Lelkek száma

2015. február 2., hétfő

Ádám keresi Évát - Nyolcadik fejezet

Roxanne



- Te most szórakozol velem - kiáltott Rose a vonal túlsó végén, amelytől össze kellett szorítanom a szemeimet és eltartani a kagylót.
- Teljesen komoly - szóltam bele, miután rendesen hallottam.
- És igent mondtál?
- Nem mondtam semmit úgy igazán, csak annyit, hogy pf, izé, nem, holnap. Az igen nem hangzott el - dörzsöltem a homlokomat zavartan, majd egy nagy sóhaj kíséretében hátra dőltem az ágyon.
Amikor hazaértem az volt az első, hogy felrobogtam a szobámba és előhalászva a telefonomat riasztottam Rose-t. Annyi minden kavargott a fejemben, hogy valakivel muszáj volt megbeszélnem mindent. Teljesen abszurd az egész helyzet!
- Roxanne, te olyan egy idióta vagy! - Zsörtölődött tovább a barátnőm.
- Tudom, de attól nem lesz jobb, hogyha ezt a fejemhez vágod. Olyan hirtelen történt, és így talán tudni fogom, hogy miért ilyen fura.
- Vak, Rox. Azért ilyen fura - mondta és elképzeltem, ahogyan a szemeit forgatja a kijelentés miatt.
- Attól, hogy valaki vak, nem lesz bunkó paraszt. Noah sem mindig egy elkényeztetett ficsúr.
- Na, na, na! Stop! Álljunk meg! Noah? Noah, hogy jön szóba? És honnan tudod, hogy nem mindig olyan? - hallottam az ágy recsegését, ahogyan egy hirtelen mozdulatot tett.
Én az ajkamba harapva a fejemre húztam a párnámat és legszívesebben felpofoztam volna magam a nagy szám miatt.
- Hát, az úgy volt...
- Roxanne!
- Jól van! - nyögtem, aztán előadtam neki az egész délutánt a táncunktól kezdve a nagyapján át a meghívásig.
- És normális volt? - hüledezett.
- Ideadta a felsőjét is - mondtam, miközben megtapogattam az ölemben a ruhadarabot. - A nagyapja is nagyon aranyos. Noah, mintha két külön személy lenne. Alig hittem el, ahogyan vele bánt. Törődő, gondoskodó és figyelmes is tud lenni, de komolyan! Ja, és képzeld, még főzött is! Vagyis főztünk... Agyrém.
- Az. És most mi lesz, te nő? - kérdezte aggodalmasan.
- Mi lenne? - hunyorogtam a plafonra és felkönyököltem.
- Ian vagy Noah?
- Úristen! - Nevettem el magam. - Egyikük sem. Én csak ki akarom deríteni, hogy miért ilyenek. Plusz amúgy is, nincs kedvem Amanda műkörmeinek áldozatává válni.
- Akkor marad Ian - jelentette ki Rose és én is a szemeimet forgattam.
- Én csak...
- Roxanne, tudjuk mind a ketten, hogy elkerülhetetlen.
- Azért próbálkozni szabad - vontam vállat.
- Ideje lenne tovább lépned.
- Oké, Rose, ez már más téma - motyogtam magam elé. - És hirtelen a fejem is megfájdult, szóval lerakom, ha nem gond.
- Roxanne...
- Majd holnap beszélünk, Rose - vigyorogtam, ahogyan ismételgeti a nevemet. - Szia!
- Le ne merd ra... - azzal megszakadt a vonal, és mielőtt újra megszólalt volna a telefonom, kikapcsoltam és eldőltem az ágyon.
A kezeimet a fejem alatt összekulcsoltam és bambán bámultam a mennyezetet.
Itt volt Noah, aki eddig felém sem nézett, de amint felbukkant Ian, rögtön én lettem a téma és nem értettem az ok-okozati összefüggést, meg ezt a hirtelen nagy érdeklődést. Csak Amanda keze lehett a dologban, mert máshogy ennek az egésznek nincs értelme. Sőt, tuti. Valami hülyeségre készül és nekem készen kell állnom, minden pillanatban. Lehet, hogy paranoiás vagyok, de el sem hiszem, hogy kezdtem bedőlni neki. Én kis naiv pára. Mindig megszívtam a pasikkal, miért ne lett volna most is máshogy? De legalább Noah-t letisztáztam magamban.
Aztán itt volt Ian, akiről semmit sem tudok. Sem azt, hogy honnan jött és hová tart, sem azt, hogy ki is ő valójában és miért sodorta őt elém az ég? Azt vallom, hogy nincsenek véletlenek, csak jól irányzott célok, amelyekre később jövünk rá. Teljesen abszurd, nem? Úgy kellene élnünk, hogy tudjuk mi miért van és nekünk kellene kijelölni a céljainkat és azokat elérni, de ha jobban belegondolunk ez így van? Persze, vannak saját céljaink, de aztán vagy közben az ég valahogy közbe szól és mindig elénk állít valamilyen helyzetet, vagy egy személyt, akiről nekünk kell eldöntenünk, hogy ő akadály vagy lehetőség, és oly könnyen megfeledkezünk erről és elrontjuk az egészet. Volt már olyan, hogy rosszul mértem fel a lehetőségeimet és elszúrtam az egészet. Ezt Rose pedig előszeretettel hányja a szememre azzal a mondattal, hogy jobb lenne tovább lépnem.Teljesen igaza van, de ha valakinek meghal a szerelme, azt azért valljuk be elég nehéz.
