Mindent bele! Merüljetek el a történetben, és fedezzük fel együtt az ősi titkokat!
Roxanne
Mereven bámultam előre, és képtelen voltam felfogni, hogy mi történik. Az egész lényem megfeszült, ahogyan néztük egymásra a férfival, aki lassan három éve se szó, se beszéd nélkül elhagyott minket. Nem bírtam felfogni, sőt nem is akartam, hogy milyen jogon pofátlankodik ide, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Jó, egy másik szituációban is teljesen mérges lettem volna, de most, hogy anya eltűnt? Egyszerűen... Egyszerűen hánynom kellett az életem miatt. Rosszul voltam. Éreztem, ahogyan a homlokomon megjelennek a verejték cseppek, és forogni kezd velem a világ. Hirtelen fázni kezdtem, majd végig szaladt rajtam egy hőhullám. Megrázkódtam. Valahonnan a távolból hallottam Scott hangját, ahogyan a nevemet kiáltja. A gyomrom liftezni kezdett és komolyan azt hittem, hogy mindjárt kiugrik a számon keresztül és amilyen adrenalin van bennem elfut a Himalájáig és vissza. Egyik gondolat szalad végig a fejemen a másik után, egyikbe sem tudtam megkapaszkodni, ami visszarántott volna a valóságba. Zuhanni kezdtem a fekete mélység felé és az utolsó emlékem az, hogy rohadtul bevertem a fejemet valamibe.
*
Még csillagokat láttam, amikor kinyitottam a szememet, és cigánykereket hányt a szobám. Kellemetlen kellemes dologra lettem figyelmes egy kis idő után, mire felfogtam, hogy ébren vagyok.
- Eressz el - ütöttem el apám kezét, aki a hajamat simogatta.
Megrökönyödve állt meg keze a levegőben, miközben én lebiggyesztett, remegő ajkakkal néztem vele farkasszemet.
Arcát ráncok tarkították, a haja őszbe fordult, bár néhol a szőkés tincsei még erőteljesen látszottak. A távol töltött idő alatt körszakállat növesztett magának, amely öregítette őt, ugyanakkor jól is állt neki. A borostájától szerintem a délután alatt szabadult meg, míg én az igazak álmát aludtam, és látszott egy aprócska sebhely az álla vonalán, amelyből még kicsit szivárgott a vér. Zöld szemei melengették a lelkemet, ahogyan bűnbánóan csillogtak, de képtelen voltam hinni nekik. Vágytam arra, hogy itt legyen. Mindennél jobban szerettem vele beszélgetni, és rettentően hiányzott. De most, egyenesen félelemmel töltött el a jelenléte. Olyan volt, mint egy rossz ómen. A takaró alatt ültemben felhúztam a térdeimet, amelyeket átkaroltam, és úgy ringattam magam előre-hátra. Nem akartam őt bámulni, de egyszerűen nem bírtam levenni róla a szememet. Annyi kérdés kavargott a fejemben, de nem akartam a könnyeimnek utat engedni. Fejét kicsit oldalra biccentette, úgy vizslatott engem. Láttam, hogy zavarban van, de nekem kellene megtörni az évek csendjét?
