Zárult le...
Sziasztok kedveseim!
Tudom-tudom, nem kell mondani, hogy nyársra akartok szúrni, mert késik a fejezet, de már csak 4 vizsgám van, ebből hármat a jövőhéten remélhetőleg letudok és utána minden erőmmel azon leszek, hogy Ádám találja meg Évát, vagy éppen mást, de ez az egyik célom, hogy nyárra megkapja a befejező részét a történet, mert úgy érzem megérdemlik a szereplőim, hogy sok kínzás után talán megnyugodjanak. :) Szóval ne aggódjatok, januártól újra fejezetekkel jelentkezem. Sőt, hagyok egy kis ízelítőt is:
"- Na, mi a helyzet szépségem? - Huppant be mellém Noah, miközben a kávémat kavargatva bámultam kifelé a hozzám legközelebb eső ablakon.
- Csáó, Noah - sóhajtottam miután feleszméltem és visszazuhantam a földre.
- Mi van, hé? - Csettintgetett a szemem előtt, mire felvontam a szemöldökömet.
Felkönyökölt az asztalra, és bizalmasan előre hajolt, mintha mi sem lenne természetesebb. Furcsállva figyeltem arcvonásait. Ezt ő is egy hunyorgással jutalmazta, majd mielőtt bármit kérdezhetett volna az egyik pincérnő mellénk libbent, és ezer wattos vigyorral pásztázta szemeivel ezt a hímek mintapéldányát, és nyájasan kérdezte, hogy mit hozhat, mintha csak annyit mondott volna, nyugodtan letépheted a bugyimat.
Noah, hátra dőlt és elmosolyodott a szőke lófarkú, szeplős arcú lánykán.
- Mit ajánlasz? - Pillantott rá kacéran, és láttam, hogyan pirul fülig. - Van olyan édes dolog, mint te?
Grimaszolva fordultam el utánozva az öklendezést, amiért az asztal alatt Noah gyengén megrúgta a lábamat. A pincérlány idegesen a hajába túrt, és hebegett össze vissza.
- Tudod mit? Egy espressot kérek - mosolygott rá, mire a lányka szégyenlősen elvonult.
- Van olyan édes dolog, mint te? - Utánoztam nyávogó hangon hevesen gesztikulálva.
- Csak nem féltékeny vagy? - Húzogatta a szemöldökét vigyorogva.
- Távol áll tőlem az ilyen. Inkább az zavar, hogy eltűntél vagy két hétre, semmit sem tudtam felőled, és...
- És hiányoztam neked - vágott a szavamba.
- És nem, nem hiányoztál, hanem most ideülsz és megint megkeseríted a napomat - támaszkodtam fel az asztalra, miközben heves pislogások között rámosolyogtam.
- Ez a feltételezés fáj. Nagyon fáj - tette két tenyerét a szívere, és összerándult arccal színészkedett. - De megbocsátok neked, ha eljössz velem este egy buliba - dőlt hátra karba font kézzel, szolidan elmosolyodva.
A szemeim kikerekedtek, a szemöldököm magasba szaladt, értetlenül csücsörítettem a számmal, ültemben kiegyenesedtem, megráztam a fejemet, hogy jól hallottam-e, majd elnevettem magam.
- Bocsi, lehet, hogy rosszul hallottam, de mintha azt mondtad volna, hogy menjek el veled bulizni.
- Randizni hívtalak, igen - helyeselt.
- Öhm - kuncogtam egyet kínosan.
Nem értettem őt. Mindig tette azt a ki vagyok, mi vagyok stílusát, hogy ő mekkora egy macsó, most mégis várakozva ül velem szemben, és eltűnt az a hatalmas magabiztosság a szeméből. Talán változott? De miért? Meg hol volt az elmúlt hetekben? Mi ez, ha megint valami csel?
- Na, jó. Figyelj - húzódtam közelebb. - Az a helyzet, hogy ide Ian hívott el, tehát ez valami olyasmi volt, mint amit most te kérsz tőlem, és szerintem ez így nem lenne épp fair.
- És hol van most a vakegér? Mielőtt bejöttem Amanda után loholt az utcán, majdnem felborított.
- Te most csak fel akarsz engem bosszantani - nyeltem egy nagyot meghallva, amit mondott. - Azért ment el, mert megfájdult a feje, hiszen nem rég volt egy szemműtéte - dőltem hátra."
( Előre szólok, ha valaki ebből akarna meríteni, vagy elcsórni ezt a részletet ( Sajnos a múltkor volt rá példa), vagy kérjen engedélyt, vagy ne tegye, mert azért ez is lopásnak minősül. )
DE:
Nagyon szeretném
megköszönni nektek, hogy ezt az évet is együtt töltöttük! Nagyon sokat köszönhetek nektek, hihetetlen mekkora szeretetet kaptam és kapok tőletek, és milyen örömmel tölt el, amikor felkerestek mondjuk Facebookon, vagy itt a hozzászólásaitokkal, megjegyzéseitekkel. Tudjátok, soha sem hittem volna, hogy bárkinek tetszeni fog a történetem, vagy az amit írok, erre konkrét rajongó táborral találkoztam, akik ianes zászlókat lengetnek. Eredetileg abba akartam hagyni az írást, de aztán megmentettetek! Ez pedig hatalmas szó! Ezer hála, és köszönet nektek! Nem tudom elmondani, hogy mennyit jelent a támogatások. A 2016-os évre egy nagy célt tűztem ki magamnak mindamellett, hogy befejezem Ádámék történetét. Szeretném egy másik fantasy/misztikus témájú történetemet is befejezni, méltó véget adni neki, és ha sikerül, szeretnék bepróbálkozni egy kiadónál, hátha szükségük van az én fantáziámra is a rengeteg tehetséges író mellett.
Köszönöm, hogy itt vagytok és támogattok! Ennél több szerintem egy bloggernek sem kell!
