takarodj innen Leány, ha kedves az életed! - közölte aranyos hangján, amelyet a texasi láncfűrészes is megirigyelne.

- Hogy jutok ki? - kérdeztem elhalva, amikor felegyenesedtem.

Igen, naiv voltam, hogy azt képzeltem, biztosan készségesen majd útbaigazítanak, hogy jobbra a második ajtó, vagy valami, de azért mégis maradt egy kis remény bennem, de ehelyett elhangzott egy taps, és már kint is voltam, valahol a Missisippi partján, hassal a sárba érkeztem.

Miután összeszedtem magamat, több kilométert gyalogoltam.

A fejem zakatolt. Nem tudtam, hogy mit csináltam az előbb. Hogy jutottam el ide?

Valami leszívta az agyamat. Le voltam merülve, mint a Titanic. Minden homályos volt, mint a szilveszteri éjszakák, majd elsötétült a világ, ám angyalok hoztak nekem, nyugodalmas éjszakát.

Ádám keresi Évát - Második fejezet

Megpróbáltam a reggeli bébiszitterkedésemet elfelejteni. Ami azt illeti, nem is láttam a nap folyamán Iant, ami valljuk be kicsit bosszantott. Már csak azért is, mert látássérült és mi van, ha eltévedt ebben a hatalmas útvesztőben? Vagy összefutott a suli fenegyerekeivel, vagy éppen a suli jégkirálynőjével? Minden lehetőség egy szörnyű képet tárt elém és az étvágyam is elment.

Végig sétáltam a fehér kantinon és kislattyogtam az udvarra,  ahol heverésző fiatalok fetrengtek mindenütt a fűben.

Azok a drága klikkek, itt is megvoltak, nem csak a buszon. A tisztaság mániásak éppen a fapadokat dörzsölgettek nedves törlőkendővel, hogy még a bacilusokat is meg tudják mosdatni, nehogy mutálódjon. A gótok az árnyékban pöfékeltek. A hippik egymás szájában tesztelték, hogy ki tudja a másik mandulájáig lenyomni a nyelvét. Szem forgatva haladtam el az egyik tag mellett, aki a nyelvét mozgatta nekem, azt duruzsolva, hogy segítsek kiszívni egy kígyó mérgét, amely a a nyelvét megmarta. Spontán rávigyorogtam és közöltem vele, hogy előbb nyalom szemen azt a mérges kígyót, minthogy az ő nyelvét szívogassam.

Megálltam az egyik hatalmas, öreg fa tövében és körbe kémleltem. Az egyik szemetesnél túl nagy volt a nyüzsgés, amely elég furcsa volt számomra. Egy kis ideig ölbe tett kézzel néztem, hogy mi történhet, majd a hatodik érzékem bekapcsolt és a lábaim automatikusan indultak el a kukakommandóra.

A mindig tökéletes Amanda rózsaszín rövid farmerben és ugyanolyan színű Converse cipőben állt a szegély mellett az alig huszonkét fokban. Vörös haja sálként omlott a vállára, majd kitartóan osztogatta a parancsait a gorilláinak a negédes hangján, akik éppen Iant tették ártalmatlanná vagyis, eltörték a botját. Barbár tuskók.Bár azt megkönnyebbülve láttam, hogy Zac a földön fetreng és siratja a golyóit.

- Amanda! - szólaltam meg erélyesen, mire ijedten rám pillantotta a szemeit. - Mi a fenét művelsz?

- Mice! Jó modorra tanítom ezt itt, - húzta fel az orrát - miközben elmondom neki a szabályokat - bólintott Jimmy-nek, aki egy hatalmasat öklözött Ian gyomorszájába.

Megremegtem a nagy csattanás és a fiú elfúló hangja miatt.

- A jó modort olyannak kellene tanítania, aki műveli is azt, de azt hiszem nálad a művelődés kifújt apuci bankkártyájának használatánál. Most pedig eresszétek el őt - mondtam, miután láttam, hogy felemelték.

Lesújtott egy ököl a szemére és odavágtattam, mint egy hisztérika.

- Megvesztél? - fogom le Jimmy kezét, mire ő fellökött és nagyot koppantam a földön. - Nem látsz a szemedtől ember, vagy csak tényleg ennyire hülye vagy? Ereszd el! Amanda! - visítottam rá.

