Egy újabb fejezet...

Zárult le...

Sziasztok kedveseim!

Tudom-tudom, nem kell mondani, hogy nyársra akartok szúrni, mert késik a fejezet, de már csak 4 vizsgám van, ebből hármat a jövőhéten remélhetőleg letudok és utána minden erőmmel azon leszek, hogy Ádám találja meg Évát, vagy éppen mást, de ez az egyik célom, hogy nyárra megkapja a befejező részét a történet, mert úgy érzem megérdemlik a szereplőim, hogy sok kínzás után talán megnyugodjanak. :) Szóval ne aggódjatok, januártól újra fejezetekkel jelentkezem. Sőt, hagyok egy kis ízelítőt is:

"- Na, mi a helyzet szépségem? - Huppant be mellém Noah, miközben a kávémat kavargatva bámultam kifelé a hozzám legközelebb eső ablakon.
- Csáó, Noah - sóhajtottam miután feleszméltem és visszazuhantam a földre.
- Mi van, hé? - Csettintgetett a szemem előtt, mire felvontam a szemöldökömet.
Felkönyökölt az asztalra, és bizalmasan előre hajolt, mintha mi sem lenne természetesebb. Furcsállva figyeltem arcvonásait. Ezt ő is egy hunyorgással jutalmazta, majd mielőtt bármit kérdezhetett volna az egyik pincérnő mellénk libbent, és ezer wattos vigyorral pásztázta szemeivel ezt a hímek mintapéldányát, és nyájasan kérdezte, hogy mit hozhat, mintha csak annyit mondott volna, nyugodtan letépheted a bugyimat.
Noah, hátra dőlt és elmosolyodott a szőke lófarkú, szeplős arcú lánykán.
- Mit ajánlasz? - Pillantott rá kacéran, és láttam, hogyan pirul fülig. - Van olyan édes dolog, mint te?
Grimaszolva fordultam el utánozva az öklendezést, amiért az asztal alatt Noah gyengén megrúgta a lábamat. A pincérlány idegesen a hajába túrt, és hebegett össze vissza.
- Tudod mit? Egy espressot kérek - mosolygott rá, mire a lányka szégyenlősen elvonult.
- Van olyan édes dolog, mint te? - Utánoztam nyávogó hangon hevesen gesztikulálva.
- Csak nem féltékeny vagy? - Húzogatta a szemöldökét vigyorogva.
- Távol áll tőlem az ilyen. Inkább az zavar, hogy eltűntél vagy két hétre, semmit sem tudtam felőled, és...
- És hiányoztam neked - vágott a szavamba.
- És nem, nem hiányoztál, hanem most ideülsz és megint megkeseríted a napomat - támaszkodtam fel az asztalra, miközben heves pislogások között rámosolyogtam.
- Ez a feltételezés fáj. Nagyon fáj - tette két tenyerét a szívere, és összerándult arccal színészkedett. - De megbocsátok neked, ha eljössz velem este egy buliba - dőlt hátra karba font kézzel, szolidan elmosolyodva.
A szemeim kikerekedtek, a szemöldököm magasba szaladt, értetlenül csücsörítettem a számmal, ültemben kiegyenesedtem, megráztam a fejemet, hogy jól hallottam-e, majd elnevettem magam.
- Bocsi, lehet, hogy rosszul hallottam, de mintha azt mondtad volna, hogy menjek el veled bulizni.
- Randizni hívtalak, igen - helyeselt.
- Öhm - kuncogtam egyet kínosan.
Nem értettem őt. Mindig tette azt a ki vagyok, mi vagyok stílusát, hogy ő mekkora egy macsó, most mégis várakozva ül velem szemben, és eltűnt az a hatalmas magabiztosság a szeméből. Talán változott? De miért? Meg hol volt az elmúlt hetekben? Mi ez, ha megint valami csel?
- Na, jó. Figyelj - húzódtam közelebb. - Az a helyzet, hogy ide Ian hívott el, tehát ez valami olyasmi volt, mint amit most te kérsz tőlem, és szerintem ez így nem lenne épp fair.
- És hol van most a vakegér? Mielőtt bejöttem Amanda után loholt az utcán, majdnem felborított.
- Te most csak fel akarsz engem bosszantani - nyeltem egy nagyot meghallva, amit mondott. - Azért ment el, mert megfájdult a feje, hiszen nem rég volt egy szemműtéte - dőltem hátra."

( Előre szólok, ha valaki ebből akarna meríteni, vagy elcsórni ezt a részletet ( Sajnos a múltkor volt rá példa), vagy kérjen engedélyt, vagy ne tegye, mert azért ez is lopásnak minősül. )

DE:
Nagyon szeretném megköszönni nektek, hogy ezt az évet is együtt töltöttük! Nagyon sokat köszönhetek nektek, hihetetlen mekkora szeretetet kaptam és kapok tőletek, és milyen örömmel tölt el, amikor felkerestek mondjuk Facebookon, vagy itt a hozzászólásaitokkal, megjegyzéseitekkel. Tudjátok, soha sem hittem volna, hogy bárkinek tetszeni fog a történetem, vagy az amit írok, erre konkrét rajongó táborral találkoztam, akik ianes zászlókat lengetnek. Eredetileg abba akartam hagyni az írást, de aztán megmentettetek! Ez pedig hatalmas szó! Ezer hála, és köszönet nektek! Nem tudom elmondani, hogy mennyit jelent a támogatások. A 2016-os évre egy nagy célt tűztem ki magamnak mindamellett, hogy befejezem Ádámék történetét. Szeretném egy másik fantasy/misztikus témájú történetemet is befejezni, méltó véget adni neki, és ha sikerül, szeretnék bepróbálkozni egy kiadónál, hátha szükségük van az én fantáziámra is a rengeteg tehetséges író mellett.
Köszönöm, hogy itt vagytok és támogattok! Ennél több szerintem egy bloggernek sem kell!

Kívánok nektek sikerekben, álmokban, szeretetben, bolondságban gazdag, mesebeli új évet!
Ha ma este bulizni mentek, vigyázzatok magatokra, kisebb hülyeségek mindenkinek kellenek, de azért tudjátok a határaitokat! :)
Kellemes szilveszteri mókát, és boldog új évet kívánok minden kedves olvasómnak, és a bloggertársaimnak!

Cat


U.i: Egy szilveszteri novellát olvashattok a Cat's stories oldalon.
De ha nem szeretnéd megnyitni, ide is bemásoltam :)
( Illetve van egy régebbi szilveszteri novellám is. Legalul azt olvashatjátok Szilveszteri csók címmel. Nagyon sokat változott az írói stílusom azóta, de az is én voltam. :) Kellemes olvasást! :) )

***

Megérte?

Az ajtó feletti csengő megszólalt, akárhányszor belépett az étterembe valaki. A szemeimet mindig odakaptam, hiszen már szinte mindenki megjelent a meghívottak közül. Nem mintha tudtam volna, hogy kik szerepelnek a listán, de ahogy számolgattam közel százan lehettünk már jelen. Az újonnan érkezett vendégek elé sietett egy-egy pincér, illetve a házigazda, hogy üdvözölje őket az év utolsó napja alkalmából. A fekete-fehérbe öltözött pincérek elvették az adott személyek kabátját és felakasztották a fogasra, míg mások az asztalhoz, vagy éppen a közeli ismerősükhöz kísérte őket.
Nem voltam társalgós kedvemben, talán ezért volt az, hogy az egyetlen társaságom egy fiatal borocska volt a poharamban, amelynek a száját unottan simogattam a mutatóujjammal. Néha a pillantásomat megragadta a mennyezetre festett freskó, amely pajkos angyalkákat mintázott, akik a felhőkből figyelték az étkező embereket.
Hölgyhöz nem méltóan felkönyököltem a faasztalra, mint a kocsmában szokás, és körbenéztem az összegyűlt embereken. Állítólag ismerem őket, bár idegennek és távolinak tűntek, főleg a jelmezek miatt, ugyanis visszasodródtunk az időbe a viktoriánus korszak álarcos bájába. A bejárattól jobbra a hatalmas boltíves ablakok mellett a munkatársaim álldogáltak whiskey-vel töltött poharakkal, miközben nagyokat hahotáztak, vagy veregették vállon egymást. Férfiakat megszégyenítve küldte le egymás után a mámoros italt az egyik barátnőm, akin egy hivalkodó, mély dekoltázsú vörös ruha feszült. Csücsörítve néztem rajta végig, és próbáltam magam meggyőzni arról, hogy úgy néz ki, mint egy szakadt kurva, de aztán rájöttem, hogy rohadtul jól áll neki, és ez bosszantott. Az újévi fogadalmak listáját bővítenem kell azzal a ponttal, hogy ne legyek irigy mások ruhájára, és alakjára, hanem mondjuk tegyek azért, hogy így nézzek ki. Sóhajtva révedt tekintetem a terem egy másik pontjára, ahol Dan -aki azt hitte magáról mindig is, hogy milyen egy sármőr, dicső lovag, pedig nem-, aki a hülye, farkáról szóló poénjaival próbálta elvarázsolni a nőket, akik szem forgatva távolodtak tőle, miközben bőszen sutyorogtak. Csalódottan vágta zsebre a kezét, és kiszúrva, hogy figyelem rámosolyogtam. Ő csak elnevette magát, majd gyorsan legyintve megigazította a zakóját és újabb áldozatok után sietett. Elnevettem magam, hiszen ő nem olyan volt, mint én, hogy csak úgy feladja a dolgokat. Ha ezerszer elküldik, ezeregyszer is bepofátlankodik az aurádba és rózsaszirmokat dobál a lábad elé. Ezt nem találtam ki, megtörtént. Komolyan. Az egyik idős úr a pultnál várakozott szintén egyedül. A profilját nézve láttam, hogyan gyűrték meg arcát a ráncok a szeme alatt, amelyből tavaly még annyi élet, és remény sugárzott, de sajnos elvesztette ezeket, amikor felesége elköltözött ebből a világból, és az orvosok nem tudták már megmenteni. Nem is olyan régen történt az eset, talán két hónapja. Sose felejtem el azt a pillanatot, amikor bementem hozzájuk a kórházba. Végre valahára sikerült elkészítenem azt a Brownie csodát, amelynek a receptjét pont a feleségétől kaptam. Megörülve a sikernek az összeset egyből becsomagoltam és siettem vele, hogy megédesítsem a néni napjait a gépek csipogása között. Amikor odaértem, éppen beléptem az ajtón, amikor a monoton pittyegés hirtelen egy torz, és éles sípolássá vált. A férfi feljajdulva, felesége kezét szorítva szólongatta, miközben három ápoló és két orvos rontott be a kórterembe. Elejtettem a sütit. Az úr vállait átfogva toloncoltak ki minket a szobából, és meredve vártuk, hogy mi fog történni. Bőrömön éreztem szakadozó pulzusát, és hallottam miként törik össze a szíve. A szemeimbe könnyek szöktek, és visszafojtottam a levegőt, amint kilépett az orvos. Nem kellett beszélnie. A csend, és csalódott pillantása beszédesebb volt. Az orra alatt csak annyit motyogott, hogy sajnálom. Óvatosan fordította a fejét felém, gondolom kiszúrta, hogy valaki évődve figyeli. A szája sarkában egy aprócska mosolyt intézett felém, majd visszafordulva belekortyolt a kikért italába.
Az ajkamba harapva kerestem más arcokat, de sokakról csak üres fecsegés jutott az eszembe és elgondolkodtam azon, hogy mennyi sok felszínes kapcsolat van az emberek életében. Olyanok amiket csak muszáj eltűrnünk, olyanok amelyekből még hasznom lehet, olyanok mert még jól jöhetnek, de igazából mindenki rühelli a másikat. Itt volt például az a csaj tíz óránál, aki a zongora mellett állt cigarettát szívva egy fekete korhű estélyiben, miközben a cég egyik helyes üzletemberével viháncolt, álarcát a feje tetején pihentetve. Ki nem állhatott, és ez igazából kölcsönös volt, csak én ezt tudtára is hoztam, míg ő ugyanúgy kis angyalt alakítva tette a szépet. Sajnos a jelenlévő legtöbb ember pont ilyen volt, és éreztem, hogy felfordul a gyomrom. Nem is értem, hogy mi vitt rá arra, hogy eljöjjek.
Bosszúsan húztam le a fejemről az álarcomat, a sálamat a nyakam köré tekertem, míg elindultam a kabátomért. Amikor az ajtóhoz értem, az hirtelen kinyílt és odakapva a fejemet, megálltam.
A számat kissé eltátva, nagyot lélegezve néztem farkasszemet az újabb vendéggel, akit a pillantásáról rögtön felismertem.
- Már mész is? - Kérdezte felocsúdva, és bezárta maga mögött az ajtót.
- Nem... Nem, én is az imént érkeztem - füllentettem, és a felűzött hajamból lehulló fürtöket a fülem mögé söpörtem idegesen.
- Ennek nagyon örülök - felelte, és meglepve néztem rá.
Olyan régen láttuk egymást. Talán egy éve, másfél. Zavartan rávillantottam egy mosolyt, és fület-farkat behúzva siettem vissza az asztalomhoz, és amilyen gyorsan csak tudtam magamhoz rendeltem egy pincért egy étlappal, és gyorsan visszakötöttem az álcámat.
Beletemetkezve az "olvasnivalóba" lopva néha feltekintettem. Köszöntötte a munkatársakat, bókokat, elismeréseket zsebelt be, a nők hirtelen körül zsongták, ami nem volt meglepő. Magas volt, délceg - már ha lehet ilyet mondani a huszonegyedik században -, úriember. Mindig tisztelettudóan bánt a legtöbb emberrel, és megmaradt annak a jószívű fiúcskának, akibe én beleszerettem.
Mire feleszmélhettem volna, már velem szemben ült az asztalnál és mosolygott.
- Jól nézel ki - mondta, és lelki szemeim előtt megjelent, hogy a mézesmadzagot hogyan veszi elő a farzsebéből.
- Köszönöm, neked sincs okod panaszra - csaptam össze a könyvet.
- Mit iszunk?
- Iszunk? Ki mondta, hogy inni szeretnék veled?
- Tehát vörös bor?
- Vörös bor - egyeztem bele, és hunyorogva figyeltem, ahogyan lágyan felemelte a kezét jelezve, hogy rendelni szeretne. Szép ívű, keskeny ajkai szaporán mozogtak, hatalmas gesztenyebarna szemeiben ott csillogott az a régi szikra, amit nem akartam látni. - Mit akarsz?
- Bort inni egy rég nem látott... Ismerőssel - ízlelgette az eszébe jutó szavakat, majd grimaszolva kimondta.
- Ismerőssel - ismételtem meg hitetlenül, mire bólintott. - Akkor igyál a rég nem látott ismerőseiddel - mondtam, majd bosszúsan felálltam, de ő megragadta a karomat.
Érintésére egyből reagált minden érzékszervem, tekintetünk találkozott.
- Kérlek, ne menj el - szólt halkan, amely visszhangzott a fülemben, és sóhajtva visszaültem.
Nem volt erőm ehhez a játékhoz, fáradt voltam, de mégis hajtott a kíváncsiság, hogy most hogyan zárulhat a történetünk. Pont jön, vessző, felkiáltójel, vagy éppen a milliomodik kérdőjel? Válaszokat akartam, és egy fejezetet lezáró szóra vágytam, arra az egyre, hogy vége.
- Akkor megkérdezem még egyszer, mit akarsz?
- Hova ez a nagy sietség? - Tette fel ezt a kérdést szemrehányóan.
- Mindjárt éjfélt üt az óra, és...
- És átalakul a tökhintó, és elveszíted a cipődet?
- Soha sem voltam egy Hamupipőke típus - hunyorogtam rá.
- Igaz, te már modern Hamupipőke vagy, aki nem üvegcipellőben szalad a herceg elől, hanem egy Nike futócipőben.
- Milyen humoros - grimaszoltam rá, mire elengedett egy félmosolyt. - Csak tudod az a baj, hogy ez a Hamupipőke soha sem szaladt el, és meg is járta.
- Ezt hogy érted?
- Jaj, ne nevettess, Zorro - csattantam fel felháborodottan, mire nagyon sok kíváncsi pillantás szegeződött ránk.
Az arcom vörös lángban égett, majd kifújva a bent maradt levegőt egy mosolyt erőltetve az arcomra visszafordultam felé.
Lazán, hátradőlve ült a székben. A nyakkendőjét megigazította, és a zakóját kigombolta. A haja megnőtt mióta nem láttam, így még helyesebb lett az arca. A homlokánál az apró heg még mindig látszott, hiába próbálta növeszteni a haját, hogy az ne látszódjon. Vicces volt, hiszen annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy észre sem vettük, hogy egy kiálló drót integet a kerítésből, amely sikeresen felhasította a homlokát. Mintha egy katonai sérülést lett volna, mintha a lábát kellett volna levágni, legalább olyan letargiába süllyedt az eset után.
- Hiányoztál - jelentette ki lesütött szemekkel, míg én szapora lélegzettel figyeltem, és vártam, hogy folytassa.
- Miért? Ez annyira abszurd - csóváltam meg a fejemet.
- Mert neked nem hiányoztam?
- Te voltál, aki eltűntél - mondtam halkan, és örültem, hogy az arcomat egy maszk fedi, így nem látta a megrökönyödést az arcomon.
A fekete szemkötője a fél arcát fedte csak, így pont elkaptam, ahogyan a szája megrándult, oldalra tekint, majd rámosolyog a pincérnőre, aki kihozta a bort és a poharakat. Rögtön felpattant, elvette tőle az üveget, megköszönte a kedvességét, majd töltött a poharakba. Meglögybölte az italt, és lehunyt szemmel megszimatolta a kellemes aromáját. Levettem róla a szememet, megvártam míg újra helyet foglal, majd koccintottunk.
Mit mondhatnék? Összezavarodtam, hiába mondtam más magamnak. Belekortyolva az italba próbáltam rájönni arra, hogy mi lehet ennek a találkozásnak a lényege. Ha az, hogy a régi sebek újra felszakadjanak, akkor azon már akkor túlléptünk, amikor az ajtóban megpillantottuk egymást
- És hogy vagy? - Törtem meg a csendet, ami kezdett ránk telepedni. - Hallottam, hogy jól sikerültek az útjaid - jegyeztem meg terelve a témát, és a kellemetlen szituációt.
- Igen, szerencsére - mosolyodott el. - Nem kaptam el semmilyen maláriát meg ilyenek. És képzeld - hajolt előre bizalmasan, mintha csak egy titkot akarna elmondani. - Láttam a tengert. Sőt mi több, át is keltem rajta.
- Na, ne mondd! Afrikába az út átvezet egy tengeren? Mesélj még! - Könyököltem fel, és államat a tenyerembe rejtettem vigyorogva.
- Bizony ám, Miss Pemberley! Hatalmas élmény volt, hisz tudja mekkora vágyam volt ez.
- Á, szóval már magázódunk. Nos, - köszörültem meg a torkomat - mintha még nem látott volna nyílt vizet, uram.
- A tenger más, mint az óceán.
- Kisebb?
- Pontosan!
- Ez aztán ütős érv - nevettem el magam.
- Sokkal jobban hasonlít önre.
- Nem kell a magasságomat fikázni, oké? Mármint: Tisztában vagyok a testi adottságaimmal és a százhatvanöt centimmel, ezért nem illik gúnyolódni, uram - korrigáltam finoman mondandómat, mire elvigyorodott.
- Nem úgy értettem. Amikor morajlik a tenger, sokszor visszhangzott fejemben a nevetése, és a naplemente fényében láttam a hihetetlenül zöld szemeit - tette kezét a kézfejemre, mire elmosolyodtam és megrebegtettem a szempilláimat, miközben feldolgoztam a hallott információt, és próbáltam nem utat engedni az arcpírnek. Óvatosan elhúztam a kezemet.
- Ez azért kicsit nyálasra sikerült - motyogtam lányos zavaromban.
- Mivel tudnám meglágyítani a szívét?
- Először is, beszélj normálisan mondjuk - nevettem el magam.
- Oda a sármom!
- Volt neked olyanod? - Tréfálkoztam, mire hivalkodóan megemelgette a szemöldökét.
A zenekar egy fél órás szünet után ismét elfoglalta helyét a pódiumon, és belekezdett egy andalító keringőbe, amelytől libabőrös lett a karom.
- Mi lenne ha felkérnélek táncolni? - Nyújtotta a kezét, amibe habozva bár, de megfogtam.
- Talán igent mondanék. Mi lenne ezután? - Állt fel és elém sétált.
- Segítenék felállni, majd megdicsérném, hogy milyen csinosan áll rajtad ez a ruha, aztán a parkettre vezetnélek - mondta miközben elsétáltunk pár figyelő tekintet mellett, és megálltunk a parkett szélén egymással szemben. - Mit tennél?
- Megköszönném - mosolyogtam rá. - Aztán talán közelebb lépnék - pillantottam fel. - Hogy gondolod?
- Lassan megfognám a bal kezedet és óvatosan felvezetném a vállamra, valahogy így - lépett közelebb ő is, ujjával végig simított a kézfejemen, és lágyan felcsúsztatta kezemet a vállára. - A másikat megfognám és felemelném, míg a derekadat átfognám. Talán még a lépést is elindítanám. Nem engedném, hogy távolabb menj tőlem, mint amennyire muszáj.
Halkan beszélt, a fülemben dobogó szívemtől alig hallottam. Majd kiugrottam a bőrömtől, és egyszerűen nem tudtam gondolkodni. Az ösztön részem végre elégtételt akart.
- Mennyire muszáj?
Elmosolyodva megforgatott a tengelyem körül, majd hátra döntött és vissza.
- Talán ennyire - nézett mélyen a szemeimbe, és lassan, felém magasodva megállt. - Mit tennél, ha levenném a maszkod?
- Talán összetörnék.
- És ha nem törnél össze?
- Talán boldog lennék - nyeltem nagyot.
- Levehetem?
- Ha levehetem.
- Leveheted - mondta, mire még közelebb lépett.
Kinyújtva a karom, átfogva őt óvatosan kikötöttem a kendőt és lehúztam, de nem léptem hátra. Kezemet a mellkasán pihentettem, míg ő kikötötte az én fekete álarcomat.
Vegyes imádattal figyeltem arcát, és az ujjammal végig simítottam az álla vonalán, amikor az óra éjfélt ütött, és én megéreztem valamit.
- Mint mondtam, gyönyörű vagy - mondta alig hallhatóan, majd államat megemelve ajkait az enyémnek tapasztva csókoltuk át egymást az új évbe.
Lágy volt, érzéki, az egész lényem beleremegett ebbe a nemes árulásba. A könnyem kibuggyant a szemem sarkából és ezt megérezve hátra lépett.
- Mi a baj? - Pillantott rám értetlenül, mire keserédesen elmosolyodva, a zakójának a mellzsebébe nyúlva előhúztam a gyűrűjét.
- Mégis elvetted - jegyeztem meg látva a sápadt arckifejezését, és fáradtan elmosolyodtam.
- Kérlek!
- Én is. Kérlek, ne - nyeltem nagyot, majd a kezemben lévő fekete anyagot a szemem köré kötöttem, és hátat fordítva szlalomozni kezdtem a vendégek között. Hallottam, ahogyan a nevemet kiáltva próbál átjutni a tömegen, de többen megállították őt, hiszen ő sikeresebb volt az emberek között, mint én.
A sálamat a nyakam köré tekertem és a fogashoz érve rögtön felkaptam a kabátomat, majd egy utolsót hátrapillantva az egymást köszöntgető tömegre kisétáltam az étteremből, ahol útjára engedtem azokat a könnyeket, amelyeket hősiesen tartogattam.
Mi történik akkor, amikor az ember leveszi az álarcát? Összetörik. Mi történik, ha felvesz egy másikat? Összeszedi magát. És mi történik, ha odakint az éjszakában leveszi ezt? Megkönnyebbül.
Kezemben tartva a szemfedőt elmosolyodtam azon, hogy milyen bolond is voltam, majd meglibbentve a szélnek adtam, aki talán távoli tájakra vitte őt el egy keringőre. Én fájón álltam még ott, és vissza kellett néznem. Óvatosan megfordulva, tekintetünk találkozott. Az ablakban állt, kezében a maszkom, szemében az álmom, kezemben a sorsom.
Megtörölve a szememet elmosolyodtam, és búcsút intettem neki. Végre megtettem azt, amit eddig nem sikerült. Pontot tettem az ügy végére.
 És milyen vicces, amikor rájössz, hogy a halál vár rád a kerítésen túl a zord, téli hóviharban egy baklövésed miatt. Amikor ő is beül melléd a kocsiba, felmutatja a csókotokról készült emlékedet, és megkínál a mámoros vörös borral, majd szemrehányóan megkérdezi: Megérte?
Meg...

