Lelkek száma

2014. július 8., kedd

Ádám keresi Évát - Első fejezet



A nő egy olyan hihetetlen teremtmény, aki akár hiperventillálásra is képes, ha meglát a kirakatban egy eredeti olasz bőrcipőt leárazva.
A nagymama egy olyan teremtmény, aki összecsipkedi az arcodat és karácsonyra mindig köt egy rémes pulcsit, amit persze csak otthon hord az ember.
Az anya egy külön fajba tartozik. Ő az, aki ha tüsszentesz egyet, mert odaért egy hajszálad rögtön lázmérővel, forró menta teával, két hatalmas pokróccal és utálatos köptetőkkel jelenik meg, miközben azt rikácsolja, hogy megfáztál és nem tudsz magadra vigyázni, ami persze nem igaz.
A kishúg az a személy, aki azt hiszi magáról, hogy ő a főnök és mi csak azért szolgáljuk ki, mert még pici és mi vagyunk a nagy és erős testvérei.
A nővér az egy időzített hisztérika bomba, aki órákat képes a telefonon lógni és cseverészni a legjobb barátnőjével a legújabb Johnny Deep filmről, a félmeztelen vámpírokról vagy valamilyen Jace nevű kitalált árnyvadászról és képes hozzánk vágni a tíz centis tűsarkúját, akárhányszor beleírunk a naplójába, de úgy véd meg minket, ha valaki szemétkedik velünk, mint egy anyatigris.
Puszillak Roxanne, Scott öcséd voltam. 