Kívánok nektek
sikerekben,
álmokban,
szeretetben,
bolondságban gazdag, mesebeli új évet!
Ha ma este bulizni mentek, vigyázzatok magatokra, kisebb hülyeségek mindenkinek kellenek, de azért tudjátok a határaitokat! :)
Kellemes szilveszteri mókát, és boldog új évet kívánok minden kedves olvasómnak, és a bloggertársaimnak!
Cat
U.i: Egy szilveszteri novellát olvashattok a Cat's stories oldalon.
De ha nem szeretnéd megnyitni, ide is bemásoltam :)
( Illetve van egy régebbi szilveszteri novellám is. Legalul azt olvashatjátok Szilveszteri csók címmel. Nagyon sokat változott az írói stílusom azóta, de az is én voltam. :) Kellemes olvasást! :) )
***
Megérte?
Az ajtó feletti csengő megszólalt, akárhányszor belépett az étterembe valaki. A szemeimet mindig odakaptam, hiszen már szinte mindenki megjelent a meghívottak közül. Nem mintha tudtam volna, hogy kik szerepelnek a listán, de ahogy számolgattam közel százan lehettünk már jelen. Az újonnan érkezett vendégek elé sietett egy-egy pincér, illetve a házigazda, hogy üdvözölje őket az év utolsó napja alkalmából. A fekete-fehérbe öltözött pincérek elvették az adott személyek kabátját és felakasztották a fogasra, míg mások az asztalhoz, vagy éppen a közeli ismerősükhöz kísérte őket.
Nem voltam társalgós kedvemben, talán ezért volt az, hogy az egyetlen társaságom egy fiatal borocska volt a poharamban, amelynek a száját unottan simogattam a mutatóujjammal. Néha a pillantásomat megragadta a mennyezetre festett freskó, amely pajkos angyalkákat mintázott, akik a felhőkből figyelték az étkező embereket.
Hölgyhöz nem méltóan felkönyököltem a faasztalra, mint a kocsmában szokás, és körbenéztem az összegyűlt embereken. Állítólag ismerem őket, bár idegennek és távolinak tűntek, főleg a jelmezek miatt, ugyanis visszasodródtunk az időbe a viktoriánus korszak álarcos bájába. A bejárattól jobbra a hatalmas boltíves ablakok mellett a munkatársaim álldogáltak whiskey-vel töltött poharakkal, miközben nagyokat hahotáztak, vagy veregették vállon egymást. Férfiakat megszégyenítve küldte le egymás után a mámoros italt az egyik barátnőm, akin egy hivalkodó, mély dekoltázsú vörös ruha feszült. Csücsörítve néztem rajta végig, és próbáltam magam meggyőzni arról, hogy úgy néz ki, mint egy szakadt kurva, de aztán rájöttem, hogy rohadtul jól áll neki, és ez bosszantott. Az újévi fogadalmak listáját bővítenem kell azzal a ponttal, hogy ne legyek irigy mások ruhájára, és alakjára, hanem mondjuk tegyek azért, hogy így nézzek ki. Sóhajtva révedt tekintetem a terem egy másik pontjára, ahol Dan -aki azt hitte magáról mindig is, hogy milyen egy sármőr, dicső lovag, pedig nem-, aki a hülye, farkáról szóló poénjaival próbálta elvarázsolni a nőket, akik szem forgatva távolodtak tőle, miközben bőszen sutyorogtak. Csalódottan vágta zsebre a kezét, és kiszúrva, hogy figyelem rámosolyogtam. Ő csak elnevette magát, majd gyorsan legyintve megigazította a zakóját és újabb áldozatok után sietett. Elnevettem magam, hiszen ő nem olyan volt, mint én, hogy csak úgy feladja a dolgokat. Ha ezerszer elküldik, ezeregyszer is bepofátlankodik az aurádba és rózsaszirmokat dobál a lábad elé. Ezt nem találtam ki, megtörtént. Komolyan. Az egyik idős úr a pultnál várakozott szintén egyedül. A profilját nézve láttam, hogyan gyűrték meg arcát a ráncok a szeme alatt, amelyből tavaly még annyi élet, és remény sugárzott, de sajnos elvesztette ezeket, amikor felesége elköltözött ebből a világból, és az orvosok nem tudták már megmenteni. Nem is olyan régen történt az eset, talán két hónapja. Sose felejtem el azt a pillanatot, amikor bementem hozzájuk a kórházba. Végre valahára sikerült elkészítenem azt a Brownie csodát, amelynek a receptjét pont a feleségétől kaptam. Megörülve a sikernek az összeset egyből becsomagoltam és siettem vele, hogy megédesítsem a néni napjait a gépek csipogása között. Amikor odaértem, éppen beléptem az ajtón, amikor a monoton pittyegés hirtelen egy torz, és éles sípolássá vált. A férfi feljajdulva, felesége kezét szorítva szólongatta, miközben három ápoló és két orvos rontott be a kórterembe. Elejtettem a sütit. Az úr vállait átfogva toloncoltak ki minket a szobából, és meredve vártuk, hogy mi fog történni. Bőrömön éreztem szakadozó pulzusát, és hallottam miként törik össze a szíve. A szemeimbe könnyek szöktek, és visszafojtottam a levegőt, amint kilépett az orvos. Nem kellett beszélnie. A csend, és csalódott pillantása beszédesebb volt. Az orra alatt csak annyit motyogott, hogy sajnálom. Óvatosan fordította a fejét felém, gondolom kiszúrta, hogy valaki évődve figyeli. A szája sarkában egy aprócska mosolyt intézett felém, majd visszafordulva belekortyolt a kikért italába.