- Amanda! - szólalt meg egy hang mögöttem, mire megtámaszkodtam magam mögött és hátra billentettem a nyakamat. - Ereszd el a srácot és tipegj vissza a kantinba - húzta össze a szemöldökét Noah, nekem fejjel lefelé. - Mi lesz? - nézett a srácokra. - Húzás! - intett a suli felé ellentmondást nem tűrve.

- Nem teheted - sziszegte Amanda, amitől még az arca is eltorzult.

Eközben Noah hozzám lépett és felsegített.

Halk köszönömöt mormogtam, miközben porolgattam magam, ő pedig a nője felé fordult.

- Dehogynem - jelentette ki nemes egyszerűséggel Noah.

Valaki adjon egy zacskót! Szerelmi happy-depibe csöppentem.

Amanda halántékán táncot jártak az idegek, a mellkasa hevesen fel-le emelkedett, a kézfejét ökölbe szorította, majd kiengedte. Noah lazán, zsebre dugott kézzel állt ott, lerítt róla, hogy nem érdekli az egész, de mégis ahogyan fellépett, maga volt az égi fenyegetés.

- Hát jó - mondta Amanda és elvigyorodott, mire a srácok a kukába dobták Iant, mire én megugrottam.

Amanda eltipegett mellettem, és az orromra pöckölt elégedetten vigyorogva. A többiek nevetve követték.

Bambán néztem utánuk, majd egy árnyék magasodott fölém.

- Kösz - mondtam a szemeibe nézve.

- Igazad van, nem könnyű - felelte csendesen, majd hátat fordított és követte a tyúkanyót.

- Hahó! - kiáltott a kukából Ian. - Valaki figyelne végre rám is?

Neki dőltem a fém szemetes szélének és belerúgtam egy isteneset.

- Héé! - visszhangzott a nyekergés.

- Én be nem mászok érted - jelentettem ki.

- Egy kis segítség azért nem ártana - hangzott fel a mély bariton hang a kuka mélyéből.

Nyögtem egyet és elkezdtem pipiskedni, de a nevetés rögtön elkapott.

Ian a hatalmas sárga szemetes zsákokon pihent, miközben pár banánhéj volt a pólóján és a szemére húzta a szemüvegét, úgy pózolt nekem.

- Úgy látom megtaláltad helyed - vigyorogtam még mindig és éreztem, ahogy kisördög ismét megjelent a vállamon: normális vagy? Itt flörtölgetsz egy bunkó, zakkant idiótával? - Akkor mentem is - mosolyodtam el.

- Segíts, kérlek - hangzott fel a kérés, amely meglepett.

Egy sóhaj kíséretében visszafordultam a szemeteshez.

Odanyújtottam a karomat, de az az idióta olyan erősen ragadta meg, hogy berántott.

- Te hülye vagy? - sopánkodtam, miközben megpróbáltam talpra állni nevetve.

- Nem bírtam megállni - somolygott mellettem.

Könnyedén felállt, kitapogatta a kuka szélét és kiugrott. Éppen elsétált volna, mire hozzávágtam egy konzervdobozt.

- Héka-béka! Nem felejtesz el valamit? - vontam fel a szemöldököm.

- Ja, de. - azzal a zsebéből előhúzott még egy univerzális fehér botot.

- Én magamra gondoltam... - köhintettem arrogánsan.

- Szóval önző vagy? - állt meg és rám nézett, habár mégsem, csak majdnem.

- Nem, de kérlek segíts!

- Meg követelőző is - jelentette ki, de visszalépdelt hozzám.

Én erősen gondolkodtam azon, hogy megcsapkodom a Háború és békével, kétszer, de aztán elvetettem az ötletet.

Megfogta a kezeimet, amit felé tartottam és megegyeztünk, hogy háromra elrugaszkodok.

Már kint is voltam. A bibi csak az volt, hogy a lábfejem beleakadt a kuka szélébe így előre vágódtam, de ő magához rántott.

A szemüvege leesett.