Emlékeztem az utolsó estére, amikor csapot-papot itt hagyott. Itt hagyta a házát, a munkáját, a barátait, a feleségét, a gyerekeit, mindent. Este, vacsora után felkapta Scott-ot a tévé előtt és a karjaiban vitte a szobájába. Anya Lanát tette rendbe, és én ingáztam a két a szoba között és figyeltem, hogyan munkálkodnak. Emlékszem, mennyire büszke voltam, hogy az én szüleim a világon a legjobb párost alkotják. Apa leült Scott mellé az ágyra hosszas birkózás után, betakargatta, de az öcsém még nem akart engedni az álommanóknak, ezért apa mesébe kezdett. Kalandos vizekre, távoli tájakra repítette még az én képzeletemet is. Láttam magam előtt, hogyan elevenedik meg a havas tündértáj, miként rohannak a szereplők az erdőn keresztül, hogy ne kapják el őket, hogyan kerülnek a tengerre egy szívtelen kalózhoz, aki végül beleszeret a lányba, de nem lehet az övé. Persze a mese végére már a törpe valahol a nindzsákat mészárolta Jackie Channel. Inkább nekem szólt a történet vége, hogy nem mind arany, ami fénylik, sokszor nem úgy történnek a dolgok, ahogy szeretnénk. Persze, filmekben láttam ilyet, de mégis más, ha a saját édesapád mesél neked ilyenekről. Zavarban is voltam emiatt, és nem tudtam, hogy mire véljem. Miután befejezte a mesét, hosszan elmerengett az alvó kisfiában, majd homlokon csókolta, aztán kijött, leoltotta a lámpát az öcsémnél és behúzta az ajtaját. Rám mosolygott, és megsimította az arcomat. Mint egy macska a gazdája tenyerébe, úgy dörgölődtem én is, és próbáltam benne elveszni. Ő besétált anyához, átkarolta a vállát, anya pedig megsimított a kézfejét és vállára hajtotta a fejét. Annyira meghitt volt ez a pillanat, hogy nem is akartam tovább leselkedni, mert éreztem, hogy a világban rend van. Inkább besomfordáltam a szobámba, átvedlettem pizsamába én is, felkapcsolva hagytam a falamon a színes fényfűzért, és befeküdtem az ágyba, de valami nem hagyott nyugodni. Erősen gondolkodtam, de igazából nem született meg az a kérdés a fejemben, ami azóta is foglalkoztat. Aztán halkan megreccsent a padló. Én alvást színlelve szinte halottnak tettem magam. Éreztem, ahogyan a matrac alattam mélyül, és egy széles tenyér simogatja az oldalamat.
- Remélem tudod, édes kislányom, hogy bármi történjék is, én nagyon szeretlek, és mindig az én lányom maradsz - hallottam édesapám suttogását, és a szemhéjamon belül éreztem, hogy egy komplett tenger morajlott fel hirtelen, és ha nem akartam lebuktatni magam, vissza kellett tartanom a könnyeket.
Nem igazán értettem akkor, hogy miért mondta ezt, de nagyon jól esett a lelkemnek ez az ígéret, amely örök időkkel kecsegtetett. Puszit nyomott a homlokomra, majd még kicsit elmélázva színlelt alvó lányán, kiment.
Csak másnap értettem meg igazán, amikor nem jött haza. Jobban mondva, akkor csak rossz érzés kerülgetett, majd egy hét múlva tudatosult bennem, hogy minket bizony elhagytak.
Rengeteget sírtam és toporzékoltam. Lanának fel sem tűnt igazából a hiánya. Scott gyakran kérdezősködött, és ő is szomorú, csalódott volt, hogy többé nincs egy kulcsfontosságú figura az életünkben. Anya nem beszélt róla, szinte hallani sem akart róla többet. Tabu lett számunka az apa kifejezés. Mérhetetlenül dühös lettem akkor mind a kettejükre, és akkor kezdtem el igazán dacolni mindenkivel. Azelőtt meghunyászkodva vártam ki mindennek a végét, szót fogadtam, nem füllentettem senkinek, mert tudtam, hogy mellettem állnak, aztán kiderült, hogy minden ellenem fordult.
- Miért? - csak ennyit kérdeztem a kínossá váló csendben.
Ő fellélegzett, de láthatóan hideg zuhanyként érte a kérdésem, amire felhúztam a szemöldökömet.
- Mit vártál? Hogy majd vigyorogva a nyakadba borulok, hogy szia apa, de jó, hogy megjöttél, annyira hiányoztál és úgy szeretlek, és tudtam, hogy soha sem hagytál el, biztos csak eltévedtél, de hazataláltál és hű de jó, és remélem hoztál ajándékot és csináljak neked egy köszöntő bulit? - hadonásztam mérgesen látva az arckifejezését.