Egy sáros edzőcipővel a kezemben robogtam le a lépcsőn és majdnem fellöktem anyát, aki felsóhajtott, hiszen már tudta, hogy mi fog következni. A nappaliban a fehér bőrfotelben ült Scott és aljasan vigyorgott.
Már lendítettem kezemet, de anya megfogta a csuklómat.
- Roxanne Mice, legyen eszed! Fehér és bőr.
- Hallottad, - mondtam mérgesen - mozgás!
Scott kikászálódott a fotelből és a konyhába ment, ahol hozzávágtam a cipőmet.
- Jobb már? - nyújtotta rám a nyelvét a kis kukacos, kakaó pusztító törpe. 
- Ha még egyszer beosonsz a szobámba és hozzányúlsz valamihez, például a naplómhoz egyesével töröm el az ujjaidat és megszagoltatom veled Marc bácsi bakancsát - jelentettem ki, mire mind a ketten megborzongtunk. - És az sem érdekel, ha UFO-k vannak a szobámban és a naplómat akarják, neked az tabu. Világos?
- Roxy, még csak tizenegy éves, légy elnézőbb vele - jött be anya Lanaval a karjaiban, akit az én ölembe nyomott.
- Elnézőbb? - hökkentem meg. - Legközelebb megpaskolom a fejecskéjét és megdicsérgetem, hogy jó fiú vagy legközelebb a csekkekre írj valami szépet.
- De akkor sem így kellene - folytatta anya, miközben láttam a szemén, hogy kicsit megijedt, ugyanis mindketten tudtuk, hogy milyen Scott.
- Úgy van Rox, rettegésben tartasz a lelki terroroddal - somolygott.
- Odacsapjak? - kérdeztem nyugodtan.
- Látod anya, megveszett - mondta Scott rémületet színlelve, mire kifújtam a levegőt.
- Én higgadtan is kiütöm a tejfogaidat - mosolyogtam rá és anyára, mire ő csak megrázta a fejét.
- Miért nem vagytok olyanok, mint más testvérek? - könyökölt anya a pultra, mire az öcsém és én összenéztünk, majd egyszerre feleltük:
- Ez a normális anya - s mind a hárman puszit adtunk neki és mindenki a maga útjára ment. 
Scott a Tom és Jerryt nézte. A majdnem három éves Lanat a babáihoz ültettem. Én felrohantam a szobámba.
Bezártam magamra az ajtót és sietősen a nap sárga falon fityegő órára pillantottam, ami fél nyolcat mutatott.
Legalább még volt egy kis időm elkészülni. 
Átsétáltam az általam kipingált boltívem alatt és az ágyamhoz sétáltam, ahol ráugrottam és nagyot nyújtózva elterültem rajta. Soha nem akartam elhagyni az én kényelmes birodalmam csúcspontját, de mindig sikerült felkelnem. Erőt véve magamon a díszpárna halmok között megpróbáltam megkeresni a telefonomat, ami persze nem sikerült. 
Morogva mentem a szekrényemhez, ami a sarokban figyelte minden apró mozdulatomat. Kihalásztam a ruhahegyek közül egy csőfarmert, meg egy agyon hordott kapucnis felsőt és beosontam velük a fürdőszobába.
Egy pillanatra először megijedtem a külsőmtől. Csapzott aranybarna hullámos, már-már göndör, hátam közepéig érő hajam a létező összes égtáj felé állt. Az zöld szemeim alatt hatalmas fekete karikák díszelegtek a hétfő dicséretére. 
Miután az enyhén csipás szemeimet megmostam, feltoltam az orromra a szemüvegemet és magamra kaptam a ruháimat.
A hajamat végig szántottam párszor az ujjaimmal, majd hagytam, had lógjon a nagyvilágba.
Visszaröppenve a szobámba, az a kis ördögfióka, ott ült az ablaknál lévő kuckómban és a mobilomat piszkálta.
- Adod ide, de rögtön! - néztem rá bosszúsan.
- Először adj egy kis zsebpénzt - emelte rám kék szemeit.
- Minek neked pénz? Ha pénz kell kérj anyától, tőlem egy fityinget sem kapsz. És most tűnés  - intettem az ajtó felé.
- Hát jó... Akkor elmondom neki, hogy tegnap este kiszöktél és elmentél Kaylaval megnézni az új Twilight filmet.
Dühösen néztem rá. 
- Anya tudja, hogy gyűlölöm a Twili.... Á... - csaptam a homlokomhoz. - Mennyit akarsz? És mire kell?
- Legyen tíz dolcsi... - billentette oldalra a szeplős fejér, majd sunyi mosolyra húzta a száját - Kezdetben...
- Maximum tíz és annyi. Mire kell? - odasétáltam a babzsák fotelem mögötti ládikához, ahonnan elővarázsoltam a perselyemet. - Szóval?
- Hát jó, - nézett rám durcásan - tudod van Lara. 
- Amanda húga? -szaladt magasba a szemöldököm. - Amanda Morgan?
- Hát igen... - pirult el Scott - Most lesz a születésnapja és egy kis figyelmesség sosem árt. 
- Aha - nyújtottam oda a pénzt, de rögtön visszahúztam a kezemet. - Előbb a formaságok drága. Mutasd a papírt, vagy nincs lóvé. 
Azzal morcosan elővette a hátsózsebében rejlő szokásos kis szerződésünket.
Gyorsan átolvastam és elővettem egy nagyítót is, tanulva a régi hibáimból, ugyanis, az apró betűs rész szerint, két hónapon keresztül, hetente kellett volna fizetnem a tízest. Azt szépen áthúztam és odaírtam a megállapodásunkat, majd aláírtam.
- Ravasz, mint mindig - mosolyogtam rá. - Na most kifelé - és felborzoltam a haját.
A perselyemet bevittem a szobám tényleges háló részébe, és a szekrényben lévő tükör mögötti polcra tettem.
A táskámba beletoltam az íróasztalomon lévő pár könyvet, majd felhúztam a tornacipőmet.
Zsebre vágva a telefonomat lerohantam a lépcsőn, felkaptam egy üveg vizet és a buszhoz siettem.
A tavaszias idő első napsugarai táncot jártak New Orleans utcáin. 
Szerettem ezt a várost. Még a jazz zenét is, habár inkább hallgattam AC/DC-t vagy másokat, de leginkább azokat, amelyeknek nem hablaty a szövege és nem idióta nyekergő tinifiúk énekelnek.
Mire odaértem a megállóba, a busz éppen bekanyarodott a sarkon és ismét csak egy hajszálon múlt, hogy le ne késsem.
A buszon lévő klikkek, alig észrevehetőek, ugyanis akik itt vannak, azok vagy lúzerek, vagy kockák, vagy a nagymenő focisták, akik nem képesek bevágni a KRESZ-t, vagy éppen láthatatlanok  Az ''istenek'', azok apuci finanszírozása által megkapott luxus autókkal furikáznak és foglalják el a suli legjobb parkolóit, mert ők, megtehetik. 
A busz közepén foglalt nekem helyet Mira, aki a bronzbőrével és hófehér csilli-villi fogaival nem mondható láthatatlannak, főleg, hogy az apja fogtechnikus, az anyja meg a közeli pláza egyik butikjának a feje, de ő mégis leereszkedik hozzám, habár a menők törvényei tiltják.
- Szia Roxy - mosolygott rám.
- Biztos szeretnéd hogy itt maradjak? Nem akarom, hogy miattam ess ki az aranykalitkából - mosolyogtam rá, miközben legyintett.
- Ugyan. Amanda után én jövök, ha repülnék a posztomról az nem miattad lenne - azzal elővette a kompakt tükrét és elvigyorodott. 
- Mi az? - húztam fel a szemöldökömet.
- Mr. Szépfiú, Téged stíröl. - azzal átadta a tükröt.
Belenéztem, miközben megigazítottam a hajamat láttam, ahogyan Noah rám villantja a mosolyát és elpirultam.
- Mi van. Apuci elvette a kocsikulcsokat? - kérdeztem Mirát.
- Mondhatni. A legújabb Toyota modellt várja.
- Szegény gyerek, de tudom sajnálni... - vigyorogtam rá, mire nevetésben tört ki.