Felnéztem a furcsa szempárba és most először éreztem azt, hogy ez a vak hapsi lát engem. Lassan fújta ki a levegőt, ahogy ott tartott. Bennem megállt az ütő, és éreztem, ahogyan kiszárad a szám. A szemeit pásztáztam, miközben hevesen markoltam a vállait. Kirázott a hideg és libabőrös lettem. Egy komplett focicsapat dübörgött végig a gyomromon, amely megremegett. Elpirultam.

Talán az ő agyán is átfutott valami hasonló, mert megrázta a fejét és a tekintete ismét üveges lett.

- Mióta vagy vak? - kérdeztem, amikor a kantin felé sétáltunk.

- Három éve. Volt egy kisebb-nagyobb balesetem - válaszolta.

- Bocsi, de rettentő kíváncsi vagyok. Mondd végig, kérlek! - rágtam a fülét, mint a kisgyerek karácsonykor, aki sok cukrot evett.

Keserűen felnevetett.

- Tudod vannak olyan dolgok, amit kívülállók nem tudhatnak, vagy csak nem érthetnek meg.

- Nagyon titokzatos vagy - jelentettem ki csodálkozva, mire megállt.

- Roxanne, neked nem mondták, hogy ne állj szóba idegenekkel? Vagy azt, hogy ne játssz a tűzzel, mert megégeted magad?

- Nem szeretem a közhelyeket - grimaszoltam, mire a halántékát kezdte el dörzsölni.

- Na figyelj. Én vagyok a tűz ebben a játékban és mindenkit bajba sodorhatok, ha nem úgy játszom a játékot, ahogy a szabályok azt leírják. És különös helyzetekben én is hozhatok egyet-egyet. Ez a helyzet most van: felejtsd el, hogy egyáltalán találkoztunk - azzal Mr.Titokzatos faképnél hagyott és tapogatózva elsomfordált.

- Mi az, hogy csak úgy faképnél hagy, főleg, miután magára rántott egy szemetesben. Milyen dolog az ilyen? - fakadtam ki a leány mosdóban, miközben Rose figyelmesen hallgatott és a szempilláit igazgatta.

- Mit vársz egy pasitól, aki akadályoztatva is van?- nézett rám fél szemmel.

- De érted ez nem kiosztás volt. Bár az lett volna, akkor vitázhattam volna! De így, ez szimpla zsarolásnak hatott.

- És miért izgat ennyire? - szögezte nekem a jogos kérdést.

- Nem tudom... - vallottam be.

Megszólalt az a fránya csengő, mire Rose felém perdült.

- Jól nézek ki? 

Végig néztem a szakadt farmerján, a fekete bakancsán, a Jack Daniels-s felsőjén és a tincsén. Elmosolyodtam a százötvenhét centis barátnőmön.

- Gondolom irodalmad lesz.

- Áh, dehogy - vigyorgott rám és kislattyogott.

Rose imádta az irodalmat. A tanára persze hatalmas szerepet játszott ebben. Tulajdonképpen egy görög félisten, főleg ha feketében mesélt az angol drámáról. 

Nekem már nem volt több órám, de még akartam hazamenni.Nem szálltam fel az iskolabuszra, inkább sétáltam a finom napsütésben.

Valahol a távolban valamilyen latin zene szólt és a hang irányába meneteltem.

Mindig is tetszett a spanyol zene, a kultúra, a nyelv, de az, hogy most itt New Orleans utcáin hallom, az kicsit abszurd. Több tucat sarkon fordultam ide-oda, mire kilyukadtam egy apró terecskén, ahol egy-egy padon vagy éppen kukán három férfi ült, gitárral a kezükben. Aki a pad szélének támaszkodott és énekelt szörnyen meglepett. Legszívesebben lementem volna hídba, amikor felfogtam, hogy Noah-nak van ilyen brutálisan temperamentumos hangja.

Egyszerűen nem tudtam levenni róla szemem, már csak azért sem, mert egyszerűen a megjelenése rabul ejtett.

A többiek négerek voltak. A legidősebb, aki egy kukafedőn dobolt kockás inget viselt. Rövid ősz haja, apró szakálla és mosolygós szemeit a szögletes arca foglalta keretbe. A legfiatalabb velem egyidős lehetett. Rövid tüsi haja volt, szakadt farmert viselt, csak egy fehér atléta domborodott rajta, amely tökéletesen kiadta a kidolgozott hasizmának minden élét. 