***

És a másik történet:

2013-ban született ez a kis eszement történet: Szilveszteri csók

Kedves naplóm!

Kizötyögtem az ajtón vonszolva magam után két barátom társaságából Annie-t.

Még éjfél sem volt, de Miss Bociszeműhercegkisasszony, aki amint kiszabadult az aranytoronyból, már beállt, mint Szenteste a karácsonyfa a sarokban. Dülöngélt jobbra-balra, szúrós és erős „illata” volt. A szagokból ítélve lecsúszott pár pohárka gin, egy kis vodka, na meg whisky egy kicsit bővebb mennyiségben.

A vicces az volt az egészben, hogy Annie vezetett és úgy volt, hogy én leszek az, aki leissza magát a sárgaföldig, hogy rókázhasson az óévben egy utolsót. Miért sejtettem, hogy mégsem így lesz? Még szerencse, hogy csak egy kevéske pezsgőt ittam.

Két kisebb megállóval egy fél óra alatt eljutottunk Annie kocsijához.

Piros kis mini Cooper. Már megsajnáltam az autót következő Annie és a róka jelenetek miatt.

A fiúk segítettek befektetni őt a hátsó ülésre.
- Köszönöm – csuktam be az ajtót, s feléjük fordultam. – Ne haragudj, hogy ilyen hamar elmegyünk, de kicsit kezdtem soknak tartani, hogy levette a felsőjét és a fejére kötve azt kiabálta, hogy ő egy elf, miközben melltartóban szaladgált.
- Pedig jó volt a műsor – nevette el magát Tom, akit vigyorogva gyomorszájon vágtam.
- Nem vicces. Majdnem belepisilt Lil italába. Ez nem normális.
- Megérdemelte volna – nevettek mind a ketten.
- Az egy dolog – mosolyodtam el.
- Nem jössz vissza koccintani? – kérdezte Jack fél mosollyal, amit úgy imádtam.
- Nem hiszem… Már úgyis van bennem is. Elég necces már így hazavezetni. Majd bepótoljuk – ajánlottam fel.
- Rendben van, bár sajnálom, hogy nem leszel itt éjfélkor.
Elpirultam. Te jó ég. Erre várok kisiskolás korom óta, erre nem történik meg, mert a legjobb barátnőm átváltozott egy hányó szökőkúttá.
- Miért? – eresztettem meg egy sejtelmes vigyort és a szemeibe néztem.
Tom elvigyorodott s a vállával megbökte Jack karját, majd a sörét meghúzva visszasétált a házba.
- Hogy őszinte legyek, nem lenne olyan ez a buli nélküled…- vakarta meg a tarkóját.
- Ugyan már – nevettem el magam. – Csomón vannak bent, fiúk lányok. Főleg szép lányok.
- Egyikükben sincs meg az, amit keresek… - vont vállat s beállt mellém és megtámaszkodott ő is a kocsin.
Oldalra sandítottam és kicsit összébb húztam magamon a kabátomat.
- Mert mit keresel? – hajtottam kicsit oldalra a fejemet.
- Inkább úgy kérdeztem volna, hogy kit – nevette el magát halkan.
- Hát jó… Mert kit keresel? – fordultam felé és próbáltam kifürkészni azt a kis sunyi, szemtelenül kék szemét.
Felém fordult.

Utáltam ezt a játékot. Mind a ketten megkukultunk, és csak néztük egymást. Néztük… Néztük…
Kezét felém közelítette.
 Te jó Isten! Megfogta a kezemet! – sikítottam magamban, mint egy kisiskolás. – Olyan puha ujjai vannak. Istenem, Istenem, Istenem!
A másik kezével megcirógatta az arcomat s akaratlanul is elfelejtettem levegőt venni.
- Téged – mondta halkan, s a gyomromban cigánykerekeztek… nem is! Átvonult rajta egy komplett dinoszaurusz csorda, akik az üstökössel fociztak.
Közelebb hajolt.
Elmosolyodtam s közelebb húzódtam én is, majd kicsit pipiskedtem, hogy felérjem.
Éreztem az enyhén piás leheletét. Behunytam a szemeimet. Már csak pár centi hiányzott. Kicsit oldalra döntöttem a fejemet s meghallottam az öklendezést. Kinyitottam az egyik szememet, s a következő kép, hogy Jack, lehányta a csizmámat.

Igen, így vált egy álom, rémálommá.
- Fúj… - grimaszoltam egyet és nagyot nyeltem. – Fúj, fúj főejj! – toporzékoltam, bár kínos volt.
- Ne haragudj Cat! – állt fel. – Nem akartam….
- Fúj! – nyögtem, majd megborzongva beültem a volán mögé. – Fúj! – dugtam be a kulcsot, s rátapostam a gázra. – FÚJ!
El sem hiszem. Lehányta a cipőmet. Meg akart csókolni és kiadta magát. Azért ennyire elviselhetetlen nem lehetek!

Míg én az apró összetört lelkivilágom darabkáit ápoltam el is felejtettem felkapcsolni a lámpákat. Felgyújtottam s hirtelen rátapostam a fékre. A kocsi csikorogva megállt és én szakadozva vettem a levegőt.

Az úttesten, pár centire előttem egy fekete ruhás fickó állt teljesen lefagyva. Az arcát egy sál takarta a szemeit meg egy kalap.

Lehánytak… Majdnem elütöttem egy embert, mindez egy fél órán belül történt.

Nem bírtam megmozdulni. Csak markoltam a kormányt és próbáltam összeszedni magamat.

Az idegen hamarabb felocsúdott s közelebb lépett. Elővett valami zsebkendő félét és egy tollat s írni kezdett.

-Te jó ég! Mi van, ha egy rendőr? Le fog tartóztatni. Te Atyaúristen – krákogtam a kocsiban.

Összeszorítottam a szemeimet és vártam, hogy mikor kopogtat az ablakon, de nem történt semmi ilyen.

Kikukucskáltam, de az alak eltűnt. A zsebkendő a szélvédőn pihent. Óvatosan kinyitottam az ajtót s magamhoz vettem a zsepit.

„Hívj fel!” Felirat és egy telefonszám szerepelt rajta.

Körbenéztem. Ez egy rossz vicc volt, de zsebre vágtam a kendőt és elbizonytalanodva óvatosan újra elindultam.

Szerencsére nem ütöttem el senkit, nem ugrott elém senki, Annie is csak egyszer hányt. Viszonylag az óév kezdett kicsivel jobb fordulatot venni.

Amikor befordultam Annie-k utcájába lelassítottam, s lekapcsoltam a reflektorokat. Leállítottam a járművet s kinyitottam a kesztyűtartót.

Annie mindig kikötötte, hogy az ott található telefonban csak a bátyjának a telefonszáma van benne és ilyesféle patt helyzetekkor kizárólag csak őt riaszthatom.

Miután sikerült feloldanom a telefonzárat, beléptem a névjegyzékbe, ahol tényleg csak az az egy szám szerepelt. Rányomtam a hívás gombra és kicsit zavarba jöttem.

Régebben sokat beszéltem a testvérével, sőt oda vissza voltam, de utána barátnője lett és bennem mintha összetört volna egy világ. Találkozni találkoztunk, jobban mondva összefutottunk néha napján, amikor a húgánál voltunk. Köszönt és néha bejött, hogy megkérdezze a kis „szarost”, hogy mit vegyen fel egy randevúra, de velem nem kommunikált.