Az ajkamba harapva kerestem más arcokat, de sokakról csak üres fecsegés jutott az eszembe és elgondolkodtam azon, hogy mennyi sok felszínes kapcsolat van az emberek életében. Olyanok amiket csak muszáj eltűrnünk, olyanok amelyekből még hasznom lehet, olyanok mert még jól jöhetnek, de igazából mindenki rühelli a másikat. Itt volt például az a csaj tíz óránál, aki a zongora mellett állt cigarettát szívva egy fekete korhű estélyiben, miközben a cég egyik helyes üzletemberével viháncolt, álarcát a feje tetején pihentetve. Ki nem állhatott, és ez igazából kölcsönös volt, csak én ezt tudtára is hoztam, míg ő ugyanúgy kis angyalt alakítva tette a szépet. Sajnos a jelenlévő legtöbb ember pont ilyen volt, és éreztem, hogy felfordul a gyomrom. Nem is értem, hogy mi vitt rá arra, hogy eljöjjek.
Bosszúsan húztam le a fejemről az álarcomat, a sálamat a nyakam köré tekertem, míg elindultam a kabátomért. Amikor az ajtóhoz értem, az hirtelen kinyílt és odakapva a fejemet, megálltam.
A számat kissé eltátva, nagyot lélegezve néztem farkasszemet az újabb vendéggel, akit a pillantásáról rögtön felismertem.
- Már mész is? - Kérdezte felocsúdva, és bezárta maga mögött az ajtót.
- Nem... Nem, én is az imént érkeztem - füllentettem, és a felűzött hajamból lehulló fürtöket a fülem mögé söpörtem idegesen.
- Ennek nagyon örülök - felelte, és meglepve néztem rá.
Olyan régen láttuk egymást. Talán egy éve, másfél. Zavartan rávillantottam egy mosolyt, és fület-farkat behúzva siettem vissza az asztalomhoz, és amilyen gyorsan csak tudtam magamhoz rendeltem egy pincért egy étlappal, és gyorsan visszakötöttem az álcámat.
Beletemetkezve az "olvasnivalóba" lopva néha feltekintettem. Köszöntötte a munkatársakat, bókokat, elismeréseket zsebelt be, a nők hirtelen körül zsongták, ami nem volt meglepő. Magas volt, délceg - már ha lehet ilyet mondani a huszonegyedik században -, úriember. Mindig tisztelettudóan bánt a legtöbb emberrel, és megmaradt annak a jószívű fiúcskának, akibe én beleszerettem.
Mire feleszmélhettem volna, már velem szemben ült az asztalnál és mosolygott.
- Jól nézel ki - mondta, és lelki szemeim előtt megjelent, hogy a mézesmadzagot hogyan veszi elő a farzsebéből.
- Köszönöm, neked sincs okod panaszra - csaptam össze a könyvet.
- Mit iszunk?
- Iszunk? Ki mondta, hogy inni szeretnék veled?
- Tehát vörös bor?
- Vörös bor - egyeztem bele, és hunyorogva figyeltem, ahogyan lágyan felemelte a kezét jelezve, hogy rendelni szeretne. Szép ívű, keskeny ajkai szaporán mozogtak, hatalmas gesztenyebarna szemeiben ott csillogott az a régi szikra, amit nem akartam látni. - Mit akarsz?
- Bort inni egy rég nem látott... Ismerőssel - ízlelgette az eszébe jutó szavakat, majd grimaszolva kimondta.
- Ismerőssel - ismételtem meg hitetlenül, mire bólintott. - Akkor igyál a rég nem látott ismerőseiddel - mondtam, majd bosszúsan felálltam, de ő megragadta a karomat.
Érintésére egyből reagált minden érzékszervem, tekintetünk találkozott.
- Kérlek, ne menj el - szólt halkan, amely visszhangzott a fülemben, és sóhajtva visszaültem.
Nem volt erőm ehhez a játékhoz, fáradt voltam, de mégis hajtott a kíváncsiság, hogy most hogyan zárulhat a történetünk. Pont jön, vessző, felkiáltójel, vagy éppen a milliomodik kérdőjel? Válaszokat akartam, és egy fejezetet lezáró szóra vágytam, arra az egyre, hogy vége.
- Akkor megkérdezem még egyszer, mit akarsz?
- Hova ez a nagy sietség? - Tette fel ezt a kérdést szemrehányóan.
- Mindjárt éjfélt üt az óra, és...
- És átalakul a tökhintó, és elveszíted a cipődet?
- Soha sem voltam egy Hamupipőke típus - hunyorogtam rá.
- Igaz, te már modern Hamupipőke vagy, aki nem üvegcipellőben szalad a herceg elől, hanem egy Nike futócipőben.
- Milyen humoros - grimaszoltam rá, mire elengedett egy félmosolyt. - Csak tudod az a baj, hogy ez a Hamupipőke soha sem szaladt el, és meg is járta.
- Ezt hogy érted?
- Jaj, ne nevettess, Zorro - csattantam fel felháborodottan, mire nagyon sok kíváncsi pillantás szegeződött ránk.
Az arcom vörös lángban égett, majd kifújva a bent maradt levegőt egy mosolyt erőltetve az arcomra visszafordultam felé.
Lazán, hátradőlve ült a székben. A nyakkendőjét megigazította, és a zakóját kigombolta. A haja megnőtt mióta nem láttam, így még helyesebb lett az arca. A homlokánál az apró heg még mindig látszott, hiába próbálta növeszteni a haját, hogy az ne látszódjon. Vicces volt, hiszen annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy észre sem vettük, hogy egy kiálló drót integet a kerítésből, amely sikeresen felhasította a homlokát. Mintha egy katonai sérülést lett volna, mintha a lábát kellett volna levágni, legalább olyan letargiába süllyedt az eset után.
- Hiányoztál - jelentette ki lesütött szemekkel, míg én szapora lélegzettel figyeltem, és vártam, hogy folytassa.
- Miért? Ez annyira abszurd - csóváltam meg a fejemet.
- Mert neked nem hiányoztam?
- Te voltál, aki eltűntél - mondtam halkan, és örültem, hogy az arcomat egy maszk fedi, így nem látta a megrökönyödést az arcomon.