Noahról meg inkább nem is ejtek szót. Na jó, de. Farmer viselt, de az ingét elhagyta valahol Spanyolország felé. Nem volt rajta semmi, amely kicsit zavart. Elég jó kondiban volt, és hirtelen kíváncsi lettem, mennyit nyomhat fekve, ha a hátára ülök. A haja most szabadon lógott az arcába. Olyan átéléssel adta elő magát, hogy remegtem, mint egy kocsonya és a hideg futkosott a karomon. 

Sokan körbeállták őket és hallgatták a muzsikát.

Amikor Noah rám pillantott, úgy éreztem magam, mint akit kukkoláson kaptak rajta. Féloldalas mosolyra húzta az ajkait és kereste a tekintetemet. Felállt és tapsolni kezdett, amelyet a közönség ösztönzésnek könyvelt el, így ők is követték őt. Hozzám sétált, megkerült, a fülemhez hajolva énekelte az igéző szavakat, melyek szinte perzselték a bőrömet. Teljesen lemerevedtem. A nyakamon mintha több ezer hangya szambázott volna végig. A légzésem is kihagyott, az arcom a vörös árnyalataiban pompázott. Ő csak elvigyorodott, majd visszalépdelt a padhoz.

Miután befejezte a dalt meghajolt. Beletúrt a hajába, és eközben megfeszültek az izmai. Idegesen babráltam a táskámat. Legszívesebben hátat fordítottam volna és gyorsan eltűnök, de valami nem engedte. Ott álltam, mint egy bábú és néztem, ahogyan több nő rajongja körül, majd odajön hozzám.

- Helló - köszöntött kedvesen.

- Hali... Kicsit hideg van ehhez a lenge viselethez, nem gondolod? - köszörültem meg a torkomat és próbáltam a szemeibe nézni.

Olyan volt ez, mint egy őrült bizalom játék. Ha a tekintetem lentebb vándorol, kicsúszhat a talpam alól a talaj.

- Te most komolyan ezt akartad kérdezni? - nevetett fel, olyan kellemes borzongást előidézve a gerinced mentén.

- Mert kellene valamit kérdeznem? - fordítottam el a fejemet s próbáltam megütni a nemtörődöm hangnemet. 

- Nem is tudom. Az ember olyanra vágyna, hogy "Ú Noah, soha sem hittem volna, hogy ennyire jó hangod van. Mióta énekelsz? Hogyhogy nem egy zenesuliban? És nem mellesleg, Noah, milyen jó felsőtested van"- vigyorgott.

- Na meg milyen nagy arcod - grimaszoltam, majd rávillantottam egy csábos mosolyt.

Megdörzsölte az állát.

- Köszönöm, hogy helyesnek találsz - mosolyodott el cinikusan.

Szem forgatva pördültem meg a tengelyem körül és kezdtem el sétálni.

- Roxanne, várj már kicsit - szaladt utánam. - Nincs kedved meginni valamit?

- Noah, - álltam meg. - mi ez a hatalmas érdeklődés? Eddig azt sem tudtad, hogy létezek. Vagy csak ki akarsz nyíratni Amandával?

- Dehogy. Amúgy tudtam, hogy létezel, csak ma reggel megfogott benned valami.

- Ó, ne már - grimaszoltam, majd a combomra csaptam.

- Tényleg nem - nevetett. - Igyunk meg valamit és elmesélem.

Előttem állt egy félisten és meghívott, hogy igyak vele valamit. 

- Köszi, de nem.

Miért vagyok ilyen hülye, hogy elszalasztok egy ilyen lehetőséget?

- Értem - köszörülte meg a torkát. - A lehetőség fenn áll. Ha meggondoltad magad Rox, majd keress - mondta miközben visszafelé sétált.

- Roxanne - kiáltottam utána, mire csak felemelte a kezét.

Zavaros egy világban élünk, tűnődtem míg egy shaket iszogattam séta közben. Egy nap ennyi furcsaságot! Először Noah, aztán Ian. Utána ismét Noah, majd Ian. Most meg ismét Noah. Mi ez? Egy ördögi kör?