Másodéves hallgató volt az egyetemen, az a tipikus ránéz a könyvre és sec perc alatt benyalta annak a tartalmát. Én az ilyeneket UFO-nak hívtam. A baj csak annyi volt, hogy az egyedüli, ami földönkívüli volt rajta, az a szuper aranyos mosolya, a kis gödröcskéi, az apró borostája, amely még markánsabbá tette a vonásait, meg az a hatalmas már-már fekete szempár... Na, jó, ezek nem egyedüli dolgok voltak.
- Igen? – hallatszott az a lágy hang a vonal másik végén.
- Öm… izé… Cat vagyok, a húgod barátnője, ha emlékszel rám… - hebegtem.
- Igen – lepődött meg. - És?
- És… - juj de kínos. – Annie azt mondta, ha baj van, ezzel a telefonnal csak téged tudlak hívni és segítesz…
- Mert baj van? – kérdezte unottan, de volt valami kíváncsi a hangjában.
- Ha az szerinted nem elég, hogy a szüleid otthon vannak, és nem csípik, hogy te vagy a húgod úgy bűzlötök, mint egy harmadnaposan vedelő hajléktalan egy kocsmában, akkor nem – morogtam. – Jaj meg nem tudtam, hogy nálatok elfogadott összeokádni a hátsó ülést.
- Annie berúgott?
- Vág az eszed… - morogtam.
- Hol vagy?
- A házatok előtt… Majdnem – feleltem.
Az emeleten kigyúltak a fények és valaki elhúzta a függönyt. Kinyitotta az ablakot és kikönyökölt rajta.

Kikötöttem a biztonsági övemet, lesimítottam a hajamat, majd kiszálltam.
- Nem segítesz? – kérdeztem a telefonban és neki dőltem az autónak.
- Kellene?
- Igen, kellene. – morogtam s kinyomtam a telefont, majd magam elé mutattam, közölve, hogy jöjjön le. – Most!

Ellökte magát az ablaktól és bezárta azt. A fények kihunytak. Vagy tíz percet álltam ott, mint a kuka és nem jött. Direkt csinálja ezt?
Megfordultam és a kereket rugdostam s megnéztem az időt. Tíz múlt.
- Bántott a kocsi? – ugrottam egy nagyot. – Nyugalom Cat. Csak én vagyok – nézett rám Marc.
- Mi tartott eddig? – fújtattam.
- Bocs, de fel kellett vennem egy nadrágot… meg egy felsőt. – nézett magán végig.
- Szégyenlős vagy? – grimaszoltam.
- Nem, de féltem, hogy megfázok – vigyorodott el. – Nem akartam, hogy utána lelkiismeret furdalásod legyen.
- Hidd el, nem sírtam volna tele a párnámat miattad–feleltem a karomat a mellkasom előtt összefonva, majd fejben hozzátettem: már nem.
- Kicsit feszültnek tűnsz - jegyezte meg. – Lehet, le kellene lazulnod kicsit.
- Én teljesen laza vagyok - háborodtam fel.
- Persze - nevette el magát. - Pont annyira, mint nagymamák kötött pulcsijai. Régebben kicsit más voltál.
- Lehetne, hogy ne az én „lazaságomat” firtassuk, hanem bevigyük a húgodat? – ráztam meg a fejemet kicsit felháborodottan, mire vállat vont.
- Úgyis ő fogja kitakarítani… Szerintem elég büntetés lesz neki.
- Ó  a híres testvéri szeretet… - nevettem el magam.
- Mert neked nincs? – kérdezte kicsit hitetlenül, mire kicsit ledermedtem.
- Négy éves koromig volt… - jegyeztem meg kicsit hűvösen.
- Volt? Részv…
- Nem… Nem halt meg… Adoptáltak – vallottam be erősen összpontosítva a házra kicsit halkabbra véve a hangerőt.
- Ó… - szökött ki a száján és láttam, hogyan emelkedik meg kicsit a földtől, előre hátra hintázva. – Annie nem is mondta… És te sem…
- Nem szeretek vele dicsekedni – mosolyogtam rá. – Bevihetjük a húgodat?

Bólintott egyet és kinyitotta az ajtót. Mind a kettőnk orrát megcsapta az odabent terjengő bűz. Megkért, hogy menjek a másik oldalra és toljam meg kicsit.

Ő a lábát húzta, én meg kiszabadítottam a stabil oldalfekvőből és sikeresen ki tudtuk venni.

Először talpra rántotta és megütögette az arcát. A karját átvetett a vállán és ölbe kapva elindult. Megkért, hogy menjek én is, hiszen valakinek nyitogatni kellett az ajtókat.

Egyszer azt hittem lebukunk, ugyanis a szülei éppen akkor jöttek meg, amikor mi pont felértünk az emeletre.

Annie-t betette a szobájába és gondosan befújta parfümmel, amitől elnevettem magam. A férfiak és a praktikus megoldásai.

Miután kellően tavaszi rét illatot varázsolt és kifújta a húga kedvenc, iszonyat drága karácsonyi parfümének a felét, a hátsó ajtóhoz kísért.
- Köszönöm, hogy segítettél – mondtam, amikor megálltam a verandán.
- Ezt szerintem nekem kellett volna mondanom – vakarta meg a tarkóját és láttam, hogyan feszül meg az izom a felkarján. – És most hova?
- Hazamegyek. Hosszú volt az éjszaka.
- Viccelsz? Még tizenegy sincs – nevette el magát.
- Ó, na igen … - sóhajtottam fel – Hát akkor előre is boldog új évet Marc. – mosolyodtam el és elindultam, de megfogta a karomat.
- Az a minimum, hogy hazaviszlek. Nincs apelláta – jelentette ki és már a kezébe vette a kocsi kulcsot.

A fekete Toyotához vezetett. Kinyitotta előttem az ajtaját és beültem.

Beült a volánhoz, elfordította a kulcsot és lazán kitolatott, majd elindultunk. Ahhoz képest, hogy nem mondtam merre lakok, tudta. Gondoltam, biztos párszor elhozta Annie-t.
- Na és mi volt olyan hosszú az éjszakában?
- A húgod be van állva és el kellett jönni arról a buliról, ahol ott volt az, akiért oly rég óta oda vissza vagyok. Illetve majdnem elütöttem egy manust – hadartam kicsit felháborodva.
- Vagyis rossz lett a Szilvesztered? – nézett rám, amikor leállt egy étterem előtt
- Mondhatjuk. Hol vagyunk? – néztem ki az ablakon homlokráncolva.
- Úgy gondoltam, megvacsorázunk, és viszonylag jóvá varázsolom a Szilvesztered. Miért volt olyan nagy szám az a srác? Meg akartad kapni a szilveszteri csókot? – mosolyodott el.
- Szerettem volna… - pirultam el, mire közelebb hajolt. – Te most mit akarsz? – szaladt magasra a szemöldököm és még vörösebb lettem, mint az előbb és a szemem cikázott a szemei és az ajka között, miközben a szám is kiszáradt.

Te jó ég! A hasamban feltámadtak a pillangók, de nem értettem, hogy miért. Soha a büdös életben nem beszéltem vele összefüggően csak most. A két szép szemével nem vehetett le a lábamról. Milyen lánynak gondolt volna? De apám… Ilyen lehetőség sem adatott mindennap, erre lazán felpöccintette a zárat és elvigyorodott.
- Automatikusan lezár, ha elindul az autó és így lehet kinyitni.
- Áh…Értem… - hebegtem és megrázva a fejemet kiszálltam. – További szép estét.
- Szép hajnalt – eresztett meg felém egy gödröcskés mosolyt és elhúzott.
Csak álltam ott, mint Pinokkió anyák napján aztán kicsit csalódottan megvártam, míg mellém sétál.

Mindenki szépen kicsípve, elegánsan. A légkör kellemes volt. A falak bézs színben pompáztak, a mennyezet pedig aranyozott freskókkal volt díszítve.

A pincérek gazdagabbnak tűntek tőlem és sütött a szemükből a lenézés, ahogy megmondtam a nevemet és az asztalhoz kísértek. Kellemetlenül éreztem magam a turkálós kisruhám miatt.

Ahogy leültem a pincér meggyújtotta a gyertyát és átnyújtotta az étlapot.
- Nem vagyok éhes…
- Eszel valamit és kész… Akkor majd én választok neked – vigyorodott el és már rendelt is.

Figyeltem, hogy milyen lazasággal rendezi a dolgokat. Imádtam a hangját és újra feltámadt bennem az az érzés, hogy hiányzik, habár soha sem volt az enyém.

Sokszor csak bámultam a szemeit, amikor találkoztunk. Volt benne valami különös fény. Olyan, mint az a lámpa, amely vonzotta a szúnyogot… Körülbelül olyan hatással volt rám. Mindig agyonütött a tudat, amikor észrevettem, hogy engem nézett.

Most is megfigyeltem minden apró rezzenését. Semmi sem maradt ki. Rég volt már, hogy szemtől szemben ültem vele. Talán egy éve és most megint.

Elkezdtünk beszélgetni, amikor lelépett a pincér és ismét felszabadultan ment minden.
- És komolyan rávágtad a kezére a zongorának azt a micsodáját? – nevetett fel.
- Igen, ne fogdosson egy vén ürge… – háborodtam fel vigyorogva.
- Nem semmi lány vagy te – vigyorgott. – Ezt az estét meg kellene ismételnünk valamikor… - mosolyodott el féloldalasan és elgondolkodva a szemeibe néztem, majd bizalmasan előre dőltem.
- Nincs barátnőd?
- Jelenleg nincs – hajolt ő is előrébb és felöltötte a pléhpofát.
- Fel akarsz szedni? – emelintettem meg az egyik szemöldökömet.
- Mondhatjuk így is… - esett gondolkodóba, mire az ujjamat belemártottam a vázába és lefröcsköltem.
- Nem egy elvesztett pénz vagyok az úttesten, hogy csak úgy felveszel, és hopp boldog leszel – dőltem hátra és elvigyorodtam. – Próbálj meggyőzni.
- Szóval nehéz dió vagy…
- Nem vagyok csonthéjas… A szívem viszont lehet az… - vontam vállat vigyorogva.
- Rendben van Cat… Megpróbálok diótörő lenni, csak hogy a szójátéknál maradjak…
- Nem gondolod, hogy kicsit elkéstél vele? – néztem a szemeibe és libabőrös lettem.
- Sosincs késő javítani a hibánkon… Ezt még te mondtad, emlékszel? – könyökölt az asztalra és komolyan pillantott rám.
- Tévedtem, ezen már nem lehet javítani. Amúgy erre mikor jöttél rá?
- Amikor nem kerestél…
Felnevettem és a táskámba bedobáltam az asztalon heverő cuccaimat.
- Mindjárt kiderül, hogy az én hibám volt, kösz ebből nem kérek.
- Hova mész? – állt fel és mellém sétált, amikor kapkodva felálltam és a kabátomért nyúltam, amit kikapott a kezemből és rám segítette.
- Oda, ahol te nem vagy – néztem dacosan a szemeibe és kirohantam.

Fél tizenkettő volt, és míg mindenki más várta az óév végét én bánatosan ballagtam a járdán és még az eső is esni kezdett, habár hónak kellett volna.

A zsebembe dugtam a kezeimet és a kezembe akadt a telefonszám, majd csörögni kezdett a telefonom.

A két szám egyezett.

Te jó ég… Vegyem fel vagy ne?

Felvettem.
- Igen? – szóltam bele.
- Cat, majdnem elütöttél, de ez a karambol már régóta megtörtént…
- Ki beszél? – ráncoltam a homlokomat és átsétáltam a parkba.
- Ne azzal foglalkozz, inkább csak menj tovább egyenesen. Már rég óta el akartam mondani és kerestem a megfelelő alkalmat, de tudtam, hogy úgysem adnál rá lehetőséget, mert elkúrtam. – semmit sem értettem aztán oldalt egy ösvényen égők ezrei villantak fel egyszerre és egy szót formáltak: erre. – Elterveztem az estét, mondjuk a karambolt nem. Te mindig is más voltál és ezt nem tudtam feldolgozni. Azt hittem, úgy nem lehetek boldog, hogy nem tudom, mi hiányzik belőled, de rájöttem nekem éppen ez a titokzatosság kell.
- Marc te vagy? – hebegtem és követtem a fényeket és megpillantottam őt a filagoria alatt, ahogy engem néz. Leálltam.
- Soha sem voltam elég bátor, hogy kimondjam az érzéseimet, és hogy elszakadjak a hamis ábrándképtől, amit kergettem.  De úgy látom felcserélődtek a szerepek… - lépdelt felém és az ajkamba haraptam. – Miért nem vallod be, hogy te is érzed azt, amit én?
- Nem érzek érted mást, mint sajnálatot, gyűlöletet és hányingert…
- Hát persze – mosolyodott el.
- Ne kérdőjelezz meg Marc.
- Nem állt szándékomban. De miért nem mondod ki? Felemészt, ha magadban tartod.
- Mert mit mondjak ki Marc? Hogy sírtam, amikor lekoptattál, és hogy barátnőd lett? Igen, volt ilyen, de nem érdekelt senkit. Ugyanolyan voltál, mint a mesékben a herceg, aki elvakultan a gonoszt választja, figyelembe sem véve a másikat, hogy titkon reméltem, hogy felfigyelsz rám és talán talán belém esel, ahogyan én tettem?

És képes volt vigyorogni.

Horkantottam egyet, felpofoztam és elindultam ám megfogta a kezemet. Gyengéden visszahúzott és a szemeimbe nézett.

- Megtörtént… - mondta nemes egyszerűséggel.
Az ujjával egy apró vonalat húzott az arcomon és az államat megemelte. Éreztem, hogy a szemeimbe könnyek szöktek. Hogy az örömtől vagy a bánattól? Nem tudtam megmondani.
Lassan még közelebb hajolt és éreztem, ahogy ajkunk összeforrt s megszólalt a harang búcsúzóul éjfélt ütve az óév számára reményt adva egy új kezdetnek és szebb napoknak…

Boldog új évet kedveseim! :) 

K Ö Z É R D E K

Sziasztok kedveseim!

Az a helyzet, hogy nem sikerült befejeznem a legújabb fejezetet, és nem hiszem, hogy a héten sikerülni fog a szorgalmi időszak "hagyjunk mindent utolsó hétre" gondolat miatt.
VISZONT, táráráráttárááááá: Hogy ne legyetek elhanyagolva, létrehoztam egy Facebook csoportot , ahol várlak titeket nagy-nagy-nagy-nagy-nagy szeretettel, és remélhetőleg ott többet fogok nektek posztolni, és tudunk majd beszélgetni is, és a kérdéseitekkel is szabadabban bombázhattok.
Szóval gyertek, gyertek, csatlakozzatok! :)

Illetve:

Van egy kedves barátom, Nagy Dániel, aki mostanában a slammerek világába lépett, és a legújabb előadása, ha nagyon akarjuk még talán rá tudjuk fogni, hogy illik a történethez.
Hallgassátok, szeressétek:

Dancsi kedves, még mindig rohadtul sietsz, de a szöveg rendben van, plusz a hátsó tartalom is, bár mondjuk Marikának  nem mutatnám meg... :D
Egyre otthonosabban mozogsz a színpadon, aminek örülök, viszont még mindig vannak benne őrült nagy túlzások, amit lehet, hogy viccesnek találsz, és megmosolyogják, de az sokszor azért van, mert kínosnak hat. Ezekre figyelj. Tudod, az elsőben is volt ilyen, azt is beszéltük. A kevesebb ilyen téren néha több, de ettől eltekintek most, hiszen ez komolyan tetszett, és le a kalappal! Büszke vagyok! :) Csak így tovább!
( Tudom, hogy megbeszéltük, hogy írok egy tök frappáns kis kritikát, de ilyen aggyal jelenleg csak ennyire futotta. :) )

További szép hetet kedveseim! Húzzatok bele a félév miatt! Az egyetemistáknak sikerekben gazdag vizsgaidőszakot kívánok, és sose hagyjon el benneteket a remény! :)
Karácsony előtt még lesz egy ünnepi nagy-nagy bejegyzés! És tervezek egy kis meglepit is, remélem sikerül majd összehoznom. Legyetek rosszak!

Ádám keresi Évát - Tizenötödik fejezet

Sziasztok kedveseim!

Itt az újabb rész, újra nagy kedvencetek szemszögéből. Remélem szeretni fogjátok ezt a részt.

Kellemes olvasást kívánok hozzá!

A véleményetekre újfent kíváncsi vagyok, szóval ne féljetek nyomot hagyni magatok után!

