Ian
Az ajtó felé "bámultam", ahogyan elviharzott Roxanne. A szemöldökömet a magasba emelintettem, miközben a mellkasom még mindig hevesen emelkedett fel és le a tánc miatt. Bambán meredtem a semmibe és a gondolataim megrészegülve próbáltak utat törni a realitás felé, de az sehogy sem sikerült nekik.
Annyira más volt ez a lány. Tüzes, mégis gyengéd és sehogy sem fért össze ez a kelletlen vonzalom, amit tápláltam az irányába. Elég hülye helyzet alakulhatna ki, hogy Ádám beleszeret egy közönséges halandóba, nem pedig a neki szánt asszonyba. Nevetséges ez az egész.
- Hol van Roxanne? - caplatott be ütemesen Zenor, ahogyan a zenelejátszóhoz sietett.
- Kiment a bokája - vontam vállat -, és hazament.
- Ne légy nevetséges - nevetett fel. - Roxanne-nek egy kiment boka nem jelent gondot. Halljam, mi történt? - fordult felém a hangokból ítélve.
- Csak táncoltunk egyet.
- És ráléptél a lábára? Mit táncoltatok? - kérdezte flegmán.
- Rumbáztunk - mondtam kicsit zavartan.
- Te miért akarod összezavarni szegény lányt? Ian, megtanulhattad volna, hogy ez nem játék - jött közelebb. - Nem játszhatsz a tűzzel és nem csajozhatsz kedvedre, nem csak azért, mert ő az egyik legjobb szólistám, hanem azért is, mert ő nem Éva.
- És mi van, ha ő az?
- Tudnánk róla, Ian - tette a vállamra a kezét. - Nem vesztegetheted az időt rá, meg kell az igazit találnod, te tudod a legjobban, hogy mi történik, ha Marc előbb találja meg.
- Tudom - bólintottam egyet, mire ő gyengén megpofozott.
- Remek, akkor kezdjük a próbát. Hölgyeim jöjjenek már, lemegy a Nap! - ordította el magát, mire a terem megtelt viháncoló hangokkal, kedves duruzsolással, megilletődéssel, hogy én is itt vagyok.
Miért is maradtam itt? Nem látom a koreográfiát. Végül is nem érdekelt. Valahol hátul maradva átadtam a testem a zenének és kitáncoltam magamból a bennem terjedő feszültséget, amely folyamatosan átvette fölöttem az uralmat, és ezt igyekeztem a lehető legjobban kifejezni a mozdulataimmal.
Ilyenkor láttam. Ostobán hangzik, tudom, de amikor a zene beférkőzik a füledbe és megadod magad, kinyitod a lelkedet, minden sokkal szebb és tisztább. Minden érzelmet fel tudsz idézni, minden fájdalmat, amely tökéletesen felépítette a jellemedet. Egyszerűen katartikus hatást lehet vele elérni, ha komolyan gondolod. Nekem nem sok kifejező eszközöm maradt, de ez az egy, ami tökéletesen bevált. Igaz, kislányos ugrálásnak tartják sokan és nem látja be senki, hogy ez több, mint pusztán életérzés.
Meg kellett állnom forgás közben, mert a zenén át is hallottam, ahogyan Roxanne felnevet. Próbáltam nem elmosolyodni, de képtelenség volt. Biztosan úgy mosolyog, mint egy angyal odafent.
Hülye vagyok, ez már hivatalos, csaptam bele a falba. Éljen a demokrácia és a szabad akarat. Dühös voltam a világra, a nagy főnökre, Évára, de leginkább magamra. Nem tudtam megelégedni semmivel és senkivel, ezért kárhoztatott engem ide és majd akkor jön el, amikor...
- Ian! Ian! Állj már le! - szorított erősen Zenor és már a fülembe ordított. - A csapkodásoddal elijeszted a többieket és kárt tehetsz bennük, ahogy magadban is.
- Tehát már erre sem vagyok jó? - hördültem fel mérgesen és kitéptem magam a bácsikám szorításából.
Elképzeltem, ahogyan a táncosok mind ezt a jelenetet bámulják, kis csapatokba verődve és összesúgnak, hogy ez nem normális. Láttam magam előtt Z arcát, ahogyan aggódva összehúzza a szemöldökét és a szarkalábai idegesen ráncolódnak. Ő volt az egyetlen, aki segített nekünk már születésem óta. Marc nem is tudta, hogy még életben van és nem is akartuk, hogy megtudja. Apám helyett apám volt és minden támogatást tőle kaptam, most mégis haragot éreztem iránta.
Hátat fordítottam neki és felkaptam a táskámat a padról, majd a falat tapogatva elindultam az ajtó felé. Éreztem, ahogyan a kezét az enyémre rakja, amelytől megfeszültek az izmaim.