Megpróbáltam kiverni őket a fejemből. Tessék, egy újabb bizonyíték, hogy a pasik csak bajba sodorják az embert. Már arra várok, hogy Amanda mikor kaparja ki a szememet, mert nyomulok a pasijára...

A gondolatmenet közben eljutottam a kis sikátoromhoz. 

Átdobtam a drótkerítésen a táskámat. A poharat kidobtam a mellettem lévő kondérba. Lendületet véve nekirohantam a kerítésnek és felkapaszkodtam rá. Átlendültem rajta, majd guggolásban értem földet.

A téglafalakon graffitik díszelegtek. Senki sem értette, hogy miért megyek be a terembe a tilos részen keresztül.

Magam sem értettem. Valahogy mindig szükségem volt az adrenalinra próba előtt. Plusz eddig még soha sem kaptak el. Futni meg tudok, csak éppen nem szeretek.

Hallottam pár nevetés foszlányt, így próbáltam eljutni az ajtóig a konténerek árnyékában.

Ez a hely egy veszélyes banda központja volt, ami abban vicces, hogy a placc másik oldalán volt a tánciskola, ahová jártam... Ahová nem lenne szabad járnom, pont a környék miatt, de ez a tiltás olyan, mintha megvonnák tőlem az oxigént. Egyszerűen létfeltétel számomra a mozgás, még akkor is, ha a lábaim bánják.

Kikémleltem egy sötétkék konténer mögött.

A látvány érdekes volt. Egy fémhordón ült bőrszerkóban egy fenegyerek, előtte pedig vörös hosszú köpenyben egy férfi, akinek az arcát a csuklyája eltakarta. A fenegyerek Kicsi J volt, aki észrevett.

Csak ő tudta a bandából, hogy itt szoktam közlekedni. Belógott egyszer egy próbára és visszaadta a cipőmet, amit elhagytam. Attól a pillanattól kezdve barátok lettünk. Tisztában vagyok vele, hogy nem valami nagy durranás ez a sztori, meg nem is igaz barátság meg ilyenek, de számomra vicces emlék, hogy ez a keménynek tűnő, morcos arcú fiú egy pink cipőt tartva a kezébe berobog a próbára.

Leugrott a hordóról és a férfival elindultak a terep másik irányába, így biztosítva nekem azt, hogy elérjek az ajtóig.

Futottam és becsaptam magam mögött a vészkijáratot. Hátra simítottam a hajamat, az öltözők felé indultam, ahol áradt a verejték szag, de sosem borzadtam tőle, ugyanis kemény munka eredménye ez az illat. Benne van a kitartás, az erő, a szabadság és még sorolhatnám. Persze, nem mennék el így egy randira, max ha el akarom kábítani a kiszemeltemet, hogy tudja utána hol a helye.

A farmeremet lecseréltem egy fekete testnadrágra, amire egy zöld rövidnadrágot húztam. Felülre egy sima fekete toppot vettem. A cipőmmel a kezemben rohantam be a próbaterembe, ahol a többiek már melegítettek.

- Elnézést a késésért - ugrottam oda Mr.Z-hez.

Barna szemeivel végig mért. Sosem szerette, ha valaki késik, vagy ha okoskodik, vagy amikor valaki jobban tudja a lépést, vagy ha megcáfolják. Azaz engem utált, ugyanakkor tisztelt is. Furcsa egymást kizáró ellentét, de mit lehet tenni?

- Nem gond Roxy, de mostanában sokszor előfordul. 

- Tudom és sajnálom - feleltem, miközben rögzítettem a bokaszorítómat és bekötöttem a cipőmet.

- Rendben, menj nyújtani! - azzal a zenelejátszóhoz ment.

Köszöntem a többieknek. Közben alaposan bemelegítettem az izmaimat.

Mr.Z tapsolt egyet. Ez azt jelentette, hogy álljunk be úgy, ahogy akarunk, mert indítja a zenét.

Egy Alesha Dixon számot nyomott be. Figyeltük ahogyan megteszi az első lépéseket és mi utánoztuk. Gondolkodtam és figyeltem magamat, minden apró mozdulatomat.

A tükör előtt állok. Lesimítom a pólómat, majd lehajolva megigazítom a lábszármelegítőmet. Kiegyenesedek, de előtte nyújtózom egyet. Ahogy a kezeimet oldalt leengedem, a kósza hajszálakat a fülem mögé seprem.