Legyetek rosszak, keressétek ti is az Ádámotokat, vagy éppen az Évátokat! :)

Ian

Hunyorogva léptem ki az ajtón. Mélyet szippantottam a szmogba áztatott levegőből, és kifújva azt a farmerzsebembe rejtettem a kezeimet. A napfénye megcsillant az ablakokon lévő vízcseppeken, valamint a kátyúkban összegyűlt tócsákon. Még mindig nem szoktam meg ezt a helyzetet és akaratlanul is hunyorognom kellett, viszont mosoly suhant át az arcomon, ahogyan pásztáztam a környéket.
Szinte semmi sem változott. A graffitiket mondjuk átfestették a szemben lévő tömbház falán, füvesítették a közelben lévő üres placcot, ahol most egy csomó fiatal járt-kelt, és bezárt a sarkon a Rockadilly, talán New Orleans, inkább az egész világ legjobb helye. Amikor beléptél szinte azonnal visszarepültél a hatvanas évekbe. A falakon Marilyn Monroe, Audrey Hepburn, Vivien Liegh, Sophia Loren és nagy színésznők képei mosolyogtak vissza, és természetesen helyet foglaltak mellettük Elvis képei, a Beatles alakjai, dedikálások tömege, Ray Charles szemüvegek és még sorolhatnám. Bakelitlemezek lógtak a plafonról, a dohos illat kellemes esszenciává vált a gyér megvilágításban.  Az üzletet egy idősebb úr vezette, aki mindig George Bergernek hitte magát, és mindig, ha valakit nem sikerült rávennie, hogy vegyen meg egy lemezt első sorban nézhetted végig az I got my life előadását, és inkább vásároltál valamit, ha még csak az egy pengető is volt. Ez az úr féltve őrizte a pénztár felett lebegő gitárt, amiről az a hír terjedt, hogy Elvisé volt. Természetesen senki sem akarta őt elszomorítani, hogy hét dollárért még az ebayen sem lehet venni egy elvises ereklyét. Kíváncsi lettem, vajon mi történhetett, hogy bezárt az üzlet? Öt éve még üzemelt, és minden rendben volt, legalábbis úgy tűnt. Erre a gondolatra halkan prüszköltem, hiszen én tudhatom a legjobban, hogy semmi sem az, aminek látszik.
Kimért léptekkel elindultam az utca mellett parkoló autómhoz. Kinyitottam, és a kesztyűtartóból elővettem a szemüvegemet. Bágyadtan néztem és simítottam végig a felületén. Tartózkodtam tőle, de nem tudtam elszakadni tőle. A közelemben akartam tudni, mert nélküle nem voltam biztos magamban. Ahogy ott állt. Ahogyan mozgott. Láttam, ahogyan megfeszültek az izmai, amikor meglátott, és kezdett egy hevesebb körbe a teremben. A mimikája, a gesztusai megragadták az ember figyelmét, és ehhez kapcsolódott az a hihetetlen kecsesség, amellyel operálta a mozdulatait. Gyönyörűen kivitelezett minden egyes lépést. Ha az ember jól figyelt szinte látni lehetett, hogy a levegő felsóhajt, amikor az arca előtt kecsesen elhúzta a kezét és fordította el a fejét. Belebizsergett a gerincem is, és képes lettem volna órákon át elnézni őt. Sőt, meg is fordult a fejemben, hogy menten magunkra zárom az ajtót, vagy éppen fogom és tiltakozást nem tűrve elrabolom és elviszem valahova, mondjuk a csatornába. Ott senki sem keresne minket.
Annyira bájos volt, és mégis nőies, ahogyan a hajgumi kiesett a hajából, és az összekócolódva csapzottan hullámzott a hátán. A szemüvege a lemezlejátszó mellett helyezkedett el, így üde zöld tekintetének az elkenődött szürkés smink még mélyebb tartalmat adott. A kecses nyaka oldalán egy aprócska anyajegy pihent, szinte nem is lehetett észrevenni, csak a mozdulat miatt láttam én is. Vállai szélesek voltak, de mégis nőiesek, aztán az idomairól nem is szeretnék beszélni. Nem volt az a modell alkat igazából, de szörnyen jól állt neki az, amit csinált. Nem egy hájas disznót kell elképzelni, aki még a sárt is taszítja magáról, hanem egy kellemes női jelenséget, aki mellett bárki szívesen felébredt volna.
Aztán amikor közelebb jött, és a nyakamba ugrott. Még ennyire nem örült nekem senki, még a saját édesanyám sem. Ahogyan magához ölelt, megbabonázott.
- Te komolyan vezetni akarsz? - Zökkentett ki a gondolkodásomból, ahogyan ott állt előttem karba font kézzel.
- Miért ne? A jogosítványomat nem vették el.
- A jogosítványodat? Ian, tizennyolc vagy, négy éve nem látsz. Hogy lett neked jogsid? - Nézett rám furcsán, mire elnevettem magam.
- Úgy, kedves angyalom, hogy huszonegy vagyok, csak nem tudtam befejezni a gimit a szemes incidens miatt. Szerinted miért vagyok magasabb, sármosabb, és okosabb, mint a többi srác?
- Meg szerényebb - jegyezte meg kurtán. - Te most komolyan huszonegy vagy? El sem hiszem.
- Nagyon sok olyan dolog van, amit nem tudsz rólam.
- Az kellene még a lelkivilágomnak, hogy kiderüljön, hogy van öt gyereked, meg egy feleséged mondjuk Kubában - gesztikulált hevesen.
- Mert miért bántaná ez a tény a lelkivilágodat? - Vigyorodtam el. - Csak nem beindult nálad is a vadászösztön?
Erre a kérdésre szinte kővé dermedt, és hatalmas pupillákkal nézett rám.
- Roxanne, mi a baj? Csak vicceltem, nincs gyerekem, sem pedig feleségem - léptem hozzá közelebb és a kezemet a vállára tettem.
- Nem. Nem is az - rázta meg a fejét és rám pillantott. - Csak, hogy... Hogyan mondtad?
- Mert miért bántaná ez a tény a lelkivilágodat? - Ráncoltam a homlokomat.
- Nem. Amit utána mondtál!
- Ja, hogy beindult nálad is a vadászösztön? - Kérdeztem, majd észbe kapva eszméltem fel, és vélhetően kiült a döbbenet az arcomra.
- Ian, te ezt már mondtad nekem. Mi erről már beszéltünk - mondta kicsit zavartan, mire bólogatni kezdtem.
- Nekem is rémlik valami, de az...
- Álom volt?
- Álom volt - mondtam halkan, értetlenül.
- Álom volt - ismételte meg suttogva.
Közelebb léptem hozzá, és a frufruját elsepertem a homlokáról, majd tüzetesen szemügyre vettem a szeme fölötti alapozó tömeget. Óvatosan végig simítottam a bőrén, és többször megismételtem ezt a mozdulatot, hogy a saját szememmel lássam a zúzódások nyomait. Ő a szemeit lehunyva állt előttem, mint akinek földbe gyökerezett a lába, és legszívesebben diadalmasan elmosolyodtam volna látva, hogy a libabőr miként fut versenyt a nyakán, és a karján. Aztán megpillantottam a lilás foltokat a homlokán.
Tekintete szinte lyukat égetett bennem, majd nagyot nyelve a vállamra tette a kezét, amit óvatosan, egy enyhe grimasszal jutalmaztam.
- Ez lehetetlen - csóválta a fejét. - Vagy, most is csak álmodok?
- Vagy csak ugyanazt álmodtuk - mondtam.
- De az feljogosít arra, hogy megsérüljünk? - Pislogott értetlenül. - Olyan ez, mint az Eredet.
- Eredet?
- Tudod, a film. Leonardo DiCaprio, Joseph Gordon-Levitt.
- Valamilyen női színésznőt nem tudnál mondani? - Szemöldöke a magasba szaladt, mire elnevettem magam. - Oké, rendben. Tehát a titanicos ürge filmje.
- Igen. Igazából arról szól, hogy egy hapsi képes beférkőzni álmokon keresztül az emberek fejébe és gondolatokat lop, de nem szeretnék többet mondani, mert túl spoileres lenne.
- Na, állj! Most komolyan a spoilerek miatt aggódsz? - Tártam szét a kezemet hitetlenül.
- Hát, igen. A világ egyik legjobb filmje - vont vállat, mire elnevettem magam.
- Ez annyira abszurd.
- Mint ahogy ez is.
- Na, jó. Üljünk be a kocsiba, és menjünk innen. Közben gondolkodhatunk ezeken a véletleneken - mondtam egy rövid idejű morfondírozás után, majd kinyitottam neki az ajtót.
Először nem akart beszállni, majd megadva magát becsüccsent az anyósülésre. Rázártam az ajtót, majd a volán mögé ültem. A szemüvegemet felvettem, bekötöttem az övemet, majd beindítottam a járművet. Oldalra pillantva láttam, ahogyan feszengve ül mellettem Roxanne és az övet markolja, miközben folyamatosan kifelé pislog az ablakon. Biztosan azon gondolkodott, hogy mindjárt meghalunk, és ennyi volt. Nem járt végül is messze az igazságtól, mert bele kell jönnöm ennyi kihagyás után a vezetésbe megint, de óvatosan, ügyelve arra, hogy ne ugorjon ki az első adandó alkalommal elindultunk. Az első pár méterig lélegzetvisszafojtva ült mellettem, majd kifújva azt, ellazult.
Elmosolyodva kapcsoltam be a rádiót.
- Amúgy leestem a lépcsőn. Alvajáró voltam, és akkor ment ki a vállam - pillantottam rá.
- Én is lefordultam az ágyamról - mondta. - Sokszor vannak rémálmaim.
- Mikről? Például ez is. Meg nem tudom. Visszatérő álom, hogy egy nagy zöld területen fekszek, vagy mászkálok anyaszült meztelenül és keresek valakit.
- Bezzeg ezt nem tudtam volna álmodni - vigyorodtam el, mire szem forgatva elmosolyodott és ismét némaságba burkolózott. - Roxanne, mi a baj? Nem szoktál ilyen csendben lenni, meg nem így képzeltem el az arcodat, hogyha éppen minden rendben van. Szóval?
- Miért? Hogy képzelted el? - Nézett rám, miközben a homlokát ráncolta. Ez valami fura szokása lehetett, mert mióta megláttam, szinte csak ezt csinálja. Aztán láttam megcsillanni valami aprócska dolgot a szemében. A kíváncsiság keveredett valamivel, de nem tudtam volna megfogalmazni. A merengésemből az zökkentett ki, hogy hátulról ránk dudáltak.
- Nem is tudom - vontam vállat grimaszolva egyet. - Lelki szemeimmel már nagyon sokszor elképzeltelek. Vidáman, dühösen, miközben táncolsz, vagy éppen mérgesen dobbantasz a lábaddal - vigyorodtam el, és oldalra sandítva megpillantottam elképedt arckifejezését. - Most mi van? Ha az ember nem lát, nagyon sok dologra odafigyel, finomodnak egyéb érzékszervei is. Teljesen más az, aki látott már ezelőtt - csóváltam meg a fejemet, miközben kerestem a megfelelő szavakat. - Számtalanszor elképzeltelek már.
- És? - Érdeklődött halkan. - Megfelelek a fejedben lévő képnek?
Rápillantottam. Szemeit elkapva egyenesen előre nézett. Egy apró mosollyal nyugtáztam ezt a gesztust, majd befordultam a sarkon, leparkoltam. Kipattantam, és már az anyósülés mellett is termettem, hogy segítsek neki kiszállni a kocsiból.
Az ujjaink összeértek, tekintetünk találkozott.
- Sokkal jobb vagy, mint a fejemben lévő kép - mondtam komolyan, mire ő elpirult a púder alatt és zavartan elkapva a kezét a hajába túrt.
- Hová hoztál? - Köszörülte meg a torkát, miközben kimért léptekkel elindult előre, amit én majdnem kinevettem.
- Úgy gondoltam beülünk a Nanny-be, és megiszunk valamit - értem utol.
Kezemet a hátára téve mutattam az utat, hogy merre menjünk. Nem húzódott el tőlem, aminek megörültem. Mégis elengedtem és előre sietve nyitottam neki ajtót. Ő ott megállt, habozott, majd felém fordult.
- Figyelj, én nem akarom, hogy valami félreértés legyen. Annyi szarság borult mostanában a nyakamba, nem akarom, hogy te...
- Csst! - Tettem az ujjamat a szája elé, amire bekancsított. - Úgy látom, visszanőtt a lepénylesőd - nevettem el magam. - Nyugodj meg. Nem akarlak átverni - mosolyodtam el, mire hatalmasat sóhajtott, és besétált a kávézóba.
Rögtön utána osontam úgy mosolyogva, mint egy óvódás, akit éppen megdicsért az óvónő, de ez a pillanatnyi öröm azzal a lendülettel el is múlt, ahogyan az egyik asztalnál megpillantottam egy régi ismerősömet.
Nagyot nyelve követtem Roxanne- az egyik asztalhoz.
- Baj van? - Kérdezte, a sokadik hátra pillantásom után.
- Nem, nem, csak olyan fura megint látni itt a dolgokat - humbukkoltam egyet, mire elmosolyodott.
- Értem. Figyelj, elmegyek mosdóba, mindjárt jövök.
- Rendben - bólintottam, mire már ott sem volt.
Megvárva, míg eltűnik a női piktogramú ajtó mögött felálltam, és átsétáltam a kávézó végébe ülő sötét ruhába öltözött, tar kopasz férfihoz.
- Mit akarsz tőlem, Geva? Marc küldött?
- Miért vagy ilyen hepciás? Ülj már le kicsit - húzta ki nekem a maga melletti széket.
- Inkább állnék - jegyeztem meg, mire rám pillantott szinte áttetsző szemeivel, és visszanyelve a torkomba ugró gyomromat, leültem.
A tenyerem izzadni kezdett, és folyamatosan a mosdó felé pillogtam.
- Mintha feszült lennél - öntött cukrot a kávéjába, amivel megkínált, majd amikor visszautasítottam vállat vonva visszarakta a helyére. - Hát, jó. Úgy látom, nem vagy beszédes kedvedben.
- Miért vagy itt? - Tettem fel újra a kérdést. - Mit akarsz?
- Csigavér, öregem. Nem hajt a tatár. Kivételesen nem Marc küldött a nyakadra.
- Akkor ki?
- Egy felsőbb hatalom - kocogtatta meg a csészéjét hosszabb karmaival, miközben elmosolyodott, és kivillantak tűhegyes fogai, amelyek között még oszladozó húsdarabkák foglaltak helyet.
- Miért pont neked szólt volna?
- Nisroch elfoglalt, és te csinálsz nagyobb hülyeségeket - mondta, mintha mi sem lenne ennél természetesebb. - Hagyd békén a lányt. Nem vagytok egy súlycsoport.
- Te mégis ezt honnan látod?
- Jaj, kérlek! Olyan az élet, mint egy üveggömb. Minden oldalról premier plánban látjuk, hogyan bénázod el az egész küldetésedet.
- Nem valami szuperhős vagyok, oké? - Vetettem oda mérgesen.
- Az első ember vagy, ember! Évát kellene keresned, nem pedig egy csinos leányzó után futnod.
- Mi van, ha ő Éva? - Csattantam fel.
- Ő Éva? - Szegezte nekem a kérdést, ahogy előre hajolva farkas szemet néztünk egymással.
- Nem - nyeltem egyet. - Nem ő az -feleltem, mire összecsapva a tenyerét hátra dőlt.
- Akkor ennyi volt a feladatom - jegyezte meg, és csettintve egyet eltűnt, mire visszatámolyogtam az asztalunkhoz.
Gondolkodóba esve töprengtem ezen az egészen. Miért ne lehetne Éva? Ha nem Roxanne lenne, simán rá lehetne sütni, hogy tök úgy néz ki, mint Éva. Mik a jelek, Istenem? Pedig érzem azt a kapcsot köztünk. Vagy csak nem vagyok hű magamhoz?
- Szia! - szólítottak meg, mire felkaptam a fejemet, és egy gyönyörű vörös hajú nő állt előttem. - Szabad ez a hely? - Mutatott magam mellé, mire beljebb csúsztam ámulva.
Ennél szebbet még nem láttam. Hatalmas zöld szemei csábosan meredtek rám, a haja a derekát simogatta.
- Láttalak már erre? - Szegezte nekem a kérdést, miközben megbillegtette a vállát, és a mosolyától apró gödröcskék jelentek meg a szája szegletében.
- Öhm... Te lehet láttál már engem, de ez fordítva nem biztos, hogy így van - jegyeztem meg, mire töprengve szürcsölt bele a turmixába.
- Mire gondolsz?
- Ian vagyok - mutatkoztam be.
- Amanda - fogtunk kezet, és mintha megállt volna az idő.
Érintése perzselte a bőrömet, és belesajdult a bordám, amitől grimaszba húztam az arcomat.
- Hát ez furi volt - nyögte be.
- Te... Te is éreztél valamit?
- Lehet csak beképzeltem - vigyorodott el. - A helyes srácok érintésére sokszor libabőrös leszek.
- Zavarok? - Jelent meg Roxanne karba font kézzel az asztalunk mellett.
- Igen - vigyorodott el Amanda, aki a tenyerét a combomra fektette.
- I... - És a tekintetére, rögtön észbe kaptam. - Nem, természetesen nem zavarsz - fogtam meg Amanda kezét, és lepakoltam a nadrágomról.
Láttam a két lányon, hogy vérszemet kapva méregetik egymást, és azért imádkoztam, hogy csak a szememet ne bántsák.
- Hát jó, úgyis dolgom van - állt fel pucsítva mellőlem Amanda, és betekintést adott mélyebb dolgokba, amitől még én is zavarba jöttem.
Kínzó lassúsággal állt fel, és nagyon erőlködtem, hogy ne harapjak az öklömbe.
- Azért majd hívj fel -  nyújtott át nekem egy cetlit, amit hirtelen elővarázsolt a szűk farmerjának a fenékzsebéből. - Csá, lúzer - vetette oda Roxanne-nek, aki egy flegma mosollyal jutalmazta ezt az odaszólást, majd kérdőn pillantott rám, míg én figyeltem a ringó csípővel távozó lányt.
- Csak megjelent, és ideült - emeltem fel mentegetőzve magam előtt a kezeimet.
- Hát, persze - emelintette meg szarkasztikusan az egyik szemöldökét.
- Ülj már le. Kérlek! - Unszoltam.
Bevetettem a legcsábosabb nézésemet is, de hiába, majd inkább bekancsítottam, mire fejcsóválva leült elém.
Megkönnyebbülve néztem bele az itallapba, hogy nem ment el, mégis az ajtó felé bámultam. Annyira más volt ez, annyira furcsa. Mintha régen, ami egy lett volna, de külön vált, újra találkozott.
Felnézve oldalt megláttam Gevat, aki elvigyorodva mutatott az ajtó felé, majd Roxanne-re.
Most hagyjam itt?