Kihúztam az éjjeli szekrényem felső fiókját és kivettem a lefordított képkeretet. A fejem fölé emeltem, az ujjaimmal végig simítottam az üvegen és elmosolyodtam.
Ez volt az egyetlen közös képünk, amelyet két éve készítettünk a halála előtt pár nappal, mintha érezte volna, hogy ez lesz az utolsó. Nem voltunk együtt, nem jártunk, sajnos, pedig már mindenki tudta, hogy itt több van, mint puszta barátság, de én nem mertem a nyakába borulni, mint egy hősszerelmes, és ő sem térdelt le elém, mint a filmekben, hogy legyek a barátnője. Lopva pillantgattunk egymásra, egy-egy keserédes mosoly kíséretében. Aztán végre megbeszéltünk egy randit, erre nem elütötte őt egy autó? Talán két és fél órán keresztül vártam rá, számtalanszor hívtam és írtam neki SMS-t, aztán elindultam hozzájuk, hogy a képébe vágjam, hogy nyomja fel magának a telefonját és a randevúját. A testvére nyitott ajtót, akinek a szemei vörös színben úsztak, mintha csak szívott volna valamit, de aztán megláttam a könnyeket, amelyek ott úszkáltak a szemében, mintha mi sem lenne természetesebb. Rögtön megkérdeztem, hogy mi történt, és éreztem, hogy valami vele. Meg kellett kapaszkodnom, amikor elmondta. Üveges tekintettel meredtem előre remegő ajkakkal, míg ő magához húzva megölelt. Csak a temetésre vettem fel a feketét, mert mégis mi okom lett volna hordani? A kutyát nem érdekelte, hogy mit éreztem iránta, vagy az, hogy mit érzek még mindig.
Talán ezért nem akarok tudomást venni Ianről. Nem akarom megcsalni az emlékét, talán ez az egyetlen oka, hiszen teljesen megijeszt az, amit érzek akkor, amikor felbukkan. Hirtelen tör fel, elönt a forróság és megborzongok. Már csak a kisugárzásától is. Olyan, mint egy radioaktív hulladék! Ilyen szépet sem gyakran mondok és kínomban felnevettem.
A gondolatmenetemet egy halk kopogás törte meg az ajtón.
- Bújj be - ültem fel nyújtózva egyet.
- Szia, kicsim - jött be anya egy tálcával. - Nem jöttél le enni, ezért gondoltam felhozom - mosolygott rám.
- Te megengeded, hogy idefent egyek? Nem vagy semmi - hüledeztem. - Biztos jól vagy?
- Persze, kincsem - nevette el magát, de az üveges tekintete olyan volt, mintha egy droid tolakodott volna be a szobámba.
- A kicsik? - kérdeztem, ahogyan elvettem tőle a tálcát és az íróasztalhoz szállítottam.
- Milyen kicsik? - szúrós szemekkel tekintettem hátra, mire elnevette magát. - Lent vannak, jól vannak, ne aggódj.
- Értük nem aggódok, de te olyan fura vagy - léptem elé, és kézfejemet a homlokára tettem, de elütötte a kezemet. - Anya! Maradj veszteg! Csak kíváncsi vagyok, hogy nem vagy-e lázas - fogtam le a kezeit és gyorsan a homlokára fektettem a tenyeremet. - Ez tűzforró - suttogtam.
- Ne butáskodj, Roxanne. Nincs semmi bajom.
- Anya, ne viccelj! Nem vagy jól.
- Egy taknyos ne mondja meg nekem, hogy hogyan kell éreznem magam - váltott át terminátorba, amitől megijedtem. - Semmit sem tudsz és ne avatkozz bele a dolgaimba, te csak egy kis csitri vagy, aki összevissza hazudozik az anyjának.
- Mi? Miről beszélsz? - emeltem meg a szemöldökömet, mire pofon vágott.
Hitetlenkedve az arcomhoz kaptam, a szemeim könnybe lábadtak. Soha sem ütött meg.
- Jöjj rá magad, ha már titkolni olyan jól tudod - mért végig mérgesen és kiviharzott a szobából.
Észbe kapva utána siettem és láttam, ahogyan az öcsém Lanaval a karjaiban felém lépdel.
- Anya nem önmaga - húzta fel a szemöldökét és átadta a húgunkat, aki a hajammal kezdett el szórakozni. - Olyan, mintha elfelejtette volna bevenni a Sanaxot.
- Scott - mordultam rá! - Anya nincs jól... Nem tudom, hogy mi történhetett - ahogyan ezt kimondtam a bejárati ajtó bevágódott és felbőgött az autó motorja. - Mi? - hűltem el és lerohanva a lépcsőn Lanval a karjaim között kiléptünk a verandára és láttuk, ahogyan anya elhúz a kocsinkkal.
Scott szájtátva bámult hol rám, hol pedig a tovatűnő lámpákra.
- Roxanne - szólított meg halkan és leguggoltam hozzá, hogy egy vonalban legyen a fejünk -, ugye visszajön?
- Remélem, öcsi - borzoltam meg a haját. - Csak ki kell fújnia a gőzt - motyogtam. - Reggelre tuti itthon lesz.