A fekete szemkötője a fél arcát fedte csak, így pont elkaptam, ahogyan a szája megrándult, oldalra tekint, majd rámosolyog a pincérnőre, aki kihozta a bort és a poharakat. Rögtön felpattant, elvette tőle az üveget, megköszönte a kedvességét, majd töltött a poharakba. Meglögybölte az italt, és lehunyt szemmel megszimatolta a kellemes aromáját. Levettem róla a szememet, megvártam míg újra helyet foglal, majd koccintottunk.
Mit mondhatnék? Összezavarodtam, hiába mondtam más magamnak. Belekortyolva az italba próbáltam rájönni arra, hogy mi lehet ennek a találkozásnak a lényege. Ha az, hogy a régi sebek újra felszakadjanak, akkor azon már akkor túlléptünk, amikor az ajtóban megpillantottuk egymást
- És hogy vagy? - Törtem meg a csendet, ami kezdett ránk telepedni. - Hallottam, hogy jól sikerültek az útjaid - jegyeztem meg terelve a témát, és a kellemetlen szituációt.
- Igen, szerencsére - mosolyodott el. - Nem kaptam el semmilyen maláriát meg ilyenek. És képzeld - hajolt előre bizalmasan, mintha csak egy titkot akarna elmondani. - Láttam a tengert. Sőt mi több, át is keltem rajta.
- Na, ne mondd! Afrikába az út átvezet egy tengeren? Mesélj még! - Könyököltem fel, és államat a tenyerembe rejtettem vigyorogva.
- Bizony ám, Miss Pemberley! Hatalmas élmény volt, hisz tudja mekkora vágyam volt ez.
- Á, szóval már magázódunk. Nos, - köszörültem meg a torkomat - mintha még nem látott volna nyílt vizet, uram.
- A tenger más, mint az óceán.
- Kisebb?
- Pontosan!
- Ez aztán ütős érv - nevettem el magam.
- Sokkal jobban hasonlít önre.
- Nem kell a magasságomat fikázni, oké? Mármint: Tisztában vagyok a testi adottságaimmal és a százhatvanöt centimmel, ezért nem illik gúnyolódni, uram - korrigáltam finoman mondandómat, mire elvigyorodott.
- Nem úgy értettem. Amikor morajlik a tenger, sokszor visszhangzott fejemben a nevetése, és a naplemente fényében láttam a hihetetlenül zöld szemeit - tette kezét a kézfejemre, mire elmosolyodtam és megrebegtettem a szempilláimat, miközben feldolgoztam a hallott információt, és próbáltam nem utat engedni az arcpírnek. Óvatosan elhúztam a kezemet.
- Ez azért kicsit nyálasra sikerült - motyogtam lányos zavaromban.
- Mivel tudnám meglágyítani a szívét?
- Először is, beszélj normálisan mondjuk - nevettem el magam.
- Oda a sármom!
- Volt neked olyanod? - Tréfálkoztam, mire hivalkodóan megemelgette a szemöldökét.
A zenekar egy fél órás szünet után ismét elfoglalta helyét a pódiumon, és belekezdett egy andalító keringőbe, amelytől libabőrös lett a karom.
- Mi lenne ha felkérnélek táncolni? - Nyújtotta a kezét, amibe habozva bár, de megfogtam.
- Talán igent mondanék. Mi lenne ezután? - Állt fel és elém sétált.
- Segítenék felállni, majd megdicsérném, hogy milyen csinosan áll rajtad ez a ruha, aztán a parkettre vezetnélek - mondta miközben elsétáltunk pár figyelő tekintet mellett, és megálltunk a parkett szélén egymással szemben. - Mit tennél?
- Megköszönném - mosolyogtam rá. - Aztán talán közelebb lépnék - pillantottam fel. - Hogy gondolod?
- Lassan megfognám a bal kezedet és óvatosan felvezetném a vállamra, valahogy így - lépett közelebb ő is, ujjával végig simított a kézfejemen, és lágyan felcsúsztatta kezemet a vállára. - A másikat megfognám és felemelném, míg a derekadat átfognám. Talán még a lépést is elindítanám. Nem engedném, hogy távolabb menj tőlem, mint amennyire muszáj.
Halkan beszélt, a fülemben dobogó szívemtől alig hallottam. Majd kiugrottam a bőrömtől, és egyszerűen nem tudtam gondolkodni. Az ösztön részem végre elégtételt akart.
- Mennyire muszáj?
Elmosolyodva megforgatott a tengelyem körül, majd hátra döntött és vissza.
- Talán ennyire - nézett mélyen a szemeimbe, és lassan, felém magasodva megállt. - Mit tennél, ha levenném a maszkod?
- Talán összetörnék.
- És ha nem törnél össze?
- Talán boldog lennék - nyeltem nagyot.
- Levehetem?
- Ha levehetem.
- Leveheted - mondta, mire még közelebb lépett.
Kinyújtva a karom, átfogva őt óvatosan kikötöttem a kendőt és lehúztam, de nem léptem hátra. Kezemet a mellkasán pihentettem, míg ő kikötötte az én fekete álarcomat.
Vegyes imádattal figyeltem arcát, és az ujjammal végig simítottam az álla vonalán, amikor az óra éjfélt ütött, és én megéreztem valamit.
- Mint mondtam, gyönyörű vagy - mondta alig hallhatóan, majd államat megemelve ajkait az enyémnek tapasztva csókoltuk át egymást az új évbe.
Lágy volt, érzéki, az egész lényem beleremegett ebbe a nemes árulásba. A könnyem kibuggyant a szemem sarkából és ezt megérezve hátra lépett.
- Mi a baj? - Pillantott rám értetlenül, mire keserédesen elmosolyodva, a zakójának a mellzsebébe nyúlva előhúztam a gyűrűjét.
- Mégis elvetted - jegyeztem meg látva a sápadt arckifejezését, és fáradtan elmosolyodtam.