Ádám keresi Évát - Tizennegyedik fejezet

Kedves Olvasóim!
Sajnálom, hogy ennyit kell várnotok egy-egy részre, nem győzök szabadkozni. Mindenesetre köszönöm, hogy itt vagytok, és olvastok! Ian pártiaknak ez egy kedves rész lesz szerintem!

Egy kis off:
Ha van rá igény, Facebookon csinálok egy csoportot a történetnek, hogy ha szeretnétek akkor ott többször és gyakrabban adok majd életjelet magamról és a történetről! Erről a véleményetekre vagyok kíváncsi! :)

Jó olvasást! :) 

Roxanne

Az ujjbegyeimmel többször az arcomat simítottam, miután Ian égető ajkai szinte megbillogozták. Talán öt perce álltam ott, és keringtem a semmiben. Csak ez az egy pillanat játszódott le a szemeim előtt újra, és újra. Na, jó. Nem ez az egy pillanat, hanem ez a pillanat csokor, amelytől a pillangóim nem hogy döglődtek volna odabent, hanem attól féltem, hogy ha kinyitom a számat, ellepik a várost.
Teljesen zavarba jöttem, amikor magához húzott, miután megnéztem a karját. Még lélegezni is elfelejtettem abban a pár másodpercben. A felsőmön át éreztem tenyerének forró nyomását a derekamon, valamint a felgyorsult szívdobogásának verdeső ütemét a kezem alatt, amelynek ritmusát az enyém is felvette. Koszos lett az arca, de az a különleges szempár tisztán világított előttem, és amikor megszólalt! Hát az volt a vég.
Megijesztettél.
A kellemes hangtónusa most is a fülemben csengett, és nem akart teret adni más hangoknak. Ez a féltő aggodalom, amely felcsendült benne, egyenesen libabőrt okozott a szolid kis lelkivilágomnak, és belebizsergett a gerincem. Az meg, hogy azt mondta, hogy megmentettem.
Ilyen pasi nincs is! Mintha tudná, hogy mire vágyna egy nő, pedig valljuk be, sokszor mi magunk sem tudjuk eldönteni.
Szó szerint vakon kapott utánam a semmiben, kockáztatva mindenét. Az sem érdekelte, hogy előtte tulajdonképpen elküldtem a fenébe. Nem. Ő ezt élvezi. Biztos vagyok benne! Eddig is bizonytalan voltam vele kapcsolatban, most meg... Most meg ő a világon a legsármosabb, legzöldszeműbb hőse, aki...
- Fejezd be, Roxanne Mice! - Csattantam fel hangosan, és jelentőséget adva a szavaimnak mérgesen dobbantottam egyet a lábammal. - Egy hülye tahó!
A kezeimet a mellkasom előtt összefontam, és ráeszmélve, hogy még mindig idekint vagyok érdekes, megviselt öltözékben, beevickéltem az ajtón, és bevágódtam az első mosdó ajtaján. Első pillanat alatt lefagytam a tükörképem láttán. Az amúgy is kócos hajam, most megirigyelte volna a gólyafészkeket, az ingem elszakadt.
Közelebb merészkedtem a tükrökhöz a sárgás színű mosdóhelyiségben, hogy alaposabban meg tudjam nézni magam. Ahogy nekivágódtam az egyik tartóoszlopnak a halántékomnál apró repedés éktelenkedett, amelyből még szivárgott a vér, de nem volt annyira súlyos. Az mondjuk más kérdés, hogy rengeteg alapozót kell vegyek, hogy a majdani lila foltokat el tudjam tüntetni az arcomról.
Fáradtan támaszkodtam meg a kagyló peremén, és előre hajtottam a fejemet.
- Én semmit sem értek - motyogtam magam elé.
- Vagy csak nem akarod érteni.
A hangra felkaptam a fejemet, és száznyolcvan fokos fordulatot vettem, de nem láttam senkit. Hunyorogva néztem körbe, miközben a kezemmel hátul a mosdókagyló szélét markoltam, majd nagy nehezen elengedtem. Kimért, óvatos lépéssel kukkantottam az ajtó irányába, amely zárva volt, és amúgy is hallottam volna, ha valaki bejön. A lépteimet megismételve toltam be a wc ajtókat, amelyek sikítottak az ürességtől, vagy éppen visszhangozták a legyek bluse dallamát.
- Lehet, mégsem olyan kicsi az a seb - nyúltam a fejemhez homlok ráncolva. - Csak a képzeltem játszik velem. Biztos annyira stresszes vagyok, hogy már hallucinálok is - vontam vállat, és visszafordultam a tükörhöz.
Az arcom megviselt volt, és most nem csak az előbbi csetepaté miatt. A szemeim alatt hatalmas sötét karikák éktelenkedtek, amelyek a többnapos alváshiányra hívták fel a többiek figyelmét, akiknek először tuti az jut az eszébe erről a látványról, hogy ez a spiné, tuti beteg.
Sóhajtva egy nagyot megengedtem a csapot. A víz bugyogni kezdett, melynek hangját az üres falak felerősítettek.
Kezeimet alá tartva élveztem, ahogy a hűvös cseppek simogatják fáradt, erőtlen kezemet. Már-már olyan érzés volt, mint amikor nagyon óvatosan, végig húzod az ujjadat a kézfejeden, és a tarkódnál elkezdesz libabőrös lenni. Előre hajolva felfrissítettem az arcomat is, és felcsapva a hajamat egyenesedtem ki, de majdnem rosszul lettem.
A lámpa szikrázni kezdett, és egy nagyobb durranás után a fénycső kiesett a burából, amely ripityára tört közvetlen előttem, és én háttal az egyik wc fülke ajtajának estem, amikor elugrottam onnan. A tükörben, a félhomály szívében egy női alak rajzolódott ki. Fekete, hosszú csipke ruhája kavargott körülötte, vérvörös haja kígyóként tekergett a karja körül, amellyel a tükörnek támaszkodott.
Megpróbálva kihúzni a talajból a földbe gyökerezett lábaimat az ajtóhoz rohantam, de nem nyílott ki.
- Roxanne, nyugalom, tuti a képzeleted játszik veled. Vagy elaludtál, és rémálmod van - mantráztam magamnak, miközben a szívem hevesen kalapálva a fülemben lüktetett.
- Ez nem álom, édesem - csikorgatta körmeivel az üveget a túloldalon, amitől a fülemre tapasztottam a tenyeremet. Látva a reakciómat elmosolyodott, és újból végig húzta egyesével mind a tíz körmét az üvegen. A szőr felállt a karomon, a csontjaim belesajdultak ebbe a fájó hangba, a gyomrom felkúszott a torkomba.
- Hagyja abba! - Visítottam, miközben a földre csúszva, magzatpózba szorítottam a fejemet, hogy ne halljam ezt az őrjítő hangot.
- Ilyen puhány lennél, életem? Hah, nem értem mi ez a nagy cécó körülötted - nevetett fel, és az elviselhetetlen hang erősödött, de az övé mégis tisztán csengett. - Nem minden az, aminek látszik Roxanne. Vagy lehet úgy kellene fogalmaznom, hogy nem mindenki.
- Mit akarsz tőlem? Meg mi a franc vagy te?! - Próbáltam túlordítani a fülsüketítő, karcolgatást, több-kevesebb sikerrel.
- Itt nem az a kérdés, hogy én ki vagyok, te ostoba. Hanem, hogy tudod-e, hogy te ki vagy? - nevetett fel, a tükör megrázkódott és nagyot robbanva darabjaira hullva lőtt ki a keretből, szemeimet összeszorítottam, és átkaroltam magam.
Nem érezve a vágó fájdalmat felnéztem, és a tükör előtt álltam. A lámpa normálisan világított, és éppen most jött be egy csaj az ajtón, aki full flegmán végig nézett rajtam. Szaporán szedtem a levegőt, a végtagjaim remegtek.
- Egy jó tanács, ha legközelebb, ha ki kell magadat elégíteni, zárd be az ajtót, vagy a tesiszertárban csináld - vetette oda.
- Én nem is...
- Nyugi, én is szoktam, nem gáz. Szerencséd, hogy én jöttem, nem pedig más - artikulált hevesen, majd elfoglalta az egyik fülkét.
Értetlenül pislogtam hol rá, hol pedig a tükörre.
- Ez annyira abszurd - motyogtam magam elé, és végig simítottam a tükör felszínén, és apró mélyedéseket éreztem.
- Ez csak egy kis könnyítés magadon, nem kell szégyellned! - Csacsogott a lány továbbra is, de nem tudtam ráfigyelni, és a hülye szexuális felvilágosítására.
A körmömet bedugva követtem a repedések ívét: Vigyázz!
Az utolsó nyomnál felszisszentem, mert az ujjbegyemet egy szilánk felhasította. Vörös vércseppek szivárogtak belőle, és a kéztörlőhöz lépve csavartam be az ujjamat.
Utolsó pillantást vetettem a tükörre, a lámpára, és feszélyezve léptem ki az ajtón.
Az ujjamat szorongatva szedtem szaporán a lábaimat a szekrényem felé. Elhaladtam az erkély mellett és döbbentem vettem észre, hogy a lehető legjobb állapotban volt. Hitetlenkedve léptem ki az ajtón és sétáltam a korláthoz. Óvatosan megtámaszkodtam rajta, de ellenállt. A mihez tartás végett kétszer belerúgtam, de meg sem rezzent. Minden ugyanolyan volt, mint mielőtt lezuhantam. Hiába mozgattam a korlátot, hiába rugdostam az oszlopot semmi sem történt. Kétségbeesve túrtam két kézzel a hajamba, és a sírás környékezett. Semmit sem értek. Minden zavart és kusza. Olyan, mint amikor egy pohárban örvénylő vízbe különböző festékes ecseteket teszel, és a színek egyre inkább elmélyülnek, míg nem egy nagyon sötét szürke árnyalatot kapunk, amely elszívja a harmóniát. Nos, ilyen fekete lyuk kavargott a fejemben.
Megremegtek a lábaim, aztán az egész terasz.
Mi történik? - Akartam mondani, de a robaj elnyelte a hangomat.
Hirtelen szétnyílt a lábam alatt a talaj, és észveszejtő gyorsasággal zuhantam a mély felé, amely...

- Roxanne! Roxanne, ébredj! - Ordította Noah, aki átkarolta a hasamat.
A látásom homályos volt, de amire kitisztult felkiáltottam és kapálózni kezdtem.
- Nyugodj már le! Felhúzlak! - Szorított meg még jobban, és pár hangos nyögés közepette visszahúzott az ablakból, ahol az imént random a semmiben lebegtem.
Konkrétan bezuhantunk a tanterembe. Ő átölelve magához húzott. Egyik kezét a lapockámon tartotta, míg másikkal a hajamba túrva vette szaporán a levegőt. Én a mellkasának simulva próbáltam hallgatni a szívverését, de a sokktól csak az enyém dobogott hevesen a fülemben.
- Oké, most már elengedhetsz - motyogtam a pólójába, kicsit zavartan, mire ráeszméltem, hogy ez nem a legerkölcsösebb kép, ha bejön egy tanár.
Ő krákogott egyet, majd elengedve lefordultam róla és talpra pattantam. Leporoltam magam, míg ő lustán feltápászkodott, majd az ablakot becsukva a radiátornak támaszkodva karját a mellkasa előtt összefonta, és szúrós szemekkel méregetett.
- Mi van? - Csattantam fel.
- Azért, egy kösz baszd meg, jól jönne, mert megmentettem a csinos kis hátsódat - vetette oda fennhéjázó stílusban.
- A csinos kis hátsóm köszöni szépen - csaptam a fenekemre, és megfordulva az ajtó felé indultam, de megragadta a kezemet, és megrántva magához húzott. - Ez fáj! - Szisszentem fel homlok ráncolva.
- Vigyázz! - Szólalt meg az a női hang sikítva, amelytől az ablakok berezonálva berobbantak.

- Ne! - Ugrottam fel.
- Ms. Mice! Jól van? - Pillantott rám Mr.Sasorr, és összezavarodva ráztam meg a fejemet. - Tudja, kisasszony, aludni otthon kellene, nem pedig az én órámon.
- Elnézést - vetettem oda halkan, mire megigazítva a nyakkendőjét a tábla felé fordult.
- Mi baj Mice, rémálmod volt? - Bökött meg a tollával Noah, és aggódó tekintettel méregetett. - Már bocs, de elég szarul nézel ki.
- Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű - morgolódtam. - Csak álmodtam volna? - Motyogtam magam elé, de a felkaromhoz nyúltam, hiszen az előző szorítást még most is éreztem. A felsőm ujját feltolva vettem észre, ahogyan vöröses színnel egy tenyér nyom körvonalazódott ki, és a gyűrű ujjnál egy mélyebb seb is kirajzolódott, amit Noah gyűrűje okozott.
Furcsállva húztam le a felsőm ujját, miközben a pillantásom Noah kézfejére esett. Tekintetem egyből a kígyó alakú gyűrűn állapodott meg. Észrevéve, hogy az ékszert szuggerálom, óvatosan lehúzta, majd zsebébe rejtette el.
- Az ilyen dolgok, nem kislányoknak valók - hajolt közelebb.
- Mégis miféle dolgokról beszélsz? - Fordítottam felé a fejemet. Arca megrándult, de nem rejtette el gunyoros mosolyát.
- Nagyon cseles, Ms. Mice - búgta elismerően, amelytől máskor a vér az arcomba tódult volna és a gyomrom hevesen akrobatázni kezdett volna, de most hidegen viszonoztam mustráló tekintetét, viselkedését.
- Tanul az ember... Nisroch - ejtettem ki ezt a szót.
A szemei felcsillantak, az arca elkomorult, a mosoly szinte az arcára fagyott. Nagyot nyelve dőlt hátra és pillantott Sasorr felé.
- Mi a gond? - Kérdeztem álszentül.
- Ha kísérted a sorsot, nem fogsz tudni elbújni előle- vetette oda egy titokzatos mosoly mögé bújva, majd felállva kisétált az óráról.
Sasorr hosszas prédikációt intézett az ajtó felé, míg én tűnődve méláztam Noah hűlt helyét figyelve.
Semmit sem értek.