- Ne. Ettől jobban ne - mondtam halkan, hűvösen és megszaporázva a lépteimet kirontottam a teremből.
A zsebemben matatva elővettem a kis tollszerű pálcát, amelynek megnyomva a gombját már a fehér botomra támaszkodva meneteltem előre.
A szél csípte az arcomat, amikor kiértem. Ledobva a földre a táskámat magamra cibáltam a kabátomat. Mérgesen a cuccomba rúgtam és lehajolva érte haladni kezdtem.
Nem akartam ezt az egészet, csak ez lebegett előttem. Nem tehetek róla, hogy a nagy főnök rosszul döntött, amikor mellém Lilith-et rendelte, aki hiába vette a szavát és felforgatott mindent.
- Hallod?! Nem nekem kellene mindig elvinni a balhét! - üvöltöttem az ég felé, kockáztatva, hogy bármelyik pillanatban lecsukhatnak csendháborításért, vagy éppen azért, mert őrült vagyok. - Évezredek óta megy ez az őrült móka, Atyám! Nem játszottad még ki magad?! He?!
- Ádám! - szólalt meg valaki a hátam mögött, mire megfordultam.
Sötét honolt a tájon, csak egy folt maradt, ahol fény szivárgott be. Láttam az árnyékát, ahogyan az égi trónján ül. Sosem láthattam az arcát, de habozva közelebb mentem. Ahogyan elé értem vakító fényben tündökölt az ég, és a felhők között emelkedő oszlopokon angyalok sorakoztak felfegyverezve. Glóriájuk ezüst színben pompázott, amely megegyezett szárnyuk színével. A csillogó, gyémánt szerű szemeikkel engem bámultak. Páran elmosolyodtak, mint például Naomi. Fejemet biccentettem felé is, mire meghajolva ő is üdvözölt.
Michael, Gabriel, Raphael, Raziel és a többiek a trón előtt foglaltak helyet és szúrós tekintettel méregettek.
A szeráfok kórusa a trón körül helyezkedett el. A fejükön lévő szárnyuk eltakarta az arcukat előlem, csupán a szemeiket véltem felfedezni. Nem zengték most a dicsőséget, hanem halkan figyeltek, ahogyan a kerubok is, akik a terem két kapujánál álltak.
Honvágy fogott el, ahogyan megláttam a Paradicsomot. Évezredek óta jártam a Földet száműzetésben és bántam minden vétkemet, főleg azt az átkozott hibát, amely megbélyegezte mindenkinek a sorsát. Ott állt középen a fa, még ilyen messziről is jól látszott. Ugyanolyan hatalmas volt, mint emlékeimben. Tündökölt a rengeteg zöld és arany levéltől, valamint a vörös almáktól. Minden megvolt odabent, amire csak ember vágyhatott, de mégis szenvedésre cseréltem a mindörökkét.
- Ádám - szólított meg újra az Úr.
Nagy nehezen elszakítottam a tekintetem az Édenről és felé fordítottam a fejemet.
Nem mutatott felém bosszút, ugyanolyan nyugodt volt a hangja, mint amikor álmaimban megkeres.
- Uram - hajtottam meg ismét a fejemet előtte és szégyenkezni kezdtem a perelkedés miatt.
- Ádám, fiam, nem minden olyan egyszerű, mint azt gondolnád - kezdte. - Azóta nem, amióta Lucifer megkísérelte átvenni a hatalmat és lekerült. Nem az én átkom az, amely titeket sújt, hiszen én nem átkozom az ember fiát.
- De, Atyám, teljesen lehetetlenség, hogy így keressem meg azt, akit nékem szántál.
- Mert nem is őt kell megtalálnod - emelte fel a hangját. - Neked Évát kell, nem pedig őt.
- Azt... Azt mondtad szerettem, ezek szerint, nem?
- Jobban szeretted őt, mint Lilith-et. De Lilith az, akit eleve neked rendeltem. Aztán jött az a kis közjáték Luciferrel - krákogott.
- Uram, kérni szeretnék. Mivel a Földön úgysem látok, legalább itt mutasd meg nekem Évát, hogy legalább halvány sejtéseim legyenek, hogy ki ő, hogy ne essek csapdába.
- Nem sokat érsz vele, Ádám. A szabályokat én magam sem szeghetem meg, hiszen meg van kötve a kezem.
- Semmilyen távpontom nincs, hogy merre keressem! - hördültem fel.
- Most már elég legyen! - zengte be bosszúsan az eget az Úr, amely megdörrent a haragjától. - Magadnak okoztad a bajt! Megbocsátottam, de nem nekem kell megoldanom a feladatodat. Én csak segíteni tudok.
- Akkor kérlek segíts! Adj egy jelet!