*

A kávé illata keltett fel. A kanapén aludtam el valamikor az éjszaka közepén, mert vártam, hogy hazajöjjön anya. Kiropogtattam a gerincemet és felállva, a konyhába siettem.
- Szia kicsim - mosolygott rám anya, mint aki semmit sem tudott volna az estéről.
- Anya, hol voltál éjjel?
- Itthon. Hol lettem volna? - vonta meg a vállát.
- Beültél a kocsiba és elhúztál, totálisan megrémisztve minket. Ja, még Scott is aggódott - háborodtam fel,
- Szerintem túl sok krimit nézel. Nincs több NCIS - nyomta meg az orromat, mintha egy kikapcsológomb lenne. - Srácok! Reggeli! - Kiáltott fel az emeletre és értetlenül bámultam rá.
Olyan hülyén éreztem magam, mert mostanában mást sem csináltam, csak álltam, bámultam, mint borjú az új kapura és töprengtem, hogy én őrültem meg, vagy mindenki más körülöttem?
- Hallod? - Rázta meg a vállamat. - El fogsz késni, ha nem öltözöl fel.
- Oké... Akkor én most felmegyek és rendbe szedem magam - mutattam az emeletre, mire helyeslően bólogatott, majd a kávéfőző felé fordult dúdolva.
Zavartan hátat fordítottam neki és felsétáltam. Scott is furcsállva az egészet, hunyorogva közelítette meg az étkezőt.
Mindig is mondtam, hogy kész agybaj a családom, de soha nem gondoltam volna, hogy ennyire felborulhat a világ rendje.
Mielőtt berontottam volna a szobámba, a folyosón lévő komódon végig simítottam és felvettem azt a képkeretet, amely lefordítva pihent a porban. Lassan, komótos mozdulatokkal simogattam az üveglapot, amelyen keresztül édesapám mosolygott vissza rám. A szemeit és a száját tőle örököltem. Nem értettem, hogy volt képes itt hagyni minket, hiszen a mindenei voltunk. Én csak válaszokat szerettem volna, valamilyen búcsúlevelet, de még azt sem hagyott maga után. Volt, nincs. Nagyot sóhajtva visszahelyeztem a helyére és könnybe lábadt szemekkel magamra zártam a szobám ajtaját, amikor beértem.

*

Rose szíven vette a múlt esti telefonos "összezörrenést". Köszönni is alig akart, de amint meglátta a vörösen izzó szemeimet megkönyörült rajtam. Ő sem értette igazán anya kirohanását, és a reggeli mi sem történt mozzanatot. Mintha teljesen bamba lennék, vagy nem is tudom. Sokszor olyan érzés tört rám, mintha tényleg én lennék, az aki megőrült. Azt sem igazán értettem, hogy miért hozta fel a táncot éjszaka, most meg miért nem ezzel indította a reggelt? Megkönnyebbültebb lettem volna, ha leharapja a fejemet és leszid és elhord a sárga földig, ahogy szokott, de nem hagyott nyugodni a tudat, hogy nem ez történt. Kérem vissza az édesanyámat!
Az órákon sem figyeltem, mintha egy szellem nélküli testet vonszoltam volna magammal. Teljes káosz tombolt a lelkemben és hülyének éreztem magam. A szekrényemben matattam, amikor egy puha, kellemes anyag megcirógatta a kézfejemet. Ez az apró mozzanat visszarántott a földre.
Előhúztam az aranyozott, fehér, hosszú tollat és végig simítottam vele az arcomon. Angyali melegség öntött el és hirtelen megfeledkeztem a gondjaimról. Elmosolyodva élveztem az apró érintését minden pihéjének. Kellemes, lágy, és érzéki. Soha sem láttam még ehhez foghatót. Jártam biológia órára, de soha sem tartozott a kedvenc tantárgyaim közé, de ha emlékezetem nem csal, ilyen állatról még nem tanultunk, aki ilyen csodával rendelkezett volna. Lehet, hogy egy hattyúé, de olyan régen láttam hattyút, mint hajhálót a konyhás nénin. Erre a hasonlatra megborzongtam, hiszen lelki szemeim előtt előjött a kép, ahogyan a ráncos idős hölgy, hajháló és kesztyű nélkül belecsapja a hússzármazékot a tányérba, mindenféle testnedve és hajszála kíséretében. Gusztusos.
Elborzadva és grimaszolva visszatettem a tollat a helyére, majd bezártam a szekrény ajtaját.
Ahogyan megfordultam, hogy angolra menjek az utamat Amanda állta el.
Szűk, emelt derekú farmert viselt, amely ránézésre is kényelmetlennek tűnt, hiszen tuti, hogy egy számmal kisebbet vett fel, hogy még jobban kidomborodjanak az idomai. Rózsaszínre lakkozott körmeivel türelmetlenül dobolt a felkarján.
Amikor észrevette, hogy megfordultam színpadiasan sóhajtott egyet, a hatalmas, manga hatású szemeit az égnek emelte, majd vissza rám.
- Mit akarsz? Ma nagyon nincs hangulatom hozzád - álltam elő a farbával.
- Hogy én mit akarok? - nevetett fel hevesen gesztikulálva. - Te mit akarsz Noah-tól?
- Oké, ismételten felteszem a kérdést - simítottam hátra egy hajtincsemet. - Mit akarsz, vagy mit akartok tőlem? Kicsit kezd sok lenni, hogy a pasid mindig felbukkan és utána meg idejössz pattogni. Nem tudom, hogy mit terveztek, de kérlek, hagyjatok ki!
- Ugyan, kérlek, ne tettesd magad - vágta csípőre a kezét. - Teljesen világos, hogy bele vagy zúgva Noahba és keresztbe akarsz nekünk tenni.
- Nem mindenki magából indul ki, Amanda - ráncoltam a homlokomat.
- De tudd meg, nagyon meg fogod ütni a bokádat, ha így folytatod.
- Jesszusom, mennyi hajfesték szivárgott az agyadba? - nevettem el magam. - Előbb vetnék szemet egy szumó harcosra, mint Noahra.
- Igazán? - szólalt meg Noah.
Oldalra fordultam, hogy lássam a fiú hunyorgó tekintetét, amellyel engem mustrál. A kijelentésem miatt az ajkamba haraptam, mert szörnyen elszégyelltem magam, hogy fültanúja lett ennek az állításnak.
- Jó, nem egy szumó harcost, de...
- Aha! - mutogatott rám Amanda és vészesen közelített a hatalmas körmeivel, amelytől magasba szökkent a szemöldököm.
- Na, nyugalom, te harci macska - hessegettem magam előtt, mielőtt lecsapott. - Mostanában mindent így akarsz elintézni?
- Amanda, ne csináld - szólalt meg nyugodt hangon Noah, amelytől még a hideg is kirázott, hiszen annyira ridegen hatott és komolyan megfordult a fejemben, hogy megbántottam.
- Van képed védeni?