- Nem... Nem tudom - hajtotta le a fejét zavartan. - Talán legbelül igen - vallotta be, amitől én prüszköltem egyet és megcsóváltam a fejemet, miközben kínosan vigyorogva az ajkamba haraptam. Ő felnézett rám. - Nem is tudom, hol kezdjem.
- Annyi sok tagadószót használsz, hogy kezdem elveszíteni a türelmemet és egyre inkább azt érzem, hogy nem érdekel - szórtak szikrákat a szemeim.
- Kicsim...
- Ne szólíts így! Nincs hozzá jogod.
- Roxanne, kérlek! Mindenki követ el hibákat.
- Nem a bűnbánó mártírra vagyok kíváncsi, hanem arra, hogy miért. Csak ennyit akarok. Meg mondjuk, hogy hol van anya? - mondtam makacsul, és fájt a szívem, hogy próbáltam kemény lenni, miközben legszívesebben a nyakába borultam volna.
- Anya jól van.
- Á, klassz. Akkor ez ilyen kitervelt merénylet volt, hogy először te tűnsz el, aztán ő? Kurva jó szülők vagytok, jár a taps - csaptam össze a tenyeremet háromszor, majd fontam össze a mellkasom előtt a karomat mérgesen.
- Ha kíváncsi vagy a miértekre, akkor hagyd, hogy normálisan elmeséljek mindent, és fogd be a szád addig - mordult fel, mire hátra hőköltem és hunyorogva néztem rá. Megijedtem. - Remek. Meg kell tudnod egy-két dolgot.
- Epekedve várom.
- Roxanne!
- Jó, bocsánat - forgattam a szememet, és kényelmesen hátra dőltem, mert éreztem, hogy ez hosszú história lesz, ami talán az ókorig is visszanyúlhat. Színpadias nagy levegőt vettem, és intettem a kezemmel jelezve, hogy folytassa, miközben apa szúrós tekinteteire, egy flegma mosollyal válaszoltam.
- Hát jó - sóhajtott egy nagyot és összecsapta a kezeit. Először kereste a szavakat, párszor megköszörülte a torkát, ami miatt a homlokomat ráncoltam. Soha sem volt ennyire bizonytalan, nem láttam őt ennyire elveszettnek. Figyeltem, hogyan néz jobbra, balra és próbál belekezdeni, de nem adta meg semmi ezt a lökést. Hirtelen felbátorodva és az érzelmek miatt odahajoltam, és kezemet az övére téve simítottam meg, és néztem rá teljesen komolyan, amitől ő szorosan lehunyta a szemeit. - Minden akkor kezdődött, amikor megszülettél igazából. Annyira apró voltál, és szép, és teljesen egyedül voltál - mondta mosolyogva, ahogyan visszaemlékezett. - Ezért nem is akartalak ott hagyni az út szélén - pillantott rám jelentőségteljesen, mire én lefagytam.
A kezem megállt és lassan hátra dőltem furcsállva, és ízlelgetve a szavakat, amiket az imént hallottam. A hallgatásomat biztatásnak vette, és ha már elkezdte folytatta minél gyorsabban, mielőtt megálljt parancsolna magának.
- Felkaptalak, és a kabátomba takarva hazahoztalak, ahol Liz először ledöbbent, aztán megörült neked, hiszen az orvosok azt mondták, hogy nem lehet gyereke. Nem lehettél több egy-két naposnál akkor. Rögtön bevittünk a kórházba, ahol Jack segített nekünk a papírokkal is. Nem tudták meghatározni a szüleidet, és semmit igazából. Már akkor is különleges voltál. Egy adomány. Aztán, ahogy nőttel, cseperedtél és vigyáztunk rád, az égiek megadományoztak minket a testvéreiddel. A vicc az egészben, hogy én is, és Liz is álmodott veled mielőtt megtaláltunk volna, és olyan volt ez az egész, mint valami jel. Hátborzongató, de minden ilyesmi teljesült. Aztán felbukkant egy társaság, aki egy lány gyermeket keresett. A nevét nem tudták, csak a születési dátumát, meg azt, hol hagyták el úgymond. Téged akartak - nézett rám sötéten. - Mi csak meg akarunk védeni, azért is tűntem el, de anyával tartottuk a kapcsolatot és mindenről tudok, tudtam, ami veled, veletek történik. Liz szólt, hogy furán érzi magát, és hogy valami biztosan történt, ezért eljöttem érte tegnap este és elvittem egy biztonságos helyre.