*

Már két hete nem láttam sem Iant, sem pedig Noah-t, mintha elnyelte volna őket a föld.
Noah kéznyoma még mindig perzselte a felkaromat és a gyűrű nyoma lilás foltokban éktelenkedett a bőrömön. A homlokom egy apró vágás nyom pihent, amit nem tudtam hová tenni, hiszen ha csak álom volt az egész, akkor nem kellene, hogy ott legyen a seb.
Semmit sem értettem. Annyira unalmassá vált számomra ez a mondat, hogy lassan kezdte elveszíteni a jelentőségét. Bizarr állapotok uralkodtak rajtam és féltem attól, hogy idővel megőrülök. Minden megváltozott. A szálak gordiuszi csomóvá gubancolódtak, és nem volt nálam megfelelő eszköz ahhoz, hogy elvágjam. A megérzéseim csődöt mondtak, és egyre gyakrabban gondolkodtam azon, hogy vajon nem csak álmodtam-e a két fiút, úgy mint a zuhanást. Talán ennyi lenne az egész élet? Egy kósza álom? Meddig tarthat? Az első ébredésig? Vagy addig míg rá nem jössz, hogy ez csak egy álom? Ha felébredsz hova kerülsz? Lehet, hogy a sötétség telepedik rád, vagy a fényesség és mind a kettő szinte megvakít?
Megigazítottam a lófarkamat a fejem tetején és kifújva a levegőt a kezeimet szép ívben megemeltem, miközben spiccben megálltam a jobb lábamon, és a balt magasba emeltem. A tükörképem meggyötört volt, a szemeim alatt szörnyű fekete karikák éktelenkedtek, hiszen az elmúlt két hétben nem igazán mertem aludni, de ha sikerült is, hamar felriadtam a rémálmaim miatt. A démonjaim üldöztek, és nem hagytak nyugton. Újra és újra felbukkant az a női alak a mosdóból, vagy éppen egy kígyó. Anya is gyakran előkerül, és sokszor az is, hogy tehetetlen kisbabaként az út szélén ordítok, míg apa rám nem talál. Többször megpróbálta ezt a történetet újból előadni nekem, és szörnyen érzem magam, de egyre hihetőbbé válik számomra.
Ahogy ez újra az eszembe jutott elvesztettem az egyensúlyomat, és elestem.
Szitkozódva álltam fel és jártam egy kört, mire újra összeszedtem magam és vissza tudtam állni, hogy felvegyem a ritmust. A többiek már régebben elmentek, így egyedül voltam. Zenor megengedte a túlórát, már csak azért is, mert ellógtam két alkalmat. Egyszerűen még a tánc sem hozott lázban, akkor szerintem el lehet képzelni, hogy mekkora egy érzelmi roncs vagyok.
Nem tetszett a zene, ezért valami pörgősebb, tombolósabb indie típusú rock zenét raktam be. A sarokban heverő széket egy precíz mozdulattal megfogtam, és berúgtam a terem közepébe. Egy cigány kerék után hatalmas nagy törzskörzéssel közelítettem meg az ülőalkalmatosságot, miközben a lábujjamtól kezdve a fülcimpámon át az utolsó hajszálam is átadta magát a dallamnak. Egy arabeszk után már helyet is foglaltam és folytattam rajta a dühöm kieresztését.
A heves ütemre a hajgumi keservesen megadva magát hullott a földre és teljesen szabadjára engedve magam próbáltam a lelkemet feltölteni. Egyes lépésekbe belesajdultak a porcikáim, amelyek bizsergető fájdalommal férkőztek be a gondolataimba. Kellemes, meleg érzés kezdett eluralkodni rajtam. Éreztem,ahogyan szunnyadó lelkem szárnyai kezdenek kitárulni, és hogyan szárnyalnak egyre felfelé. Elmosolyodtam. Ebben a pillanatban nem érdekelt semmi, csak ez a kegyes mámor, amely már régóta hiányzott nekem. Egyre hevesebben vert a szívem, és egy naiv ember annyit mondana, hogy hát persze, ilyen gyorsaságtól mindenkinek bedobog, de egy fanatikus tudta, hogy ez a tánc iránti szerelem szívdobogása. Egyre erőteljesebb, álmokkal teli. Éreztem, ahogyan a homlokomon elindul pár verejtékcsepp sós utat vájva magának a bőrömön. Magabiztosnak éreztem magam, sőt mi több: szépnek. Nem zavartak a szemem alatt elhelyezkedő Zara szatyrok, az sem, hogy úgy néztem ki, mint egy banya.
Miközben magamévá tettem a teret és mindent betáncoltam, furcsa érzésem támadt, mintha valaki szuggerálna.
Az egyik forgásomnál lelassítottam, és a tükörben megpillantottam Iant, ahogyan az ajtóban áll, és engem "figyel". Szem forgatva nem vettem róla tudomást. Úgyis már csak fél perc volt a számból, ezért leráztam magamról a pillantásának tőrét és folytattam a megkezdett kürt.
Amikor véget ért a szám, és kitartottam az utolsó lépésemet, a zenelejátszóhoz battyogtam, kikapcsoltam azt, majd a törölközőmhöz léptem.
- Méltóztatik megjelenni? - Tettem fel a kérdést flegmán.
- Most meg mi a baj, Roxanne? - Lépdelt felém óvatosan, zsebre dugott kézzel.
- Mi a baj? Ugyan, semmi. Csak éppen rohadtul azt hittem, hogy elcsapott egy busz, vagy valami. Semmi életjelet nem adtál magadról - mordultam fel, aztán észbe kaptam, hogy nem kellene ennyire kiakadnom, ezért inkább az ajkamba haraptam, és fejcsóválva ledobtam magamról a trikómat. - Mindegy - morogtam, miközben le akartam magamról venni a sportmelltartómat, de ekkor megszólalt.
- Ezt lehet nem kellene.
- Mit? - Pillantottam rá furcsállva, és nem tudtam elképzelni, hogy mit nem kellene.
Arcán csibészes mosoly terült el, és közelebb lépett hozzám, és szemét nem vette le rólam.
- Látlak, Roxanne - mondta halkan, jelentőségteljesen.
- Te most szopatsz - ráztam meg a fejemet.
- Azért nem láttál két hétig, mert egy szemműtétem volt egy speckó kis készülékkel.
- Nem hiszek neked! - Kötöttem az ebet a karóhoz.
- Látom a kócos hajadat - fogott egy tincset az ujjai közé. - Látom a hihetetlenül zöld tekintetedet, és az elkenődött sminkedet - simított végig az arcomon, amitől pillangók... Békák ugráltak a hasamba.
- Hányat mutatok? - Tartottam fel a kezemet.
- Négyet - felelte, mire újra mást mutattam. - Kilencet. Most meg azt, hogy kapjam be - nevette el magát.
- Te jó ég! - Kiáltottam fel könnybe lábadt szemekkel, és a nyakába ugrottam, mire ő nevetve megfordult velem párszor.
Szorosan ölelt, érintése megbabonázott, és minden idegszálam egyből reagált.
Lassan engedett la maga előtt, testünk összeér, simán megtámaszthattam volna az államat a mellkasán, de inkább tartottam magam, és bódultan figyeltem az arcát.
- Ez hihetetlen - suttogtam.
- Tudom, de el sem hiszed, hogy mennyire örülök, hogy látlak - mondta komolyan egy kedves mosoly kíséretében, amit viszonoztam, majd megpofoztam. - Ez most komoly Roxanne?
- Csak a mihez tartás végett. Képes lettél volna végig nézni, ahogy levetkőzöm!
- Időben szóltam!
- Perverz vagy!
- Hát, kislány... Van, ami nem változik - szememet forgattam, amitől elnevette magát. - Öltözz fel, és megiszunk valamit! Kint várlak!