- Nincs köztünk semmi, ő is mondta - mutatott rám és elhúztam a számat annak hallatán, hogy én már csak ő vagyok, az akinek nem mondhatjuk ki a nevét, mert előkerül a varázspálca, meg a seprű és minden egyéb. - Amúgy is, kész vicc, hogy azt hiszed, hogy egy ilyen csajjal összejönnék. Nézz rá!
- Noah - ráncoltam a homlokomat, ahogyan csendesen kiejtettem a nevét.
- Csak egy senki és amúgy is...
- Mi folyik itt? - jelent meg Ian a folyosón és a körénk gyűlt emberek átengedték őt.
- Már csak ez hiányzott - kaptam a homlokomhoz idegesen.
- Amúgy is - folytatta Noah -, az ilyenekre bukik - mutatott Ianre.
- Igen? - kérdezte hangosan, meglepetten Ian.
- Nem! - kiáltottam el magam kimeredt szemekkel az abszurd helyzet miatt.
- Nem?
- Vesszetek már össze mind az én ízlésem miatt - mondtam bosszúsan magamra mutatva. - Mi közötök van ahhoz, hogy nekem mi, vagy ki tetszik, vagy, hogy milyen ízlésem van, meg egyebek? Senkinek semmi köze hozzám. Te - sétáltam Amandához, aki még mindig a semmiből felbukkanó Iant vizslatta, mintha még nem látta volna - még mindig egy buta liba vagy, aki szereti a feszkót és megalázni az embereket. Te! - Sétáltam Noah elé. - Benned csalódtam, ugyanolyan vagy, mint ő, hiába is próbáltál mást mutatni. Sekélyes és felszínes - bökdöstem a mellkasát és egy szemmel ráhunyorítottam, mert még mindig alig hittem el, hogy lehet ilyen beton keménységű, de látva az elégedett arcát, újból kicsit elpirultan elfordultam és a másik fiúhoz sétáltam. - És te! Ian. Ian? - integettem előtte, mert még kevésbé figyelt rám, mint a banya.
Felé fordulva "nézte" őt, vagy nem is tudom, hogy mit csinálnak a vakok. Lehet, hogy csak szimplán bambult, vagy elaludt.
- Ian?  Minden rendben? - ráztam meg a vállát, mire végre felém fordult.
A szemüvege a feje tetején pihent és hunyorogva pillantott le rám, majd megrázta a fejét.
- Igen, minden rendben. Kerestelek, hogy akkor megyünk-e - kérdezte halkan, holott Amanda felé pillantgatott, aki lesápadva figyelte őt.
Soha sem nézett így senkire, még Noah-ra sem. Valami megcsillant a szemeiben és zavartan Noah felé fordult, aki a mellkasa előtt összefont kezekkel figyelt minket.
- Úgy érzem vége a műsornak - mondta hűvösen, majd kézen fogta a barátnőjét és szabályosan elhúzva eltűntek a folyosón a diákok tömegében.
- Mi volt ez? - kérdezte értetlenül Ian.
- Nem... Nem tudom - grimaszoltam utánuk nézve.
Bántott, hogy Noah így viselkedett velem, még akkor is, ha nem akarok tőle semmit. Zavart, hogy Amanda úgy nézett Ianra, ahogy, és az is, hogy Ian valahogy ezt viszonozta. Teljesen abszurd az egész!
- Roxanne?
- Hm?
- Megyünk? - kérdezte halkan.
- Most?
- Miért ne? Fel sem fog tűnni, hogy lógtunk - vont vállat. - Közben mesélhetnél, hogy mi történt az előbb.
- Fel sem fog tűnni? De a szabályzat...
- Jaj, Roxanne, nem hittem volna, hogy ilyen unalmas vagy - nevette el magát.
- Jól van. Mehetünk - nyitottam ki a szekrényem ajtaját, bedobtam a könyveimet és magamra kaptam a kabátom.
A csengő már egy ideje megszólalt, amelytől a többiek a termekbe vonultak, én pedig zavartan álldogáltam egy helyben, hogy most akkor merre is induljunk.
Ian megköszörülte a torkát, és a kezét tartotta nekem, amelyet először csak bámultam, majd zavartan ugyan, de megfogtam. Az érintés villámcsapásként ért, és idióta gondolatok záporoztak a fejemben, amelyek olyanok voltak, mintha régi emlékképek lennének. Egyet sem tudtam megragadni, de ez az érzés, nem volt ismeretlen. Kezdett belém hasítani a felismerés, hogy ismerem őt, de hogy ki volt ez az ismeretlen ismerős, rejtély. Hajtott a kíváncsiság és tudtam, hogy ez a szökés elindít majd az igazság útján, és csak reménykedtem, hogy nem csinálok semmi hülyeséget...


3 megjegyzés:

  1. Szia! Kész a kritikád! :) http://criticbloggers.blogspot.hu

    VálaszTörlés
  2. Imádom az egészet!! Alig várom a folytatást!! Siess!! :)

    VálaszTörlés