Várakozok tökéletes tartással, amelyet egy karót nyelt madárijesztő is megirigyelne.

Ahogy meghallom a zene bizsergését a lejátszóból, kifújom a levegőt, lehunyom a szemeimet s várom a kezdő hangot.

Amikor azt meghallom, a szemeim felcsillannak, s elindulok a gyilkos szenvedélybe.

Előrehajolva jobb lábamat előrelendítve fordulok meg, míg guggolásba érkezek, ahonnan egyik kezemet letámasztva kiugrok.

Leeresztem a csípőmet, majd a hátamra fekszek, mindezt pár másodperc alatt. Ahogy a zene lassít, pulzálni kezd, megemelem a felsőtestemet úgy, mintha egy hullát emelnének ki tétován a vízből, majd hirtelen visszaesek. Megismétlem a mozdulatot, de már a bal lábamat lendítem, majd utána a jobbat. A balra térdeltem, míg a jobb elől spiccben meredt a föld elé. Letámasztottam kicsavarodva magam mellett mind a két kezemmel és nagy lendülettel talpra szökkentem. 

Kihúztam magam és pár lépést futással tettem meg, aztán magasba emelkedtem két őzugrás kíséretében. A zene ismét lassult s én megpróbálkoztam a spárgával, majd vissza.

Egy lábon maradtam, amivel lassan az ellenkező irányba fordultam el, míg a másikat a magasba emeltem. Ezzel lendületet vettem, amikor a zene tempója gyorsult s forogni kezdtem.

Mindenki láthatta ezeket a mozdulatokat. Ezeket mindenki el tudta táncolni, de nem mindegy, hogy hogyan.

Két ugyanolyan mozgású embert soha sem látott még a világ, hiszen az emberek mozgásán a lelkük látszik és ez az, amit fejlesztenünk kell. A tánc az egyetlen olyan művészeti ág, amelyben több ezer érzelmet lehet megosztani a világgal a puszta mimikával és a könnyed mozdulatokkal.

Nem muszáj zenének lenni, mert aki táncol, az örökké hallja a dallamot, amelyet a szíve diktál és egész nap hallja. Ezért van az, hogy dobogunk a lábunkkal egyfolytában adva magunknak a ritmust.

A szenvedély, amely ott lebeg előtte s kacéran hívogatja minden egyes lépés után, azt kívánva, hogy még.

Táncolni bárhol, bármikor lehet különböző okok nélkül.

Aki egyszer megízleli az ízét, az nem tudja abbahagyni.

Lehet sérüléseket szerezni; könnyen gyógyulót, vagy maradandót, lila foltokat vagy nagyobb zúzódásokat, kimehet a vállad vagy a térded, de a tudat, hogy ezt a szépségért és a szerelem miatt teszed, ismét lángra lobbant és nem taszít el ettől a műfajtól, mert tudod, hogy ettől csak jobb lehetsz, és kellenek ezek a sérülések, hogy fel tudj állni és a dolgok elébe menni. Vágyni ezekre a keserédes fájdalmakra, amelyek boldogsággal töltenek el, miután normálisan eltáncoltál egy darabot s meg vagy magaddal elégedve. 

Megtanulsz bízni a másikban feltétlenül. Nem tudod, hogy nem fog elejteni, de bízol benne s elhiszed, hogy a társad egy igazi támasz. Azzal akivel táncolsz egy különleges kapcsolat alakul ki. Olvastok egymás szemeiből, arckifejezéseiből, a lélegzetvételekből, még akkor is, ha nem tudsz róla sokkal többet, hogy még mindig a szüleivel él.

Nekem a tánc az élet. Tombolhatok benne s kiélhetem a mindennapok elgyötört pillanatait. Átadhatom a mozdulataimmal az álmok szárnyait, amely megcsiklandozhatja az emberek lelkét, különös melankóliával árasztva el a másikat, hiszen ha valaki egy igazán szépen megkomponált koreográfiát lát, utánakésztetést és vágyat érez arra, hogy táncoljon. Szenvedélyt. 

Megkomponált koreográfia... Igen... A tánc egy dal, hol a koreográfia a kereted és te vagy benne a hang, amely az égig ér és tova szárnyal.