- Kérlek!
- Én is. Kérlek, ne - nyeltem nagyot, majd a kezemben lévő fekete anyagot a szemem köré kötöttem, és hátat fordítva szlalomozni kezdtem a vendégek között. Hallottam, ahogyan a nevemet kiáltva próbál átjutni a tömegen, de többen megállították őt, hiszen ő sikeresebb volt az emberek között, mint én.
A sálamat a nyakam köré tekertem és a fogashoz érve rögtön felkaptam a kabátomat, majd egy utolsót hátrapillantva az egymást köszöntgető tömegre kisétáltam az étteremből, ahol útjára engedtem azokat a könnyeket, amelyeket hősiesen tartogattam.
Mi történik akkor, amikor az ember leveszi az álarcát? Összetörik. Mi történik, ha felvesz egy másikat? Összeszedi magát. És mi történik, ha odakint az éjszakában leveszi ezt? Megkönnyebbül.
Kezemben tartva a szemfedőt elmosolyodtam azon, hogy milyen bolond is voltam, majd meglibbentve a szélnek adtam, aki talán távoli tájakra vitte őt el egy keringőre. Én fájón álltam még ott, és vissza kellett néznem. Óvatosan megfordulva, tekintetünk találkozott. Az ablakban állt, kezében a maszkom, szemében az álmom, kezemben a sorsom.
Megtörölve a szememet elmosolyodtam, és búcsút intettem neki. Végre megtettem azt, amit eddig nem sikerült. Pontot tettem az ügy végére.
És milyen vicces, amikor rájössz, hogy a halál vár rád a kerítésen túl a zord, téli hóviharban egy baklövésed miatt. Amikor ő is beül melléd a kocsiba, felmutatja a csókotokról készült emlékedet, és megkínál a mámoros vörös borral, majd szemrehányóan megkérdezi: Megérte?
Meg...
***
És a másik történet:
2013-ban született ez a kis eszement történet: Szilveszteri csókKedves naplóm!
Kizötyögtem az ajtón vonszolva magam után két barátom társaságából Annie-t.
Még éjfél sem volt, de Miss Bociszeműhercegkisasszony, aki amint kiszabadult az aranytoronyból, már beállt, mint Szenteste a karácsonyfa a sarokban. Dülöngélt jobbra-balra, szúrós és erős „illata” volt. A szagokból ítélve lecsúszott pár pohárka gin, egy kis vodka, na meg whisky egy kicsit bővebb mennyiségben.
A vicces az volt az egészben, hogy Annie vezetett és úgy volt, hogy én leszek az, aki leissza magát a sárgaföldig, hogy rókázhasson az óévben egy utolsót. Miért sejtettem, hogy mégsem így lesz? Még szerencse, hogy csak egy kevéske pezsgőt ittam.
Két kisebb megállóval egy fél óra alatt eljutottunk Annie kocsijához.
Piros kis mini Cooper. Már megsajnáltam az autót következő Annie és a róka jelenetek miatt.
A fiúk segítettek befektetni őt a hátsó ülésre.
- Köszönöm – csuktam be az ajtót, s feléjük fordultam. – Ne haragudj, hogy ilyen hamar elmegyünk, de kicsit kezdtem soknak tartani, hogy levette a felsőjét és a fejére kötve azt kiabálta, hogy ő egy elf, miközben melltartóban szaladgált.
- Pedig jó volt a műsor – nevette el magát Tom, akit vigyorogva gyomorszájon vágtam.
- Nem vicces. Majdnem belepisilt Lil italába. Ez nem normális.
- Megérdemelte volna – nevettek mind a ketten.
- Az egy dolog – mosolyodtam el.
- Nem jössz vissza koccintani? – kérdezte Jack fél mosollyal, amit úgy imádtam.
- Nem hiszem… Már úgyis van bennem is. Elég necces már így hazavezetni. Majd bepótoljuk – ajánlottam fel.
- Rendben van, bár sajnálom, hogy nem leszel itt éjfélkor.
Elpirultam. Te jó ég. Erre várok kisiskolás korom óta, erre nem történik meg, mert a legjobb barátnőm átváltozott egy hányó szökőkúttá.
- Miért? – eresztettem meg egy sejtelmes vigyort és a szemeibe néztem.
Tom elvigyorodott s a vállával megbökte Jack karját, majd a sörét meghúzva visszasétált a házba.
- Hogy őszinte legyek, nem lenne olyan ez a buli nélküled…- vakarta meg a tarkóját.
- Ugyan már – nevettem el magam. – Csomón vannak bent, fiúk lányok. Főleg szép lányok.
- Egyikükben sincs meg az, amit keresek… - vont vállat s beállt mellém és megtámaszkodott ő is a kocsin.
Oldalra sandítottam és kicsit összébb húztam magamon a kabátomat.
- Mert mit keresel? – hajtottam kicsit oldalra a fejemet.
- Inkább úgy kérdeztem volna, hogy kit – nevette el magát halkan.
- Hát jó… Mert kit keresel? – fordultam felé és próbáltam kifürkészni azt a kis sunyi, szemtelenül kék szemét.
Felém fordult.
Utáltam ezt a játékot. Mind a ketten megkukultunk, és csak néztük egymást. Néztük… Néztük…
Kezét felém közelítette.
Te jó Isten! Megfogta a kezemet! – sikítottam magamban, mint egy kisiskolás. – Olyan puha ujjai vannak. Istenem, Istenem, Istenem!
A másik kezével megcirógatta az arcomat s akaratlanul is elfelejtettem levegőt venni.
- Téged – mondta halkan, s a gyomromban cigánykerekeztek… nem is! Átvonult rajta egy komplett dinoszaurusz csorda, akik az üstökössel fociztak.
Közelebb hajolt.
Elmosolyodtam s közelebb húzódtam én is, majd kicsit pipiskedtem, hogy felérjem.