- Ádám, a jelek mindig előtted vannak, rajtad áll, hogy észreveszed-e őket vagy sem. Most pedig menj hát! - utasított, mire hátat fordítva neki elindultam a sötétség felé. - Ádám! - szólított meg újra. - Sokkal közelebb van, mint gondolnád. Mind a kettő - azzal eltűnt, vele együtt a látásom is.
Éles fékcsikorgás, vad dudálás rántott vissza a valóságba, valamint az, hogy kegyetlenül a hátamra estem és két könyök nyomódott a mellkasomba. Az aszfalt bűze keveredett a rám telepedő gyümölcsös illatával, amelyet már annyiszor éreztem.
- Roxanne? - köhögtem a nevét, mire éreztem, hogy megrázkódott.
- Te tuti látsz! - vádolt meg mérgesen, amelytől elmosolyodtam.
- Tuti nem, sajnos. Pedig hidd el, akkor jobban élvezném ezt a jelenetet, ha látnám az arcodat!
- Ch - puffogott, majd leszállt rólam.
Megragadta a kezemet, de ez a tapintás más volt. Erős, férfias.
- Jól vagy, haver? - rántott fel a földről egy férfi.
Ismerős volt a hangja, velünk egy idős lehetett, vagy egy kicsit idősebb.
- Megvagyok - húztam le a felsőmet, hogy megigazítsam magam.
- Biztos jól vagy? Majdnem elcsapott egy busz - lépett közelebb Roxanne, de én a férfira jobban összpontosítottam.
- Igen - válaszoltam hűvösen. - És te? Nem ütötted meg magad, amikor megint rajtam kötöttél ki?
- Megmentetten az életed - felelte. - Megint.
- Vagyis valamivel meg kell hálálnom - mosolyodtam el és elképzeltem, ahogyan meglepődik és zavartan.
- Csak erre jártam, nem kell túl...
- Roxanne, ez azért elég túlzás. Egy sarkot szaladtál, hogy segíts neki.
- Noah! - förmedt rá a lány.
Tehát ő Noah. Akkor már értem, hogy miért ilyen ismerős.
- Most meg mi van?
- Bocs, hogy megzavartalak a randitokban - szóltam közbe én is, mire Roxanne felnevetett.
- Ki ne találd! Ez még viccnek is rossz - hahotázott.
- Mintha nem érezted volna jól magad - mondta Noah színlelt felháborodással a hangjában.
- Nagyapád nagyon jó fej, kár, hogy nem sokat örököltél tőle - hallottam, ahogyan a lány ezt vigyorogva mondja. - Nos, uraim. Örültem, de nekem mennem kell.
- Veled megyek egy darabig - jegyeztem meg, és ő elhallgatott.
Szinte kihagyott egy légzést, majd beleegyezve hümmögött egyet és elköszönt Noahtól, bár még pár percig csak állt ott, miután mi ketten kezet fogtunk és ő elment.
- Csak nem egy udvarlód? - törtem meg a csendet, mire felém fordult.
- Noah? Nem futok olyan szekér után, ami nem vesz fel - felelte.
- Nem hiszem el, hogy nincs senkid - nevettem fel, majd elindultam. - Egy ilyen cserfes, magabiztos nőnek ne lenne valakije.
- Hát pedig ez van.
- Mióta táncolsz, Roxanne?
- Amióta az eszemet tudom - nevette el magát halkan, amelytől elmosolyodtam. - Mindig is ezt csináltam és élveztem is. Így tudtam elszakadni a problémáktól.
- Akkor miért rohantál el? - fordítottam felé a fejemet.
Hosszan hallgatott, gondolom megfelelő válaszon törte a fejét. Megmagyarázhatatlan érzés lett rajtam úrrá. Szinte láttam magam előtt a vonásait, ahogyan elhúzta a száját és az ajkába harapott, ahogyan a szemeit a földre szegezte, ahogyan a kezét tördelte. Megráztam a fejemet és a kép eltűnt.
- Roxanne, nem muszáj válaszolnod, de tudnod kell, hogy nem vagyok rossz ember.
- Én ezt tudom, de akkor is fura vagy.
- Rendes vagy - hunyorogtam rá nevetve.
- De most komolyan. Én nem hiszek a véletlenekben, éppen ezért olyan fura, hogy mindig felbukkansz - sorolta nagy beleéléssel.
- Na, figyelj. Hogy bebizonyítsam, hogy tök normális vagyok találkozzunk holnap este.
- Randira hívsz? - állt meg hirtelen.
- Akarod, hogy randi legyen? - húztam fel az egyik szemöldökömet vigyorogva.
- Pf, izé. Nem. Persze, hogy nem - hebegte, amitől majdnem elnevettem magam.
- Akkor, Roxanne, holnap - mosolyodtam el, amelytől kifújta a bent maradt levegőt.
- Holnap - ismételte határozottan, majd elfordulva a hangokból ítélve elrohant.