Mint aki megőrült, úgy néztem rá.
- Rox, tudom, hogy ez hihetetlen, de bíznod kell bennünk. Még nem jutottam semmire igazán, hogy kiderítsem mi ez az egész, mert eltakarítják a nyomokat maguk után, és amit hagynak, az nagyon kevés. Hinned kell nekem - mondta minden egyes szót kihangsúlyozva, míg ő mellém ült és megfogta mind a két kezemet. - Roxanne!
- Nem. Nem tudok. Én ezt... Én ezt nem értem - motyogtam zavartan. - Te... Te azt akarod nekem mondani, egy tinédzsernek, aki azzal küzd, hogy nem érti meg a világ és keresi önmagát, hogy egész eddigi életemben hazugságban éltem, és tulajdonképpen rohadtul nem az vagyok, akinek hittem magam? - Pislogtam egyre gyorsabban, amely elősegítette azt, hogy a könnyek utat törjenek maguknak. - Azt akarod mondani - nyeltem nagyot szünetet hagyva -, hogy minden az én hibám? Na, szépen vagyunk, mondhatom. Azt állítod, hogy - töröltem meg az orromat és szívtam egy nagyot -, hogy egy talált gyerek vagyok, aki nem tartozik... Nem tartozik sehová? Azt mondod, hogy keres engem egy szekta, és meg kell védeni? Miért? Miért találsz ki ilyeneket? - Löktem el őt magamtól, amitől leesett az ágyról. Meglepetten pillantott fel rám, de én sem voltam rest, és kiugrottam az ágyamból. - Miért mondod ezeket? Miért bántasz? - Mutattam rá vádlón, miközben a hangom már remegett. - Miért? Miért jöttél vissza egyáltalán? - Túrtam bele a hajamba a könnyeim között. - Tudod... Tudod te azt egyáltalán, hogy ez mennyire rossz tréfa? Miért... Miért nem mondod egyszerűen azt, hogy nem szerettél minket, vagy hogy találtál egy másik nőt, akitől született hatvan porontyod?! Még azt is jobban elhinném, mint ezt. Ez fáj! Éget! Egyszerűen... - hüppögtem nagyokat, és már magam sem értettem az eltorzult szavaimat. - Egyszerűen nem hiszem el. Mit... Mit tettem?
- Roxanne, én nem akartam, hogy...
- Mit nem akartál? - ordítottam rá. - Semmit sem akartál, azért mentél el. Aztán meg visszajössz, mint aki jól végezte dolgát, és egy ilyen mesével állsz elő? Az igazat akartam.
- Ez az igazság, kicsim.
- Ne szólíts így! - rivalltam rá, és beletúrva a hajamba az ágyam mellett lerogytam a padlóra küszködve. - Ne szólíts így - szipogtam. - Csak... Csak hagyj békén. Eleget hallottam - csóváltam meg a fejemet, és láttam, ahogyan ott ül velem szemben és nagyok nyel. Őszintének tűnt, és nem hazudott soha, de két év alatt sok minden megváltozhat. - Hagyj engem békén. Ha itt kell maradnod, maradj, de ne szólj hozzám, mert nem vagyok kíváncsi rád. Inkább - töröltem meg a szemeimet -, inkább foglalkozz azzal, hogy Lana megtanulja mi is az apa. És most menj ki - szedtem össze magam, és felálltam, ahogyan ő is. - Ha jól láttam, oda kell érnem a suliba, mert átaludtam az estét, és szeretnék átöltözni.