Ádám keresi Évát - Tizenharmadik fejezet

Ian

- Csak egy barát - motyogtam magam elé az ajtóban, és a mosoly nem csak az arcomról hervadt le, hanem éreztem, ahogyan a szívemből is elpárolog.
Nem is tudtam, hogy miért gondoltam, hogy megváltoztathatom ezt az egészet, és azt, hogy felfigyelne egy vak srácra. Ennek a Noah gyereknek még a hangjából is sugárzik a macsó és a határozottság.
Elfordulva az ajtótól a falnak vetettem a hátamat, miközben a szabad öklömmel a falba csaptam. A fájdalom, amely belenyilallt a kezembe, extra gyorsasággal férkőzött bele a fájdalomérzetért felelős központomba, amelytől felszisszentem, és válogatott káromkodások jutottak eszembe összesen öt nyelven. A számhoz emeltem, és mint egy kis gyerek a forró levest kezdtem el fújni, hogy kicsit enyhítsek ezen az érzésen, amely egyáltalán nem akart szűnni. Ellöktem magam a faltól, és komótos léptekkel indultam el a folyosón, hátha elmúlik ez a fájdalom, ám akkor döbbentem rá, hogy ez nem is a kezem miatt van, hanem azért, mert rohadt nagyot csalódtam. Még nem is Roxanne-ben, hanem sokkal inkább magamban. Megint hagytam, hogy egy csapdába vezessenek az érzéseim. Tisztára hülye voltam, pedig még Évának is megszavaztam volna. Annyira más volt, és különleges. Tiszta. Nem kertelt, kimondta az érzéseit, mondjuk ezeket lehet azért, mert egyszerűen szeretett kotyogni, mint a kávéfőző, és kibuktak belőle, mint a reggeli keserű cseppjei, de ez megadta a báját, még ha sokszor kegyetlenül is vágta az ember fejéhez a mondandóját. Angyali érzésekkel táncolt, ez egyszerűen még a vak is látta. Ezen még majdnem fel is nevettem. De komolyan! Teljesen megváltozik akkor a légkör. Betölti a teret az energiája, és az a nyugalom, amit neki okoz ez az egész. Egyszerűen mindenkinek kedve támad felkelni a kerekesszékből és eljárni egy rumbát, mert elhiszi, hogy képes rá. Lehet, hogy csalókának tűnhet ez a kép, és hogy ez akkor rossz, de nem. Ettől jobb elismerést egy táncos nem kaphat. Érezni egy dolog, de megélni ezt, kincs. És ez benne megvan. Annyira élő, annyira esendő, nem kötik szabályok és mégis képes felállni, ha megbotlik, bezzeg én. Bezzeg Ádám!
Elegem volt. Legszívesebben beszélnék a nagyfőnökkel, hogy hozza hamarabb az apokalipszist, és hagyjuk ezt az egészet. " Hé, Főnök! Kellene pár özönvíz, a tízcsapást meg kéne szorozni, vagy kettővel, és kellene nagy tűzijáték is tűzgömbökkel, meg villámokkal." Mondjuk kíváncsi lennék az arcára, ha ezt így előadnám neki. Biztos rögtön a pokol legmélyebb bugyraiba repítene, vagy még rosszabb. Szimplán kitaszít. De nem. Nem tenne ő ilyet. Tudja, hogy milyen hülye is vagyok. Amikor teremtett nem voltam kamasz, csak egyszerűen lettem, mint egy érett férfi. Arra bezzeg senki sem gondolt, hogy a Teremtés után ez a szülessünk újra abból fog állni, hogy még vagy hatvanszor el kell játszanom a lázadó pubertást, mert mindig feldobom a talpam!
Nem is értem, hogy mi ez az újjászületősdi. Mindenki más jobb esetben megszületik, végig járja a számára kijelölt utat, megkeresi a keresztjét, aztán ha azt leteszi tárgyal a nagyfőnökkel. Gondolom most azt kérdezed, hogy akkor mi van Indiával meg a reinkarnációval. Ez is egyszerű. Amikor elkezdődött a félsziget benépesítése, véletlenül pont fent voltam eligazításon az EmberEtlen részlegen, ahol véletlenül... Na jó, szánt szándékkal belenyúltam a gépbe, mert be akartam bizonyítani, hogy jó vagyok az irodai munkára is, csak ez persze nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Véletlenül a Lucif aktát nyitottam meg, ahonnan kirobbant a négy istennő prototípus, és onnan elszabadult az egész. Így ott reinkarnálódnak az emberek egy bizonyos ideig, míg rá nem jönnek, hogy a halál kapujában, mit is kell választaniuk: Csillag, vagy Kettős kereszt. Tök egyértelmű!
De ez is Lucifer hibája. Mint ez az egész. Ha ő nincs, akkor Éva nem megy szüretelni. De nem, neki mennie kellett. Ó, nők! Azóta nem eszek almát. Előbb enne meg engem, mint én őt.
- Ian! - Hallottam, ahogyan Roxanne a nevemet kiáltja a folyosón loholva, és átfutott a fejemen, hogy vajon mióta van a nyomomban, aztán meg rögtön az, hogy hangosan gondolkodtam-e, vagy sem. - Ian! Süket is lettél, bakker? - Érintette meg a vállamat, amitől felé fordultam, miközben próbálta rendbe hozni a légzését.
- Mi a baj? - Kérdeztem ingerülten, amitől éreztem, ahogy bent tartja a levegőt, és tétován leengedi a kezét, amelyet még mindig pár milliméterre tartott a karomtól.
- Én, csak.
- Mi a baj? Elvitte a cica azt az éles nyelved? - Kötöttem az ebet a karóhoz, habár tudtam, hogy csak a düh beszél belőlem. Még meg is rázkódtam egy pillanatra, mert a huzat - amely gondolom egy nyitott ablakból jött -, hűvösen érintette meg a bőrömet.
Olyan voltam, mint egy hisztis kiskamasz, aki nem kapja meg a hőn áhított legújabb típusú iPhone-t a szüleitől. Nem akartam őt bántani, de nem tudtam csak úgy, mint ha mi sem történt volna beszélni vele. Cikinek éreztem, hogy még mindig ezen lovagoltam, hiszen nem ígért nekem semmit, de a férfiúi büszkeségemet ez a kikosarazás a hátam mögött nagyon fájó pontnak számított.
- Ian? - Szinte láttam magam előtt, ahogyan ráncolt homlokkal, értetlenül megrázza a fejét elhaló, csodálkozó hangján. Éreztem rajta, hogy nincs jó napja, és le kellett volna állnom, megálljt kellett volna parancsolnom az érzéseimnek, de egyszerűen azok erősebbnek bizonyultak, és teljesen emberien kezdtem el perelni.
- Ian, Ian, Ian. Csak ennyit tudsz? Pedig nem ilyennek ismertelek ám meg. Mindig mindenről megvolt a véleményed, és mindig a kis csípős nyelveddel megmondtad a tutit - simítottam volna meg az arcát, ha nem üti el a kezem. - Mi a baj, Roxanne? Azt hittem hagyod, hogy a barátaid a lehető legközelebb legyenek hozzád - ragadtam meg őt a csípőjénél, és magamhoz húztam, mire ő a mellkasomat kezdte el ütni, míg nem eltaszított magától.
- Olyan egy bunkó tapló vagy! - Ripakodott rám remegő hanggal. - Annyira egy paraszt. Milyen jogon kémkedsz utánam, és kérsz számon rajtam dolgokat? Heh? Látom tévedtem, amikor megszavaztam neked a bizalmamat, hogy minden ember képes változni. Egy ugyanolyan gennyláda vagy, mint amikor először beszéltünk.
- Roxanne - léptem felé egyet, mert szavaira - amelyek elég visszafogottak voltak hozzá képest -, megremegett a lelkem, és tudtam, hogy túlléptem egy bizonyos határt.
- Ne gyere közelebb! - Sziszegte a fogai közül.
- Roxanne, én nem akartam, csak elragadott a hév - mentegetőztem, és még rosszabb érzés uralkodott el rajtam, amitől a hunyorogtam a szemüvegem alatt. A huzat egyre erősebb lett, amely hátra borzolta a hajamat.
- Miért kell mindenkiben csalódnom? Nem tudom elhinni - folytatta fojtott hangon, és éreztem, hogy próbálja visszatartani a könnyeit. - Miért jó ez nektek?
- Roxanne - ejtettem ki nevét, amely sóhajba fulladt, ahogyan felé tettem egy lépést. Hirtelen az indulat elszállt a fejemből, és a némaságtól kongtak a gondolataim. Nem találtam a megfelelő szavakat, pedig régen pikk-pakk lenyugtattam egy hisztis nőszemélyt, de most képtelen voltam rá.
- Roxanne? Csak ennyi? - Vett mély levegőt dühösen. - Ne gyere közelebb! - Tartotta felém a kezeit, amelyek pár centire helyezkedek el csak a mellkasomtól. A tenyeréből áradó forróság képes lett volna arra, hogy leolvasszon egy hűtőszekrényt.
Én közelebb léptem hozzá. Remegő kezét el akarta kapni, de megfogtam azt. Ez az érintés annyira lágyra sikerült, hogy még én is meglepődtem. A puha ujjbegyei végig simították akarva, vagy akaratlanul az alkaromat, amely mentén libabőrös lettem, de egy pillanat alatt megtört a varázs, hiszen kitépte magát a kezeim közül, haja suhogásából ítélve megfordulva vágtatott ki a nyitott erkély ajtón, és utána siettem.
A hetedik érzékem mindig időben jelzett, ha valami készülőben van. Ez most sem volt másképp. A szemüvegemet is levettem és a földre dobtam. A homlokomat ráncolva hegyeztem a fülemet, hogy Roxanne merre mozdult el.
- Rox, nem akartalak megbántani, csak ideges lettem és eluralkodott rajtam a... A... A vadászösztön.
- A vadászösztön? - Prüszkölte a szavakat.
- A vadászösztön.
- Mégis mire fel?
- Aj, Roxanne, nem vagy te hülye. Tudod, hogy működünk - vontam vállat. - Ha valamit, vagy valakit a közelünkben érzünk akkor, azt a személyt magunknak akarjuk.
- De én sosem adtam erre okot! - Csattant fel, mire elnevettem magam, és felbátorodva közelebb sétáltam hozzá.
- Nem-e?
- Nem! - Kötötte az ebet a karóhoz, és láttam magam előtt, ahogyan dühösen dobbant a lábával, majd szemeivel szikrákat szórva karját a mellkasa előtt összefonja.
- Emlékeztesselek arra, amikor táncoltunk a színházban? - Tettem még egy lépést felé, hogy jobban halljam, ahogyan bent tartja a lélegzetét.
Sejtésem beigazolódott és elmosolyodtam. Biztosra mertem venni, hogy az arca a piros rengeteg árnyalatában tündököl, miközben talán az ajkába harap, és próbál kieszelni egy csinos kis hazugságot, vagy füllentést.
- Elegem van belőled, Ian - sóhajtotta fáradtan, amely szörnyen meglepett.
Nem erre a felállásra számítottam. Az is sokkal jobban esett volna, ha elküld a fenébe, vagy kikel magából, vagy pofon vág. De ez a mélységes csalódottság -amely ködbe vonta az amúgy kellemes, bájos hangját-, szinte megfagyasztotta a vért az ereimben. Nagyon nyeltem, amely még az egyre erősödő szélben is szinte visszhangzott. Nem igazán csinált semmit, mert ugyanolyan közel maradt hozzám. Mondjuk azt éreztem, hogy tüzetesen szemügyre veszi az arcomat, mert tekintete a lelkembe égett. Nem láttam, de el tudtam képzelni, hogy hogyan néz rám.
- Ezt elszúrtam - jelentettem ki halkan, és elfordultam tőle.
Kezemet a korlátra tettem, és azt a látszatot keltettem, hogy figyelem New Orleans utcáit, épületeit, fel-alá járkáló embereit.
- Legalább valamiben egyetértünk - követte példámat.
- Tényleg nem akartalak bántani - fordítottam felé a fejemet, de ő megemelte az államat a kezével és kicsit elfordította.
- Tudom - suttogta, és heves pislogások között vettem egyre szaporábban a levegőt.
Ilyet még nem csináltak velem. Nem "néztünk" egymás szemébe senkivel, és nem beszéltünk így. A szívem nagyot dobbant a mellkasomban, és reménykedtem, hogy ez nem hallatszott. Az ajkam remegő mosolyba torkolt és inkább visszapillantottam az utca felé.
Idegen, de mégis annyira ismerős. Tisztára egy Csehov drámában éreztem magam.
Ellöktem magam a korláttól, hogy kiegyenesedve zsebre tudjam dugni a kezemet, de ekkor hatalmas reccsenés kíséretében a korlát kifordult, és Roxanne sikolya hasított át a fülemen.
Hasra vágódtam abban a pillanatban és utána kaptam. A foltok játszani kezdtek előttem, és lassan körvonalakat öltöttek az alakok. A lábamat beakasztottam a megmaradt korlát tartóoszlopaihoz és lelógva szorítottam Roxanne karját, aki ijedten lebegett a semmiben.
- Ne kapálózz! - Ordítottam le.
- Bocs, éppen jókedvemből a moonwalkot gyakorlom - ordított vissza felháborodottan, és ha nem lett volna ennyire abszurd a helyzet felnevettem volna.
- Így engem is le fogsz húzni - nyögtem, miközben megfeszítettem az izmaimat. - Próbálj megnyugodni! - Morogtam. Hallottam, ahogyan a korlát újból megreccsen, és tudtam, hogy nem bír el minket sokáig. - Roxanne, megpróbállak felhúzni. Kapaszkodj belém, és mássz fel!
- Ne legyél hülye! Akkor mi lesz veled?
- Ne most kezdj el hősszerelmest játszani, mert rögtön elengedlek! - Ordítottam felháborodottan. - Mássz már, az Isten szerelmére! - Erre a kijelentésre megdörrent az ég. - Úgy! Még Te is nehezítsd meg a dolgunkat!
Összeszedve az összes erőmet megfeszítettem a testem, a szemeimet összeszorítottam, és remegő tagokkal húztam őt felfelé, de megcsúszott, amitől én is elveszítettem az erőmet, és már csak egy kézzel kaptam utána, amelybe két kézzel kapaszkodott. A rántás túl erős volt, és a szabad kezemet a vállamhoz kaptam. Hallottam, valamint éreztem, ahogyan a vállam előre rándul, de megpróbálkoztam nem foglalkozni az erős fájdalommal, amely átjárta a lényemet.
- Ne félj! Foglak - lihegtem, miközben verejtékcseppek masíroztak végig az arcomon. Az ajkamba harapva engedtem le a másikat is. - Próbáljuk meg még egyszer - mondtam elhalva.
- Ian, nem fog...
- De fog! Próbáld újra, Roxanne! Gyerünk már! - Kiáltottam feszülten.
Megvártam, amíg elkapja a másik kezemet, és kifújva a bent maradt levegőt, megpróbálkoztam a lehetetlennel. Megfeszítettem magam újra és húzni kezdtem felfelé, de a sérült karom nem bírta. Újból próbálkoztam, de akkor éreztem, hogy rám nehezedik valami féloldalt.
- Add a kezed! - Kiáltotta a hátamról Noah, aki belém kapaszkodva nyújtotta a kezét Roxanne-nek. - Nem fogja elérni. Ádám, próbáld meg felhúzni egy kicsit, és elérem - kiáltotta, mire csak hunyorogva bólogatni tudtam.
Megacélozva magam, egy fájó kiáltással emeltem meg a karomat. Az ereim pattanásig feszültek, de sikeresen húztam őt fel. Noah, Roxanne után kapott, és megragadva őt húzta fel az erkélyre, majd engem a lábamtól.
Mind a hárman hatalmas légvételekkel feküdtünk hanyatt a csempézett erkély talapzatán, majd Noah összeszedve magát felállt, és elsétált, mintha mi sem történt volna. Távozását a cipőjének egyenletes kopogása jelezte.
- Egyedül is ment volna, Nisroch - szóltam utána, mire megállt.
- Hát persze - mondta, és hallottam a szavaiban bujkáló mosolyt, majd elment.
- Nisroch? Ádám? - szólalt meg értetlenül Roxanne. - Nem értem.
- Nem hinnéd el - sóhajtottam. - Ennyi kavarodás szerintem elég volt mára.
Nem mondott semmit, és egy jó ideig még nem szóltunk egymáshoz, de nem sokkal ezután, Roxanne mellém kúszott.
- Had nézzem meg a válladat - mondta halkan, és én nagy nehezen felültem. - Le kellene... Le kellene venned a felsőd. Ahogy látom vérzett is. Segítek - nyelt nagyot, majd a derekamnál megfogta a pólóm alját. Kézfeje lágyan perzselte az oldalamat, ahogyan óvatosan felhúzta a ruhadarabot. Vigyázva húztam át rajta a fejemet, és lassan, kimérten húzta ki belőle a kezeimet.
- Te jó ég - motyogott az orra alatt, és az ujjával félve, végig simított a vállam felületén.
- Ennyire szörnyű?
- Mi? Nem. Dehogy! - Hebegett, mire grimaszoltam egyet. - Oké. Borzalmas! A vállad kompletten előre ugrott. Olyan vagy, mint Quasimodo, csak te itt hordozod a púpodat, és az egyik csont átvágta magát a bőrödön. Kórházba kell mennünk. Most! - Pattant volna fel, de az ép karommal megfogtam a karját, és visszarántottam magamhoz.
Felszisszentem, ahogyan a vállamhoz csapódott a keze, de ez az érzés eltörpült amellett, hogy a karjaimban tartottam őt. A kezeit megigazítva a mellkasomra tette, míg én az enyémet a derekán pihentettem.
- Megijesztettél - mondtam ki egyszerűen, és megemelve a jobb kezemet tétován megsimítottam az arcát, és kisöpörtem onnan pár kósza tincset.
- Te is - suttogta lágyan. - De megmentettél, és köszönöm - erre a kijelentésre elnevettem magam. - Most min kuncogsz? - Értetlenkedett, és jeleztem neki, hogy álljunk fel.
- Te mentettél meg engem - mosolyogtam rá, és egy pillanatra látni véltem meglepett pillantását, majd az arcára egy apró csókot hintve indultam vissza az épületbe. - És most, ha megbocsátasz, randim van a suli ápolónőjével. Valaki eltörte a karom!

Ádám keresi Évát - Tizenkettedik fejezet

TUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUDOM, hogy mennyire utáltok!!!!!!!!! De annyi minden történt a nyáron. Te jó ég! Botrány. Nagyon szégyellem magam, hogy hanyagoltalak titeket, de azért remélem, még itt vagytok velem... Jobban mondva velünk, hiszen Ian és Roxanne csak rátok vár!
Mindent bele! Merüljetek el a történetben, és fedezzük fel együtt az ősi titkokat!

Roxanne

Mereven bámultam előre, és képtelen voltam felfogni, hogy mi történik. Az egész lényem megfeszült, ahogyan néztük egymásra a férfival, aki lassan három éve se szó, se beszéd nélkül elhagyott minket. Nem bírtam felfogni, sőt nem is akartam, hogy milyen jogon pofátlankodik ide, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Jó, egy másik szituációban is teljesen mérges lettem volna, de most, hogy anya eltűnt? Egyszerűen... Egyszerűen hánynom kellett az életem miatt. Rosszul voltam. Éreztem, ahogyan a homlokomon megjelennek a verejték cseppek, és forogni kezd velem a világ. Hirtelen fázni kezdtem, majd végig szaladt rajtam egy hőhullám. Megrázkódtam. Valahonnan a távolból hallottam Scott hangját, ahogyan a nevemet kiáltja. A gyomrom liftezni kezdett és komolyan azt hittem, hogy mindjárt kiugrik a számon keresztül és amilyen adrenalin van bennem elfut a Himalájáig és vissza. Egyik gondolat szalad végig a fejemen a másik után, egyikbe sem tudtam megkapaszkodni, ami visszarántott volna a valóságba. Zuhanni kezdtem a fekete mélység felé és az utolsó emlékem az, hogy rohadtul bevertem a fejemet valamibe.

*

Még csillagokat láttam, amikor kinyitottam a szememet, és cigánykereket hányt a szobám. Kellemetlen kellemes dologra lettem figyelmes egy kis idő után, mire felfogtam, hogy ébren vagyok.

- Eressz el - ütöttem el apám kezét, aki a hajamat simogatta.

Megrökönyödve állt meg keze a levegőben, miközben én lebiggyesztett, remegő ajkakkal néztem vele farkasszemet.

Arcát ráncok tarkították, a haja őszbe fordult, bár néhol a szőkés tincsei még erőteljesen látszottak. A távol töltött idő alatt körszakállat növesztett magának, amely öregítette őt, ugyanakkor jól is állt neki. A borostájától szerintem a délután alatt szabadult meg, míg én az igazak álmát aludtam, és látszott egy aprócska sebhely az álla vonalán, amelyből még kicsit szivárgott a vér. Zöld szemei melengették a lelkemet, ahogyan bűnbánóan csillogtak, de képtelen voltam hinni nekik. Vágytam arra, hogy itt legyen. Mindennél jobban szerettem vele beszélgetni, és rettentően hiányzott. De most, egyenesen félelemmel töltött el a jelenléte. Olyan volt, mint egy rossz ómen. A takaró alatt ültemben felhúztam a térdeimet, amelyeket átkaroltam, és úgy ringattam magam előre-hátra. Nem akartam őt bámulni, de egyszerűen nem bírtam levenni róla a szememet. Annyi kérdés kavargott a fejemben, de nem akartam a könnyeimnek utat engedni. Fejét kicsit oldalra biccentette, úgy vizslatott engem. Láttam, hogy zavarban van, de nekem kellene megtörni az évek csendjét?

Emlékeztem az utolsó estére, amikor csapot-papot itt hagyott. Itt hagyta a házát, a munkáját, a barátait, a feleségét, a gyerekeit, mindent. Este, vacsora után felkapta Scott-ot a tévé előtt és a karjaiban vitte a szobájába. Anya Lanát tette rendbe, és én ingáztam a két a szoba között és figyeltem, hogyan munkálkodnak. Emlékszem, mennyire büszke voltam, hogy az én szüleim a világon a legjobb párost alkotják. Apa leült Scott mellé az ágyra hosszas birkózás után, betakargatta, de az öcsém még nem akart engedni az álommanóknak, ezért apa mesébe kezdett. Kalandos vizekre, távoli tájakra repítette még az én képzeletemet is. Láttam magam előtt, hogyan elevenedik meg a havas tündértáj, miként rohannak a szereplők az erdőn keresztül, hogy ne kapják el őket, hogyan kerülnek a tengerre egy szívtelen kalózhoz, aki végül beleszeret a lányba, de nem lehet az övé. Persze a mese végére már a törpe valahol a nindzsákat mészárolta Jackie Channel. Inkább nekem szólt a történet vége, hogy nem mind arany, ami fénylik, sokszor nem úgy történnek a dolgok, ahogy szeretnénk. Persze, filmekben láttam ilyet, de mégis más, ha a saját édesapád mesél neked ilyenekről. Zavarban is voltam emiatt, és nem tudtam, hogy mire véljem. Miután befejezte a mesét, hosszan elmerengett az alvó kisfiában, majd homlokon csókolta, aztán kijött, leoltotta a lámpát az öcsémnél és behúzta az ajtaját. Rám mosolygott, és megsimította az arcomat. Mint egy macska a gazdája tenyerébe, úgy dörgölődtem én is, és próbáltam benne elveszni. Ő besétált anyához, átkarolta a vállát, anya pedig megsimított a kézfejét és vállára hajtotta a fejét. Annyira meghitt volt ez a pillanat, hogy nem is akartam tovább leselkedni, mert éreztem, hogy a világban rend van. Inkább besomfordáltam a szobámba, átvedlettem pizsamába én is, felkapcsolva hagytam a falamon a színes fényfűzért, és befeküdtem az ágyba, de valami nem hagyott nyugodni. Erősen gondolkodtam, de igazából nem született meg az a kérdés a fejemben, ami azóta is foglalkoztat. Aztán halkan megreccsent a padló. Én alvást színlelve szinte halottnak tettem magam. Éreztem, ahogyan a matrac alattam mélyül, és egy széles tenyér simogatja az oldalamat.

- Remélem tudod, édes kislányom, hogy bármi történjék is, én nagyon szeretlek, és mindig az én lányom maradsz - hallottam édesapám suttogását, és a szemhéjamon belül éreztem, hogy egy komplett tenger morajlott fel hirtelen, és ha nem akartam lebuktatni magam, vissza kellett tartanom a könnyeket.

Nem igazán értettem akkor, hogy miért mondta ezt, de nagyon jól esett a lelkemnek ez az ígéret, amely örök időkkel kecsegtetett. Puszit nyomott a homlokomra, majd még kicsit elmélázva színlelt alvó lányán, kiment.

Csak másnap értettem meg igazán, amikor nem jött haza. Jobban mondva, akkor csak rossz érzés kerülgetett, majd egy hét múlva tudatosult bennem, hogy minket bizony elhagytak.