Éreztem az enyhén piás leheletét. Behunytam a szemeimet. Már csak pár centi hiányzott. Kicsit oldalra döntöttem a fejemet s meghallottam az öklendezést. Kinyitottam az egyik szememet, s a következő kép, hogy Jack, lehányta a csizmámat.
Igen, így vált egy álom, rémálommá.
- Fúj… - grimaszoltam egyet és nagyot nyeltem. – Fúj, fúj főejj! – toporzékoltam, bár kínos volt.
- Ne haragudj Cat! – állt fel. – Nem akartam….
- Fúj! – nyögtem, majd megborzongva beültem a volán mögé. – Fúj! – dugtam be a kulcsot, s rátapostam a gázra. – FÚJ!
El sem hiszem. Lehányta a cipőmet. Meg akart csókolni és kiadta magát. Azért ennyire elviselhetetlen nem lehetek!
Míg én az apró összetört lelkivilágom darabkáit ápoltam el is felejtettem felkapcsolni a lámpákat. Felgyújtottam s hirtelen rátapostam a fékre. A kocsi csikorogva megállt és én szakadozva vettem a levegőt.
Az úttesten, pár centire előttem egy fekete ruhás fickó állt teljesen lefagyva. Az arcát egy sál takarta a szemeit meg egy kalap.
Lehánytak… Majdnem elütöttem egy embert, mindez egy fél órán belül történt.
Nem bírtam megmozdulni. Csak markoltam a kormányt és próbáltam összeszedni magamat.
Az idegen hamarabb felocsúdott s közelebb lépett. Elővett valami zsebkendő félét és egy tollat s írni kezdett.
-Te jó ég! Mi van, ha egy rendőr? Le fog tartóztatni. Te Atyaúristen – krákogtam a kocsiban.
Összeszorítottam a szemeimet és vártam, hogy mikor kopogtat az ablakon, de nem történt semmi ilyen.
Kikukucskáltam, de az alak eltűnt. A zsebkendő a szélvédőn pihent. Óvatosan kinyitottam az ajtót s magamhoz vettem a zsepit.
„Hívj fel!” Felirat és egy telefonszám szerepelt rajta.
Körbenéztem. Ez egy rossz vicc volt, de zsebre vágtam a kendőt és elbizonytalanodva óvatosan újra elindultam.
Szerencsére nem ütöttem el senkit, nem ugrott elém senki, Annie is csak egyszer hányt. Viszonylag az óév kezdett kicsivel jobb fordulatot venni.
Amikor befordultam Annie-k utcájába lelassítottam, s lekapcsoltam a reflektorokat. Leállítottam a járművet s kinyitottam a kesztyűtartót.
Annie mindig kikötötte, hogy az ott található telefonban csak a bátyjának a telefonszáma van benne és ilyesféle patt helyzetekkor kizárólag csak őt riaszthatom.
Miután sikerült feloldanom a telefonzárat, beléptem a névjegyzékbe, ahol tényleg csak az az egy szám szerepelt. Rányomtam a hívás gombra és kicsit zavarba jöttem.
Régebben sokat beszéltem a testvérével, sőt oda vissza voltam, de utána barátnője lett és bennem mintha összetört volna egy világ. Találkozni találkoztunk, jobban mondva összefutottunk néha napján, amikor a húgánál voltunk. Köszönt és néha bejött, hogy megkérdezze a kis „szarost”, hogy mit vegyen fel egy randevúra, de velem nem kommunikált.
Másodéves hallgató volt az egyetemen, az a tipikus ránéz a könyvre és sec perc alatt benyalta annak a tartalmát. Én az ilyeneket UFO-nak hívtam. A baj csak annyi volt, hogy az egyedüli, ami földönkívüli volt rajta, az a szuper aranyos mosolya, a kis gödröcskéi, az apró borostája, amely még markánsabbá tette a vonásait, meg az a hatalmas már-már fekete szempár... Na, jó, ezek nem egyedüli dolgok voltak.
- Igen? – hallatszott az a lágy hang a vonal másik végén.
- Öm… izé… Cat vagyok, a húgod barátnője, ha emlékszel rám… - hebegtem.
- Igen – lepődött meg. - És?
- És… - juj de kínos. – Annie azt mondta, ha baj van, ezzel a telefonnal csak téged tudlak hívni és segítesz…
- Mert baj van? – kérdezte unottan, de volt valami kíváncsi a hangjában.
- Ha az szerinted nem elég, hogy a szüleid otthon vannak, és nem csípik, hogy te vagy a húgod úgy bűzlötök, mint egy harmadnaposan vedelő hajléktalan egy kocsmában, akkor nem – morogtam. – Jaj meg nem tudtam, hogy nálatok elfogadott összeokádni a hátsó ülést.
- Annie berúgott?
- Vág az eszed… - morogtam.
- Hol vagy?
- A házatok előtt… Majdnem – feleltem.
Az emeleten kigyúltak a fények és valaki elhúzta a függönyt. Kinyitotta az ablakot és kikönyökölt rajta.
Kikötöttem a biztonsági övemet, lesimítottam a hajamat, majd kiszálltam.
- Nem segítesz? – kérdeztem a telefonban és neki dőltem az autónak.
- Kellene?
- Igen, kellene. – morogtam s kinyomtam a telefont, majd magam elé mutattam, közölve, hogy jöjjön le. – Most!
Ellökte magát az ablaktól és bezárta azt. A fények kihunytak. Vagy tíz percet álltam ott, mint a kuka és nem jött. Direkt csinálja ezt?
Megfordultam és a kereket rugdostam s megnéztem az időt. Tíz múlt.
- Bántott a kocsi? – ugrottam egy nagyot. – Nyugalom Cat. Csak én vagyok – nézett rám Marc.
- Mi tartott eddig? – fújtattam.
- Bocs, de fel kellett vennem egy nadrágot… meg egy felsőt. – nézett magán végig.
- Szégyenlős vagy? – grimaszoltam.