- Roxanne, én...
- Hagyj. Békén - tagoltam a mondatot, ahogyan összefontam magam előtt a kezemet és elálltam az útjából.
Besétáltam a szekrényemhez és innentől nem érdekelt, hogy ő itt tartózkodik-e vagy sem.
Szörnyen éreztem magam. Átverve, kétségbeesve. Kezdett minden összedőlni,és én ott álltam a romhalmaz közepén várva a csodára, vagy éppen arra, hogy agyon üssön egy darab. Az élet súlya jelenleg kegyetlenül nyomta a vállamat. Nem éreztem, hogy képes lennék bármi érdemlegesre. Eltűnt az anyám, megjelent és hülyeségekkel traktál az apám, akik állítólag nem is a szüleim. Ilyennel viccelni bűn, és megbocsájthatatlan. Nem is értem, hogy juthatott ilyen az eszébe. Fájtak a szavai, mintha sósavat öntöttek volna le a torkomon, amely marni kezdett belülről. Kellemetlen, feszengő érzés lett rajtam úrrá, mialatt átöltöztem, majd elhagytam a házat. Szinte nem is tudtam, hogy mikor léptem ki az ajtón, és hogy kerültem fel a buszra. Nem hallottam Mira köszöntését sem. Néha felvettem a fonalat, a cuki pasikról és az édes szőrmókokról, de nem itt jártam.
Mindig az én lányom maradsz. Ez járt most is a fejemben. Így hallva a történetet talán volt benne némi ráció, de a lelkem tiltakozott ez ellen.
Mint egy élőhalott mászkáltam az emberek között elmerengve. Rose meg is sértődött, amiért nem figyeltem rá, de most nem tudott érdekelni. Sőt! Leginkább bántott, hogy ő észre sem vette, hogy valami nincs rendbe, és nem kérdezett rá, vagy még csak magához sem húzott és nem ölelt meg, ami most olyan jól esett volna. Orrát felhúzva, sértődött elvonult a fekete, lila szerelésében.
Még a szekrényemhez sem mentem el, hanem kihasználva a nyüzsgő szünetet bementem a matek terembe, amely kongott az ürességtől és a helyemhez sétáltam. A cuccomat magam mellé ledobtam, a székemre ráülve megtámasztottam a fejemet a padon, és hagytam, hogy a hajam előre bukjon gondolkodtam.
Észre sem vettem, hogy valaki bejött, már csak akkor, amikor egy kéz simult a hátamra.
- Roxanne - mondta ki halkan a nevemet, amelybe aggodalom melankóliája csendült fel.
- Mit akarsz Noah? - sóhajtottam. - Ha most akarsz a tegnapi miatt lecseszni, hogy milyen egy bunkó faszkalap is vagyok, kérlek ne most - csaptam hátra a hajamat fáradtan.
- Jézusom, Roxanne - húzta össze a szemöldökét. - Mi történt? Teljesen fel van dagadva a szemed, mintha... Mintha egész nap sírtál volna.
- Egy pont Sherlocknak - nevettem fel keserűen, mire megfogta a kezemet.
- Roxanne - mondta gyengéden, amire felkaptam a fejemet, és figyeltem markáns vonásait, gondoskodni akaró tekintetét. - Mi a baj?
- Hosszú, és biztos van elég bajod Amandával, bajba nem akarlak keverni.
- Már nincs.
- Tessék? - hunyorogtam rá, mire csibészes mosoly jelent meg a szája sarkában.
- Szakítottunk.
- Te jó ég! Azt fogja hinni, hogy miattam és megöl - emeltem a fejemet a plafon felé, azt kívánva, hogy nyeljen el az anyatermészet.
- Ő szakított - vont vállat.