Rengeteget sírtam és toporzékoltam. Lanának fel sem tűnt igazából a hiánya. Scott gyakran kérdezősködött, és ő is szomorú, csalódott volt, hogy többé nincs egy kulcsfontosságú figura az életünkben. Anya nem beszélt róla, szinte hallani sem akart róla többet. Tabu lett számunka az apa kifejezés. Mérhetetlenül dühös lettem akkor mind a kettejükre, és akkor kezdtem el igazán dacolni mindenkivel. Azelőtt meghunyászkodva vártam ki mindennek a végét, szót fogadtam, nem füllentettem senkinek, mert tudtam, hogy mellettem állnak, aztán kiderült, hogy minden ellenem fordult.

- Miért? - csak ennyit kérdeztem a kínossá váló csendben.

Ő fellélegzett, de láthatóan hideg zuhanyként érte a kérdésem, amire felhúztam a szemöldökömet.

- Mit vártál? Hogy majd vigyorogva a nyakadba borulok, hogy szia apa, de jó, hogy megjöttél, annyira hiányoztál és úgy szeretlek, és tudtam, hogy soha sem hagytál el, biztos csak eltévedtél, de hazataláltál és hű de jó, és remélem hoztál ajándékot és csináljak neked egy köszöntő bulit? - hadonásztam mérgesen látva az arckifejezését.

- Nem... Nem tudom - hajtotta le a fejét zavartan. - Talán legbelül igen - vallotta be, amitől én prüszköltem egyet és megcsóváltam a fejemet, miközben kínosan vigyorogva az ajkamba haraptam. Ő felnézett rám. - Nem is tudom, hol kezdjem.

- Annyi sok tagadószót használsz, hogy kezdem elveszíteni a türelmemet és egyre inkább azt érzem, hogy nem érdekel - szórtak szikrákat a szemeim.

- Kicsim...

- Ne szólíts így! Nincs hozzá jogod.

- Roxanne, kérlek! Mindenki követ el hibákat.

- Nem a bűnbánó mártírra vagyok kíváncsi, hanem arra, hogy miért. Csak ennyit akarok. Meg mondjuk, hogy hol van anya? - mondtam makacsul, és fájt a szívem, hogy próbáltam kemény lenni, miközben legszívesebben a nyakába borultam volna.

- Anya jól van.

- Á, klassz. Akkor ez ilyen kitervelt merénylet volt, hogy először te tűnsz el, aztán ő? Kurva jó szülők vagytok, jár a taps - csaptam össze a tenyeremet háromszor, majd fontam össze a mellkasom előtt a karomat mérgesen.

- Ha kíváncsi vagy a miértekre, akkor hagyd, hogy normálisan elmeséljek mindent, és fogd be a szád addig - mordult fel, mire hátra hőköltem és hunyorogva néztem rá. Megijedtem. - Remek. Meg kell tudnod egy-két dolgot.

- Epekedve várom.

- Roxanne!

- Jó, bocsánat - forgattam a szememet, és kényelmesen hátra dőltem, mert éreztem, hogy ez hosszú história lesz, ami talán az ókorig is visszanyúlhat. Színpadias nagy levegőt vettem, és intettem a kezemmel jelezve, hogy folytassa, miközben apa szúrós tekinteteire, egy flegma mosollyal válaszoltam.

- Hát jó - sóhajtott egy nagyot és összecsapta a kezeit. Először kereste a szavakat, párszor megköszörülte a torkát, ami miatt a homlokomat ráncoltam. Soha sem volt ennyire bizonytalan, nem láttam őt ennyire elveszettnek. Figyeltem, hogyan néz jobbra, balra és próbál belekezdeni, de nem adta meg semmi ezt a lökést. Hirtelen felbátorodva és az érzelmek miatt odahajoltam, és kezemet az övére téve simítottam meg, és néztem rá teljesen komolyan, amitől ő szorosan lehunyta a szemeit. - Minden akkor kezdődött, amikor megszülettél igazából. Annyira apró voltál, és szép, és teljesen egyedül voltál - mondta mosolyogva, ahogyan visszaemlékezett. - Ezért nem is akartalak ott hagyni az út szélén - pillantott rám jelentőségteljesen, mire én lefagytam.

A kezem megállt és lassan hátra dőltem furcsállva, és ízlelgetve a szavakat, amiket az imént hallottam. A hallgatásomat biztatásnak vette, és ha már elkezdte folytatta minél gyorsabban, mielőtt megálljt parancsolna magának.

- Felkaptalak, és a kabátomba takarva hazahoztalak, ahol Liz először ledöbbent, aztán megörült neked, hiszen az orvosok azt mondták, hogy nem lehet gyereke. Nem lehettél több egy-két naposnál akkor. Rögtön bevittünk a kórházba, ahol Jack segített nekünk a papírokkal is. Nem tudták meghatározni a szüleidet, és semmit igazából. Már akkor is különleges voltál. Egy adomány. Aztán, ahogy nőttel, cseperedtél és vigyáztunk rád, az égiek megadományoztak minket a testvéreiddel. A vicc az egészben, hogy én is, és Liz is álmodott veled mielőtt megtaláltunk volna, és olyan volt ez az egész, mint valami jel. Hátborzongató, de minden ilyesmi teljesült. Aztán felbukkant egy társaság, aki egy lány gyermeket keresett. A nevét nem tudták, csak a születési dátumát, meg azt, hol hagyták el úgymond. Téged akartak - nézett rám sötéten. - Mi csak meg akarunk védeni, azért is tűntem el, de anyával tartottuk a kapcsolatot és mindenről tudok, tudtam, ami veled, veletek történik. Liz szólt, hogy furán érzi magát, és hogy valami biztosan történt, ezért eljöttem érte tegnap este és elvittem egy biztonságos helyre.

Mint aki megőrült, úgy néztem rá.

- Rox, tudom, hogy ez hihetetlen, de bíznod kell bennünk. Még nem jutottam semmire igazán, hogy kiderítsem mi ez az egész, mert eltakarítják a nyomokat maguk után, és amit hagynak, az nagyon kevés. Hinned kell nekem - mondta minden egyes szót kihangsúlyozva, míg ő mellém ült és megfogta mind a két kezemet. - Roxanne!

- Nem. Nem tudok. Én ezt... Én ezt nem értem - motyogtam zavartan. - Te... Te azt akarod nekem mondani, egy tinédzsernek, aki azzal küzd, hogy nem érti meg a világ és keresi önmagát, hogy egész eddigi életemben hazugságban éltem, és tulajdonképpen rohadtul nem az vagyok, akinek hittem magam? - Pislogtam egyre gyorsabban, amely elősegítette azt, hogy a könnyek utat törjenek maguknak. - Azt akarod mondani - nyeltem nagyot szünetet hagyva -, hogy minden az én hibám? Na, szépen vagyunk, mondhatom. Azt állítod, hogy - töröltem meg az orromat és szívtam egy nagyot -, hogy egy talált gyerek vagyok, aki nem tartozik... Nem tartozik sehová? Azt mondod, hogy keres engem egy szekta, és meg kell védeni? Miért? Miért találsz ki ilyeneket? - Löktem el őt magamtól, amitől leesett az ágyról. Meglepetten pillantott fel rám, de én sem voltam rest, és kiugrottam az ágyamból. - Miért mondod ezeket? Miért bántasz? - Mutattam rá vádlón, miközben a hangom már remegett. - Miért? Miért jöttél vissza egyáltalán? - Túrtam bele a hajamba a könnyeim között. - Tudod... Tudod te azt egyáltalán, hogy ez mennyire rossz tréfa? Miért... Miért nem mondod egyszerűen azt, hogy nem szerettél minket, vagy hogy találtál egy másik nőt, akitől született hatvan porontyod?! Még azt is jobban elhinném, mint ezt. Ez fáj! Éget! Egyszerűen... - hüppögtem nagyokat, és már magam sem értettem az eltorzult szavaimat. - Egyszerűen nem hiszem el. Mit... Mit tettem?

- Roxanne, én nem akartam, hogy...

- Mit nem akartál? - ordítottam rá. - Semmit sem akartál, azért mentél el. Aztán meg visszajössz, mint aki jól végezte dolgát, és egy ilyen mesével állsz elő? Az igazat akartam.

- Ez az igazság, kicsim.

- Ne szólíts így! - rivalltam rá, és beletúrva a hajamba az ágyam mellett lerogytam a padlóra küszködve. - Ne szólíts így - szipogtam. - Csak... Csak hagyj békén. Eleget hallottam - csóváltam meg a fejemet, és láttam, ahogyan ott ül velem szemben és nagyok nyel. Őszintének tűnt, és nem hazudott soha, de két év alatt sok minden megváltozhat. - Hagyj engem békén. Ha itt kell maradnod, maradj, de ne szólj hozzám, mert nem vagyok kíváncsi rád. Inkább - töröltem meg a szemeimet -, inkább foglalkozz azzal, hogy Lana megtanulja mi is az apa. És most menj ki - szedtem össze magam, és felálltam, ahogyan ő is. - Ha jól láttam, oda kell érnem a suliba, mert átaludtam az estét, és szeretnék átöltözni.

- Roxanne, én...

- Hagyj. Békén - tagoltam a mondatot, ahogyan összefontam magam előtt a kezemet és elálltam az útjából.

Besétáltam a szekrényemhez és innentől nem érdekelt, hogy ő itt tartózkodik-e vagy sem.

Szörnyen éreztem magam. Átverve, kétségbeesve. Kezdett minden összedőlni,és én ott álltam a romhalmaz közepén várva a csodára, vagy éppen arra, hogy agyon üssön egy darab. Az élet súlya jelenleg kegyetlenül nyomta a vállamat. Nem éreztem, hogy képes lennék bármi érdemlegesre. Eltűnt az anyám, megjelent és hülyeségekkel traktál az apám, akik állítólag nem is a szüleim. Ilyennel viccelni bűn, és megbocsájthatatlan. Nem is értem, hogy juthatott ilyen az eszébe. Fájtak a szavai, mintha sósavat öntöttek volna le a torkomon, amely marni kezdett belülről. Kellemetlen, feszengő érzés lett rajtam úrrá, mialatt átöltöztem, majd elhagytam a házat. Szinte nem is tudtam, hogy mikor léptem ki az ajtón, és hogy kerültem fel a buszra. Nem hallottam Mira köszöntését sem. Néha felvettem a fonalat, a cuki pasikról és az édes szőrmókokról, de nem itt jártam.

Mindig az én lányom maradsz. Ez járt most is a fejemben. Így hallva a történetet talán volt benne némi ráció, de a lelkem tiltakozott ez ellen.

Mint egy élőhalott mászkáltam az emberek között elmerengve. Rose meg is sértődött, amiért nem figyeltem rá, de most nem tudott érdekelni. Sőt! Leginkább bántott, hogy ő észre sem vette, hogy valami nincs rendbe, és nem kérdezett rá, vagy még csak magához sem húzott és nem ölelt meg, ami most olyan jól esett volna. Orrát felhúzva, sértődött elvonult a fekete, lila szerelésében.

Még a szekrényemhez sem mentem el, hanem kihasználva a nyüzsgő szünetet bementem a matek terembe, amely kongott az ürességtől és a helyemhez sétáltam. A cuccomat magam mellé ledobtam, a székemre ráülve megtámasztottam a fejemet a padon, és hagytam, hogy a hajam előre bukjon gondolkodtam.

Észre sem vettem, hogy valaki bejött, már csak akkor, amikor egy kéz simult a hátamra.

- Roxanne - mondta ki halkan a nevemet, amelybe aggodalom melankóliája csendült fel.

- Mit akarsz Noah? - sóhajtottam. - Ha most akarsz a tegnapi miatt lecseszni, hogy milyen egy bunkó faszkalap is vagyok, kérlek ne most - csaptam hátra a hajamat fáradtan.

- Jézusom, Roxanne - húzta össze a szemöldökét. - Mi történt? Teljesen fel van dagadva a szemed, mintha... Mintha egész nap sírtál volna.

- Egy pont Sherlocknak - nevettem fel keserűen, mire megfogta a kezemet.

- Roxanne - mondta gyengéden, amire felkaptam a fejemet, és figyeltem markáns vonásait, gondoskodni akaró tekintetét. - Mi a baj?

- Hosszú, és biztos van elég bajod Amandával, bajba nem akarlak keverni.

- Már nincs.

- Tessék? - hunyorogtam rá, mire csibészes mosoly jelent meg a szája sarkában.

- Szakítottunk.

- Te jó ég! Azt fogja hinni, hogy miattam és megöl - emeltem a fejemet a plafon felé, azt kívánva, hogy nyeljen el az anyatermészet.

- Ő szakított - vont vállat.

- Micsoda? - tátottam el a számat csodálkozva.

- Bizony. Amanda dobott.

- Nem hiszem el.

- Pedig ez az igazság.

- Hát hogy? - tártam szét kíváncsian a kezeimet, míg ő elnevette magát és lazán elhelyezkedett mellettem.

A fekete V nyakú pólója a testére feszült, és figyelmes lettem egy puklira a vállánál, amiről először levettem a tekintetemet, de vissza-vissza vándorolt oda.

- Igazából nem tudom. Hisztizett egy sort, bevallom, nem figyeltem igazán. Lehet ez volt az, ami kiverte nála a biztosítékot, de már soha sem tudjuk meg - vigyorgott rám, ahogy közelebb hajolt.

- Hű. És ennek öröméből megborotválkoztál? - vigyorodtam el én is, és megemeltem a kezemet, hogy végig simítsak az arcán, de észbe kapva leengedtem a karom, amit ő megfogott és az arcára helyezte.

Szemei kereszttüzében égtem, és csodálkozva, szinte megbabonázva figyeltem, és tudatosítottam magamban azt, hogy én jól érzem magam. Az ujjaimmal végig simítottam az arca vonalán, le az állán, majd vissza. - Így olyan kisfiús vagy - mondtam halkan, mire elmosolyodott, és éreztem az izmai mozgását a tenyerem alatt.

- Mint egy csibész?

- Mint egy csibész - nevettem el magam.

- Szeretem, amikor mosolyogsz, és nem tudod elrejteni - mondta, miközben én el akartam venni a kezemet, de ő követve azt kúszott hozzám közelebb.

- Ugye nem akarod, hogy megpofozzalak? - szökött magasba az egyik szemöldököm.

- Nem - nevetett fel hangosan. - Ahhoz már egyszer volt szerencsém.

- Igen... Emlékszem - grimaszoltam egyet.

- Ne mondd, hogy ami előtte történt az olyan rossz volt.

Szólásra nyitottam a számat, de elhallgattam. Olyan volt ez a fiú, mint kezdő kezében a rubik kocka, kiszámíthatatlan. Tudtam, hogy milyen, hiszen számtalanszor kimutatta a foga fehérjét, de egyszerűen vonzott, mint egy bogarat a lámpa. Forróság öntött el, és kíváncsiság.

Az ajkamba haraptam elharapva egy mosolyt, és kicsit közelebb hajoltam hozzá én is.

- Annyira talán nem - mondtam halkan a szemeibe nézve, mire a tekintete megenyhült.

- Lehet, hogy valami kellemesebb emléket kellene róla őrizned, nem? - Simított végig mutatóujjával az arcomon. A szemüvegemet a szabad kezével levette és a padra helyezte.

- Lehet - suttogtam, ahogyan a távolság kettőnk között egyre csak szűnt.

Kezdtek elnehezedni a pilláim, és láttam, ahogyan az ajkai szinte súrolják az enyémet, aztán észbe kapva hátra ugrottam, amitől leestem a székről. - Nem. Istenem, milyen hülye vagyok - morogtam.

- Roxanne - pattant fel ő is, és rögtön ott termett, hogy felsegítsen.

Kezét elfogadva tápászkodtam fel és igazgattam meg magamon a ruhát, majd a szemüvegemért kaptam, amit rögtön visszavettem.

- Bocs - vágtam zsebre a kezeimet és zavartan az ajkaimba haraptam, amit még mindig vizslatott.

- A vak srác miatt?

- Ian? Nem. Dehogy.

- Tegnap vele mentél el, Roxanne.

- Ő csak egy barát Noah. Vagyis valami olyasmi.

- És én? Én mi vagyok? - Tette kezét a derekamra, amin elvigyorodtam és elléptem tőle.

- Te? Te is valami olyasmi. Remélem kielégítő volt a válaszom.

- Teljesen - nevette el magát, amikor a megcsörrent a csengő, és nyílott a terem ajtaja.