Egy apró szenvedély, mely lángra lobbantja azok lelkét, akik elfogadják ezt az érzést örökös társukul.

A tükörbe nézve megfordultam és az utolsó ugrásra készülök.

Kifújtam a bent maradat levegőt. Már közel volt a megsemmisülés állapota. A zene elhalt.

Egy óra alatt, szünet nélkül megszületett egy újabb koreográfia, amire ismét büszke lett a csapat. 

Ledobtam magamról az izzadt holmijaimat míg eljutottam az öltözőkig, és magamra erőszakoltam a rendes ruháimat egy pulcsival együtt. A főbejáraton távoztam, hiszen rendesen kifáradtam, nem akartam rohangálni. 

Esteledett és anyám ki lesz akadva, hogy még nem vagyok otthon.

Gyorsan szedtem a lábaimat. Nem figyeltem egy kereszteződésben és kibuktattak.

- Hé! - ordítottam a pasasnak.

- Roxanne? - kérdez az ismerős hang.

Megfordultam s Ian "nézett" rám, majd mosolygott.

- Úgy veszem észre, ma már másodjára esel belém - felelte, miközben rátámaszkodott a botra és megemelgette a szemöldökét.

- Hát nagyon poénos vagy, de tényleg - horkantottam fel morcosan. - Felsegítenél?

- És ismét csak követelőzöl - mondta nevetve és felém nyújtotta a kezét, amit elütöttem, magamtól tápászkodtam fel.

- Ez egy kérés volt Mr."Ne gyere a közelembe és felejtsd el, hogy mi találkoztunk" - sziszegtem

- Ennyire mélyen érintett ez a mondatom? - vigyorodott el.

Igen...

- Nem... Csak nem vagyok hozzászokva, ha megzsarolnak - fújtam ki a levegőt.

- Nem zsarolás volt. Puszta figyelmeztetés, a biztonságod érdekében - biggyesztette le az ajkát beszéd közben, majd megrántotta a vállát.

- Mégis te vagy az, aki a padlóra küldött, mondhatni, hogy másodszor.

- Ilyen az élet Roxanne. Sokszor ejt pofára. Fel kell tudni állni és tovább menni, úgy mint most én. Viszlát - és nagy nevetés közepette elsétált.

Ha-ha. Favicc, reccs. Ez körülbelül olyan volt. Hülye nyomi!

Rápillantottam a telefonom kijelzőjére, amelyen még nem volt anya nem fogadott hívásainak a tömege. Ez azt jelentette, hogy még kószálhatok kicsit, nincs nagy vész.

Éljen az ördögi kör!

Követtem Iant át a zebrán. Három háztömbnyit sétáltunk a városban az otthonomtól tök ellenkező irányba. Miért is ne? Utána követtem őt fel a hídon, aztán meg lementünk a térképről. Nem voltak fények, kocsik sem jártak. Egy ipartelep szerű valamin voltunk, ahol Ian a hatodik épületnél megállt. Koppantott párat az ajtóra a botjával, amely kitárult előtte.

Tudtam, hogy bűzlik ez a srác és mondtam Rose-nak, hogy nem csak az AXE kölnit éreztem rajta. Mondjuk hiába somfordáltam utána, lassú voltam és az ajtó bezárult. 

- Ilyen nincs! - rúgok bele az ajtóba, amely megadta magát és kitárolt. - Tyűha! - szemeztem a lábfejemmel, majd az arany boltívvel.

Az ajtó mellett vörös köpenyek sorakoztak. Leakasztottam egyet s elindultam a fáklyákkal kirakott folyosón. A falakat vörösre festették, a minták rajta viszont aranyszínűek vagy feketék. Furcsa alakok voltak a falra pingálva. Pajkos angyalok és ördögök. Volt olyan is, ahol egy angyalnak tépik ki a szárnyait. Az egyiken ott volt a jellemző motívum: a Tudás fája az első emberpárral, Ádámmal és Évával. De ezt a freskót három másik előzte meg. Lucifer letaszítása. Ádám, ahogy az Úrral beszél, miközben egy gyönyörű nőt az Isten kiátkoz. Valamint, ahogy ez a letaszított nő, hogyan találkozik a Sátánnal. 

