Megpróbáltam a reggeli bébiszitterkedésemet elfelejteni. Ami azt illeti, nem is láttam a nap folyamán Iant, ami valljuk be kicsit bosszantott. Már csak azért is, mert látássérült és mi van, ha eltévedt ebben a hatalmas útvesztőben? Vagy összefutott a suli fenegyerekeivel, vagy éppen a suli jégkirálynőjével? Minden lehetőség egy szörnyű képet tárt elém és az étvágyam is elment.
Végig sétáltam a fehér kantinon és kislattyogtam az udvarra, ahol heverésző fiatalok fetrengtek mindenütt a fűben.
Azok a drága klikkek, itt is megvoltak, nem csak a buszon. A tisztaság mániásak éppen a fapadokat dörzsölgettek nedves törlőkendővel, hogy még a bacilusokat is meg tudják mosdatni, nehogy mutálódjon. A gótok az árnyékban pöfékeltek. A hippik egymás szájában tesztelték, hogy ki tudja a másik mandulájáig lenyomni a nyelvét. Szem forgatva haladtam el az egyik tag mellett, aki a nyelvét mozgatta nekem, azt duruzsolva, hogy segítsek kiszívni egy kígyó mérgét, amely a a nyelvét megmarta. Spontán rávigyorogtam és közöltem vele, hogy előbb nyalom szemen azt a mérges kígyót, minthogy az ő nyelvét szívogassam.
Megálltam az egyik hatalmas, öreg fa tövében és körbe kémleltem. Az egyik szemetesnél túl nagy volt a nyüzsgés, amely elég furcsa volt számomra. Egy kis ideig ölbe tett kézzel néztem, hogy mi történhet, majd a hatodik érzékem bekapcsolt és a lábaim automatikusan indultak el a kukakommandóra.
A mindig tökéletes Amanda rózsaszín rövid farmerben és ugyanolyan színű Converse cipőben állt a szegély mellett az alig huszonkét fokban. Vörös haja sálként omlott a vállára, majd kitartóan osztogatta a parancsait a gorilláinak a negédes hangján, akik éppen Iant tették ártalmatlanná vagyis, eltörték a botját. Barbár tuskók.Bár azt megkönnyebbülve láttam, hogy Zac a földön fetreng és siratja a golyóit.
- Amanda! - szólaltam meg erélyesen, mire ijedten rám pillantotta a szemeit. - Mi a fenét művelsz?
- Mice! Jó modorra tanítom ezt itt, - húzta fel az orrát - miközben elmondom neki a szabályokat - bólintott Jimmy-nek, aki egy hatalmasat öklözött Ian gyomorszájába.
Megremegtem a nagy csattanás és a fiú elfúló hangja miatt.
- A jó modort olyannak kellene tanítania, aki műveli is azt, de azt hiszem nálad a művelődés kifújt apuci bankkártyájának használatánál. Most pedig eresszétek el őt - mondtam, miután láttam, hogy felemelték.
Lesújtott egy ököl a szemére és odavágtattam, mint egy hisztérika.
- Megvesztél? - fogom le Jimmy kezét, mire ő fellökött és nagyot koppantam a földön. - Nem látsz a szemedtől ember, vagy csak tényleg ennyire hülye vagy? Ereszd el! Amanda! - visítottam rá.
- Amanda! - szólalt meg egy hang mögöttem, mire megtámaszkodtam magam mögött és hátra billentettem a nyakamat. - Ereszd el a srácot és tipegj vissza a kantinba - húzta össze a szemöldökét Noah, nekem fejjel lefelé. - Mi lesz? - nézett a srácokra. - Húzás! - intett a suli felé ellentmondást nem tűrve.
- Nem teheted - sziszegte Amanda, amitől még az arca is eltorzult.
Eközben Noah hozzám lépett és felsegített.
Halk köszönömöt mormogtam, miközben porolgattam magam, ő pedig a nője felé fordult.
- Dehogynem - jelentette ki nemes egyszerűséggel Noah.
Valaki adjon egy zacskót! Szerelmi happy-depibe csöppentem.
Amanda halántékán táncot jártak az idegek, a mellkasa hevesen fel-le emelkedett, a kézfejét ökölbe szorította, majd kiengedte. Noah lazán, zsebre dugott kézzel állt ott, lerítt róla, hogy nem érdekli az egész, de mégis ahogyan fellépett, maga volt az égi fenyegetés.
- Hát jó - mondta Amanda és elvigyorodott, mire a srácok a kukába dobták Iant, mire én megugrottam.
Amanda eltipegett mellettem, és az orromra pöckölt elégedetten vigyorogva. A többiek nevetve követték.
Bambán néztem utánuk, majd egy árnyék magasodott fölém.
- Kösz - mondtam a szemeibe nézve.
- Igazad van, nem könnyű - felelte csendesen, majd hátat fordított és követte a tyúkanyót.
- Hahó! - kiáltott a kukából Ian. - Valaki figyelne végre rám is?
Neki dőltem a fém szemetes szélének és belerúgtam egy isteneset.
- Héé! - visszhangzott a nyekergés.
- Én be nem mászok érted - jelentettem ki.
- Egy kis segítség azért nem ártana - hangzott fel a mély bariton hang a kuka mélyéből.
Nyögtem egyet és elkezdtem pipiskedni, de a nevetés rögtön elkapott.
Ian a hatalmas sárga szemetes zsákokon pihent, miközben pár banánhéj volt a pólóján és a szemére húzta a szemüvegét, úgy pózolt nekem.
- Úgy látom megtaláltad helyed - vigyorogtam még mindig és éreztem, ahogy kisördög ismét megjelent a vállamon: normális vagy? Itt flörtölgetsz egy bunkó, zakkant idiótával? - Akkor mentem is - mosolyodtam el.
- Segíts, kérlek - hangzott fel a kérés, amely meglepett.
Egy sóhaj kíséretében visszafordultam a szemeteshez.
Odanyújtottam a karomat, de az az idióta olyan erősen ragadta meg, hogy berántott.
- Te hülye vagy? - sopánkodtam, miközben megpróbáltam talpra állni nevetve.
- Nem bírtam megállni - somolygott mellettem.
Könnyedén felállt, kitapogatta a kuka szélét és kiugrott. Éppen elsétált volna, mire hozzávágtam egy konzervdobozt.
- Héka-béka! Nem felejtesz el valamit? - vontam fel a szemöldököm.
- Ja, de. - azzal a zsebéből előhúzott még egy univerzális fehér botot.
- Én magamra gondoltam... - köhintettem arrogánsan.
- Szóval önző vagy? - állt meg és rám nézett, habár mégsem, csak majdnem.
- Nem, de kérlek segíts!
- Meg követelőző is - jelentette ki, de visszalépdelt hozzám.
Én erősen gondolkodtam azon, hogy megcsapkodom a Háború és békével, kétszer, de aztán elvetettem az ötletet.
Megfogta a kezeimet, amit felé tartottam és megegyeztünk, hogy háromra elrugaszkodok.
Már kint is voltam. A bibi csak az volt, hogy a lábfejem beleakadt a kuka szélébe így előre vágódtam, de ő magához rántott.
A szemüvege leesett.
Felnéztem a furcsa szempárba és most először éreztem azt, hogy ez a vak hapsi lát engem. Lassan fújta ki a levegőt, ahogy ott tartott. Bennem megállt az ütő, és éreztem, ahogyan kiszárad a szám. A szemeit pásztáztam, miközben hevesen markoltam a vállait. Kirázott a hideg és libabőrös lettem. Egy komplett focicsapat dübörgött végig a gyomromon, amely megremegett. Elpirultam.
Talán az ő agyán is átfutott valami hasonló, mert megrázta a fejét és a tekintete ismét üveges lett.
- Mióta vagy vak? - kérdeztem, amikor a kantin felé sétáltunk.
- Három éve. Volt egy kisebb-nagyobb balesetem - válaszolta.
- Bocsi, de rettentő kíváncsi vagyok. Mondd végig, kérlek! - rágtam a fülét, mint a kisgyerek karácsonykor, aki sok cukrot evett.
Keserűen felnevetett.
- Tudod vannak olyan dolgok, amit kívülállók nem tudhatnak, vagy csak nem érthetnek meg.
- Nagyon titokzatos vagy - jelentettem ki csodálkozva, mire megállt.
- Roxanne, neked nem mondták, hogy ne állj szóba idegenekkel? Vagy azt, hogy ne játssz a tűzzel, mert megégeted magad?
- Nem szeretem a közhelyeket - grimaszoltam, mire a halántékát kezdte el dörzsölni.
- Na figyelj. Én vagyok a tűz ebben a játékban és mindenkit bajba sodorhatok, ha nem úgy játszom a játékot, ahogy a szabályok azt leírják. És különös helyzetekben én is hozhatok egyet-egyet. Ez a helyzet most van: felejtsd el, hogy egyáltalán találkoztunk - azzal Mr.Titokzatos faképnél hagyott és tapogatózva elsomfordált.
- Mi az, hogy csak úgy faképnél hagy, főleg, miután magára rántott egy szemetesben. Milyen dolog az ilyen? - fakadtam ki a leány mosdóban, miközben Rose figyelmesen hallgatott és a szempilláit igazgatta.
- Mit vársz egy pasitól, aki akadályoztatva is van?- nézett rám fél szemmel.
- De érted ez nem kiosztás volt. Bár az lett volna, akkor vitázhattam volna! De így, ez szimpla zsarolásnak hatott.
- És miért izgat ennyire? - szögezte nekem a jogos kérdést.
- Nem tudom... - vallottam be.
Megszólalt az a fránya csengő, mire Rose felém perdült.
- Jól nézek ki?
Végig néztem a szakadt farmerján, a fekete bakancsán, a Jack Daniels-s felsőjén és a tincsén. Elmosolyodtam a százötvenhét centis barátnőmön.
- Gondolom irodalmad lesz.
- Áh, dehogy - vigyorgott rám és kislattyogott.
Rose imádta az irodalmat. A tanára persze hatalmas szerepet játszott ebben. Tulajdonképpen egy görög félisten, főleg ha feketében mesélt az angol drámáról.
Nekem már nem volt több órám, de még akartam hazamenni.Nem szálltam fel az iskolabuszra, inkább sétáltam a finom napsütésben.
Valahol a távolban valamilyen latin zene szólt és a hang irányába meneteltem.
Mindig is tetszett a spanyol zene, a kultúra, a nyelv, de az, hogy most itt New Orleans utcáin hallom, az kicsit abszurd. Több tucat sarkon fordultam ide-oda, mire kilyukadtam egy apró terecskén, ahol egy-egy padon vagy éppen kukán három férfi ült, gitárral a kezükben. Aki a pad szélének támaszkodott és énekelt szörnyen meglepett. Legszívesebben lementem volna hídba, amikor felfogtam, hogy Noah-nak van ilyen brutálisan temperamentumos hangja.
Egyszerűen nem tudtam levenni róla szemem, már csak azért sem, mert egyszerűen a megjelenése rabul ejtett.
A többiek négerek voltak. A legidősebb, aki egy kukafedőn dobolt kockás inget viselt. Rövid ősz haja, apró szakálla és mosolygós szemeit a szögletes arca foglalta keretbe. A legfiatalabb velem egyidős lehetett. Rövid tüsi haja volt, szakadt farmert viselt, csak egy fehér atléta domborodott rajta, amely tökéletesen kiadta a kidolgozott hasizmának minden élét.
Noahról meg inkább nem is ejtek szót. Na jó, de. Farmer viselt, de az ingét elhagyta valahol Spanyolország felé. Nem volt rajta semmi, amely kicsit zavart. Elég jó kondiban volt, és hirtelen kíváncsi lettem, mennyit nyomhat fekve, ha a hátára ülök. A haja most szabadon lógott az arcába. Olyan átéléssel adta elő magát, hogy remegtem, mint egy kocsonya és a hideg futkosott a karomon.
Sokan körbeállták őket és hallgatták a muzsikát.
Amikor Noah rám pillantott, úgy éreztem magam, mint akit kukkoláson kaptak rajta. Féloldalas mosolyra húzta az ajkait és kereste a tekintetemet. Felállt és tapsolni kezdett, amelyet a közönség ösztönzésnek könyvelt el, így ők is követték őt. Hozzám sétált, megkerült, a fülemhez hajolva énekelte az igéző szavakat, melyek szinte perzselték a bőrömet. Teljesen lemerevedtem. A nyakamon mintha több ezer hangya szambázott volna végig. A légzésem is kihagyott, az arcom a vörös árnyalataiban pompázott. Ő csak elvigyorodott, majd visszalépdelt a padhoz.
Miután befejezte a dalt meghajolt. Beletúrt a hajába, és eközben megfeszültek az izmai. Idegesen babráltam a táskámat. Legszívesebben hátat fordítottam volna és gyorsan eltűnök, de valami nem engedte. Ott álltam, mint egy bábú és néztem, ahogyan több nő rajongja körül, majd odajön hozzám.
- Helló - köszöntött kedvesen.
- Hali... Kicsit hideg van ehhez a lenge viselethez, nem gondolod? - köszörültem meg a torkomat és próbáltam a szemeibe nézni.
Olyan volt ez, mint egy őrült bizalom játék. Ha a tekintetem lentebb vándorol, kicsúszhat a talpam alól a talaj.
- Te most komolyan ezt akartad kérdezni? - nevetett fel, olyan kellemes borzongást előidézve a gerinced mentén.
- Mert kellene valamit kérdeznem? - fordítottam el a fejemet s próbáltam megütni a nemtörődöm hangnemet.
- Nem is tudom. Az ember olyanra vágyna, hogy "Ú Noah, soha sem hittem volna, hogy ennyire jó hangod van. Mióta énekelsz? Hogyhogy nem egy zenesuliban? És nem mellesleg, Noah, milyen jó felsőtested van"- vigyorgott.
- Na meg milyen nagy arcod - grimaszoltam, majd rávillantottam egy csábos mosolyt.
Megdörzsölte az állát.
- Köszönöm, hogy helyesnek találsz - mosolyodott el cinikusan.
Szem forgatva pördültem meg a tengelyem körül és kezdtem el sétálni.
- Roxanne, várj már kicsit - szaladt utánam. - Nincs kedved meginni valamit?
- Noah, - álltam meg. - mi ez a hatalmas érdeklődés? Eddig azt sem tudtad, hogy létezek. Vagy csak ki akarsz nyíratni Amandával?
- Dehogy. Amúgy tudtam, hogy létezel, csak ma reggel megfogott benned valami.
- Ó, ne már - grimaszoltam, majd a combomra csaptam.
- Tényleg nem - nevetett. - Igyunk meg valamit és elmesélem.
Előttem állt egy félisten és meghívott, hogy igyak vele valamit.
- Köszi, de nem.
Miért vagyok ilyen hülye, hogy elszalasztok egy ilyen lehetőséget?
- Értem - köszörülte meg a torkát. - A lehetőség fenn áll. Ha meggondoltad magad Rox, majd keress - mondta miközben visszafelé sétált.
- Roxanne - kiáltottam utána, mire csak felemelte a kezét.
Zavaros egy világban élünk, tűnődtem míg egy shaket iszogattam séta közben. Egy nap ennyi furcsaságot! Először Noah, aztán Ian. Utána ismét Noah, majd Ian. Most meg ismét Noah. Mi ez? Egy ördögi kör?
Megpróbáltam kiverni őket a fejemből. Tessék, egy újabb bizonyíték, hogy a pasik csak bajba sodorják az embert. Már arra várok, hogy Amanda mikor kaparja ki a szememet, mert nyomulok a pasijára...
A gondolatmenet közben eljutottam a kis sikátoromhoz.
Átdobtam a drótkerítésen a táskámat. A poharat kidobtam a mellettem lévő kondérba. Lendületet véve nekirohantam a kerítésnek és felkapaszkodtam rá. Átlendültem rajta, majd guggolásban értem földet.
A téglafalakon graffitik díszelegtek. Senki sem értette, hogy miért megyek be a terembe a tilos részen keresztül.
Magam sem értettem. Valahogy mindig szükségem volt az adrenalinra próba előtt. Plusz eddig még soha sem kaptak el. Futni meg tudok, csak éppen nem szeretek.
Hallottam pár nevetés foszlányt, így próbáltam eljutni az ajtóig a konténerek árnyékában.
Ez a hely egy veszélyes banda központja volt, ami abban vicces, hogy a placc másik oldalán volt a tánciskola, ahová jártam... Ahová nem lenne szabad járnom, pont a környék miatt, de ez a tiltás olyan, mintha megvonnák tőlem az oxigént. Egyszerűen létfeltétel számomra a mozgás, még akkor is, ha a lábaim bánják.
Kikémleltem egy sötétkék konténer mögött.
A látvány érdekes volt. Egy fémhordón ült bőrszerkóban egy fenegyerek, előtte pedig vörös hosszú köpenyben egy férfi, akinek az arcát a csuklyája eltakarta. A fenegyerek Kicsi J volt, aki észrevett.
Csak ő tudta a bandából, hogy itt szoktam közlekedni. Belógott egyszer egy próbára és visszaadta a cipőmet, amit elhagytam. Attól a pillanattól kezdve barátok lettünk. Tisztában vagyok vele, hogy nem valami nagy durranás ez a sztori, meg nem is igaz barátság meg ilyenek, de számomra vicces emlék, hogy ez a keménynek tűnő, morcos arcú fiú egy pink cipőt tartva a kezébe berobog a próbára.
Leugrott a hordóról és a férfival elindultak a terep másik irányába, így biztosítva nekem azt, hogy elérjek az ajtóig.
Futottam és becsaptam magam mögött a vészkijáratot. Hátra simítottam a hajamat, az öltözők felé indultam, ahol áradt a verejték szag, de sosem borzadtam tőle, ugyanis kemény munka eredménye ez az illat. Benne van a kitartás, az erő, a szabadság és még sorolhatnám. Persze, nem mennék el így egy randira, max ha el akarom kábítani a kiszemeltemet, hogy tudja utána hol a helye.
A farmeremet lecseréltem egy fekete testnadrágra, amire egy zöld rövidnadrágot húztam. Felülre egy sima fekete toppot vettem. A cipőmmel a kezemben rohantam be a próbaterembe, ahol a többiek már melegítettek.
- Elnézést a késésért - ugrottam oda Mr.Z-hez.
Barna szemeivel végig mért. Sosem szerette, ha valaki késik, vagy ha okoskodik, vagy amikor valaki jobban tudja a lépést, vagy ha megcáfolják. Azaz engem utált, ugyanakkor tisztelt is. Furcsa egymást kizáró ellentét, de mit lehet tenni?
- Nem gond Roxy, de mostanában sokszor előfordul.
- Tudom és sajnálom - feleltem, miközben rögzítettem a bokaszorítómat és bekötöttem a cipőmet.
- Rendben, menj nyújtani! - azzal a zenelejátszóhoz ment.
Köszöntem a többieknek. Közben alaposan bemelegítettem az izmaimat.
Mr.Z tapsolt egyet. Ez azt jelentette, hogy álljunk be úgy, ahogy akarunk, mert indítja a zenét.
Egy Alesha Dixon számot nyomott be. Figyeltük ahogyan megteszi az első lépéseket és mi utánoztuk. Gondolkodtam és figyeltem magamat, minden apró mozdulatomat.
A tükör előtt állok. Lesimítom a pólómat, majd lehajolva megigazítom a lábszármelegítőmet. Kiegyenesedek, de előtte nyújtózom egyet. Ahogy a kezeimet oldalt leengedem, a kósza hajszálakat a fülem mögé seprem.
Várakozok tökéletes tartással, amelyet egy karót nyelt madárijesztő is megirigyelne.
Ahogy meghallom a zene bizsergését a lejátszóból, kifújom a levegőt, lehunyom a szemeimet s várom a kezdő hangot.
Amikor azt meghallom, a szemeim felcsillannak, s elindulok a gyilkos szenvedélybe.
Előrehajolva jobb lábamat előrelendítve fordulok meg, míg guggolásba érkezek, ahonnan egyik kezemet letámasztva kiugrok.
Leeresztem a csípőmet, majd a hátamra fekszek, mindezt pár másodperc alatt. Ahogy a zene lassít, pulzálni kezd, megemelem a felsőtestemet úgy, mintha egy hullát emelnének ki tétován a vízből, majd hirtelen visszaesek. Megismétlem a mozdulatot, de már a bal lábamat lendítem, majd utána a jobbat. A balra térdeltem, míg a jobb elől spiccben meredt a föld elé. Letámasztottam kicsavarodva magam mellett mind a két kezemmel és nagy lendülettel talpra szökkentem.
Kihúztam magam és pár lépést futással tettem meg, aztán magasba emelkedtem két őzugrás kíséretében. A zene ismét lassult s én megpróbálkoztam a spárgával, majd vissza.
Egy lábon maradtam, amivel lassan az ellenkező irányba fordultam el, míg a másikat a magasba emeltem. Ezzel lendületet vettem, amikor a zene tempója gyorsult s forogni kezdtem.
Mindenki láthatta ezeket a mozdulatokat. Ezeket mindenki el tudta táncolni, de nem mindegy, hogy hogyan.
Két ugyanolyan mozgású embert soha sem látott még a világ, hiszen az emberek mozgásán a lelkük látszik és ez az, amit fejlesztenünk kell. A tánc az egyetlen olyan művészeti ág, amelyben több ezer érzelmet lehet megosztani a világgal a puszta mimikával és a könnyed mozdulatokkal.
Nem muszáj zenének lenni, mert aki táncol, az örökké hallja a dallamot, amelyet a szíve diktál és egész nap hallja. Ezért van az, hogy dobogunk a lábunkkal egyfolytában adva magunknak a ritmust.
A szenvedély, amely ott lebeg előtte s kacéran hívogatja minden egyes lépés után, azt kívánva, hogy még.
Táncolni bárhol, bármikor lehet különböző okok nélkül.
Aki egyszer megízleli az ízét, az nem tudja abbahagyni.
Lehet sérüléseket szerezni; könnyen gyógyulót, vagy maradandót, lila foltokat vagy nagyobb zúzódásokat, kimehet a vállad vagy a térded, de a tudat, hogy ezt a szépségért és a szerelem miatt teszed, ismét lángra lobbant és nem taszít el ettől a műfajtól, mert tudod, hogy ettől csak jobb lehetsz, és kellenek ezek a sérülések, hogy fel tudj állni és a dolgok elébe menni. Vágyni ezekre a keserédes fájdalmakra, amelyek boldogsággal töltenek el, miután normálisan eltáncoltál egy darabot s meg vagy magaddal elégedve.
Megtanulsz bízni a másikban feltétlenül. Nem tudod, hogy nem fog elejteni, de bízol benne s elhiszed, hogy a társad egy igazi támasz. Azzal akivel táncolsz egy különleges kapcsolat alakul ki. Olvastok egymás szemeiből, arckifejezéseiből, a lélegzetvételekből, még akkor is, ha nem tudsz róla sokkal többet, hogy még mindig a szüleivel él.
Nekem a tánc az élet. Tombolhatok benne s kiélhetem a mindennapok elgyötört pillanatait. Átadhatom a mozdulataimmal az álmok szárnyait, amely megcsiklandozhatja az emberek lelkét, különös melankóliával árasztva el a másikat, hiszen ha valaki egy igazán szépen megkomponált koreográfiát lát, utánakésztetést és vágyat érez arra, hogy táncoljon. Szenvedélyt.
Megkomponált koreográfia... Igen... A tánc egy dal, hol a koreográfia a kereted és te vagy benne a hang, amely az égig ér és tova szárnyal.
Egy apró szenvedély, mely lángra lobbantja azok lelkét, akik elfogadják ezt az érzést örökös társukul.
A tükörbe nézve megfordultam és az utolsó ugrásra készülök.
Kifújtam a bent maradat levegőt. Már közel volt a megsemmisülés állapota. A zene elhalt.
Egy óra alatt, szünet nélkül megszületett egy újabb koreográfia, amire ismét büszke lett a csapat.
Ledobtam magamról az izzadt holmijaimat míg eljutottam az öltözőkig, és magamra erőszakoltam a rendes ruháimat egy pulcsival együtt. A főbejáraton távoztam, hiszen rendesen kifáradtam, nem akartam rohangálni.
Esteledett és anyám ki lesz akadva, hogy még nem vagyok otthon.
Gyorsan szedtem a lábaimat. Nem figyeltem egy kereszteződésben és kibuktattak.
- Hé! - ordítottam a pasasnak.
- Roxanne? - kérdez az ismerős hang.
Megfordultam s Ian "nézett" rám, majd mosolygott.
- Úgy veszem észre, ma már másodjára esel belém - felelte, miközben rátámaszkodott a botra és megemelgette a szemöldökét.
- Hát nagyon poénos vagy, de tényleg - horkantottam fel morcosan. - Felsegítenél?
- És ismét csak követelőzöl - mondta nevetve és felém nyújtotta a kezét, amit elütöttem, magamtól tápászkodtam fel.
- Ez egy kérés volt Mr."Ne gyere a közelembe és felejtsd el, hogy mi találkoztunk" - sziszegtem
- Ennyire mélyen érintett ez a mondatom? - vigyorodott el.
Igen...
- Nem... Csak nem vagyok hozzászokva, ha megzsarolnak - fújtam ki a levegőt.
- Nem zsarolás volt. Puszta figyelmeztetés, a biztonságod érdekében - biggyesztette le az ajkát beszéd közben, majd megrántotta a vállát.
- Mégis te vagy az, aki a padlóra küldött, mondhatni, hogy másodszor.
- Ilyen az élet Roxanne. Sokszor ejt pofára. Fel kell tudni állni és tovább menni, úgy mint most én. Viszlát - és nagy nevetés közepette elsétált.
Ha-ha. Favicc, reccs. Ez körülbelül olyan volt. Hülye nyomi!
Rápillantottam a telefonom kijelzőjére, amelyen még nem volt anya nem fogadott hívásainak a tömege. Ez azt jelentette, hogy még kószálhatok kicsit, nincs nagy vész.
Éljen az ördögi kör!
Követtem Iant át a zebrán. Három háztömbnyit sétáltunk a városban az otthonomtól tök ellenkező irányba. Miért is ne? Utána követtem őt fel a hídon, aztán meg lementünk a térképről. Nem voltak fények, kocsik sem jártak. Egy ipartelep szerű valamin voltunk, ahol Ian a hatodik épületnél megállt. Koppantott párat az ajtóra a botjával, amely kitárult előtte.
Tudtam, hogy bűzlik ez a srác és mondtam Rose-nak, hogy nem csak az AXE kölnit éreztem rajta. Mondjuk hiába somfordáltam utána, lassú voltam és az ajtó bezárult.
- Ilyen nincs! - rúgok bele az ajtóba, amely megadta magát és kitárolt. - Tyűha! - szemeztem a lábfejemmel, majd az arany boltívvel.
Az ajtó mellett vörös köpenyek sorakoztak. Leakasztottam egyet s elindultam a fáklyákkal kirakott folyosón. A falakat vörösre festették, a minták rajta viszont aranyszínűek vagy feketék. Furcsa alakok voltak a falra pingálva. Pajkos angyalok és ördögök. Volt olyan is, ahol egy angyalnak tépik ki a szárnyait. Az egyiken ott volt a jellemző motívum: a Tudás fája az első emberpárral, Ádámmal és Évával. De ezt a freskót három másik előzte meg. Lucifer letaszítása. Ádám, ahogy az Úrral beszél, miközben egy gyönyörű nőt az Isten kiátkoz. Valamint, ahogy ez a letaszított nő, hogyan találkozik a Sátánnal.
Megjegyeztem magamnak, hogy járjak utána eme titokzatos harmadiknak.
Addig mentem lefelé, amíg hangokat nem kezdtem el hallani.
Egy márványoszlop mögött álltam meg. Puszta talajon álltunk, amelyhez a folyosóról egy híd vezetett, mert a kupolás termet egy apró patak vette körül. A falak természetellenesen természetes vörösnek tűntek.
Középen egy lépcsős alépítmény tetején egy hatalmas kőasztal emelkedett. Hat hidat is véltem felfedezni. A falakból felettünk apró párkányok is lógtak, ahol csuklyás alakok álltak. Biztos ők voltak az elit réteg s nekik páholy dukált.
Megszólalt pár gong.
Alattam a talaj forogni kezdett, és folyamatosan süllyedt. Én hülye, ráugrottam a hídra és a lehető legfeltűnésmentesebben próbáltam kiosonni. A köpenyt magamon hagytam. Az ajtó kitárult előttem és rohantam, ahogy csak tudtam. A táskámba belepasszíroztam a köpenyt.
Felszálltam egy buszra, miután emberek közelébe értem, amellyel egy húsz perc múlva, a mi utcánkba érkeztünk.
Beosonva a hátsókerítésen, fellendítettem a szobám erkélyéhez a fészer mögé rejtett mini létrát, és a harmadik próbálkozás után felmásztam rajta.
A napágyam melletti virágtartó cserepéből elővarázsoltam a pótkulcsot és kinyitottam az erkély ajtaját. A szobámban sötétség honolt. Az órám szerint már kilenc is elmúlt... Jóval. A telefonomon huszonkét nem fogadott hívás. Kisettenkedtem az előszobámba, ahol felgyújtottam a kis hangulatvilágításomat, amely régi karácsonyfaégőkből állt.
Levettem a lábamról a cipőt. A fürdőszobámban felnyomtam a villanyt és a hálómban is az éjjeli lámpát. Szétterítettem gyorsan pár könyvet és füzetet. A táskámat berúgtam az ágyam alá. A telefonomon felvettem a hangot és beledobtam a babzsákfotelembe. Elterültem az ágyon, mintha aludnék.
A telefon megszólalt. Hallottam, ahogy valaki dühödten fújtat felfelé. Megpróbáltam higgadt maradni. Nyílt az ajtó, nagy sopánkodás. Csőrtetve kapcsolta fel valaki a hálóm rendes világítását, amire felriadtam.
- Ó! - hallom anya hangját.
- Ó? - makogom, miközben dörzsölöm a szememet. - Asszem elaludtam kicsit... - füllentek. - Nem valami kellemes a töri anyag, na meg az sem, hogy kisült a retinám.
- Mikor és hogy jöttél haza? - fújtatott még mindig.
- Hm... Szerintem nyolc körül. A könyvtárban voltam...
- Rose veled volt? - kérdezi, amire egy jó válasz van, az igazság.
- Nem volt - jelentettem ki. - Dolga volt. Szerintem lebontotta a tincsét és újra kezdte.
- Igaz... Beszéltem vele. - találat.
- Hogy hogy? Ne érts félre, nem baj, hogy kommunikálsz az én legjobb barátnőmmel, de azért picit necces így az ügy...
- Nem tudtam, hogy hol lehetsz és megjönni sem láttalak.
- Na jó, az igazat megvallva, felmásztam és az ablakon jöttem be, mert nem akartam, hogy kiakadj, hogy nyolcra értem haza - sütöttem le a szemeimet.
Utáltam neki hazudni. De a szükség törvényt bont. Ha nem tilt el olyanoktól, mint például a tánc, nem csinálnám ezt. Nekem sem kellemes.
- Hát jó, Roxanne, de kérlek, legközelebb küldj legalább egy SMS-t, hogy késni fogsz - simítja meg a kézfejem. - Most pedig pihenj le, holnap suli!
- Okés, Anya.
- Jó éjt kicsim! - nyomott egy puszit a fejem búbjára.
- Neked is! - válaszoltam, azzal kiment a szobámból ott hagyva engem az önmarcangolás és a lelkiismeret útvesztőjében.
Szia!
VálaszTörlésNagyon tetszik eddig a történet, és az írás módod is :)
Csak így tovább, várom már a folytatást :3
Szia!
TörlésNagyon örülök, hogy tetszik mind a kettő. Nagyon örülök a biztatásodnak, nagyon jól esik. Köszönöm! :)