- Micsoda? - tátottam el a számat csodálkozva.
- Bizony. Amanda dobott.
- Nem hiszem el.
- Pedig ez az igazság.
- Hát hogy? - tártam szét kíváncsian a kezeimet, míg ő elnevette magát és lazán elhelyezkedett mellettem.
A fekete V nyakú pólója a testére feszült, és figyelmes lettem egy puklira a vállánál, amiről először levettem a tekintetemet, de vissza-vissza vándorolt oda.
- Igazából nem tudom. Hisztizett egy sort, bevallom, nem figyeltem igazán. Lehet ez volt az, ami kiverte nála a biztosítékot, de már soha sem tudjuk meg - vigyorgott rám, ahogy közelebb hajolt.
- Hű. És ennek öröméből megborotválkoztál? - vigyorodtam el én is, és megemeltem a kezemet, hogy végig simítsak az arcán, de észbe kapva leengedtem a karom, amit ő megfogott és az arcára helyezte.
Szemei kereszttüzében égtem, és csodálkozva, szinte megbabonázva figyeltem, és tudatosítottam magamban azt, hogy én jól érzem magam. Az ujjaimmal végig simítottam az arca vonalán, le az állán, majd vissza. - Így olyan kisfiús vagy - mondtam halkan, mire elmosolyodott, és éreztem az izmai mozgását a tenyerem alatt.
- Mint egy csibész?
- Mint egy csibész - nevettem el magam.
- Szeretem, amikor mosolyogsz, és nem tudod elrejteni - mondta, miközben én el akartam venni a kezemet, de ő követve azt kúszott hozzám közelebb.
- Ugye nem akarod, hogy megpofozzalak? - szökött magasba az egyik szemöldököm.
- Nem - nevetett fel hangosan. - Ahhoz már egyszer volt szerencsém.
- Igen... Emlékszem - grimaszoltam egyet.
- Ne mondd, hogy ami előtte történt az olyan rossz volt.
Szólásra nyitottam a számat, de elhallgattam. Olyan volt ez a fiú, mint kezdő kezében a rubik kocka, kiszámíthatatlan. Tudtam, hogy milyen, hiszen számtalanszor kimutatta a foga fehérjét, de egyszerűen vonzott, mint egy bogarat a lámpa. Forróság öntött el, és kíváncsiság.
Az ajkamba haraptam elharapva egy mosolyt, és kicsit közelebb hajoltam hozzá én is.
- Annyira talán nem - mondtam halkan a szemeibe nézve, mire a tekintete megenyhült.
- Lehet, hogy valami kellemesebb emléket kellene róla őrizned, nem? - Simított végig mutatóujjával az arcomon. A szemüvegemet a szabad kezével levette és a padra helyezte.
- Lehet - suttogtam, ahogyan a távolság kettőnk között egyre csak szűnt.
Kezdtek elnehezedni a pilláim, és láttam, ahogyan az ajkai szinte súrolják az enyémet, aztán észbe kapva hátra ugrottam, amitől leestem a székről. - Nem. Istenem, milyen hülye vagyok - morogtam.
- Roxanne - pattant fel ő is, és rögtön ott termett, hogy felsegítsen.
Kezét elfogadva tápászkodtam fel és igazgattam meg magamon a ruhát, majd a szemüvegemért kaptam, amit rögtön visszavettem.
- Bocs - vágtam zsebre a kezeimet és zavartan az ajkaimba haraptam, amit még mindig vizslatott.
- A vak srác miatt?
- Ian? Nem. Dehogy.
- Tegnap vele mentél el, Roxanne.
- Ő csak egy barát Noah. Vagyis valami olyasmi.
- És én? Én mi vagyok? - Tette kezét a derekamra, amin elvigyorodtam és elléptem tőle.
- Te? Te is valami olyasmi. Remélem kielégítő volt a válaszom.
- Teljesen - nevette el magát, amikor a megcsörrent a csengő, és nyílott a terem ajtaja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése