Sziasztok!
Bocsánatkéréssel tartozom, amiért már nagyon régen volt új rész. Sajnos nem tudtam, nem tudok úgy haladni a bloggal, ahogy terveztem, hiszen nagyon sok dolog vesz most körül. Ugye újra beindult az egyetem, amivel mondjuk nem lenne semmi baj, mert péntekenként nincs órám, és így a hétvége szabad lenne, csak nagyon sok magánéleti probléma merült fel, és ketten is eltávoztak a családomból, és elég szoros kötelék volt köztünk. Ez most megvisel, és nem tudok írni. Mármint tudok, csak éppen vagy full depresszív az egész, vagy éppen nem jön át az, aminek át kellene jönni, szart meg nem szeretnék a kezem közül kiadni.
Ne aggódjatok, mihamarabb tervezem a folytatást!
Sajnálom, hogy még csak most sikerült életjelet is adnom. Nem sokára újra találkozunk! :)
2016. április 5., kedd
2016. február 3., szerda
Díjözön
Sziasztok!
Gondolom sokan láttátok, vagy találkoztatok bejegyzések alatt, illetve a chatben, hogy nagyon sok bloggertársamtól kapott a blog díjat, de még nem köszöntöm őket meg, illetve nem teljesítettem a szabályokat.
Ennek oka igen egyszerű, hiszen időm sem volt. Visszamenőleg nem szeretnék most lapozgatni, de nagyon-nagyon-nagyon hálás vagyok, hogy ilyen sokan követtek, támogattok, és értékelitek az alkotásomat. Köszönöm!
Most egy díjra szeretnék "reagálni", amit a Szonitól, a Szonidea szerkesztőjétől kapott a blog.
Nem-nem. Nem ismerjük egymást, nem ezért reagálok éppen az övére, de azt fontos elárulnom, hogy nagyon nagyra tartom őt is, és imádom a fotóit, amit többek között az Instagramon megtekinthettek IDE kattintva. ( Ez azért fontos számomra, mert nagyon imádom ezt a művészeti ágat, ha szabad így fogalmaznom, és egy nagyon tehetséges emberkével van dolgunk, és jó magam is kedvet kaptam általa a fotózáshoz, szóval hajrá-hajrá!)
Nos, a díj:
Ha egy napra visszamehetnél a múltba, mikorra mennél vissza (nem feltétlenül a saját életedből, hanem bármilyen történelmi eseményhez)? Miért?
Szerinted hogyan lehetne összetartóbb bloggerközösséget szervezni?
Melyik a kedvenc blogod és miért?
Gondolom sokan láttátok, vagy találkoztatok bejegyzések alatt, illetve a chatben, hogy nagyon sok bloggertársamtól kapott a blog díjat, de még nem köszöntöm őket meg, illetve nem teljesítettem a szabályokat.
Ennek oka igen egyszerű, hiszen időm sem volt. Visszamenőleg nem szeretnék most lapozgatni, de nagyon-nagyon-nagyon hálás vagyok, hogy ilyen sokan követtek, támogattok, és értékelitek az alkotásomat. Köszönöm!
Most egy díjra szeretnék "reagálni", amit a Szonitól, a Szonidea szerkesztőjétől kapott a blog.
Nem-nem. Nem ismerjük egymást, nem ezért reagálok éppen az övére, de azt fontos elárulnom, hogy nagyon nagyra tartom őt is, és imádom a fotóit, amit többek között az Instagramon megtekinthettek IDE kattintva. ( Ez azért fontos számomra, mert nagyon imádom ezt a művészeti ágat, ha szabad így fogalmaznom, és egy nagyon tehetséges emberkével van dolgunk, és jó magam is kedvet kaptam általa a fotózáshoz, szóval hajrá-hajrá!)
Nos, a díj:
Szabályok:
1. Köszönd meg a díjat.
2. Írj 5 különlegességet a blogodról.
3. Írj 5 különlegességet annak a blogjáról, akitől kaptad.
4. Írj 5 kérdést.
5. Válaszolj az általam adott 5 kérdésre.
6. Küldd tovább olyan blogoknak, amelyek szerinted egyediek (bármennyi blogot jelölhetsz).
6. Küldd tovább olyan blogoknak, amelyek szerinted egyediek (bármennyi blogot jelölhetsz).
1. Szerintem a köszönetnyilvánításom odafent megtörtént, de ezúton is nagyon-nagyon szépen köszönöm, hálás vagyok, hogy gondoltál rám, és értékesnek tartod az elmém szüleményeit a díjra! :) Szóval köszönöm még egyszer!
2. Nos nem is tudom.
Az első, hogy évek óta kavarog a történet a fejemben, de egészen a múlt hétig mondhatni, hogy cél nélkül írtam, de végre megszületett bennem is a befejezés, amiért mondjuk a nagyérdemű lehetséges, hogy majd a véremért fog kiáltani, de azért remélem a legjobbakat! :)
A második, hogy a táncos részek valós eseményeket tükröznek, hiszen mondhatni, hogy hamarabb táncoltam, mint jártam, vagy beszéltem. Hatalmas nagy szerelem van köztem és a tánc között, a baj csak annyi, hogy több sérülést elszenvedve nem igazán űzhetem annyira ezt a hivatást, mint szeretném, de nem vagyok annyira az a szófogadó típus, így a doktor bá, nem nagyon örül nekem, amikor visszamegyek kontrollra. :D
A harmadik, hogy Rose karakterét egy barátnőmről mintáztam, aki éppen akkoriban készült az emelt magyar érettségijére, szóval adott volt a különc karakter.
A negyedik, hogy talán egyre gyakrabban merül fel bennem az a kérdés, hogy emiatt a sztori miatt ugye nem jutok pokolra? Ugye nem? A Nagyfőnök csak tudja, hogy ez csak a képzeletem játéka, és ugyanúgy maradok felé tisztelettel.
Az ötödik, ami számomra tök megdöbbentő, hogy egy Londonban élő magyar lányka is olvassa a blogot, és angolra fordítja pár ismerősének, akiktől már kaptam levelet, hogy csak így tovább. Hát mi komoly azért már ez!
3. Nem tudom, hogy miféle különlegességekkel tudnék szolgálni. Csak azokat tudom elmondani, amiket én annak tartok. :) Ha rosszul értelmeztem, elnézést! :)
Nos, ha nem ismered a blogot, számodra különlegességnek számíthat az, hogy ez egy igazán rendkívüli oldal a maga nemében ( számomra mindenképp ), ugyanis nagyon jópofa DIY ötleteket találhatsz rajta, könyvajánlókat, blogokról készült kritikákat, amelyek nem összecsapottak.
Mindemellett Szoninak sikerült az oldalba belevinni stílusát, amely elengedhetetlen az efféle oldalaknál.
A FOTÓK, A FOTÓK, A FOTÓK, A FOTÓK! Mondtam már, hogy a fotók? Nem? Akkor a fotók! MARS!
Rohadt jó ékszer ötleteket találhatsz, amiket magad is elkészíthetsz.
Bárki, aki idetéved könnyen találhat olyat, ami érdekelheti őt, hiszen nagyon sokféle-fajta bejegyzés között válogathattok.
Tuti, hogy tök jó tartalommal fogsz összefutni, hiszen ahogyan olvasgattam az elmúlt időben az oldalt, nagyon pontosak az értesülések és véleményem szerint nagyon sok kutatómunkát végez. Ez mindenképpen értékelendő!
4. A KÉRDÉSEK
Mióta foglalkozol a blogolással, és hány blogod volt eddig?
Nos, én amikor tizenegy éves voltam, már akkor csináltam egy blogot, de persze ez csak fellángolás volt. Utána, tizenhárom évesen kezdtem bele egybe, ami ma már több, mint hét éve történt. Az első blogom címe a Befejezetlen történet volt, mert lusta voltam befejezni...:D Árulkodó a cím. Az egy fantasy történet volt, de nem volt az igazi. Utána egy osztálytársam kérésére kezdtem bele egy újabb misztikus történetbe, ami a Suttogó próféciák címet viseli, amire én nagyon-nagyon-nagyon büszke voltam, már csak azért is, mert elküldtem egy hőn szeretett magyar írónőmre, aki látott bennem tehetséget. Ez adott erőt ahhoz, hogy tovább próbálkozzak. Visszaolvasva ez is szörnyű amúgy, de az most mellékes. Ez az írásom a Cat's stories oldalon található meg, amelyik ténylegesen az első, működő blogom. Ezután hoztam létre Ádámékat, majd Jadet, amit már töröltem, hiszen szeretnék vele komolyabban foglalkozni, befejezni idén, és megpróbálkozni vele egy kiadónál, vagy év végén az Aranymosással. Mindemellett több közös projetkben is részt vettem, mint például a TÍSZ, Könyvtitok, Önnek új levele érkezett, illetve még vannak készülőben lévő történetek. :)
Heti hány órát blogolsz?
Sajnos keveset. Az egyetem mellett nem sok időm van arra, hogy annyi időt fektessek bele, amennyit megérdemel. Persze-persze, mindenkinek arra van ideje, amit szeret és akar csinálni, csak ezzel szerintem többen is szembesültek már, hogy nagyon csúnyán képesek a "felsőbb hatalmak" ezt keresztbe húzni. Most, hogy kicsi relax van a vizsgák után, minden nap volt alkalmam, így heti tíz órát szerintem minimum.
Juj, hát én történelem buzi vagyok, szóval minden jöhetne. :D Nagyon szeretnék ott lenni a Titanicon, hiszen ezrek sorsa fonódott egybe azon a végzetes éjszakán. Nem a tragédia vonz, hanem szeretném átélni és megérteni. Ilyen a háború időszaka is. Szívesen lennék jelen Da Vinci időszakában, hiszen a reneszánsz egy csodálatos korszak volt. Az 1990-es évekbe is visszacseppennék Amerikába, hátha összefutok Heath Ledgerrel, vagy éppen Robin Williamsszel. A rockadilly korszaka, Elvisszel vagy a Beatles tagokkal pacsizni. Szeretném látni Sissit, kideríteni a rejtélyt, hogy mi is történt azon a kocsi úton Andrássy gróffal. Igazából a történelmi, és irodalmi pletykák felettébb vonzanak. Biztosan valami ilyesmibe csöppennék a leginkább. :)
Szerintem nem a díjjakkal. Ez most lehet, hogy csúnyán hangzik, de nagyon sokszor látom közösségi oldalakon (lásd Facebook), hogy sokan ha kapnak egy díjat, olyan szöveggel írják ki, hogy bocs, akinek kell, az linkelje és küldöm. Ez szerintem csak majomparádé. Kellenének találkozók, vagy tényleg egy olyan fórum, ahol megismerjük egymást, beszélgetünk a blogokról, az okokról, a motivációnkról. Nagyon sokan vannak, akik csak azért blogolnak, mert trendi. Ez nem hiszem, hogy az összetartás szimbóluma lenne.
Nincsenek kifejezetten kedvenc blogjaim, de talán nem is ez a megfelelő szó rá. Sok blogot követek, és mindent másért szeretek. Itt van például Szonié, de említhetném Barbi Édes életét is, Szencseg Egy perc az életemből blogját, vagy akár Luna Tengerek démonát, és így tovább. :)
A négyes és a hatos pontot én szeretném kihagyni. Nagyon sok érdekes, különleges blog lebeg a virtuális égen, és nem lenne szívem selejtezni, hogy most akkor mit írjak és miért. Nagyon szépen köszönöm még egyszer a díjat, díjakat! :)
2016. február 1., hétfő
Ádám keresi Évát - Tizennyolcadik fejezet
Roxanne
Sötét volt. Csak a cipőm kopogását visszhangozták a falak, amelyek a macskakőről pattantak vissza. A falakon néhol egy-egy fáklya vonta kísérteties fénybe a folyosókat, és mélabús sziluettjüket láttam a faragott márványszobroknak. A szoknyámat megemeltem, hiszen már így is töménytelen mennyiségű sár került rá, amit utam során összeszedtem.
Nem tudtam beazonosítani a helyet, ahol sétálok, sőt a kort sem, hiszen hatalmas uszályos, bársony ruhában szeltem a szűk utcácskákat, és a fűző miatt épphogy csak hálni járt belém a lélek. Igazából nem is én gondolkodtam. Olyan érzésem volt, mintha a testemhez tapadva csak külső szemlélőként lettem volna jelen. Furcsa, megmagyarázhatatlan déjá vu fogott el. Mielőtt a sarokhoz értem, a hátam mögé pillantottam, hogy nem követett-e valaki, s amint befordultam egy kéz szorult az ajkaimra, miközben erősen tartott a szabad kezével, hiába ficánkoltam.
- Csak én vagyok - suttogta egy kellemes férfi hang a fülembe.
A szemeimet megkönnyebbülten, szorosan lehunytam, míg ő lassan elengedett. Megfordulva átöleltem a nyakát és hozzábújtam.
- Máskor ne ijesszen meg!
- Ez a dolgom - mondta gúnyolódva, s elhúzódva szemléltem a férfit, aki úgy nézett ki, mint Noah.
A kezemet felemeltem és megsimítottam az arcát. Ő tenyeremet két kézbe fogva szájához emelve megcsókolta, és beszívta a bőröm illatát.
- Ezt nem lenne szabad - suttogtam alig hallhatóan lehunyt szemekkel.
- Most mondja azt, hogy nem érez irántam semmit! Nézzen rám, Eve! - Emelte meg az államat.
Tekintetünk találkozott. Ez a pillanat szinte a bűvkörébe zárt, ahogyan elmélázva figyeltem magunkat a háttérből. Meghitt és romantikus, teljesen más.
- Nem... Nem érzek semmit - ejtettem ki nehezen a szavakat.
A fejemet elkaptam és újra elindultam, de ő a kezem után kapott és gyengéden visszahúzott. Közel voltunk egymáshoz, a hülye is láthatta, hogy forrt a levegő.
- A hazugság bűn - nevette el magát a noah-szerű férfi, majd magához szorítva csókolt meg heves szenvedéllyel.
Sosem láttam még magamat premier plánban csókolózni. Meg kell hagyni furcsa élmény volt látni, hogyan vetem át karomat a nyaka körül, hogyan szívom be illatát és adom át magam a pillanatnak. Nem tudtam eldönteni, hogy boldog-e ez a pillanat, hiszen simán mondhattam volna, hogy igen, bejössz. Nem értem mi ez az egész. Fel kellene ébrednem.
Ahogy ezen gondolkodtam már azon voltam, hogy megfordulok és megkeresem a kijáratot az álomból, de akkor Noah elővett egy tőrt és a szívembe szúrta. A fájdalom belém nyílalt, és én is térdre estem, ahogyan álombeli jómagam.
Értetlenül néztünk mind a ketten a gyilkosunkra, aki könnybe lábadt szemekkel térdelt le szembe és segített, hogy a fejemet a falnak vessem.
- Mi... Miért? - Fogtam az aprócska kis tőrt, míg én a szívemet próbáltam szorítani.
- Nem találkozhatsz Ádámmal. Ebben az életben nem - rándult meg az arca.
- Ezért még... Meg... - és nem tudtam végig mondani, mert szemem fennakadt, testem elernyedt.
- Kitűnő munka, kitűnő! - Tapsikolt a háttérben egy sötét női alak. - Nisroch, ezt magam sem csinálhattam volna szebben.
- Megöltem.
- Csak a kötelességed teljesítetted - helyesbített a nő, akinek nem tudtam tisztán kivenni a vonásait.
- Megöltem a védencemet! - Pattant fel, és torkánál fogva megemelte őt.
A lábai kapálóztak, hosszú karmokban végződő kezével próbálta eltolni a torkáról Noah kezét, majd felnevetett.
- Tán még mindig nem érted hogyan működik a világ?! Ez már nem a Mennyország, fiú. Felesküdtél nekem. Éppen most születik meg újra valahol. Ismét kezdődik a kutatás, és ismét...
- Ismét végzek vele.
- Ismét végzel vele addig, ahányszor, ahogy muszáj, egészen addig, míg Ádám nem teljesíti az elrendelt igét - enyhített a szorításon, majd a falnak dobta őt és még egy utolsó pillantást vetettet a holttestre.
A nő arcát még most sem tudtam kivenni teljes egészében. Csak annyit láttam, hogy a nyakát simogatja.
- Ez egy véget nem érő játék, Nisroch. Olyan az élet, mint egy sakktábla. Én vagyok a királynő, és engem védened kell, az ő élete árán is...
Teljesen lefőve riadtam fel. Szorított a mellkasom, olyan volt az egész, mintha a szívem dobogása kicsit alábbhagyott volna. Szédültem. Jobb esetben kettőt láttam mindenből, ami azért volt még furcsább, mert egyáltalán nem emlékeztem arra, hogy hol vagyok. Ismeretlen volt a környezet. A sarokban egy apró kis asztalkán egy gyertya pislákolt, amely már majdnem teljesen feladta a szolgálatot. Az ágyba megkapaszkodva álltam fel, és nagyon óvatosan a szekrénybe kapaszkodva kezdtem el kitámolyogni a szobából. Belerúgtam egy zsámolyba, egy székbe, és még ki tudja mibe.
Ahogy kiértem a folyosóra, a hátamat a falnak vetettem, fejemet megtámasztottam és próbáltam magamhoz térni. Amint lehunytam a szemeimet olyan volt az egész, mintha valamiféle dia filmet néznék zöldes árnyalatokban folyamatosan elhúzva, torzítva.
Ellöktem magamat a faltól és a korlátot fogva lépkedtem tovább. Ahogy tisztult kicsit a látásom ki tudtam venni a vörösre festett falakat, a szürke oszlopokat, fekete korlátot, és ugyanilyen színű padlószőnyeget. A falakon apró lámpások világítottak és elérkeztem egy lépcsőhöz. Nagy levegőt véve, hunyorogva próbálkoztam meg a lejutással. Az utolsó pár lépcsőfoknál már teljesen bizonytalan voltam és a szédülésnek hála, nagyobbat léptem a kelleténél és fenékkel végig csúsztam vagy öt lépcsőfokon. A fejem nekikoppant a tömör falépcsőnek, amelytől feljajdultam, és ismét teljesen kába lettem.
A következő emlékem, hogy egy kanapén fekszem, fejem magason két tömör párnán fekszik. Oldalra fordulva láttam, ahogyan egy bögréből fehéres gőz száll felfelé. Keveredik, kavarodik, majd eltűnik.
- Látom felébredtél - hallottam Noah hangját, majd egy pillanat múlva kép is társult hozzá.
Leguggolt hozzám, arcomat megsimította és segített felülni. A hátamat gondosan kitámasztotta, bebugyolált egy nagyon puha takaróba, majd kezembe adta a forró bögrét.
Én hol az örvénylő vörös folyadékot figyeltem, hol pedig őt.
- Remélem nem veszed sértésnek, ha nem iszok bele - mondtam kurtán.
- Ez csak tea.
- Az meg csak üdítő, mi? - Emeltem meg a szemöldökömet, mire ő fejcsóválva felállt, kezeit mérgesen a csípőjére tette.
- Most már ezentúl ez lesz? Mindig ezt fogod felhozni? Te nem érted ezt az egészet!
- Megöltél álmomban - szólaltam meg halkan és figyeltem, hogyan feszül meg a háta, miként fordítja nagyon óvatosan felém a fejét, sötét szemeiben épphogy csak megcsillant a fény. A légzése hirtelen lelassult, majd nagyot sóhajtott. - Nem álom volt?
- Nem - felelte egy idő után, és visszafordult hozzám. - Nem álom volt - erősítette meg, és leült velem szemben, fejét a kezébe rejtette, és megrökönyödve előre esett a válla.
- Most is meg akarsz ölni? - Magam is meglepődtem, hogy kertelés nélkül kimondtam ezeket a dolgokat, de annyira zavart voltam, tele voltam kérdésekkel, kételyekkel.
- Nem akarlak. Akkor sem akartalak, de meg kellett tennem.
- De miért?
- Mert te vagy Éva.
- Miért lennék én Éva? Nem értem ezt az egészet - raktam le a bögrét az asztalra, és óvatosan felállva odasétáltam hozzá, leültem a szőnyegre, kezemet a combjára tettem. - Noah, vagy Nisroch, vagy bárki. Kérlek! Mi ez az egész?
- Még nagyobb veszélynek leszel kitéve, ha helyre kerülnek a kirakós darabok - felelte keserédes mosollyal.
- De te vigyázol rám, nem? Nem ez az őrangyalok dolga?
- Mióta lettél ennyire hívő?
- Jaj, nem hiszek - vontam vállat. - Csak ez már annyira abszurd, hogy muszáj valahogy beleélnem magam, hogy utána gond nélkül hívhassam a pszichiátriát - nevettem el magam.
- Roxanne, ez nem játék.
- De az. Csak nem tudom a szabályokat, és nem ismerem a játékmezőt. Noah, mondd el, hogy mi ez az egész! - Kértem határozottan, miközben mi hosszasan farkasszemet néztünk.
Most figyeltem meg őt alaposabban. Tekintete mély volt, és nyílt. Teljesen az az érzése volt az embernek, hogy tényleg élhetett már több ezer életet, sok mindent láthatott. A szeme sarkában megbúvó szarkalábakat az aggodalom viharai szabhatták.
A kezemet megemeltem, de valami láthatatlan kötél szinte megakadályozta, hogy megérintsem őt, így inkább megtámaszkodva a kanapén felültem mellé.
- Az első emberpár nem Ádám és Éva, hanem Ádám és Lilith - kezdett bele a hihetetlen meséjébe. - Lilith gyönyörű volt, de túlságosan magának való, tele olyan törekvésekkel, amelyet az embernek csak olyan részei örököltek, mint például Caesar, Augustus, Napóleon, Hitler, Sztálin. De ezek csak a legismertebb nevek. Lilith meg akarta ölni Ádámot, mert megkísértették őt. Isten száműzte őt az Édenből, és tanulva ebből Ádámnak az oldalbordájából megteremtette az igazi nőt, aki társa lehet az embernek. Ez vagy te. Aztán végül téged is utol ért a csábítás, és megtörtént a száműzetés is. De igazából a lényeg most jön, hiszen Lilith magával a Sátánnal kötött szövetséget, és ezáltal történik ez a folyamatos lélekjárás, hiszen ha Ádám előbb talál Lilithre, mint Évára és beleszeret, vége a világnak. Megnyílnak az ég és föld kapui, lehullanak a csillagok, elkezdődik a végső harc, egyszóval itt az apokalipszis, vagyis a szokásos - vont vállat. Ha Éva is beleszeret valaki másba, akkor is ugyanez történik, csak akkor még talán nagyobb az esélye az égieknek.
- Tehát Ádámnak és Évának együtt kell lennie, ha törik, ha szakad.
- Igen, mindezt úgy, hogy nem tudják egymásról, hogy ki-ki, hiszen ezt nekik kell kimondaniuk.
- Tehát, ha te tudod, hogy ki Ádám, nem könnyíted meg a "dolgom", hogy elmondd.
- Így van.
- És neked mi ebből a részed? Az valahogy kimaradt a történetből.
Erre egy aprót felnevetett, és végre rám nézett, amit a mese közben nem csinált, hiszen folyamatosan maga elé bámult, mintha a történések éppen a szeme előtt játszódnának le.
- Nos, angyalom? Szerinted mi az én részem? - Nézett rám kacéran, amitől egyből leesett a dolog.
- Á, vagy úgy! - Bólintottam egy nagyot. - És ez neked miért jó?
- Mert megígérték nekem, hogy egy életben velem lehetsz - mosolyodott el keserédesen. - De eddig, eddig még sehogy sem sikerült.
- Szerintem téged átvertek - csúszott ki belőlem. - Ha Ádámnak és Évának együtt kell lennie, akkor mennyi az esély arra, hogy Éva beleszeret egy idegenbe?
- Mivel emberek vagytok, ti döntötök erről, szóval így fifty-fifty.
- És ha közel járok a célhoz meg kell ölnöd? Ez nem gondolod, hogy abszurd?
- A szerelem abszurd? - Pillantott rám kicsit felháborodottan.
- A szerelem illúzió. Nem biztos, hogy létezik. Hányszor öltél már meg? Hányszor kell még megölnöd? Hányszor fog még ez neked fájni? - Csóváltam meg a fejemet. - Én úgy látom, hogy akinek te engedelmeskedsz ő élvezi azt, hogy te szenvedsz, hiszen elmondásod szerint, mi sokáig nem is tudhatjuk, hogy kik vagyunk - ezeken elgondolkodva mélázott és nem szólt bele. Várt, hogy folytassam. - Ha teljesülne az, hogy veled lennék, mint mondtad vége lenne mindennek. Olyan ez, mint egy nyolcas. Végtelenségig játszható játék.
- Ez számomra az élet, Roxanne - préselte össze az ajkait, majd felállt, elsétált tőlem, a kezeit széttárta. - Minden egyes nap, mióta száműztek engem odafentről, csak az éltet, hogy egyszer úgy fogsz rám nézni, ahogyan én rád. Ha kell, még ezerszer kezdem elölről, hogy az életben csak egyetlen egyszer nézz rám úgy, ahogyan arra a vakegérre.
Ahogyan hallgattam őt, a szemem könnybe lábadt, habár utálom az ilyesfajta szerelmi kirohanásokat, de soha sem gondoltam volna, hogy egyszer én is ilyen helyzetbe kerülök. Szabályosan fájt, amit mondott, hiszen tudtam, hogy ez nem lehet igaz, és ez nem történhet meg, ám mikor kimondta az utolsó szót, szinte régmúlt idők emlékei szakadtak fel, érezve, értve, hogy mi is ez az egész.
- Ian - motyogtam magam elé, majd felpattanva Noah nyakába ugrottam, aki meglepődve először azt sem tudta, hogy mit csináljon, majd átölelte a derekamat. Nyakához bújtam, majd elhúzódva pislogtam fel az arcába. - Talán az egyik életben - mosolyogtam rá -, de most segítened kell nekem.
- Mégis miben? - Nézett rám értetlenül.
- Meg kell találnom Ádámot.
2016. január 25., hétfő
Ádám keresi Évát - Tizenhetedik fejezet
Sziasztok kedveseim!
Új rész, és táráráráttárááááá, ahogy még nagyon régen említettem, ismerkedjünk meg kicsit más szemszögével is.
Kellemes olvasást! :)
Noah
Felkaptam az ölembe, és elindultam a kocsi felé, miközben Ádám folyamatosan ordította felém a válogatott káromkodásait.
- Na, idefigyelj! - Fordultam felé, amikor már meguntam ezt a szúnyog effektust a nyári éjjeleken. - Képes voltál Amanda miatt otthagyni a kávézóban, szóval ne pattogj itt nekem.
- Hagyd őt békén Nisroch!
- Noah, ha kérhetném - emeltem fel a mutatóujjamat Roxanne combjáról.
- Egy utolsó áruló vagy, hogy vigyázhatnál rá?
- Én, az áruló? Ugyan már kérlek, ki miatt van ez az egész hepaj? - Kérdeztem vissza ingerülten.
- Képes voltál átverni Istent, és megfertőzni a Paradicsomot, és engem is.
- Komolyan még mindig az ezer éves sérelmeken tipródsz? Nőj már fel! - Grimaszoltam egyet.
- Képes voltál arra, hogy megkörnyékezd Évát.
- Ez aljas... Nem. Ez igaz - ismertem be homlok ráncolva. - Tényleg így történt, de hát mégis mit vártál? Ő volt az egyedüli nő.
- A barátom voltál.
- Ő meg az egyedüli nő volt, és nem értem mit vagy úgy oda, Éva rendíthetetlen volt. Most pedig, ha megbocsátasz, de hazaviszem Roxanne-t - fordítottam neki hátat, de kezét a vállamra tette. - Mi van már? Nem akarom, hogy ne adj ördög szembe hányjon.
- Tudsz valamit Éváról? - Nézett rám komolyan, mint régen.
Ilyenkor mindig a biztatásomra vágyott, még akkor is, ha gondtalan volt az élete. Emlékszem még csak próbálgattam az erőmet, amikor mi találkoztunk. Helyre rakta a karomat és sokszor, sok mindenről beszélgettünk. Előadtam a terveimet és a problémáimat, hogy a szeráfokkal valami nincs rendben. Talán ekkor volt az első konfliktus közöttünk.
- Tudod a szabályt. Nem segíthetek - sóhajtottam.
- Csak annyit mondj, hogy a közelben van-e. Kérlek!
- Közelebb, mint gondolnád - néztem rá jelentőségteljesen, majd hátat fordítva neki újra elindultam a kocsihoz.
Kinyitottam a hátsó ajtót, és elfektettem az ülésen.
A haja az arcába hullott, szemüvege csálén állt a bájos arcán, szemfestéke enyhén elmosódott a szeme alatt, így feketére festette azt a részt. Ajkai aprón elnyíltak, keze leesett maga mellé. A hasán felgyűrődött a trikója, amely sejtette a köldökének a hiányát. A kabátomat leakasztottam az anyós ülés támlájáról majd ráterítettem. Pár pillanatig még bénán mosolyogva figyeltem őt, aztán észbe kapva bezártam az ajtót és a volán mögé ültem.
Ahogyan elindultunk, megcsörrent a telefonom. A kijelzőre pillantva válogatott káromkodások sora jutott eszembe. Próbáltam nem törődni vele, de erősebb volt, így felkaptam a kagylót.
- Mit akarsz? - Tettem fel feszülten a kérdést.
- Mégis mit merészelsz, hogy így beszélsz velem?
- Nem érek rá, sietek.
- Ott van veled? - Kérdezte kimérten, és én haboztam. - Válaszolj!
- Igen. Hazaviszem.
- Hazaviszed? - Nevette el magát a vonal másik végén, amiért én szorosan markoltam a kormányt. - Nem vagy te hősszerelmes, Nisroch. Nem az a feladatod, hogy pátyolgasd. Félre kell őt állítanod az útból. Ennyi, a te feladatod, nem más.
- Elfelejtesz valamit - jegyeztem meg ingerülten.
- Te felejted el, hogy melyik oldalon is játszol.
- Mit adtál, amitől így kiütötte magát? Eszméletét vesztette - jelentettem ki, próbálva kerülni azt, hogy aggódónak tűnjön a hangom.
- Valami wodoo boltból volt, azt mondták hatásos, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire.
- Majdnem megölted!
- Nem tud csak úgy meghalni, már próbáltam.
- Micsoda egy szemét alak vagy te.
- Mondd ki! Maga az ördög - nevetett a túl oldalon. - Tudod, ez csak zene füleimnek. Ha van még, akkor adj még a mi kis Csipkerózsikánknak!
- Nem fogok még több drogot adni neki! - Üvöltöttem a kagylóba, majd kinyomva az anyós ülésre dobtam a telefont.
- Te bedrogoztál? - Ütötte meg a fülemet Roxanne hangja, amitől hirtelen megállt bennem az ütő, és hirtelen ráléptem a fékre, amitől ő neki vágódott az ülésemnek.
Meglepetten fordultam hátra, ahogyan próbál feltápászkodni.
Tekintetünk találkozott, és képes lett volna arra, hogy egy légvétellel végezzen velem. Mire feleszméltem, már ott sem volt. Feltépte az autó ajtaját és szédelegve megtette első bizonytalan lépéseit, amitől távolodik a járműtől.
- Már csak ez hiányzott - ütöttem a kormányra,majd kioldva a biztonsági övet és én is kipattantam. - Roxanne, várj már!
Szóra sem méltatva igyekezett minél távolabb kerülni tőlem. Ha nem lett volna ennyire gáz a helyzet, lehet nevettem volna, hiszen csak két lépesembe került, hogy utol érjem, viszont féltettem magamat a lesújtó haragjától.
Kiegyenesedni próbált, ám éppen akkor megbotlott a padkában, és térddel a járdára esett, amely bizonyára felsértette a bőrét. Rögtön mellé ugrottam, hogy felsegítsem, vagy hogy megnézzem a sebét, de ellökött magától.
- Tűnj innen, vagy kiáltok.
- Csak egy percet adj, és mindent megmagyarázok!
- Takarodj innen! - Emelte fel a reszkető hangját, ami nem volt éppen a leghitelesebb fenyegetés.
Szemeiből mélységes csalódás áradt, amely megérintette a lelkem egy apró pontját, amitől most úgy éreztem magam, mint a legelején.
- Csak egy percet! Hatvan másodperc.
- Egy perc, és kiáltok.
- Rendben, nem is tudom, hogy köszönjem meg, hogy meghallgatsz.
- Ötvenhét, ötvenhat, ötvenöt...
- Figyelj, nem úgy van az egész, mint gondolod!
- Tehát nem drogoztál be? Mintha azt mondtad volna.
- De igen, tettem valamit az italodba, de nem gondoltam volna, hogy ez lesz a vége. És nem önszántamból tettem.
- Tudtam, hogy Amanda keze van a dolgoban! - Kiáltottam fel.
- Semmi köze ehhez Amandának.
- Akkor?
- Vannak olyan dolgok, amiket nem mondhatok el.
- Hát ez remek - nevetett fel színpadiasan. - Letelt az egy perc?
- Talán - vontam vállat, mire ő torkaszakadtából üvölteni kezdett.
Kezemet a szájára tapasztottam, és eldőltünk a betonon. Teljes testemmel a földnek nyomtam, ő pedig megharapta a kezemet, és grimaszolva ugyan, de tűrtem. A másik kezemet is rátettem az enyémre, hogy biztosabban befogjam a száját.
- Hallgass végig, és mindent megértesz! Nem akarlak bántani! Nem ez a fő feladatom - néztem rá komoly tekintettel. - Nem akarlak bántani - ismételtem meg tagoltan. - Elveszem a kezemet, de ne ordíts! Rendben? - Egy aprót bólintott, és lassan, kimérten felemeltem a kezemet.
- Ne merj átverni, mert feljelentelek - köpte a szavakat a kis vipera, amitől mosolyra húztam az ajkaimat, és ráeszméltem, hogy mennyire hiányzott.
- Az első kérdésem...
- Te kérdezel? Én válaszokat várok - horkantott.
- Tudom, de higgy bennem. Az első kérdés, nem ismerős ez a szituáció?
- Nem szoktam hagyni, hogy bunkó gyökerek a teljes testükkel nehezedjenek rám - mondta mogorván, majd szemei mintha kipattantak volna, és csodálkozva nézett rám, majd tekintete elrévedt.
- Mit látsz? - Suttogtam a füléhez hajolva.
- Egy hatalmas zöld tér a tenger mellett, ami úgy néz ki, mintha csak egy felhő lenne. Állatok tömege lepi el a teret, és a parton fekszek veled. Vagyis én, és te így rajtam, de ez nem az én emlékem. Nincs rajtunk ruha. Mi? Nincs rajtunk ruha? - Szemeit szorosan lehunyta, amitől elvigyorodtam. - Így is látom. Nincs rajtunk ruha! Miért nincs rajtunk ruha? Mi ez az egész? - Rázta meg magát alattam, hogy hátha felébred, majd kezemet elhúztam a szeme előtt, hogy ne zavarjon a múlt.
- Ezek a te emlékeid voltak, Roxanne.
- Sosem pucérkodnék veled - kiáltott fel elpirulva.
- Nem? - Emeltem meg kacéran a szemöldökömet.
- Na, jó. Talán esetleg kicsit talán, de most nem ez a lényeg!
Elnevetve magam lemásztam róla és segítettem neki felülni.
- Ha azt mondanám, hogy nem az vagy, akinek hiszed magad?
- Egy kamasz vagyok, tele meg nem értett problémákkal. Szerinted hányszor gondolok erre?
- Nem így értettem, hanem arra, hogy te nem Roxanne Mice vagy. Te nem itt születtél. Ha esetleg téged csak "találtak".
- Ez egy rossz vicc, téged is megtalált az apám ezzel a marhasággal? Pedig már majdnem bedőltem! - Állt fel mérgesen.
- Roxanne!
- Akkor mégis ki vagyok kedves, Noah? Heh? Ez egy idióta vicc! Nincs szükségem erre! - Fordított nekem hátat s fújtatva indult el előttem. Ajkamba haraptam, de nem bírtam.
- Te vagy Éva - mondtam, mire ő hihetetlen arckifejezést öltve fordult felém. - Te vagy Éva, az első emberpár női fele.
- Tényleg? - Húzta fel a szemöldökét. - Diana hercegnő, vagy Mata Hari jobban lennék.
- Ez nem vicc! Kérlek, higgy nekem!
- Hallod te, hogy mit mondasz, Noah? Te is bevettél valami bogyót?
- Nincs köldököd, nem volt köldök zsinórod.
- Van, akinek eltűnik, olvastam.
- Higgy nekem!
- Miért hinnék?! Bedrogoztál, átvertél, és itt mondod nekem a hülyeségeidet! Miért higgyek, pont neked?
- Mert én vagyok az őrangyalod - mondtam ki ellenkezést nem tűrő hangon, majd széttárva a karomat a szárnyaim lassan előbukkantak.
Roxanne száját tátva pislogott rám, ahogyan közeledek felé, és nyílik ki a szárnyam.
- Úgy érzem, meg kell beszélnünk pár dolgot - mondtam, és mire elé értem, karomba zuhanva elájult. - Nem is volt olyan rossz - vontam vállat, majd karomba véve hazavittem.
2016. január 18., hétfő
Ádám keresi Évát - Tizenhatodik fejezet
Roxanne
- Csáó, Noah - sóhajtottam miután feleszméltem és visszazuhantam a földre.
- Mi van, hé? - Csettintgetett a szemem előtt, mire felvontam a szemöldökömet.
Felkönyökölt az asztalra, és bizalmasan előre hajolt, mintha mi sem lenne természetesebb. Furcsállva figyeltem arcvonásait. Ezt ő is egy hunyorgással jutalmazta, majd mielőtt bármit kérdezhetett volna az egyik pincérnő mellénk libbent, és ezer wattos vigyorral pásztázta szemeivel ezt a hímek mintapéldányát, és nyájasan kérdezte, hogy mit hozhat, mintha csak annyit mondott volna, nyugodtan letépheted a bugyimat.
Noah, hátra dőlt és elmosolyodott a szőke lófarkú, szeplős arcú lánykán.
- Mit ajánlasz? - Pillantott rá kacéran, és láttam, hogyan pirul fülig. - Van olyan édes dolog, mint te?
Grimaszolva fordultam el utánozva az öklendezést, amiért az asztal alatt Noah gyengén megrúgta a lábamat. A pincérlány idegesen a hajába túrt, és hebegett össze vissza.
- Tudod mit? Egy espressot kérek - mosolygott rá, mire a lányka szégyenlősen elvonult.
- Van olyan édes dolog, mint te? - Utánoztam nyávogó hangon hevesen gesztikulálva.
- Csak nem féltékeny vagy? - Húzogatta a szemöldökét vigyorogva.
- Távol áll tőlem az ilyen. Inkább az zavar, hogy eltűntél vagy két hétre, semmit sem tudtam felőled, és...
- És hiányoztam neked - vágott a szavamba.
- És nem, nem hiányoztál, hanem most ideülsz és megint megkeseríted a napomat - támaszkodtam fel az asztalra, miközben heves pislogások között rámosolyogtam.
- Ez a feltételezés fáj. Nagyon fáj - tette két tenyerét a szívere, és összerándult arccal színészkedett. - De megbocsátok neked, ha eljössz velem este egy buliba - dőlt hátra karba font kézzel, szolidan elmosolyodva.
A szemeim kikerekedtek, a szemöldököm magasba szaladt, értetlenül csücsörítettem a számmal, ültemben kiegyenesedtem, megráztam a fejemet, hogy jól hallottam-e, majd elnevettem magam.
- Bocsi, lehet, hogy rosszul hallottam, de mintha azt mondtad volna, hogy menjek el veled bulizni.
- Randizni hívtalak, igen - helyeselt.
- Öhm - kuncogtam egyet kínosan.
Nem értettem őt. Mindig tette azt a ki vagyok, mi vagyok stílusát, hogy ő mekkora egy macsó, most mégis várakozva ül velem szemben, és eltűnt az a hatalmas magabiztosság a szeméből. Talán változott? De miért? Meg hol volt az elmúlt hetekben? Mi ez, ha megint valami csel?
- Na, jó. Figyelj - húzódtam közelebb. - Az a helyzet, hogy ide Ian hívott el, tehát ez valami olyasmi volt, mint amit most te kérsz tőlem, és szerintem ez így nem lenne épp fair.
- És hol van most a vakegér? Mielőtt bejöttem Amanda után loholt az utcán, majdnem felborított.
- Te most csak fel akarsz engem bosszantani - nyeltem egy nagyot meghallva, amit mondott. - Azért ment el, mert megfájdult a feje, hiszen nem rég volt egy szemműtéte - dőltem hátra.
- Blake csinálja a bulit, ergo Amanda is ott lesz. Ha nem hiszel nekem, nézd meg a saját szemeddel - állt fel lassan, majd a kezét nyújtotta nekem.
Bosszúsan méregettem őt, és a tenyerét. Most így akar elcsalni, vagy igazat mond? Ha annyira rám akarna szállni, azt enélkül is megtenné, hiszen ő jobb szereti a macskaegér játékot, mint az ilyen helyzeteket. Ebben neki semmi kihívás nincs.
- Aggr - puffogva álltam fel, és elütöttem a kezét, amitől elnevette magát.
~*~
Gyakorlott sofőrként szelte az utcákat Noah. Sokkal biztosabban vette az akadályokat, mint Ian, és most annyira nem volt halálfélelmem. Az is lehet, hogy csak azért nem figyeltem erre, mert jobban aggasztott az a tény, hogy talán átvertek, és a szemembe hazudtak.
Próbáltam többször elhessegetni ezt a fejemből, de nem sikerült. Konkrétan gyökeret növesztett, és szinte az összes gondolatom alapját ez az összeesküvés elmélet képezte. Egyáltalán miért haragszok, és miért foglalkoztat? Nem beszéltünk meg semmi konkrét dolgot. Mondjuk azért számomra az már konkrétnak hatott, hogy ne verjen át.
Éreztem, ahogyan egy görcs kezd nőni a torkomban, és szorít a mellkasom már csak a puszta elgondolás miatt. El sem mertem képzelni, hogy milyen lesz az, amikor kiderül az igazság.
Féltem attól, hogy újra csalódnom kell. Persze ez elkerülhetetlen, és fiatal vagyok még, és rengetegszer fog ez még előfordulni, de a heti kilenc csalódás elég sok. Még ki sem hevered az egyiket, rögtön jön az újabb, és nem lehet csak azt mondani, hogy összeérnek a fejed felett a hullámok, mert ez már egy rohadt cunami.
Elterelve a figyelmemet inkább a körülöttünk elsuhanó házakat figyeltem.
New Orleans olyan utait szeltük, amelyektől már a konkrét levegőben kirajzolódtak a dollár jelek. Hatalmas, impozáns épületek, ahol a vezetők, képviselők, nagymenő cégek irányítói élték felhőtlennek tűnő életüket.
A Heaven Streetre fordulva már láttuk, hogyan sorakoznak fel az autók egy hatalmas fehér, két emeletes ház előtt. A pázsitot már az esti szürkületben elfoglalták az évfolyamtársaim, akik pokrócokra ülve vihorásztak és iszogattak. A lámpák odabent villództak és folyamatosan parkoltak le újabb és újabb autók.
Feszengve ültem az anyósülésben, miközben a biztonsági övet szorongattam üveges tekintettel magam elé meredve.
Azt sem vettem észre, hogy mikor parkolt le Noah. Az zökkentett ki ebből a transzban lévő állapotból, amikor kezét a combomra tette, és megsimította.
- Minden oké? - Kérdezte, és homlok ráncolva néztem a kezét, majd az arcát.
- Hányingerem van - jelenettetem ki rekedten.
- Roxanne.
- De tényleg! Egy hatalmas gombóc van a torkomban. Vigyél haza, hülyeség az egész. Én nem vagyok idevaló! Meglátnak az lesz az első, hogy feláldoznak, vagy bedrogoznak és levetkőztetnek, vagy...
- Csitt, csitt, csitt - fogta be a számat nevetve. - Nem sok gimis buliban voltál még, ugye? - Vette el a kezét és együtt érzően elmosolyodott.
- Nem - vallottam be lesütött szemekkel. - De ez nem jelenti azt, hogy ne tudnám mik mennek ilyen helyeken.
- Azt látom, de el kell, hogy keserítselek, mert az áldozat bemutatás és a termékenységi szertartás nem a nagy közönség előtt szokott zajlani - kacsintott rám, és arckifejezésemet látva gyöngyöző kacajba kezdett, amelytől felállt a hátamon a nem létező szőr. - Ha nagyon akarnád, meg tudnád tanulni, hogy hogyan tegyél el egy embert láb alól a puszta pillantásoddal.
- Bár úgy lenne - motyogtam az orrom alatt.
- Gyere! - Szállt ki, és átszambázott az én oldalamra, ahol kinyitotta nekem az ajtót.
- Nem megyek - nyúltam az ajtó után és magamra rántottam.
- Szállj ki az autóból! - Utasított hunyorogva, és benyúlva az övemet is kikapcsolta.
- Nem - dugtam vissza az övet, és míg ő méltatlankodva csodálkozott ismét magamra húztam az ajtót, és lezártam. Kivigyorogtam rá az ablakon keresztül és a kezemet a mellkasom előtt összefontam.
- Hát jó - tárta szét a kezét, és visszajött a volán felőli oldalra.
- Akkor mehetünk?
- Hát hogyne hercegnő - nevette el magát, miközben beült mellém, lehajtotta az ülését, amit nem értettem, majd átnyúlva a térdem alatt és a derekamnál fogva megemelt.
- Eressz el! - Sikongattam, és ütöttem, ahol értem.
Próbáltam ellökni a kezét, de szorosan tartott, ami már szinte fájt. Kiemelt a kocsiból, ami nem volt éppen zökkenőmentes, mert a heves tiltakozásaim közepette nagyon csúnyán beütöttem a fejemet.
- Szemét vagy! - Löktem el magamtól, amikor végre letett a földre, míg ő csak nevetett.
- Te csináltad magadnak a bajt! Had nézzem!
- Menj innen! Ne nyúlj hozzám! - Léptem egyet hátra és a kezemet a homlokomra tapasztottam. - Lehet agyrázkódásom van, Sherlock. Irány a legközelebbi ügyelet, meg kell vizsgálni! Hányingerem van, és forog velem a világ - jelentettem ki tettetett szédüléssel, ahogyan megkapaszkodtam a kocsi oldalában.
Magasba szökkent szemöldökkel és karba font kezekkel állt velem szemben, és hitetlen arckifejezéssel figyelte, hogyan járatom le magamat.
- Csak ennyi? - Kérdezte. - Befejezted? Akkor induljunk!
- De, Noah!
- Roxanne, kérlek! Nem vagy te gyáva. Mindig a kezedben tartod a dolgokat, még akkor is, ha szar minden és közben rád dől minden. Képzeld azt, hogy ez a te színpadod, ahol csak te vagy és az érzelmek, amiket a tánc közben a zene ütemére érzel - tette kezeit a vállamra, és én nagyot nézve pislogtam fel a szemeibe.
Éreztem, ahogyan a nyugalom folyamatosan átveszi az uralmat, és a parám hamar alább hagy.
- Most olyan más voltál - mondtam halkan, zavartan.
- Mert milyen voltam?
- Emberi - ráncoltam a homlokomat.
A pillanatnak, vagy a pillanatban élünk? Nem tudnám megmondani, viszont azzal tisztában voltam, hogy ez az adott állapot, még sokszor fog megkísérteni. Nem tudom meddig néztünk mézédes farkasszemet, és hogy meddig bukfencezett a gyomrom, ahogyan közelebb lépett. Még azt sem tudom, hogy mikor simított végig az arcomon, de belül egy távoli hang sikítva késztetett arra, hogy fordítsam el a fejemet.
Lányos zavaromban léptem hátra, az arcom kipirosodott. Ő csak elhúzta egy félmosolyra az ajkait, és csettintett az ujjaival.
- Akkor induljunk - jelentette be, és száznyolcvan fokos fordulatot véve indultam el az ajtó felé, de mikor megkaptam az első lesújtó pillantásokat, fület-farkat behúzva fordultam meg, hogy az autó felé vegyem az irányt. - Szedd csak a csinos kis hátsód előttem az ajtó felé - fordított meg Noah, ahogyan a fülembe suttogott, és fájó arckifejezést öltve tettem, amit mond.
Az ajtón belépve fülsüketítő tüctüc tucat zene üvöltött az erősítőkből. A nappaliban vonagló párok ingóztak a zene ütemére. Egyik kezükkel a partnerük testrészeit tárták fel, míg a másikkal italukat tartották a kezükben. A lépcsőn beszélgető és cigarettázó emberek sora pöfékelt, a sarkokban párok estek egymásnak és kezdtek heves csókcsatát.
- Hozzak valamit?
- A slusszkulcsot - néztem rá kérlelve.
- Oké, hozok valami italt, addig vegyülj el - és már ott sem volt.
Láthatatlannak éreztem magam, ami nem lett volna teljesen baj, ha nem jönnek vagy öten teljesen random nekem. Bosszúsan fejcsóválva kiszúrtam Amanda egy pincsijét, és felbátorodva verekedtem át magam a tömegen.
Tűsarkúban illegett-billegett a kandalló előtt, miközben az egyik focista srácnak tette az agyát.
- Hé, szia.
- Kopj le! - Vetette oda.
- Amanda itt van?
- Mondom taka van - hessegetett el a pár centis műkörmös kezével, és kényes orrhangjával.
- Amanda itt van? Igen vagy nem?
- Itt van - grimaszolt. - Most pedig csá! Hol tartottunk? - Intézett ragyogó mosolyt a partnere felé, és rögtön rácuppant az ajkaira.
Én megemelve a szemöldökömet, ajkamba harapva mentem arrébb azzal a gondolattal, hogy remélem elkapod a herpeszt.
Most mi legyen? Túl sok filmet láttam ahhoz, hogy most elkezdjek benyitogatni az ajtókon, mert félő megzavarok egy, két dolgot, de a hercegnők nem a "pór nép" között szokott mulatni, szóval tuti, hogy fent találom meg. Ezt a szertelen okfejtést követve indultam el a lépcső felé, ám Noah hirtelen elém lépett.
- Hoztam neked inni.
- Nem iszok alkoholt, de azért köszönöm - mondtam egy mosoly kíséretében, és indultam volna felfelé, de megfogta a karomat.
- Nem alkohol. Ha már nem kávéztunk, akkor ezt a kis üdítőt idd meg velem - nyújtotta át.
- Mert mi ez?
- Almalé - mondta, és habozva, de elvettem a poharat és belekortyoltam.
- Te jó ég! Ez szörnyű - torzult el az arcom.
- Ja, gondolom azért, mert száz százalékos - vont vállat.
- Megkeresem Amandát, utána hazaviszel?
- Persze.
- Csúcs vagy - mondtam, és megsimítva az arcát elindultam felfelé a lépcsőn.
Átverekedtem magam az izzó hangulatú embereken, majd a nyitott ajtók felé indultam, hogy bekukkantsak rejtelmeibe.
Két ajtót kapásból az orrom előtt zártak be, furcsa hangok ütötték meg a fülemet, így inkább tovább keresgéltem. Kakadunak éreztem magam a galambok között, már csak azért is, mert szinte mindenki utánam fordult, amint meglátott.
Megszédülve vetettem a hátamat a falnak. Émelyegni kezdtem, miközben kellemes bizsergés lett rajtam úrrá. Hirtelen lelassultak körülöttem a dolgok, és olyan volt az egész, mintha látnám az emberek auráját. Sokaknak csak a körvonalát vettem ki, páran elmosódtak. Nem tudtam hirtelen mozdulni, mert ilyenkor hirtelen kiesett a kép és fekete foltokat láttam villódzni a szemem előtt, és várnom kellett, mire újból tisztán láttam.
Valami nem stimmelt. Nem voltam jól. Ez teljesen furcsa volt.
Nagyokat lélegezve, az ajtófélfába kapaszkodtam, mire kinyílt az ajtó, és én majdnem beestem, de megtartottak. Annyira ismerős az illet, ez a lágy szuszogás.
- Ian? - Fordultam felé kábán.
- Roxanne, te mit keresel itt?
- Fáj a szemed, mi? - Löktem el magam tőle, és próbáltam egyensúlyozni.
- Roxanne, mit ittál? Nem nézel ki jól.
- Te átvertél engem! Noah-nak igaza volt.
- Roxy, megmagyarázom.
- Nem szükséges - feleltem, és hátat fordítva elindultam a lépcső irányába, de elestem.
A hátamra fordulva vad nevetésbe kezdtem. Ian átfogta a kezeimet, és felhúzott. A hátamat a falnak támasztotta, fél kézzel tartott, míg a másikkal megpaskolta az arcomat.
- Átvertél, átvertél, átvertél - mondogattam nevetve, és éreztem ahogyan a könnyeim is előbukkannak.
- Roxanne, mi van veled? Te... Te szívtál valamit?
- Hagyjál.
- Roxanne!
- Ian, hozod már azt az ital... Á, Roxanne. Micsoda meglepetés - artikulált Amanda, akinek csak a lábait láttam, mert egyszerűen olyan érzésem volt, hogy valami ólomsúllyal nyomja lefelé a fejemet.
- Hazudtál nekem - pityeregtem, majd újra nevettem.
Melegem lett, fáztam, feszengtem, kimaradtak a képek.
- Hazaviszlek.
- Ian, maradj itt. Nem kell őt pesztrálnod! - Harsant fel Amanda rikácsoló hangja.
- Nincs jól.
- Magának köszönheti - jelentette ki.
- Sajnálom, de hazaviszem - mondta, majd azzal a lendülettel felkapott a földről.
- Ian! - Kiabálta Amanda túlharsogva a zenét.
- Roxanne!
- A két pasim - nevettem fel Ian ölében, amikor megpillantottam Noah aggódó tekintetét. - Tegyél le! - Ütöttem oda erőtlenül Iannek. - Vele jöttem, vele megyek. Nem hallod? Tegyél le! Huh - szédültem meg, és már dőltem is, de Noah utánam kapott. - Vigyél haza!
- Rögtön, hercegnő - felelte, és az utolsó kép az volt, amikor lefejeltem az ajtót.
2015. december 31., csütörtök
Egy újabb fejezet...
Zárult le...
Sziasztok kedveseim!
Tudom-tudom, nem kell mondani, hogy nyársra akartok szúrni, mert késik a fejezet, de már csak 4 vizsgám van, ebből hármat a jövőhéten remélhetőleg letudok és utána minden erőmmel azon leszek, hogy Ádám találja meg Évát, vagy éppen mást, de ez az egyik célom, hogy nyárra megkapja a befejező részét a történet, mert úgy érzem megérdemlik a szereplőim, hogy sok kínzás után talán megnyugodjanak. :) Szóval ne aggódjatok, januártól újra fejezetekkel jelentkezem. Sőt, hagyok egy kis ízelítőt is:
"- Na, mi a helyzet szépségem? - Huppant be mellém Noah, miközben a kávémat kavargatva bámultam kifelé a hozzám legközelebb eső ablakon.
- Csáó, Noah - sóhajtottam miután feleszméltem és visszazuhantam a földre.
- Mi van, hé? - Csettintgetett a szemem előtt, mire felvontam a szemöldökömet.
Felkönyökölt az asztalra, és bizalmasan előre hajolt, mintha mi sem lenne természetesebb. Furcsállva figyeltem arcvonásait. Ezt ő is egy hunyorgással jutalmazta, majd mielőtt bármit kérdezhetett volna az egyik pincérnő mellénk libbent, és ezer wattos vigyorral pásztázta szemeivel ezt a hímek mintapéldányát, és nyájasan kérdezte, hogy mit hozhat, mintha csak annyit mondott volna, nyugodtan letépheted a bugyimat.
Noah, hátra dőlt és elmosolyodott a szőke lófarkú, szeplős arcú lánykán.
- Mit ajánlasz? - Pillantott rá kacéran, és láttam, hogyan pirul fülig. - Van olyan édes dolog, mint te?
Grimaszolva fordultam el utánozva az öklendezést, amiért az asztal alatt Noah gyengén megrúgta a lábamat. A pincérlány idegesen a hajába túrt, és hebegett össze vissza.
- Tudod mit? Egy espressot kérek - mosolygott rá, mire a lányka szégyenlősen elvonult.
- Van olyan édes dolog, mint te? - Utánoztam nyávogó hangon hevesen gesztikulálva.
- Csak nem féltékeny vagy? - Húzogatta a szemöldökét vigyorogva.
- Távol áll tőlem az ilyen. Inkább az zavar, hogy eltűntél vagy két hétre, semmit sem tudtam felőled, és...
- És hiányoztam neked - vágott a szavamba.
- És nem, nem hiányoztál, hanem most ideülsz és megint megkeseríted a napomat - támaszkodtam fel az asztalra, miközben heves pislogások között rámosolyogtam.
- Ez a feltételezés fáj. Nagyon fáj - tette két tenyerét a szívere, és összerándult arccal színészkedett. - De megbocsátok neked, ha eljössz velem este egy buliba - dőlt hátra karba font kézzel, szolidan elmosolyodva.
A szemeim kikerekedtek, a szemöldököm magasba szaladt, értetlenül csücsörítettem a számmal, ültemben kiegyenesedtem, megráztam a fejemet, hogy jól hallottam-e, majd elnevettem magam.
- Bocsi, lehet, hogy rosszul hallottam, de mintha azt mondtad volna, hogy menjek el veled bulizni.
- Randizni hívtalak, igen - helyeselt.
- Öhm - kuncogtam egyet kínosan.
Nem értettem őt. Mindig tette azt a ki vagyok, mi vagyok stílusát, hogy ő mekkora egy macsó, most mégis várakozva ül velem szemben, és eltűnt az a hatalmas magabiztosság a szeméből. Talán változott? De miért? Meg hol volt az elmúlt hetekben? Mi ez, ha megint valami csel?
- Na, jó. Figyelj - húzódtam közelebb. - Az a helyzet, hogy ide Ian hívott el, tehát ez valami olyasmi volt, mint amit most te kérsz tőlem, és szerintem ez így nem lenne épp fair.
- És hol van most a vakegér? Mielőtt bejöttem Amanda után loholt az utcán, majdnem felborított.
- Te most csak fel akarsz engem bosszantani - nyeltem egy nagyot meghallva, amit mondott. - Azért ment el, mert megfájdult a feje, hiszen nem rég volt egy szemműtéte - dőltem hátra."
( Előre szólok, ha valaki ebből akarna meríteni, vagy elcsórni ezt a részletet ( Sajnos a múltkor volt rá példa), vagy kérjen engedélyt, vagy ne tegye, mert azért ez is lopásnak minősül. )
DE:
Nagyon szeretném megköszönni nektek, hogy ezt az évet is együtt töltöttük! Nagyon sokat köszönhetek nektek, hihetetlen mekkora szeretetet kaptam és kapok tőletek, és milyen örömmel tölt el, amikor felkerestek mondjuk Facebookon, vagy itt a hozzászólásaitokkal, megjegyzéseitekkel. Tudjátok, soha sem hittem volna, hogy bárkinek tetszeni fog a történetem, vagy az amit írok, erre konkrét rajongó táborral találkoztam, akik ianes zászlókat lengetnek. Eredetileg abba akartam hagyni az írást, de aztán megmentettetek! Ez pedig hatalmas szó! Ezer hála, és köszönet nektek! Nem tudom elmondani, hogy mennyit jelent a támogatások. A 2016-os évre egy nagy célt tűztem ki magamnak mindamellett, hogy befejezem Ádámék történetét. Szeretném egy másik fantasy/misztikus témájú történetemet is befejezni, méltó véget adni neki, és ha sikerül, szeretnék bepróbálkozni egy kiadónál, hátha szükségük van az én fantáziámra is a rengeteg tehetséges író mellett.
Köszönöm, hogy itt vagytok és támogattok! Ennél több szerintem egy bloggernek sem kell!
Kívánok nektek sikerekben, álmokban, szeretetben, bolondságban gazdag, mesebeli új évet!
Ha ma este bulizni mentek, vigyázzatok magatokra, kisebb hülyeségek mindenkinek kellenek, de azért tudjátok a határaitokat! :)
Kellemes szilveszteri mókát, és boldog új évet kívánok minden kedves olvasómnak, és a bloggertársaimnak!
Cat
U.i: Egy szilveszteri novellát olvashattok a Cat's stories oldalon.
De ha nem szeretnéd megnyitni, ide is bemásoltam :)
( Illetve van egy régebbi szilveszteri novellám is. Legalul azt olvashatjátok Szilveszteri csók címmel. Nagyon sokat változott az írói stílusom azóta, de az is én voltam. :) Kellemes olvasást! :) )
Megérte?
Az ajtó feletti csengő megszólalt, akárhányszor belépett az étterembe valaki. A szemeimet mindig odakaptam, hiszen már szinte mindenki megjelent a meghívottak közül. Nem mintha tudtam volna, hogy kik szerepelnek a listán, de ahogy számolgattam közel százan lehettünk már jelen. Az újonnan érkezett vendégek elé sietett egy-egy pincér, illetve a házigazda, hogy üdvözölje őket az év utolsó napja alkalmából. A fekete-fehérbe öltözött pincérek elvették az adott személyek kabátját és felakasztották a fogasra, míg mások az asztalhoz, vagy éppen a közeli ismerősükhöz kísérte őket.
Nem voltam társalgós kedvemben, talán ezért volt az, hogy az egyetlen társaságom egy fiatal borocska volt a poharamban, amelynek a száját unottan simogattam a mutatóujjammal. Néha a pillantásomat megragadta a mennyezetre festett freskó, amely pajkos angyalkákat mintázott, akik a felhőkből figyelték az étkező embereket.
Hölgyhöz nem méltóan felkönyököltem a faasztalra, mint a kocsmában szokás, és körbenéztem az összegyűlt embereken. Állítólag ismerem őket, bár idegennek és távolinak tűntek, főleg a jelmezek miatt, ugyanis visszasodródtunk az időbe a viktoriánus korszak álarcos bájába. A bejárattól jobbra a hatalmas boltíves ablakok mellett a munkatársaim álldogáltak whiskey-vel töltött poharakkal, miközben nagyokat hahotáztak, vagy veregették vállon egymást. Férfiakat megszégyenítve küldte le egymás után a mámoros italt az egyik barátnőm, akin egy hivalkodó, mély dekoltázsú vörös ruha feszült. Csücsörítve néztem rajta végig, és próbáltam magam meggyőzni arról, hogy úgy néz ki, mint egy szakadt kurva, de aztán rájöttem, hogy rohadtul jól áll neki, és ez bosszantott. Az újévi fogadalmak listáját bővítenem kell azzal a ponttal, hogy ne legyek irigy mások ruhájára, és alakjára, hanem mondjuk tegyek azért, hogy így nézzek ki. Sóhajtva révedt tekintetem a terem egy másik pontjára, ahol Dan -aki azt hitte magáról mindig is, hogy milyen egy sármőr, dicső lovag, pedig nem-, aki a hülye, farkáról szóló poénjaival próbálta elvarázsolni a nőket, akik szem forgatva távolodtak tőle, miközben bőszen sutyorogtak. Csalódottan vágta zsebre a kezét, és kiszúrva, hogy figyelem rámosolyogtam. Ő csak elnevette magát, majd gyorsan legyintve megigazította a zakóját és újabb áldozatok után sietett. Elnevettem magam, hiszen ő nem olyan volt, mint én, hogy csak úgy feladja a dolgokat. Ha ezerszer elküldik, ezeregyszer is bepofátlankodik az aurádba és rózsaszirmokat dobál a lábad elé. Ezt nem találtam ki, megtörtént. Komolyan. Az egyik idős úr a pultnál várakozott szintén egyedül. A profilját nézve láttam, hogyan gyűrték meg arcát a ráncok a szeme alatt, amelyből tavaly még annyi élet, és remény sugárzott, de sajnos elvesztette ezeket, amikor felesége elköltözött ebből a világból, és az orvosok nem tudták már megmenteni. Nem is olyan régen történt az eset, talán két hónapja. Sose felejtem el azt a pillanatot, amikor bementem hozzájuk a kórházba. Végre valahára sikerült elkészítenem azt a Brownie csodát, amelynek a receptjét pont a feleségétől kaptam. Megörülve a sikernek az összeset egyből becsomagoltam és siettem vele, hogy megédesítsem a néni napjait a gépek csipogása között. Amikor odaértem, éppen beléptem az ajtón, amikor a monoton pittyegés hirtelen egy torz, és éles sípolássá vált. A férfi feljajdulva, felesége kezét szorítva szólongatta, miközben három ápoló és két orvos rontott be a kórterembe. Elejtettem a sütit. Az úr vállait átfogva toloncoltak ki minket a szobából, és meredve vártuk, hogy mi fog történni. Bőrömön éreztem szakadozó pulzusát, és hallottam miként törik össze a szíve. A szemeimbe könnyek szöktek, és visszafojtottam a levegőt, amint kilépett az orvos. Nem kellett beszélnie. A csend, és csalódott pillantása beszédesebb volt. Az orra alatt csak annyit motyogott, hogy sajnálom. Óvatosan fordította a fejét felém, gondolom kiszúrta, hogy valaki évődve figyeli. A szája sarkában egy aprócska mosolyt intézett felém, majd visszafordulva belekortyolt a kikért italába.
Az ajkamba harapva kerestem más arcokat, de sokakról csak üres fecsegés jutott az eszembe és elgondolkodtam azon, hogy mennyi sok felszínes kapcsolat van az emberek életében. Olyanok amiket csak muszáj eltűrnünk, olyanok amelyekből még hasznom lehet, olyanok mert még jól jöhetnek, de igazából mindenki rühelli a másikat. Itt volt például az a csaj tíz óránál, aki a zongora mellett állt cigarettát szívva egy fekete korhű estélyiben, miközben a cég egyik helyes üzletemberével viháncolt, álarcát a feje tetején pihentetve. Ki nem állhatott, és ez igazából kölcsönös volt, csak én ezt tudtára is hoztam, míg ő ugyanúgy kis angyalt alakítva tette a szépet. Sajnos a jelenlévő legtöbb ember pont ilyen volt, és éreztem, hogy felfordul a gyomrom. Nem is értem, hogy mi vitt rá arra, hogy eljöjjek.
Bosszúsan húztam le a fejemről az álarcomat, a sálamat a nyakam köré tekertem, míg elindultam a kabátomért. Amikor az ajtóhoz értem, az hirtelen kinyílt és odakapva a fejemet, megálltam.
A számat kissé eltátva, nagyot lélegezve néztem farkasszemet az újabb vendéggel, akit a pillantásáról rögtön felismertem.
- Már mész is? - Kérdezte felocsúdva, és bezárta maga mögött az ajtót.
- Nem... Nem, én is az imént érkeztem - füllentettem, és a felűzött hajamból lehulló fürtöket a fülem mögé söpörtem idegesen.
- Ennek nagyon örülök - felelte, és meglepve néztem rá.
Olyan régen láttuk egymást. Talán egy éve, másfél. Zavartan rávillantottam egy mosolyt, és fület-farkat behúzva siettem vissza az asztalomhoz, és amilyen gyorsan csak tudtam magamhoz rendeltem egy pincért egy étlappal, és gyorsan visszakötöttem az álcámat.
Beletemetkezve az "olvasnivalóba" lopva néha feltekintettem. Köszöntötte a munkatársakat, bókokat, elismeréseket zsebelt be, a nők hirtelen körül zsongták, ami nem volt meglepő. Magas volt, délceg - már ha lehet ilyet mondani a huszonegyedik században -, úriember. Mindig tisztelettudóan bánt a legtöbb emberrel, és megmaradt annak a jószívű fiúcskának, akibe én beleszerettem.
Mire feleszmélhettem volna, már velem szemben ült az asztalnál és mosolygott.
- Jól nézel ki - mondta, és lelki szemeim előtt megjelent, hogy a mézesmadzagot hogyan veszi elő a farzsebéből.
- Köszönöm, neked sincs okod panaszra - csaptam össze a könyvet.
- Mit iszunk?
- Iszunk? Ki mondta, hogy inni szeretnék veled?
- Tehát vörös bor?
- Vörös bor - egyeztem bele, és hunyorogva figyeltem, ahogyan lágyan felemelte a kezét jelezve, hogy rendelni szeretne. Szép ívű, keskeny ajkai szaporán mozogtak, hatalmas gesztenyebarna szemeiben ott csillogott az a régi szikra, amit nem akartam látni. - Mit akarsz?
- Bort inni egy rég nem látott... Ismerőssel - ízlelgette az eszébe jutó szavakat, majd grimaszolva kimondta.
- Ismerőssel - ismételtem meg hitetlenül, mire bólintott. - Akkor igyál a rég nem látott ismerőseiddel - mondtam, majd bosszúsan felálltam, de ő megragadta a karomat.
Érintésére egyből reagált minden érzékszervem, tekintetünk találkozott.
- Kérlek, ne menj el - szólt halkan, amely visszhangzott a fülemben, és sóhajtva visszaültem.
Nem volt erőm ehhez a játékhoz, fáradt voltam, de mégis hajtott a kíváncsiság, hogy most hogyan zárulhat a történetünk. Pont jön, vessző, felkiáltójel, vagy éppen a milliomodik kérdőjel? Válaszokat akartam, és egy fejezetet lezáró szóra vágytam, arra az egyre, hogy vége.
- Akkor megkérdezem még egyszer, mit akarsz?
- Hova ez a nagy sietség? - Tette fel ezt a kérdést szemrehányóan.
- Mindjárt éjfélt üt az óra, és...
- És átalakul a tökhintó, és elveszíted a cipődet?
- Soha sem voltam egy Hamupipőke típus - hunyorogtam rá.
- Igaz, te már modern Hamupipőke vagy, aki nem üvegcipellőben szalad a herceg elől, hanem egy Nike futócipőben.
- Milyen humoros - grimaszoltam rá, mire elengedett egy félmosolyt. - Csak tudod az a baj, hogy ez a Hamupipőke soha sem szaladt el, és meg is járta.
- Ezt hogy érted?
- Jaj, ne nevettess, Zorro - csattantam fel felháborodottan, mire nagyon sok kíváncsi pillantás szegeződött ránk.
Az arcom vörös lángban égett, majd kifújva a bent maradt levegőt egy mosolyt erőltetve az arcomra visszafordultam felé.
Lazán, hátradőlve ült a székben. A nyakkendőjét megigazította, és a zakóját kigombolta. A haja megnőtt mióta nem láttam, így még helyesebb lett az arca. A homlokánál az apró heg még mindig látszott, hiába próbálta növeszteni a haját, hogy az ne látszódjon. Vicces volt, hiszen annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy észre sem vettük, hogy egy kiálló drót integet a kerítésből, amely sikeresen felhasította a homlokát. Mintha egy katonai sérülést lett volna, mintha a lábát kellett volna levágni, legalább olyan letargiába süllyedt az eset után.
- Hiányoztál - jelentette ki lesütött szemekkel, míg én szapora lélegzettel figyeltem, és vártam, hogy folytassa.
- Miért? Ez annyira abszurd - csóváltam meg a fejemet.
- Mert neked nem hiányoztam?
- Te voltál, aki eltűntél - mondtam halkan, és örültem, hogy az arcomat egy maszk fedi, így nem látta a megrökönyödést az arcomon.
A fekete szemkötője a fél arcát fedte csak, így pont elkaptam, ahogyan a szája megrándult, oldalra tekint, majd rámosolyog a pincérnőre, aki kihozta a bort és a poharakat. Rögtön felpattant, elvette tőle az üveget, megköszönte a kedvességét, majd töltött a poharakba. Meglögybölte az italt, és lehunyt szemmel megszimatolta a kellemes aromáját. Levettem róla a szememet, megvártam míg újra helyet foglal, majd koccintottunk.
Mit mondhatnék? Összezavarodtam, hiába mondtam más magamnak. Belekortyolva az italba próbáltam rájönni arra, hogy mi lehet ennek a találkozásnak a lényege. Ha az, hogy a régi sebek újra felszakadjanak, akkor azon már akkor túlléptünk, amikor az ajtóban megpillantottuk egymást
- És hogy vagy? - Törtem meg a csendet, ami kezdett ránk telepedni. - Hallottam, hogy jól sikerültek az útjaid - jegyeztem meg terelve a témát, és a kellemetlen szituációt.
- Igen, szerencsére - mosolyodott el. - Nem kaptam el semmilyen maláriát meg ilyenek. És képzeld - hajolt előre bizalmasan, mintha csak egy titkot akarna elmondani. - Láttam a tengert. Sőt mi több, át is keltem rajta.
- Na, ne mondd! Afrikába az út átvezet egy tengeren? Mesélj még! - Könyököltem fel, és államat a tenyerembe rejtettem vigyorogva.
- Bizony ám, Miss Pemberley! Hatalmas élmény volt, hisz tudja mekkora vágyam volt ez.
- Á, szóval már magázódunk. Nos, - köszörültem meg a torkomat - mintha még nem látott volna nyílt vizet, uram.
- A tenger más, mint az óceán.
- Kisebb?
- Pontosan!
- Ez aztán ütős érv - nevettem el magam.
- Sokkal jobban hasonlít önre.
- Nem kell a magasságomat fikázni, oké? Mármint: Tisztában vagyok a testi adottságaimmal és a százhatvanöt centimmel, ezért nem illik gúnyolódni, uram - korrigáltam finoman mondandómat, mire elvigyorodott.
- Nem úgy értettem. Amikor morajlik a tenger, sokszor visszhangzott fejemben a nevetése, és a naplemente fényében láttam a hihetetlenül zöld szemeit - tette kezét a kézfejemre, mire elmosolyodtam és megrebegtettem a szempilláimat, miközben feldolgoztam a hallott információt, és próbáltam nem utat engedni az arcpírnek. Óvatosan elhúztam a kezemet.
- Ez azért kicsit nyálasra sikerült - motyogtam lányos zavaromban.
- Mivel tudnám meglágyítani a szívét?
- Először is, beszélj normálisan mondjuk - nevettem el magam.
- Oda a sármom!
- Volt neked olyanod? - Tréfálkoztam, mire hivalkodóan megemelgette a szemöldökét.
A zenekar egy fél órás szünet után ismét elfoglalta helyét a pódiumon, és belekezdett egy andalító keringőbe, amelytől libabőrös lett a karom.
- Mi lenne ha felkérnélek táncolni? - Nyújtotta a kezét, amibe habozva bár, de megfogtam.
- Talán igent mondanék. Mi lenne ezután? - Állt fel és elém sétált.
- Segítenék felállni, majd megdicsérném, hogy milyen csinosan áll rajtad ez a ruha, aztán a parkettre vezetnélek - mondta miközben elsétáltunk pár figyelő tekintet mellett, és megálltunk a parkett szélén egymással szemben. - Mit tennél?
- Megköszönném - mosolyogtam rá. - Aztán talán közelebb lépnék - pillantottam fel. - Hogy gondolod?
- Lassan megfognám a bal kezedet és óvatosan felvezetném a vállamra, valahogy így - lépett közelebb ő is, ujjával végig simított a kézfejemen, és lágyan felcsúsztatta kezemet a vállára. - A másikat megfognám és felemelném, míg a derekadat átfognám. Talán még a lépést is elindítanám. Nem engedném, hogy távolabb menj tőlem, mint amennyire muszáj.
Halkan beszélt, a fülemben dobogó szívemtől alig hallottam. Majd kiugrottam a bőrömtől, és egyszerűen nem tudtam gondolkodni. Az ösztön részem végre elégtételt akart.
- Mennyire muszáj?
Elmosolyodva megforgatott a tengelyem körül, majd hátra döntött és vissza.
- Talán ennyire - nézett mélyen a szemeimbe, és lassan, felém magasodva megállt. - Mit tennél, ha levenném a maszkod?
- Talán összetörnék.
- És ha nem törnél össze?
- Talán boldog lennék - nyeltem nagyot.
- Levehetem?
- Ha levehetem.
- Leveheted - mondta, mire még közelebb lépett.
Kinyújtva a karom, átfogva őt óvatosan kikötöttem a kendőt és lehúztam, de nem léptem hátra. Kezemet a mellkasán pihentettem, míg ő kikötötte az én fekete álarcomat.
Vegyes imádattal figyeltem arcát, és az ujjammal végig simítottam az álla vonalán, amikor az óra éjfélt ütött, és én megéreztem valamit.
- Mint mondtam, gyönyörű vagy - mondta alig hallhatóan, majd államat megemelve ajkait az enyémnek tapasztva csókoltuk át egymást az új évbe.
Lágy volt, érzéki, az egész lényem beleremegett ebbe a nemes árulásba. A könnyem kibuggyant a szemem sarkából és ezt megérezve hátra lépett.
- Mi a baj? - Pillantott rám értetlenül, mire keserédesen elmosolyodva, a zakójának a mellzsebébe nyúlva előhúztam a gyűrűjét.
- Mégis elvetted - jegyeztem meg látva a sápadt arckifejezését, és fáradtan elmosolyodtam.
- Kérlek!
- Én is. Kérlek, ne - nyeltem nagyot, majd a kezemben lévő fekete anyagot a szemem köré kötöttem, és hátat fordítva szlalomozni kezdtem a vendégek között. Hallottam, ahogyan a nevemet kiáltva próbál átjutni a tömegen, de többen megállították őt, hiszen ő sikeresebb volt az emberek között, mint én.
A sálamat a nyakam köré tekertem és a fogashoz érve rögtön felkaptam a kabátomat, majd egy utolsót hátrapillantva az egymást köszöntgető tömegre kisétáltam az étteremből, ahol útjára engedtem azokat a könnyeket, amelyeket hősiesen tartogattam.
Mi történik akkor, amikor az ember leveszi az álarcát? Összetörik. Mi történik, ha felvesz egy másikat? Összeszedi magát. És mi történik, ha odakint az éjszakában leveszi ezt? Megkönnyebbül.
Kezemben tartva a szemfedőt elmosolyodtam azon, hogy milyen bolond is voltam, majd meglibbentve a szélnek adtam, aki talán távoli tájakra vitte őt el egy keringőre. Én fájón álltam még ott, és vissza kellett néznem. Óvatosan megfordulva, tekintetünk találkozott. Az ablakban állt, kezében a maszkom, szemében az álmom, kezemben a sorsom.
Megtörölve a szememet elmosolyodtam, és búcsút intettem neki. Végre megtettem azt, amit eddig nem sikerült. Pontot tettem az ügy végére.
És milyen vicces, amikor rájössz, hogy a halál vár rád a kerítésen túl a zord, téli hóviharban egy baklövésed miatt. Amikor ő is beül melléd a kocsiba, felmutatja a csókotokról készült emlékedet, és megkínál a mámoros vörös borral, majd szemrehányóan megkérdezi: Megérte?
Meg...
És a másik történet:
Sziasztok kedveseim!
Tudom-tudom, nem kell mondani, hogy nyársra akartok szúrni, mert késik a fejezet, de már csak 4 vizsgám van, ebből hármat a jövőhéten remélhetőleg letudok és utána minden erőmmel azon leszek, hogy Ádám találja meg Évát, vagy éppen mást, de ez az egyik célom, hogy nyárra megkapja a befejező részét a történet, mert úgy érzem megérdemlik a szereplőim, hogy sok kínzás után talán megnyugodjanak. :) Szóval ne aggódjatok, januártól újra fejezetekkel jelentkezem. Sőt, hagyok egy kis ízelítőt is:
"- Na, mi a helyzet szépségem? - Huppant be mellém Noah, miközben a kávémat kavargatva bámultam kifelé a hozzám legközelebb eső ablakon.
- Csáó, Noah - sóhajtottam miután feleszméltem és visszazuhantam a földre.
- Mi van, hé? - Csettintgetett a szemem előtt, mire felvontam a szemöldökömet.
Felkönyökölt az asztalra, és bizalmasan előre hajolt, mintha mi sem lenne természetesebb. Furcsállva figyeltem arcvonásait. Ezt ő is egy hunyorgással jutalmazta, majd mielőtt bármit kérdezhetett volna az egyik pincérnő mellénk libbent, és ezer wattos vigyorral pásztázta szemeivel ezt a hímek mintapéldányát, és nyájasan kérdezte, hogy mit hozhat, mintha csak annyit mondott volna, nyugodtan letépheted a bugyimat.
Noah, hátra dőlt és elmosolyodott a szőke lófarkú, szeplős arcú lánykán.
- Mit ajánlasz? - Pillantott rá kacéran, és láttam, hogyan pirul fülig. - Van olyan édes dolog, mint te?
Grimaszolva fordultam el utánozva az öklendezést, amiért az asztal alatt Noah gyengén megrúgta a lábamat. A pincérlány idegesen a hajába túrt, és hebegett össze vissza.
- Tudod mit? Egy espressot kérek - mosolygott rá, mire a lányka szégyenlősen elvonult.
- Van olyan édes dolog, mint te? - Utánoztam nyávogó hangon hevesen gesztikulálva.
- Csak nem féltékeny vagy? - Húzogatta a szemöldökét vigyorogva.
- Távol áll tőlem az ilyen. Inkább az zavar, hogy eltűntél vagy két hétre, semmit sem tudtam felőled, és...
- És hiányoztam neked - vágott a szavamba.
- És nem, nem hiányoztál, hanem most ideülsz és megint megkeseríted a napomat - támaszkodtam fel az asztalra, miközben heves pislogások között rámosolyogtam.
- Ez a feltételezés fáj. Nagyon fáj - tette két tenyerét a szívere, és összerándult arccal színészkedett. - De megbocsátok neked, ha eljössz velem este egy buliba - dőlt hátra karba font kézzel, szolidan elmosolyodva.
A szemeim kikerekedtek, a szemöldököm magasba szaladt, értetlenül csücsörítettem a számmal, ültemben kiegyenesedtem, megráztam a fejemet, hogy jól hallottam-e, majd elnevettem magam.
- Bocsi, lehet, hogy rosszul hallottam, de mintha azt mondtad volna, hogy menjek el veled bulizni.
- Randizni hívtalak, igen - helyeselt.
- Öhm - kuncogtam egyet kínosan.
Nem értettem őt. Mindig tette azt a ki vagyok, mi vagyok stílusát, hogy ő mekkora egy macsó, most mégis várakozva ül velem szemben, és eltűnt az a hatalmas magabiztosság a szeméből. Talán változott? De miért? Meg hol volt az elmúlt hetekben? Mi ez, ha megint valami csel?
- Na, jó. Figyelj - húzódtam közelebb. - Az a helyzet, hogy ide Ian hívott el, tehát ez valami olyasmi volt, mint amit most te kérsz tőlem, és szerintem ez így nem lenne épp fair.
- És hol van most a vakegér? Mielőtt bejöttem Amanda után loholt az utcán, majdnem felborított.
- Te most csak fel akarsz engem bosszantani - nyeltem egy nagyot meghallva, amit mondott. - Azért ment el, mert megfájdult a feje, hiszen nem rég volt egy szemműtéte - dőltem hátra."
DE:
Nagyon szeretném megköszönni nektek, hogy ezt az évet is együtt töltöttük! Nagyon sokat köszönhetek nektek, hihetetlen mekkora szeretetet kaptam és kapok tőletek, és milyen örömmel tölt el, amikor felkerestek mondjuk Facebookon, vagy itt a hozzászólásaitokkal, megjegyzéseitekkel. Tudjátok, soha sem hittem volna, hogy bárkinek tetszeni fog a történetem, vagy az amit írok, erre konkrét rajongó táborral találkoztam, akik ianes zászlókat lengetnek. Eredetileg abba akartam hagyni az írást, de aztán megmentettetek! Ez pedig hatalmas szó! Ezer hála, és köszönet nektek! Nem tudom elmondani, hogy mennyit jelent a támogatások. A 2016-os évre egy nagy célt tűztem ki magamnak mindamellett, hogy befejezem Ádámék történetét. Szeretném egy másik fantasy/misztikus témájú történetemet is befejezni, méltó véget adni neki, és ha sikerül, szeretnék bepróbálkozni egy kiadónál, hátha szükségük van az én fantáziámra is a rengeteg tehetséges író mellett.Köszönöm, hogy itt vagytok és támogattok! Ennél több szerintem egy bloggernek sem kell!
Kívánok nektek sikerekben, álmokban, szeretetben, bolondságban gazdag, mesebeli új évet!
Ha ma este bulizni mentek, vigyázzatok magatokra, kisebb hülyeségek mindenkinek kellenek, de azért tudjátok a határaitokat! :)
Kellemes szilveszteri mókát, és boldog új évet kívánok minden kedves olvasómnak, és a bloggertársaimnak!
Cat
U.i: Egy szilveszteri novellát olvashattok a Cat's stories oldalon.
De ha nem szeretnéd megnyitni, ide is bemásoltam :)
( Illetve van egy régebbi szilveszteri novellám is. Legalul azt olvashatjátok Szilveszteri csók címmel. Nagyon sokat változott az írói stílusom azóta, de az is én voltam. :) Kellemes olvasást! :) )
***
Megérte?
Az ajtó feletti csengő megszólalt, akárhányszor belépett az étterembe valaki. A szemeimet mindig odakaptam, hiszen már szinte mindenki megjelent a meghívottak közül. Nem mintha tudtam volna, hogy kik szerepelnek a listán, de ahogy számolgattam közel százan lehettünk már jelen. Az újonnan érkezett vendégek elé sietett egy-egy pincér, illetve a házigazda, hogy üdvözölje őket az év utolsó napja alkalmából. A fekete-fehérbe öltözött pincérek elvették az adott személyek kabátját és felakasztották a fogasra, míg mások az asztalhoz, vagy éppen a közeli ismerősükhöz kísérte őket.
Nem voltam társalgós kedvemben, talán ezért volt az, hogy az egyetlen társaságom egy fiatal borocska volt a poharamban, amelynek a száját unottan simogattam a mutatóujjammal. Néha a pillantásomat megragadta a mennyezetre festett freskó, amely pajkos angyalkákat mintázott, akik a felhőkből figyelték az étkező embereket.
Hölgyhöz nem méltóan felkönyököltem a faasztalra, mint a kocsmában szokás, és körbenéztem az összegyűlt embereken. Állítólag ismerem őket, bár idegennek és távolinak tűntek, főleg a jelmezek miatt, ugyanis visszasodródtunk az időbe a viktoriánus korszak álarcos bájába. A bejárattól jobbra a hatalmas boltíves ablakok mellett a munkatársaim álldogáltak whiskey-vel töltött poharakkal, miközben nagyokat hahotáztak, vagy veregették vállon egymást. Férfiakat megszégyenítve küldte le egymás után a mámoros italt az egyik barátnőm, akin egy hivalkodó, mély dekoltázsú vörös ruha feszült. Csücsörítve néztem rajta végig, és próbáltam magam meggyőzni arról, hogy úgy néz ki, mint egy szakadt kurva, de aztán rájöttem, hogy rohadtul jól áll neki, és ez bosszantott. Az újévi fogadalmak listáját bővítenem kell azzal a ponttal, hogy ne legyek irigy mások ruhájára, és alakjára, hanem mondjuk tegyek azért, hogy így nézzek ki. Sóhajtva révedt tekintetem a terem egy másik pontjára, ahol Dan -aki azt hitte magáról mindig is, hogy milyen egy sármőr, dicső lovag, pedig nem-, aki a hülye, farkáról szóló poénjaival próbálta elvarázsolni a nőket, akik szem forgatva távolodtak tőle, miközben bőszen sutyorogtak. Csalódottan vágta zsebre a kezét, és kiszúrva, hogy figyelem rámosolyogtam. Ő csak elnevette magát, majd gyorsan legyintve megigazította a zakóját és újabb áldozatok után sietett. Elnevettem magam, hiszen ő nem olyan volt, mint én, hogy csak úgy feladja a dolgokat. Ha ezerszer elküldik, ezeregyszer is bepofátlankodik az aurádba és rózsaszirmokat dobál a lábad elé. Ezt nem találtam ki, megtörtént. Komolyan. Az egyik idős úr a pultnál várakozott szintén egyedül. A profilját nézve láttam, hogyan gyűrték meg arcát a ráncok a szeme alatt, amelyből tavaly még annyi élet, és remény sugárzott, de sajnos elvesztette ezeket, amikor felesége elköltözött ebből a világból, és az orvosok nem tudták már megmenteni. Nem is olyan régen történt az eset, talán két hónapja. Sose felejtem el azt a pillanatot, amikor bementem hozzájuk a kórházba. Végre valahára sikerült elkészítenem azt a Brownie csodát, amelynek a receptjét pont a feleségétől kaptam. Megörülve a sikernek az összeset egyből becsomagoltam és siettem vele, hogy megédesítsem a néni napjait a gépek csipogása között. Amikor odaértem, éppen beléptem az ajtón, amikor a monoton pittyegés hirtelen egy torz, és éles sípolássá vált. A férfi feljajdulva, felesége kezét szorítva szólongatta, miközben három ápoló és két orvos rontott be a kórterembe. Elejtettem a sütit. Az úr vállait átfogva toloncoltak ki minket a szobából, és meredve vártuk, hogy mi fog történni. Bőrömön éreztem szakadozó pulzusát, és hallottam miként törik össze a szíve. A szemeimbe könnyek szöktek, és visszafojtottam a levegőt, amint kilépett az orvos. Nem kellett beszélnie. A csend, és csalódott pillantása beszédesebb volt. Az orra alatt csak annyit motyogott, hogy sajnálom. Óvatosan fordította a fejét felém, gondolom kiszúrta, hogy valaki évődve figyeli. A szája sarkában egy aprócska mosolyt intézett felém, majd visszafordulva belekortyolt a kikért italába.Az ajkamba harapva kerestem más arcokat, de sokakról csak üres fecsegés jutott az eszembe és elgondolkodtam azon, hogy mennyi sok felszínes kapcsolat van az emberek életében. Olyanok amiket csak muszáj eltűrnünk, olyanok amelyekből még hasznom lehet, olyanok mert még jól jöhetnek, de igazából mindenki rühelli a másikat. Itt volt például az a csaj tíz óránál, aki a zongora mellett állt cigarettát szívva egy fekete korhű estélyiben, miközben a cég egyik helyes üzletemberével viháncolt, álarcát a feje tetején pihentetve. Ki nem állhatott, és ez igazából kölcsönös volt, csak én ezt tudtára is hoztam, míg ő ugyanúgy kis angyalt alakítva tette a szépet. Sajnos a jelenlévő legtöbb ember pont ilyen volt, és éreztem, hogy felfordul a gyomrom. Nem is értem, hogy mi vitt rá arra, hogy eljöjjek.
Bosszúsan húztam le a fejemről az álarcomat, a sálamat a nyakam köré tekertem, míg elindultam a kabátomért. Amikor az ajtóhoz értem, az hirtelen kinyílt és odakapva a fejemet, megálltam.
A számat kissé eltátva, nagyot lélegezve néztem farkasszemet az újabb vendéggel, akit a pillantásáról rögtön felismertem.
- Már mész is? - Kérdezte felocsúdva, és bezárta maga mögött az ajtót.
- Nem... Nem, én is az imént érkeztem - füllentettem, és a felűzött hajamból lehulló fürtöket a fülem mögé söpörtem idegesen.
- Ennek nagyon örülök - felelte, és meglepve néztem rá.
Olyan régen láttuk egymást. Talán egy éve, másfél. Zavartan rávillantottam egy mosolyt, és fület-farkat behúzva siettem vissza az asztalomhoz, és amilyen gyorsan csak tudtam magamhoz rendeltem egy pincért egy étlappal, és gyorsan visszakötöttem az álcámat.
Beletemetkezve az "olvasnivalóba" lopva néha feltekintettem. Köszöntötte a munkatársakat, bókokat, elismeréseket zsebelt be, a nők hirtelen körül zsongták, ami nem volt meglepő. Magas volt, délceg - már ha lehet ilyet mondani a huszonegyedik században -, úriember. Mindig tisztelettudóan bánt a legtöbb emberrel, és megmaradt annak a jószívű fiúcskának, akibe én beleszerettem.
Mire feleszmélhettem volna, már velem szemben ült az asztalnál és mosolygott.
- Jól nézel ki - mondta, és lelki szemeim előtt megjelent, hogy a mézesmadzagot hogyan veszi elő a farzsebéből.
- Köszönöm, neked sincs okod panaszra - csaptam össze a könyvet.
- Mit iszunk?
- Iszunk? Ki mondta, hogy inni szeretnék veled?
- Tehát vörös bor?
- Vörös bor - egyeztem bele, és hunyorogva figyeltem, ahogyan lágyan felemelte a kezét jelezve, hogy rendelni szeretne. Szép ívű, keskeny ajkai szaporán mozogtak, hatalmas gesztenyebarna szemeiben ott csillogott az a régi szikra, amit nem akartam látni. - Mit akarsz?
- Bort inni egy rég nem látott... Ismerőssel - ízlelgette az eszébe jutó szavakat, majd grimaszolva kimondta.
- Ismerőssel - ismételtem meg hitetlenül, mire bólintott. - Akkor igyál a rég nem látott ismerőseiddel - mondtam, majd bosszúsan felálltam, de ő megragadta a karomat.
Érintésére egyből reagált minden érzékszervem, tekintetünk találkozott.
- Kérlek, ne menj el - szólt halkan, amely visszhangzott a fülemben, és sóhajtva visszaültem.
Nem volt erőm ehhez a játékhoz, fáradt voltam, de mégis hajtott a kíváncsiság, hogy most hogyan zárulhat a történetünk. Pont jön, vessző, felkiáltójel, vagy éppen a milliomodik kérdőjel? Válaszokat akartam, és egy fejezetet lezáró szóra vágytam, arra az egyre, hogy vége.
- Akkor megkérdezem még egyszer, mit akarsz?
- Hova ez a nagy sietség? - Tette fel ezt a kérdést szemrehányóan.
- Mindjárt éjfélt üt az óra, és...
- És átalakul a tökhintó, és elveszíted a cipődet?
- Soha sem voltam egy Hamupipőke típus - hunyorogtam rá.
- Igaz, te már modern Hamupipőke vagy, aki nem üvegcipellőben szalad a herceg elől, hanem egy Nike futócipőben.
- Milyen humoros - grimaszoltam rá, mire elengedett egy félmosolyt. - Csak tudod az a baj, hogy ez a Hamupipőke soha sem szaladt el, és meg is járta.
- Ezt hogy érted?
- Jaj, ne nevettess, Zorro - csattantam fel felháborodottan, mire nagyon sok kíváncsi pillantás szegeződött ránk.
Az arcom vörös lángban égett, majd kifújva a bent maradt levegőt egy mosolyt erőltetve az arcomra visszafordultam felé.
Lazán, hátradőlve ült a székben. A nyakkendőjét megigazította, és a zakóját kigombolta. A haja megnőtt mióta nem láttam, így még helyesebb lett az arca. A homlokánál az apró heg még mindig látszott, hiába próbálta növeszteni a haját, hogy az ne látszódjon. Vicces volt, hiszen annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy észre sem vettük, hogy egy kiálló drót integet a kerítésből, amely sikeresen felhasította a homlokát. Mintha egy katonai sérülést lett volna, mintha a lábát kellett volna levágni, legalább olyan letargiába süllyedt az eset után.
- Hiányoztál - jelentette ki lesütött szemekkel, míg én szapora lélegzettel figyeltem, és vártam, hogy folytassa.
- Miért? Ez annyira abszurd - csóváltam meg a fejemet.
- Mert neked nem hiányoztam?
- Te voltál, aki eltűntél - mondtam halkan, és örültem, hogy az arcomat egy maszk fedi, így nem látta a megrökönyödést az arcomon.
A fekete szemkötője a fél arcát fedte csak, így pont elkaptam, ahogyan a szája megrándult, oldalra tekint, majd rámosolyog a pincérnőre, aki kihozta a bort és a poharakat. Rögtön felpattant, elvette tőle az üveget, megköszönte a kedvességét, majd töltött a poharakba. Meglögybölte az italt, és lehunyt szemmel megszimatolta a kellemes aromáját. Levettem róla a szememet, megvártam míg újra helyet foglal, majd koccintottunk.Mit mondhatnék? Összezavarodtam, hiába mondtam más magamnak. Belekortyolva az italba próbáltam rájönni arra, hogy mi lehet ennek a találkozásnak a lényege. Ha az, hogy a régi sebek újra felszakadjanak, akkor azon már akkor túlléptünk, amikor az ajtóban megpillantottuk egymást
- És hogy vagy? - Törtem meg a csendet, ami kezdett ránk telepedni. - Hallottam, hogy jól sikerültek az útjaid - jegyeztem meg terelve a témát, és a kellemetlen szituációt.
- Igen, szerencsére - mosolyodott el. - Nem kaptam el semmilyen maláriát meg ilyenek. És képzeld - hajolt előre bizalmasan, mintha csak egy titkot akarna elmondani. - Láttam a tengert. Sőt mi több, át is keltem rajta.
- Na, ne mondd! Afrikába az út átvezet egy tengeren? Mesélj még! - Könyököltem fel, és államat a tenyerembe rejtettem vigyorogva.
- Bizony ám, Miss Pemberley! Hatalmas élmény volt, hisz tudja mekkora vágyam volt ez.
- Á, szóval már magázódunk. Nos, - köszörültem meg a torkomat - mintha még nem látott volna nyílt vizet, uram.
- A tenger más, mint az óceán.
- Kisebb?
- Pontosan!
- Ez aztán ütős érv - nevettem el magam.
- Sokkal jobban hasonlít önre.
- Nem kell a magasságomat fikázni, oké? Mármint: Tisztában vagyok a testi adottságaimmal és a százhatvanöt centimmel, ezért nem illik gúnyolódni, uram - korrigáltam finoman mondandómat, mire elvigyorodott.
- Nem úgy értettem. Amikor morajlik a tenger, sokszor visszhangzott fejemben a nevetése, és a naplemente fényében láttam a hihetetlenül zöld szemeit - tette kezét a kézfejemre, mire elmosolyodtam és megrebegtettem a szempilláimat, miközben feldolgoztam a hallott információt, és próbáltam nem utat engedni az arcpírnek. Óvatosan elhúztam a kezemet.
- Ez azért kicsit nyálasra sikerült - motyogtam lányos zavaromban.
- Mivel tudnám meglágyítani a szívét?
- Először is, beszélj normálisan mondjuk - nevettem el magam.
- Oda a sármom!
- Volt neked olyanod? - Tréfálkoztam, mire hivalkodóan megemelgette a szemöldökét.
A zenekar egy fél órás szünet után ismét elfoglalta helyét a pódiumon, és belekezdett egy andalító keringőbe, amelytől libabőrös lett a karom.
- Mi lenne ha felkérnélek táncolni? - Nyújtotta a kezét, amibe habozva bár, de megfogtam.
- Talán igent mondanék. Mi lenne ezután? - Állt fel és elém sétált.
- Segítenék felállni, majd megdicsérném, hogy milyen csinosan áll rajtad ez a ruha, aztán a parkettre vezetnélek - mondta miközben elsétáltunk pár figyelő tekintet mellett, és megálltunk a parkett szélén egymással szemben. - Mit tennél?
- Megköszönném - mosolyogtam rá. - Aztán talán közelebb lépnék - pillantottam fel. - Hogy gondolod?
- Lassan megfognám a bal kezedet és óvatosan felvezetném a vállamra, valahogy így - lépett közelebb ő is, ujjával végig simított a kézfejemen, és lágyan felcsúsztatta kezemet a vállára. - A másikat megfognám és felemelném, míg a derekadat átfognám. Talán még a lépést is elindítanám. Nem engedném, hogy távolabb menj tőlem, mint amennyire muszáj.
Halkan beszélt, a fülemben dobogó szívemtől alig hallottam. Majd kiugrottam a bőrömtől, és egyszerűen nem tudtam gondolkodni. Az ösztön részem végre elégtételt akart.
- Mennyire muszáj?
Elmosolyodva megforgatott a tengelyem körül, majd hátra döntött és vissza.
- Talán ennyire - nézett mélyen a szemeimbe, és lassan, felém magasodva megállt. - Mit tennél, ha levenném a maszkod?
- Talán összetörnék.
- És ha nem törnél össze?
- Talán boldog lennék - nyeltem nagyot.
- Levehetem?
- Ha levehetem.
- Leveheted - mondta, mire még közelebb lépett.
Kinyújtva a karom, átfogva őt óvatosan kikötöttem a kendőt és lehúztam, de nem léptem hátra. Kezemet a mellkasán pihentettem, míg ő kikötötte az én fekete álarcomat.
Vegyes imádattal figyeltem arcát, és az ujjammal végig simítottam az álla vonalán, amikor az óra éjfélt ütött, és én megéreztem valamit.
- Mint mondtam, gyönyörű vagy - mondta alig hallhatóan, majd államat megemelve ajkait az enyémnek tapasztva csókoltuk át egymást az új évbe.
Lágy volt, érzéki, az egész lényem beleremegett ebbe a nemes árulásba. A könnyem kibuggyant a szemem sarkából és ezt megérezve hátra lépett.
- Mi a baj? - Pillantott rám értetlenül, mire keserédesen elmosolyodva, a zakójának a mellzsebébe nyúlva előhúztam a gyűrűjét.
- Mégis elvetted - jegyeztem meg látva a sápadt arckifejezését, és fáradtan elmosolyodtam.
- Kérlek!
- Én is. Kérlek, ne - nyeltem nagyot, majd a kezemben lévő fekete anyagot a szemem köré kötöttem, és hátat fordítva szlalomozni kezdtem a vendégek között. Hallottam, ahogyan a nevemet kiáltva próbál átjutni a tömegen, de többen megállították őt, hiszen ő sikeresebb volt az emberek között, mint én.
A sálamat a nyakam köré tekertem és a fogashoz érve rögtön felkaptam a kabátomat, majd egy utolsót hátrapillantva az egymást köszöntgető tömegre kisétáltam az étteremből, ahol útjára engedtem azokat a könnyeket, amelyeket hősiesen tartogattam.
Mi történik akkor, amikor az ember leveszi az álarcát? Összetörik. Mi történik, ha felvesz egy másikat? Összeszedi magát. És mi történik, ha odakint az éjszakában leveszi ezt? Megkönnyebbül.
Kezemben tartva a szemfedőt elmosolyodtam azon, hogy milyen bolond is voltam, majd meglibbentve a szélnek adtam, aki talán távoli tájakra vitte őt el egy keringőre. Én fájón álltam még ott, és vissza kellett néznem. Óvatosan megfordulva, tekintetünk találkozott. Az ablakban állt, kezében a maszkom, szemében az álmom, kezemben a sorsom.
Megtörölve a szememet elmosolyodtam, és búcsút intettem neki. Végre megtettem azt, amit eddig nem sikerült. Pontot tettem az ügy végére.
És milyen vicces, amikor rájössz, hogy a halál vár rád a kerítésen túl a zord, téli hóviharban egy baklövésed miatt. Amikor ő is beül melléd a kocsiba, felmutatja a csókotokról készült emlékedet, és megkínál a mámoros vörös borral, majd szemrehányóan megkérdezi: Megérte?
Meg...
***
És a másik történet:
2013-ban született ez a kis eszement történet: Szilveszteri csók
Kedves naplóm!
Kedves naplóm!
Kizötyögtem az ajtón vonszolva magam után két barátom társaságából Annie-t.
Még éjfél sem volt, de Miss Bociszeműhercegkisasszony, aki amint kiszabadult az aranytoronyból, már beállt, mint Szenteste a karácsonyfa a sarokban. Dülöngélt jobbra-balra, szúrós és erős „illata” volt. A szagokból ítélve lecsúszott pár pohárka gin, egy kis vodka, na meg whisky egy kicsit bővebb mennyiségben.
A vicces az volt az egészben, hogy Annie vezetett és úgy volt, hogy én leszek az, aki leissza magát a sárgaföldig, hogy rókázhasson az óévben egy utolsót. Miért sejtettem, hogy mégsem így lesz? Még szerencse, hogy csak egy kevéske pezsgőt ittam.
Két kisebb megállóval egy fél óra alatt eljutottunk Annie kocsijához.
Piros kis mini Cooper. Már megsajnáltam az autót következő Annie és a róka jelenetek miatt.
A fiúk segítettek befektetni őt a hátsó ülésre.
- Köszönöm – csuktam be az ajtót, s feléjük fordultam. – Ne haragudj, hogy ilyen hamar elmegyünk, de kicsit kezdtem soknak tartani, hogy levette a felsőjét és a fejére kötve azt kiabálta, hogy ő egy elf, miközben melltartóban szaladgált.
- Pedig jó volt a műsor – nevette el magát Tom, akit vigyorogva gyomorszájon vágtam.
- Nem vicces. Majdnem belepisilt Lil italába. Ez nem normális.
- Megérdemelte volna – nevettek mind a ketten.
- Az egy dolog – mosolyodtam el.
- Nem jössz vissza koccintani? – kérdezte Jack fél mosollyal, amit úgy imádtam.
- Nem hiszem… Már úgyis van bennem is. Elég necces már így hazavezetni. Majd bepótoljuk – ajánlottam fel.
- Rendben van, bár sajnálom, hogy nem leszel itt éjfélkor.
Elpirultam. Te jó ég. Erre várok kisiskolás korom óta, erre nem történik meg, mert a legjobb barátnőm átváltozott egy hányó szökőkúttá.
- Miért? – eresztettem meg egy sejtelmes vigyort és a szemeibe néztem.
Tom elvigyorodott s a vállával megbökte Jack karját, majd a sörét meghúzva visszasétált a házba.
- Hogy őszinte legyek, nem lenne olyan ez a buli nélküled…- vakarta meg a tarkóját.
- Ugyan már – nevettem el magam. – Csomón vannak bent, fiúk lányok. Főleg szép lányok.
- Egyikükben sincs meg az, amit keresek… - vont vállat s beállt mellém és megtámaszkodott ő is a kocsin.
Oldalra sandítottam és kicsit összébb húztam magamon a kabátomat.
- Mert mit keresel? – hajtottam kicsit oldalra a fejemet.
- Inkább úgy kérdeztem volna, hogy kit – nevette el magát halkan.
- Hát jó… Mert kit keresel? – fordultam felé és próbáltam kifürkészni azt a kis sunyi, szemtelenül kék szemét.
Felém fordult.
- Köszönöm – csuktam be az ajtót, s feléjük fordultam. – Ne haragudj, hogy ilyen hamar elmegyünk, de kicsit kezdtem soknak tartani, hogy levette a felsőjét és a fejére kötve azt kiabálta, hogy ő egy elf, miközben melltartóban szaladgált.
- Pedig jó volt a műsor – nevette el magát Tom, akit vigyorogva gyomorszájon vágtam.
- Nem vicces. Majdnem belepisilt Lil italába. Ez nem normális.
- Megérdemelte volna – nevettek mind a ketten.
- Az egy dolog – mosolyodtam el.
- Nem jössz vissza koccintani? – kérdezte Jack fél mosollyal, amit úgy imádtam.
- Nem hiszem… Már úgyis van bennem is. Elég necces már így hazavezetni. Majd bepótoljuk – ajánlottam fel.
- Rendben van, bár sajnálom, hogy nem leszel itt éjfélkor.
Elpirultam. Te jó ég. Erre várok kisiskolás korom óta, erre nem történik meg, mert a legjobb barátnőm átváltozott egy hányó szökőkúttá.
- Miért? – eresztettem meg egy sejtelmes vigyort és a szemeibe néztem.
Tom elvigyorodott s a vállával megbökte Jack karját, majd a sörét meghúzva visszasétált a házba.
- Hogy őszinte legyek, nem lenne olyan ez a buli nélküled…- vakarta meg a tarkóját.
- Ugyan már – nevettem el magam. – Csomón vannak bent, fiúk lányok. Főleg szép lányok.
- Egyikükben sincs meg az, amit keresek… - vont vállat s beállt mellém és megtámaszkodott ő is a kocsin.
Oldalra sandítottam és kicsit összébb húztam magamon a kabátomat.
- Mert mit keresel? – hajtottam kicsit oldalra a fejemet.
- Inkább úgy kérdeztem volna, hogy kit – nevette el magát halkan.
- Hát jó… Mert kit keresel? – fordultam felé és próbáltam kifürkészni azt a kis sunyi, szemtelenül kék szemét.
Felém fordult.
Utáltam ezt a játékot. Mind a ketten megkukultunk, és csak néztük egymást. Néztük… Néztük…
Kezét felém közelítette.
Te jó Isten! Megfogta a kezemet! – sikítottam magamban, mint egy kisiskolás. – Olyan puha ujjai vannak. Istenem, Istenem, Istenem!
A másik kezével megcirógatta az arcomat s akaratlanul is elfelejtettem levegőt venni.
- Téged – mondta halkan, s a gyomromban cigánykerekeztek… nem is! Átvonult rajta egy komplett dinoszaurusz csorda, akik az üstökössel fociztak.
Közelebb hajolt.
Elmosolyodtam s közelebb húzódtam én is, majd kicsit pipiskedtem, hogy felérjem.
Éreztem az enyhén piás leheletét. Behunytam a szemeimet. Már csak pár centi hiányzott. Kicsit oldalra döntöttem a fejemet s meghallottam az öklendezést. Kinyitottam az egyik szememet, s a következő kép, hogy Jack, lehányta a csizmámat.
Kezét felém közelítette.
Te jó Isten! Megfogta a kezemet! – sikítottam magamban, mint egy kisiskolás. – Olyan puha ujjai vannak. Istenem, Istenem, Istenem!
A másik kezével megcirógatta az arcomat s akaratlanul is elfelejtettem levegőt venni.
- Téged – mondta halkan, s a gyomromban cigánykerekeztek… nem is! Átvonult rajta egy komplett dinoszaurusz csorda, akik az üstökössel fociztak.
Közelebb hajolt.
Elmosolyodtam s közelebb húzódtam én is, majd kicsit pipiskedtem, hogy felérjem.
Éreztem az enyhén piás leheletét. Behunytam a szemeimet. Már csak pár centi hiányzott. Kicsit oldalra döntöttem a fejemet s meghallottam az öklendezést. Kinyitottam az egyik szememet, s a következő kép, hogy Jack, lehányta a csizmámat.
Igen, így vált egy álom, rémálommá.
- Fúj… - grimaszoltam egyet és nagyot nyeltem. – Fúj, fúj főejj! – toporzékoltam, bár kínos volt.
- Ne haragudj Cat! – állt fel. – Nem akartam….
- Fúj! – nyögtem, majd megborzongva beültem a volán mögé. – Fúj! – dugtam be a kulcsot, s rátapostam a gázra. – FÚJ!
El sem hiszem. Lehányta a cipőmet. Meg akart csókolni és kiadta magát. Azért ennyire elviselhetetlen nem lehetek!
- Fúj… - grimaszoltam egyet és nagyot nyeltem. – Fúj, fúj főejj! – toporzékoltam, bár kínos volt.
- Ne haragudj Cat! – állt fel. – Nem akartam….
- Fúj! – nyögtem, majd megborzongva beültem a volán mögé. – Fúj! – dugtam be a kulcsot, s rátapostam a gázra. – FÚJ!
El sem hiszem. Lehányta a cipőmet. Meg akart csókolni és kiadta magát. Azért ennyire elviselhetetlen nem lehetek!
Míg én az apró összetört lelkivilágom darabkáit ápoltam el is felejtettem felkapcsolni a lámpákat. Felgyújtottam s hirtelen rátapostam a fékre. A kocsi csikorogva megállt és én szakadozva vettem a levegőt.
Az úttesten, pár centire előttem egy fekete ruhás fickó állt teljesen lefagyva. Az arcát egy sál takarta a szemeit meg egy kalap.
Lehánytak… Majdnem elütöttem egy embert, mindez egy fél órán belül történt.
Nem bírtam megmozdulni. Csak markoltam a kormányt és próbáltam összeszedni magamat.
Az idegen hamarabb felocsúdott s közelebb lépett. Elővett valami zsebkendő félét és egy tollat s írni kezdett.
-Te jó ég! Mi van, ha egy rendőr? Le fog tartóztatni. Te Atyaúristen – krákogtam a kocsiban.
Összeszorítottam a szemeimet és vártam, hogy mikor kopogtat az ablakon, de nem történt semmi ilyen.
Kikukucskáltam, de az alak eltűnt. A zsebkendő a szélvédőn pihent. Óvatosan kinyitottam az ajtót s magamhoz vettem a zsepit.
„Hívj fel!” Felirat és egy telefonszám szerepelt rajta.
Körbenéztem. Ez egy rossz vicc volt, de zsebre vágtam a kendőt és elbizonytalanodva óvatosan újra elindultam.
Szerencsére nem ütöttem el senkit, nem ugrott elém senki, Annie is csak egyszer hányt. Viszonylag az óév kezdett kicsivel jobb fordulatot venni.
Amikor befordultam Annie-k utcájába lelassítottam, s lekapcsoltam a reflektorokat. Leállítottam a járművet s kinyitottam a kesztyűtartót.
Annie mindig kikötötte, hogy az ott található telefonban csak a bátyjának a telefonszáma van benne és ilyesféle patt helyzetekkor kizárólag csak őt riaszthatom.
Miután sikerült feloldanom a telefonzárat, beléptem a névjegyzékbe, ahol tényleg csak az az egy szám szerepelt. Rányomtam a hívás gombra és kicsit zavarba jöttem.
Régebben sokat beszéltem a testvérével, sőt oda vissza voltam, de utána barátnője lett és bennem mintha összetört volna egy világ. Találkozni találkoztunk, jobban mondva összefutottunk néha napján, amikor a húgánál voltunk. Köszönt és néha bejött, hogy megkérdezze a kis „szarost”, hogy mit vegyen fel egy randevúra, de velem nem kommunikált.
Másodéves hallgató volt az egyetemen, az a tipikus ránéz a könyvre és sec perc alatt benyalta annak a tartalmát. Én az ilyeneket UFO-nak hívtam. A baj csak annyi volt, hogy az egyedüli, ami földönkívüli volt rajta, az a szuper aranyos mosolya, a kis gödröcskéi, az apró borostája, amely még markánsabbá tette a vonásait, meg az a hatalmas már-már fekete szempár... Na, jó, ezek nem egyedüli dolgok voltak.
- Igen? – hallatszott az a lágy hang a vonal másik végén.
- Öm… izé… Cat vagyok, a húgod barátnője, ha emlékszel rám… - hebegtem.
- Igen – lepődött meg. - És?
- És… - juj de kínos. – Annie azt mondta, ha baj van, ezzel a telefonnal csak téged tudlak hívni és segítesz…
- Mert baj van? – kérdezte unottan, de volt valami kíváncsi a hangjában.
- Ha az szerinted nem elég, hogy a szüleid otthon vannak, és nem csípik, hogy te vagy a húgod úgy bűzlötök, mint egy harmadnaposan vedelő hajléktalan egy kocsmában, akkor nem – morogtam. – Jaj meg nem tudtam, hogy nálatok elfogadott összeokádni a hátsó ülést.
- Annie berúgott?
- Vág az eszed… - morogtam.
- Hol vagy?
- A házatok előtt… Majdnem – feleltem.
Az emeleten kigyúltak a fények és valaki elhúzta a függönyt. Kinyitotta az ablakot és kikönyökölt rajta.
- Igen? – hallatszott az a lágy hang a vonal másik végén.
- Öm… izé… Cat vagyok, a húgod barátnője, ha emlékszel rám… - hebegtem.
- Igen – lepődött meg. - És?
- És… - juj de kínos. – Annie azt mondta, ha baj van, ezzel a telefonnal csak téged tudlak hívni és segítesz…
- Mert baj van? – kérdezte unottan, de volt valami kíváncsi a hangjában.
- Ha az szerinted nem elég, hogy a szüleid otthon vannak, és nem csípik, hogy te vagy a húgod úgy bűzlötök, mint egy harmadnaposan vedelő hajléktalan egy kocsmában, akkor nem – morogtam. – Jaj meg nem tudtam, hogy nálatok elfogadott összeokádni a hátsó ülést.
- Annie berúgott?
- Vág az eszed… - morogtam.
- Hol vagy?
- A házatok előtt… Majdnem – feleltem.
Az emeleten kigyúltak a fények és valaki elhúzta a függönyt. Kinyitotta az ablakot és kikönyökölt rajta.
Kikötöttem a biztonsági övemet, lesimítottam a hajamat, majd kiszálltam.
- Nem segítesz? – kérdeztem a telefonban és neki dőltem az autónak.
- Kellene?
- Igen, kellene. – morogtam s kinyomtam a telefont, majd magam elé mutattam, közölve, hogy jöjjön le. – Most!
- Nem segítesz? – kérdeztem a telefonban és neki dőltem az autónak.
- Kellene?
- Igen, kellene. – morogtam s kinyomtam a telefont, majd magam elé mutattam, közölve, hogy jöjjön le. – Most!
Ellökte magát az ablaktól és bezárta azt. A fények kihunytak. Vagy tíz percet álltam ott, mint a kuka és nem jött. Direkt csinálja ezt?
Megfordultam és a kereket rugdostam s megnéztem az időt. Tíz múlt.
- Bántott a kocsi? – ugrottam egy nagyot. – Nyugalom Cat. Csak én vagyok – nézett rám Marc.
- Mi tartott eddig? – fújtattam.
- Bocs, de fel kellett vennem egy nadrágot… meg egy felsőt. – nézett magán végig.
- Szégyenlős vagy? – grimaszoltam.
- Nem, de féltem, hogy megfázok – vigyorodott el. – Nem akartam, hogy utána lelkiismeret furdalásod legyen.
- Hidd el, nem sírtam volna tele a párnámat miattad–feleltem a karomat a mellkasom előtt összefonva, majd fejben hozzátettem: már nem.
- Kicsit feszültnek tűnsz - jegyezte meg. – Lehet, le kellene lazulnod kicsit.
- Én teljesen laza vagyok - háborodtam fel.
- Persze - nevette el magát. - Pont annyira, mint nagymamák kötött pulcsijai. Régebben kicsit más voltál.
- Lehetne, hogy ne az én „lazaságomat” firtassuk, hanem bevigyük a húgodat? – ráztam meg a fejemet kicsit felháborodottan, mire vállat vont.
- Úgyis ő fogja kitakarítani… Szerintem elég büntetés lesz neki.
- Ó a híres testvéri szeretet… - nevettem el magam.
- Mert neked nincs? – kérdezte kicsit hitetlenül, mire kicsit ledermedtem.
- Négy éves koromig volt… - jegyeztem meg kicsit hűvösen.
- Volt? Részv…
- Nem… Nem halt meg… Adoptáltak – vallottam be erősen összpontosítva a házra kicsit halkabbra véve a hangerőt.
- Ó… - szökött ki a száján és láttam, hogyan emelkedik meg kicsit a földtől, előre hátra hintázva. – Annie nem is mondta… És te sem…
- Nem szeretek vele dicsekedni – mosolyogtam rá. – Bevihetjük a húgodat?
Megfordultam és a kereket rugdostam s megnéztem az időt. Tíz múlt.
- Bántott a kocsi? – ugrottam egy nagyot. – Nyugalom Cat. Csak én vagyok – nézett rám Marc.
- Mi tartott eddig? – fújtattam.
- Bocs, de fel kellett vennem egy nadrágot… meg egy felsőt. – nézett magán végig.
- Szégyenlős vagy? – grimaszoltam.
- Nem, de féltem, hogy megfázok – vigyorodott el. – Nem akartam, hogy utána lelkiismeret furdalásod legyen.
- Hidd el, nem sírtam volna tele a párnámat miattad–feleltem a karomat a mellkasom előtt összefonva, majd fejben hozzátettem: már nem.
- Kicsit feszültnek tűnsz - jegyezte meg. – Lehet, le kellene lazulnod kicsit.
- Én teljesen laza vagyok - háborodtam fel.
- Persze - nevette el magát. - Pont annyira, mint nagymamák kötött pulcsijai. Régebben kicsit más voltál.
- Lehetne, hogy ne az én „lazaságomat” firtassuk, hanem bevigyük a húgodat? – ráztam meg a fejemet kicsit felháborodottan, mire vállat vont.