- Nem, de féltem, hogy megfázok – vigyorodott el. – Nem akartam, hogy utána lelkiismeret furdalásod legyen.
- Hidd el, nem sírtam volna tele a párnámat miattad–feleltem a karomat a mellkasom előtt összefonva, majd fejben hozzátettem: már nem.
- Kicsit feszültnek tűnsz - jegyezte meg. – Lehet, le kellene lazulnod kicsit.
- Én teljesen laza vagyok - háborodtam fel.
- Persze - nevette el magát. - Pont annyira, mint nagymamák kötött pulcsijai. Régebben kicsit más voltál.
- Lehetne, hogy ne az én „lazaságomat” firtassuk, hanem bevigyük a húgodat? – ráztam meg a fejemet kicsit felháborodottan, mire vállat vont.
- Úgyis ő fogja kitakarítani… Szerintem elég büntetés lesz neki.
- Ó a híres testvéri szeretet… - nevettem el magam.
- Mert neked nincs? – kérdezte kicsit hitetlenül, mire kicsit ledermedtem.
- Négy éves koromig volt… - jegyeztem meg kicsit hűvösen.
- Volt? Részv…
- Nem… Nem halt meg… Adoptáltak – vallottam be erősen összpontosítva a házra kicsit halkabbra véve a hangerőt.
- Ó… - szökött ki a száján és láttam, hogyan emelkedik meg kicsit a földtől, előre hátra hintázva. – Annie nem is mondta… És te sem…
- Nem szeretek vele dicsekedni – mosolyogtam rá. – Bevihetjük a húgodat?
Bólintott egyet és kinyitotta az ajtót. Mind a kettőnk orrát megcsapta az odabent terjengő bűz. Megkért, hogy menjek a másik oldalra és toljam meg kicsit.
Ő a lábát húzta, én meg kiszabadítottam a stabil oldalfekvőből és sikeresen ki tudtuk venni.
Először talpra rántotta és megütögette az arcát. A karját átvetett a vállán és ölbe kapva elindult. Megkért, hogy menjek én is, hiszen valakinek nyitogatni kellett az ajtókat.
Egyszer azt hittem lebukunk, ugyanis a szülei éppen akkor jöttek meg, amikor mi pont felértünk az emeletre.
Annie-t betette a szobájába és gondosan befújta parfümmel, amitől elnevettem magam. A férfiak és a praktikus megoldásai.
Miután kellően tavaszi rét illatot varázsolt és kifújta a húga kedvenc, iszonyat drága karácsonyi parfümének a felét, a hátsó ajtóhoz kísért.
- Köszönöm, hogy segítettél – mondtam, amikor megálltam a verandán.
- Ezt szerintem nekem kellett volna mondanom – vakarta meg a tarkóját és láttam, hogyan feszül meg az izom a felkarján. – És most hova?
- Hazamegyek. Hosszú volt az éjszaka.
- Viccelsz? Még tizenegy sincs – nevette el magát.
- Ó, na igen … - sóhajtottam fel – Hát akkor előre is boldog új évet Marc. – mosolyodtam el és elindultam, de megfogta a karomat.
- Az a minimum, hogy hazaviszlek. Nincs apelláta – jelentette ki és már a kezébe vette a kocsi kulcsot.
A fekete Toyotához vezetett. Kinyitotta előttem az ajtaját és beültem.
Beült a volánhoz, elfordította a kulcsot és lazán kitolatott, majd elindultunk. Ahhoz képest, hogy nem mondtam merre lakok, tudta. Gondoltam, biztos párszor elhozta Annie-t.
- Na és mi volt olyan hosszú az éjszakában?
- A húgod be van állva és el kellett jönni arról a buliról, ahol ott volt az, akiért oly rég óta oda vissza vagyok. Illetve majdnem elütöttem egy manust – hadartam kicsit felháborodva.
- Vagyis rossz lett a Szilvesztered? – nézett rám, amikor leállt egy étterem előtt
- Mondhatjuk. Hol vagyunk? – néztem ki az ablakon homlokráncolva.
- Úgy gondoltam, megvacsorázunk, és viszonylag jóvá varázsolom a Szilvesztered. Miért volt olyan nagy szám az a srác? Meg akartad kapni a szilveszteri csókot? – mosolyodott el.
- Szerettem volna… - pirultam el, mire közelebb hajolt. – Te most mit akarsz? – szaladt magasra a szemöldököm és még vörösebb lettem, mint az előbb és a szemem cikázott a szemei és az ajka között, miközben a szám is kiszáradt.
Te jó ég! A hasamban feltámadtak a pillangók, de nem értettem, hogy miért. Soha a büdös életben nem beszéltem vele összefüggően csak most. A két szép szemével nem vehetett le a lábamról. Milyen lánynak gondolt volna? De apám… Ilyen lehetőség sem adatott mindennap, erre lazán felpöccintette a zárat és elvigyorodott.
- Automatikusan lezár, ha elindul az autó és így lehet kinyitni.
- Áh…Értem… - hebegtem és megrázva a fejemet kiszálltam. – További szép estét.
- Szép hajnalt – eresztett meg felém egy gödröcskés mosolyt és elhúzott.
Csak álltam ott, mint Pinokkió anyák napján aztán kicsit csalódottan megvártam, míg mellém sétál.
Mindenki szépen kicsípve, elegánsan. A légkör kellemes volt. A falak bézs színben pompáztak, a mennyezet pedig aranyozott freskókkal volt díszítve.
A pincérek gazdagabbnak tűntek tőlem és sütött a szemükből a lenézés, ahogy megmondtam a nevemet és az asztalhoz kísértek. Kellemetlenül éreztem magam a turkálós kisruhám miatt.
Ahogy leültem a pincér meggyújtotta a gyertyát és átnyújtotta az étlapot.
- Nem vagyok éhes…
- Eszel valamit és kész… Akkor majd én választok neked – vigyorodott el és már rendelt is.