Megjegyeztem magamnak, hogy járjak utána eme titokzatos harmadiknak.

Addig mentem lefelé, amíg hangokat nem kezdtem el hallani. 

Egy márványoszlop mögött álltam meg. Puszta talajon álltunk, amelyhez a folyosóról egy híd vezetett, mert a kupolás termet egy apró patak vette körül. A falak természetellenesen természetes vörösnek tűntek. 

Középen egy lépcsős alépítmény tetején egy hatalmas kőasztal emelkedett. Hat hidat is véltem felfedezni. A falakból felettünk apró párkányok is lógtak, ahol csuklyás alakok álltak. Biztos ők voltak az elit réteg s nekik páholy dukált.

Megszólalt pár gong.

Alattam a talaj forogni kezdett, és folyamatosan süllyedt. Én hülye, ráugrottam a hídra és a lehető legfeltűnésmentesebben próbáltam kiosonni. A köpenyt magamon hagytam. Az ajtó kitárult előttem és rohantam, ahogy csak tudtam. A táskámba belepasszíroztam a köpenyt.

Felszálltam egy buszra, miután emberek közelébe értem, amellyel egy húsz perc múlva, a mi utcánkba érkeztünk. 

Beosonva a hátsókerítésen, fellendítettem a szobám erkélyéhez a fészer mögé rejtett mini létrát, és a harmadik próbálkozás után felmásztam rajta.

A napágyam melletti virágtartó cserepéből elővarázsoltam a pótkulcsot és kinyitottam az erkély ajtaját. A szobámban sötétség honolt. Az órám szerint már kilenc is elmúlt... Jóval. A telefonomon huszonkét nem fogadott hívás. Kisettenkedtem az előszobámba, ahol felgyújtottam a kis hangulatvilágításomat, amely régi karácsonyfaégőkből állt. 

Levettem a lábamról a cipőt. A fürdőszobámban felnyomtam a villanyt és a hálómban is az éjjeli lámpát. Szétterítettem gyorsan pár könyvet és füzetet. A táskámat berúgtam az ágyam alá. A telefonomon felvettem a hangot és beledobtam a babzsákfotelembe. Elterültem az ágyon, mintha aludnék. 

A telefon megszólalt. Hallottam, ahogy valaki dühödten fújtat felfelé. Megpróbáltam higgadt maradni. Nyílt az ajtó, nagy sopánkodás. Csőrtetve kapcsolta fel valaki a hálóm rendes világítását, amire felriadtam.

- Ó! - hallom anya hangját.

- Ó? - makogom, miközben dörzsölöm a szememet. - Asszem elaludtam kicsit... - füllentek. - Nem valami kellemes a töri anyag, na meg az sem, hogy kisült a retinám.

- Mikor és hogy jöttél haza? - fújtatott még mindig.

- Hm... Szerintem nyolc körül. A könyvtárban voltam...

- Rose veled volt? - kérdezi, amire egy jó válasz van, az igazság.

- Nem volt - jelentettem ki. - Dolga volt. Szerintem lebontotta a tincsét és újra kezdte. 

- Igaz... Beszéltem vele. - találat.

- Hogy hogy? Ne érts félre, nem baj, hogy kommunikálsz az én legjobb barátnőmmel, de azért picit necces így az ügy...

- Nem tudtam, hogy hol lehetsz és megjönni sem láttalak.

- Na jó, az igazat megvallva, felmásztam és az ablakon jöttem be, mert nem akartam, hogy kiakadj, hogy nyolcra értem haza - sütöttem le a szemeimet.

Utáltam neki hazudni. De a szükség törvényt bont. Ha nem tilt el olyanoktól, mint például a tánc, nem csinálnám ezt. Nekem sem kellemes.

- Hát jó, Roxanne, de kérlek, legközelebb küldj legalább egy SMS-t, hogy késni fogsz - simítja meg a kézfejem. - Most pedig pihenj le, holnap suli! 

- Okés, Anya. 

- Jó éjt kicsim! - nyomott egy puszit a fejem búbjára.

- Neked is! - válaszoltam, azzal kiment a szobámból ott hagyva engem az önmarcangolás és a lelkiismeret útvesztőjében.