- Úgyis ő fogja kitakarítani… Szerintem elég büntetés lesz neki.
- Ó a híres testvéri szeretet… - nevettem el magam.
- Mert neked nincs? – kérdezte kicsit hitetlenül, mire kicsit ledermedtem.
- Négy éves koromig volt… - jegyeztem meg kicsit hűvösen.
- Volt? Részv…
- Nem… Nem halt meg… Adoptáltak – vallottam be erősen összpontosítva a házra kicsit halkabbra véve a hangerőt.
- Ó… - szökött ki a száján és láttam, hogyan emelkedik meg kicsit a földtől, előre hátra hintázva. – Annie nem is mondta… És te sem…
- Nem szeretek vele dicsekedni – mosolyogtam rá. – Bevihetjük a húgodat?
Bólintott egyet és kinyitotta az ajtót. Mind a kettőnk orrát megcsapta az odabent terjengő bűz. Megkért, hogy menjek a másik oldalra és toljam meg kicsit.
Ő a lábát húzta, én meg kiszabadítottam a stabil oldalfekvőből és sikeresen ki tudtuk venni.
Először talpra rántotta és megütögette az arcát. A karját átvetett a vállán és ölbe kapva elindult. Megkért, hogy menjek én is, hiszen valakinek nyitogatni kellett az ajtókat.
Egyszer azt hittem lebukunk, ugyanis a szülei éppen akkor jöttek meg, amikor mi pont felértünk az emeletre.
Annie-t betette a szobájába és gondosan befújta parfümmel, amitől elnevettem magam. A férfiak és a praktikus megoldásai.
Miután kellően tavaszi rét illatot varázsolt és kifújta a húga kedvenc, iszonyat drága karácsonyi parfümének a felét, a hátsó ajtóhoz kísért.
- Köszönöm, hogy segítettél – mondtam, amikor megálltam a verandán.
- Ezt szerintem nekem kellett volna mondanom – vakarta meg a tarkóját és láttam, hogyan feszül meg az izom a felkarján. – És most hova?
- Hazamegyek. Hosszú volt az éjszaka.
- Viccelsz? Még tizenegy sincs – nevette el magát.
- Ó, na igen … - sóhajtottam fel – Hát akkor előre is boldog új évet Marc. – mosolyodtam el és elindultam, de megfogta a karomat.
- Az a minimum, hogy hazaviszlek. Nincs apelláta – jelentette ki és már a kezébe vette a kocsi kulcsot.
- Köszönöm, hogy segítettél – mondtam, amikor megálltam a verandán.
- Ezt szerintem nekem kellett volna mondanom – vakarta meg a tarkóját és láttam, hogyan feszül meg az izom a felkarján. – És most hova?
- Hazamegyek. Hosszú volt az éjszaka.
- Viccelsz? Még tizenegy sincs – nevette el magát.
- Ó, na igen … - sóhajtottam fel – Hát akkor előre is boldog új évet Marc. – mosolyodtam el és elindultam, de megfogta a karomat.
- Az a minimum, hogy hazaviszlek. Nincs apelláta – jelentette ki és már a kezébe vette a kocsi kulcsot.
A fekete Toyotához vezetett. Kinyitotta előttem az ajtaját és beültem.
Beült a volánhoz, elfordította a kulcsot és lazán kitolatott, majd elindultunk. Ahhoz képest, hogy nem mondtam merre lakok, tudta. Gondoltam, biztos párszor elhozta Annie-t.
- Na és mi volt olyan hosszú az éjszakában?
- A húgod be van állva és el kellett jönni arról a buliról, ahol ott volt az, akiért oly rég óta oda vissza vagyok. Illetve majdnem elütöttem egy manust – hadartam kicsit felháborodva.
- Vagyis rossz lett a Szilvesztered? – nézett rám, amikor leállt egy étterem előtt
- Mondhatjuk. Hol vagyunk? – néztem ki az ablakon homlokráncolva.
- Úgy gondoltam, megvacsorázunk, és viszonylag jóvá varázsolom a Szilvesztered. Miért volt olyan nagy szám az a srác? Meg akartad kapni a szilveszteri csókot? – mosolyodott el.
- Szerettem volna… - pirultam el, mire közelebb hajolt. – Te most mit akarsz? – szaladt magasra a szemöldököm és még vörösebb lettem, mint az előbb és a szemem cikázott a szemei és az ajka között, miközben a szám is kiszáradt.
- Na és mi volt olyan hosszú az éjszakában?
- A húgod be van állva és el kellett jönni arról a buliról, ahol ott volt az, akiért oly rég óta oda vissza vagyok. Illetve majdnem elütöttem egy manust – hadartam kicsit felháborodva.
- Vagyis rossz lett a Szilvesztered? – nézett rám, amikor leállt egy étterem előtt
- Mondhatjuk. Hol vagyunk? – néztem ki az ablakon homlokráncolva.
- Úgy gondoltam, megvacsorázunk, és viszonylag jóvá varázsolom a Szilvesztered. Miért volt olyan nagy szám az a srác? Meg akartad kapni a szilveszteri csókot? – mosolyodott el.
- Szerettem volna… - pirultam el, mire közelebb hajolt. – Te most mit akarsz? – szaladt magasra a szemöldököm és még vörösebb lettem, mint az előbb és a szemem cikázott a szemei és az ajka között, miközben a szám is kiszáradt.
Te jó ég! A hasamban feltámadtak a pillangók, de nem értettem, hogy miért. Soha a büdös életben nem beszéltem vele összefüggően csak most. A két szép szemével nem vehetett le a lábamról. Milyen lánynak gondolt volna? De apám… Ilyen lehetőség sem adatott mindennap, erre lazán felpöccintette a zárat és elvigyorodott.
- Automatikusan lezár, ha elindul az autó és így lehet kinyitni.
- Áh…Értem… - hebegtem és megrázva a fejemet kiszálltam. – További szép estét.
- Szép hajnalt – eresztett meg felém egy gödröcskés mosolyt és elhúzott.
Csak álltam ott, mint Pinokkió anyák napján aztán kicsit csalódottan megvártam, míg mellém sétál.
- Automatikusan lezár, ha elindul az autó és így lehet kinyitni.
- Áh…Értem… - hebegtem és megrázva a fejemet kiszálltam. – További szép estét.
- Szép hajnalt – eresztett meg felém egy gödröcskés mosolyt és elhúzott.
Csak álltam ott, mint Pinokkió anyák napján aztán kicsit csalódottan megvártam, míg mellém sétál.
Mindenki szépen kicsípve, elegánsan. A légkör kellemes volt. A falak bézs színben pompáztak, a mennyezet pedig aranyozott freskókkal volt díszítve.
A pincérek gazdagabbnak tűntek tőlem és sütött a szemükből a lenézés, ahogy megmondtam a nevemet és az asztalhoz kísértek. Kellemetlenül éreztem magam a turkálós kisruhám miatt.
Ahogy leültem a pincér meggyújtotta a gyertyát és átnyújtotta az étlapot.
- Nem vagyok éhes…
- Eszel valamit és kész… Akkor majd én választok neked – vigyorodott el és már rendelt is.
- Nem vagyok éhes…
- Eszel valamit és kész… Akkor majd én választok neked – vigyorodott el és már rendelt is.
Figyeltem, hogy milyen lazasággal rendezi a dolgokat. Imádtam a hangját és újra feltámadt bennem az az érzés, hogy hiányzik, habár soha sem volt az enyém.
Sokszor csak bámultam a szemeit, amikor találkoztunk. Volt benne valami különös fény. Olyan, mint az a lámpa, amely vonzotta a szúnyogot… Körülbelül olyan hatással volt rám. Mindig agyonütött a tudat, amikor észrevettem, hogy engem nézett.
Most is megfigyeltem minden apró rezzenését. Semmi sem maradt ki. Rég volt már, hogy szemtől szemben ültem vele. Talán egy éve és most megint.
Elkezdtünk beszélgetni, amikor lelépett a pincér és ismét felszabadultan ment minden.
- És komolyan rávágtad a kezére a zongorának azt a micsodáját? – nevetett fel.
- Igen, ne fogdosson egy vén ürge… – háborodtam fel vigyorogva.
- Nem semmi lány vagy te – vigyorgott. – Ezt az estét meg kellene ismételnünk valamikor… - mosolyodott el féloldalasan és elgondolkodva a szemeibe néztem, majd bizalmasan előre dőltem.
- Nincs barátnőd?
- Jelenleg nincs – hajolt ő is előrébb és felöltötte a pléhpofát.
- Fel akarsz szedni? – emelintettem meg az egyik szemöldökömet.
- Mondhatjuk így is… - esett gondolkodóba, mire az ujjamat belemártottam a vázába és lefröcsköltem.
- Nem egy elvesztett pénz vagyok az úttesten, hogy csak úgy felveszel, és hopp boldog leszel – dőltem hátra és elvigyorodtam. – Próbálj meggyőzni.
- Szóval nehéz dió vagy…
- Nem vagyok csonthéjas… A szívem viszont lehet az… - vontam vállat vigyorogva.
- Rendben van Cat… Megpróbálok diótörő lenni, csak hogy a szójátéknál maradjak…
- Nem gondolod, hogy kicsit elkéstél vele? – néztem a szemeibe és libabőrös lettem.
- Sosincs késő javítani a hibánkon… Ezt még te mondtad, emlékszel? – könyökölt az asztalra és komolyan pillantott rám.
- Tévedtem, ezen már nem lehet javítani. Amúgy erre mikor jöttél rá?
- Amikor nem kerestél…
Felnevettem és a táskámba bedobáltam az asztalon heverő cuccaimat.
- Mindjárt kiderül, hogy az én hibám volt, kösz ebből nem kérek.
- Hova mész? – állt fel és mellém sétált, amikor kapkodva felálltam és a kabátomért nyúltam, amit kikapott a kezemből és rám segítette.
- Oda, ahol te nem vagy – néztem dacosan a szemeibe és kirohantam.
- És komolyan rávágtad a kezére a zongorának azt a micsodáját? – nevetett fel.
- Igen, ne fogdosson egy vén ürge… – háborodtam fel vigyorogva.
- Nem semmi lány vagy te – vigyorgott. – Ezt az estét meg kellene ismételnünk valamikor… - mosolyodott el féloldalasan és elgondolkodva a szemeibe néztem, majd bizalmasan előre dőltem.
- Nincs barátnőd?
- Jelenleg nincs – hajolt ő is előrébb és felöltötte a pléhpofát.
- Fel akarsz szedni? – emelintettem meg az egyik szemöldökömet.
- Mondhatjuk így is… - esett gondolkodóba, mire az ujjamat belemártottam a vázába és lefröcsköltem.
- Nem egy elvesztett pénz vagyok az úttesten, hogy csak úgy felveszel, és hopp boldog leszel – dőltem hátra és elvigyorodtam. – Próbálj meggyőzni.
- Szóval nehéz dió vagy…
- Nem vagyok csonthéjas… A szívem viszont lehet az… - vontam vállat vigyorogva.
- Rendben van Cat… Megpróbálok diótörő lenni, csak hogy a szójátéknál maradjak…
- Nem gondolod, hogy kicsit elkéstél vele? – néztem a szemeibe és libabőrös lettem.
- Sosincs késő javítani a hibánkon… Ezt még te mondtad, emlékszel? – könyökölt az asztalra és komolyan pillantott rám.
- Tévedtem, ezen már nem lehet javítani. Amúgy erre mikor jöttél rá?
- Amikor nem kerestél…
Felnevettem és a táskámba bedobáltam az asztalon heverő cuccaimat.
- Mindjárt kiderül, hogy az én hibám volt, kösz ebből nem kérek.
- Hova mész? – állt fel és mellém sétált, amikor kapkodva felálltam és a kabátomért nyúltam, amit kikapott a kezemből és rám segítette.
- Oda, ahol te nem vagy – néztem dacosan a szemeibe és kirohantam.
Fél tizenkettő volt, és míg mindenki más várta az óév végét én bánatosan ballagtam a járdán és még az eső is esni kezdett, habár hónak kellett volna.
A zsebembe dugtam a kezeimet és a kezembe akadt a telefonszám, majd csörögni kezdett a telefonom.
A két szám egyezett.
Te jó ég… Vegyem fel vagy ne?
Felvettem.
- Igen? – szóltam bele.
- Cat, majdnem elütöttél, de ez a karambol már régóta megtörtént…
- Ki beszél? – ráncoltam a homlokomat és átsétáltam a parkba.
- Ne azzal foglalkozz, inkább csak menj tovább egyenesen. Már rég óta el akartam mondani és kerestem a megfelelő alkalmat, de tudtam, hogy úgysem adnál rá lehetőséget, mert elkúrtam. – semmit sem értettem aztán oldalt egy ösvényen égők ezrei villantak fel egyszerre és egy szót formáltak: erre. – Elterveztem az estét, mondjuk a karambolt nem. Te mindig is más voltál és ezt nem tudtam feldolgozni. Azt hittem, úgy nem lehetek boldog, hogy nem tudom, mi hiányzik belőled, de rájöttem nekem éppen ez a titokzatosság kell.
- Marc te vagy? – hebegtem és követtem a fényeket és megpillantottam őt a filagoria alatt, ahogy engem néz. Leálltam.
- Soha sem voltam elég bátor, hogy kimondjam az érzéseimet, és hogy elszakadjak a hamis ábrándképtől, amit kergettem. De úgy látom felcserélődtek a szerepek… - lépdelt felém és az ajkamba haraptam. – Miért nem vallod be, hogy te is érzed azt, amit én?
- Nem érzek érted mást, mint sajnálatot, gyűlöletet és hányingert…
- Hát persze – mosolyodott el.
- Ne kérdőjelezz meg Marc.
- Nem állt szándékomban. De miért nem mondod ki? Felemészt, ha magadban tartod.
- Mert mit mondjak ki Marc? Hogy sírtam, amikor lekoptattál, és hogy barátnőd lett? Igen, volt ilyen, de nem érdekelt senkit. Ugyanolyan voltál, mint a mesékben a herceg, aki elvakultan a gonoszt választja, figyelembe sem véve a másikat, hogy titkon reméltem, hogy felfigyelsz rám és talán talán belém esel, ahogyan én tettem?
- Igen? – szóltam bele.
- Cat, majdnem elütöttél, de ez a karambol már régóta megtörtént…
- Ki beszél? – ráncoltam a homlokomat és átsétáltam a parkba.
- Ne azzal foglalkozz, inkább csak menj tovább egyenesen. Már rég óta el akartam mondani és kerestem a megfelelő alkalmat, de tudtam, hogy úgysem adnál rá lehetőséget, mert elkúrtam. – semmit sem értettem aztán oldalt egy ösvényen égők ezrei villantak fel egyszerre és egy szót formáltak: erre. – Elterveztem az estét, mondjuk a karambolt nem. Te mindig is más voltál és ezt nem tudtam feldolgozni. Azt hittem, úgy nem lehetek boldog, hogy nem tudom, mi hiányzik belőled, de rájöttem nekem éppen ez a titokzatosság kell.
- Marc te vagy? – hebegtem és követtem a fényeket és megpillantottam őt a filagoria alatt, ahogy engem néz. Leálltam.
- Soha sem voltam elég bátor, hogy kimondjam az érzéseimet, és hogy elszakadjak a hamis ábrándképtől, amit kergettem. De úgy látom felcserélődtek a szerepek… - lépdelt felém és az ajkamba haraptam. – Miért nem vallod be, hogy te is érzed azt, amit én?
- Nem érzek érted mást, mint sajnálatot, gyűlöletet és hányingert…
- Hát persze – mosolyodott el.
- Ne kérdőjelezz meg Marc.
- Nem állt szándékomban. De miért nem mondod ki? Felemészt, ha magadban tartod.
- Mert mit mondjak ki Marc? Hogy sírtam, amikor lekoptattál, és hogy barátnőd lett? Igen, volt ilyen, de nem érdekelt senkit. Ugyanolyan voltál, mint a mesékben a herceg, aki elvakultan a gonoszt választja, figyelembe sem véve a másikat, hogy titkon reméltem, hogy felfigyelsz rám és talán talán belém esel, ahogyan én tettem?
És képes volt vigyorogni.
Horkantottam egyet, felpofoztam és elindultam ám megfogta a kezemet. Gyengéden visszahúzott és a szemeimbe nézett.
- Megtörtént… - mondta nemes egyszerűséggel.
Az ujjával egy apró vonalat húzott az arcomon és az államat megemelte. Éreztem, hogy a szemeimbe könnyek szöktek. Hogy az örömtől vagy a bánattól? Nem tudtam megmondani.
Lassan még közelebb hajolt és éreztem, ahogy ajkunk összeforrt s megszólalt a harang búcsúzóul éjfélt ütve az óév számára reményt adva egy új kezdetnek és szebb napoknak…
Boldog új évet kedveseim! :)
Az ujjával egy apró vonalat húzott az arcomon és az államat megemelte. Éreztem, hogy a szemeimbe könnyek szöktek. Hogy az örömtől vagy a bánattól? Nem tudtam megmondani.
Lassan még közelebb hajolt és éreztem, ahogy ajkunk összeforrt s megszólalt a harang búcsúzóul éjfélt ütve az óév számára reményt adva egy új kezdetnek és szebb napoknak…
Boldog új évet kedveseim! :)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)