Figyeltem, hogy milyen lazasággal rendezi a dolgokat. Imádtam a hangját és újra feltámadt bennem az az érzés, hogy hiányzik, habár soha sem volt az enyém.
Sokszor csak bámultam a szemeit, amikor találkoztunk. Volt benne valami különös fény. Olyan, mint az a lámpa, amely vonzotta a szúnyogot… Körülbelül olyan hatással volt rám. Mindig agyonütött a tudat, amikor észrevettem, hogy engem nézett.
Most is megfigyeltem minden apró rezzenését. Semmi sem maradt ki. Rég volt már, hogy szemtől szemben ültem vele. Talán egy éve és most megint.
Elkezdtünk beszélgetni, amikor lelépett a pincér és ismét felszabadultan ment minden.
- És komolyan rávágtad a kezére a zongorának azt a micsodáját? – nevetett fel.
- Igen, ne fogdosson egy vén ürge… – háborodtam fel vigyorogva.
- Nem semmi lány vagy te – vigyorgott. – Ezt az estét meg kellene ismételnünk valamikor… - mosolyodott el féloldalasan és elgondolkodva a szemeibe néztem, majd bizalmasan előre dőltem.
- Nincs barátnőd?
- Jelenleg nincs – hajolt ő is előrébb és felöltötte a pléhpofát.
- Fel akarsz szedni? – emelintettem meg az egyik szemöldökömet.
- Mondhatjuk így is… - esett gondolkodóba, mire az ujjamat belemártottam a vázába és lefröcsköltem.
- Nem egy elvesztett pénz vagyok az úttesten, hogy csak úgy felveszel, és hopp boldog leszel – dőltem hátra és elvigyorodtam. – Próbálj meggyőzni.
- Szóval nehéz dió vagy…
- Nem vagyok csonthéjas… A szívem viszont lehet az… - vontam vállat vigyorogva.
- Rendben van Cat… Megpróbálok diótörő lenni, csak hogy a szójátéknál maradjak…
- Nem gondolod, hogy kicsit elkéstél vele? – néztem a szemeibe és libabőrös lettem.
- Sosincs késő javítani a hibánkon… Ezt még te mondtad, emlékszel? – könyökölt az asztalra és komolyan pillantott rám.
- Tévedtem, ezen már nem lehet javítani. Amúgy erre mikor jöttél rá?
- Amikor nem kerestél…
Felnevettem és a táskámba bedobáltam az asztalon heverő cuccaimat.
- Mindjárt kiderül, hogy az én hibám volt, kösz ebből nem kérek.
- Hova mész? – állt fel és mellém sétált, amikor kapkodva felálltam és a kabátomért nyúltam, amit kikapott a kezemből és rám segítette.
- Oda, ahol te nem vagy – néztem dacosan a szemeibe és kirohantam.
Fél tizenkettő volt, és míg mindenki más várta az óév végét én bánatosan ballagtam a járdán és még az eső is esni kezdett, habár hónak kellett volna.
A zsebembe dugtam a kezeimet és a kezembe akadt a telefonszám, majd csörögni kezdett a telefonom.
A két szám egyezett.
Te jó ég… Vegyem fel vagy ne?
Felvettem.
- Igen? – szóltam bele.
- Cat, majdnem elütöttél, de ez a karambol már régóta megtörtént…
- Ki beszél? – ráncoltam a homlokomat és átsétáltam a parkba.
- Ne azzal foglalkozz, inkább csak menj tovább egyenesen. Már rég óta el akartam mondani és kerestem a megfelelő alkalmat, de tudtam, hogy úgysem adnál rá lehetőséget, mert elkúrtam. – semmit sem értettem aztán oldalt egy ösvényen égők ezrei villantak fel egyszerre és egy szót formáltak: erre. – Elterveztem az estét, mondjuk a karambolt nem. Te mindig is más voltál és ezt nem tudtam feldolgozni. Azt hittem, úgy nem lehetek boldog, hogy nem tudom, mi hiányzik belőled, de rájöttem nekem éppen ez a titokzatosság kell.
- Marc te vagy? – hebegtem és követtem a fényeket és megpillantottam őt a filagoria alatt, ahogy engem néz. Leálltam.
- Soha sem voltam elég bátor, hogy kimondjam az érzéseimet, és hogy elszakadjak a hamis ábrándképtől, amit kergettem. De úgy látom felcserélődtek a szerepek… - lépdelt felém és az ajkamba haraptam. – Miért nem vallod be, hogy te is érzed azt, amit én?
- Nem érzek érted mást, mint sajnálatot, gyűlöletet és hányingert…
- Hát persze – mosolyodott el.
- Ne kérdőjelezz meg Marc.
- Nem állt szándékomban. De miért nem mondod ki? Felemészt, ha magadban tartod.
- Mert mit mondjak ki Marc? Hogy sírtam, amikor lekoptattál, és hogy barátnőd lett? Igen, volt ilyen, de nem érdekelt senkit. Ugyanolyan voltál, mint a mesékben a herceg, aki elvakultan a gonoszt választja, figyelembe sem véve a másikat, hogy titkon reméltem, hogy felfigyelsz rám és talán talán belém esel, ahogyan én tettem?
És képes volt vigyorogni.
Horkantottam egyet, felpofoztam és elindultam ám megfogta a kezemet. Gyengéden visszahúzott és a szemeimbe nézett.
- Megtörtént… - mondta nemes egyszerűséggel.
Az ujjával egy apró vonalat húzott az arcomon és az államat megemelte. Éreztem, hogy a szemeimbe könnyek szöktek. Hogy az örömtől vagy a bánattól? Nem tudtam megmondani.
Lassan még közelebb hajolt és éreztem, ahogy ajkunk összeforrt s megszólalt a harang búcsúzóul éjfélt ütve az óév számára reményt adva egy új kezdetnek és szebb napoknak…
Boldog új évet kedveseim! :)