Az utunk gyorsan telt. Idegesített, hogy Noah átható pillantásokkal nézett, aki mellesleg a legősibb ellenségem, Amanda barátja volt. Habár nem értettem, hiszen oké értem, hogy az ellentétek vonzzák egymást, de ez túlzás volt. Noah magas, napbarnított, izmos, a sűrű fekete haját apró lófarokban hordta, és a kékes zöld szemeiről ne is beszéljünk, meg arról se, hogy a kosárcsapat kapitánya, 4,7-es átlaga van, lehet vele beszélni... állítólag... és egy félisten...
Amanda is elég magas főleg, ha felveszi a torony magas cipőit. Vörös fenékig érő haja mindig tökéletesen állt, a legmárkásabb cuccokat hordta. Nem riadt vissza az aljas módszerektől... a kitűnő bizonyítványért mindent megtett... Mármint minden mindent. Az ősellenség történet már az oviban elkezdődött, amikor békát rakott a kakaómba. Jó kölyökcsíny... De mondjuk, amikor elkezdtük négy éve a gimit és álarcos bál volt, a suliban kellett átöltöznünk egy-egy apró sátorban. Ő volt olyan kedves, hogy az enyémet apró kamerákkal rakta tele és mindenki premier plánban nézte végig, hogy hogyan veszem fel a pánt nélküli ruhámat.
Amikor megérkeztünk, láthatatlan búcsút vettünk, mert tényleg nem akartam őt bajba keverni.
Átvágtattam a hatalmas parkon és felszökkentem a lépcsőn. A faliújság előtt elmélyülten álldogált Rose.
Rose alacsony termetű leányzó volt, aki mindig iszonyat rövidre vágatta  a haját és csak az egyetlen egy hosszú indiai tincse lógott a melléig. A stílusát nehéz lenne leírnom, hiszen ahhoz túl egyedi volt. Soha sem szerette az átlagosnak mondható dolgokat. Általában magának készítette az ékszereit, előnyben részesítette a bő felsőket, amelyek nem adták ki az alakját, imádta, ha a mogyoróbarna szemeit fekete tussal kiemelheti.
Mögé lopóztam és megérintettem a vállát, mire felsikkantott.
- Te hülye! - kapott a szívéhez.
Elnevettem magam. Mindig ez volt, miután megnéztünk egy horror filmet a hétvégén. 
- Képzeld el Scottal megint alkut kötöttünk... Elolvasta a naplómat és tudja, hogy tegnap kilógtam...
- Mennyit kért? - húzta fel a szemöldökét.
- Idézem: kezdetben legyen egy tízes... De csak annyit kapott.
Rose színpadiasan letörölt az arcáról egy nem létező könnycseppet.
- Büszke vagyok rá.... Á! - lett meglepett az arca és elmélyülten bámult egy pontot.
Követtem a pillantását és belőlem is előtört az a bizonyos "Á" hang.
A lépcsőn egy magas, picit göndör, sötétbarna hajú fiú lépdelt bizonytalanul felfelé. Amikor felért, a feje tetejére tolta a sötét szemüvegét.
A szemei káprázatosak voltak. A méreg zöld mellé... vagyis közé egy fekete csík keveredett. Sötét farmert viselt és egy vörös pólót, nyakában egy bőr szál volt, aminek a végét a póló elrejtette. Megtapogatta maga mögött a falat és neki dőlt.
Az igazgató gyorsan melléreppent, amit először nem vett észre. Csak akkor fordult hozzá, amikor Mr.Sasorr beszélni kezdett hozzá, de akkor is elnézett mellette.
- Hé, Rox... - bökött meg Rose. - Izé... Szerinted is van valami baja?
Az abszurd helyzeten egy picit elnevettem magamat, mire a diri ránk nézet.
- Roxanne Mice? Idejönne?
Megfagyott az ereimben a vér. Ez a pali sose tudta a diákok nevét, csak ha valami gáz szituáció történt, például ha pár gazdag humorérzékkel rendelkező hölgy( azaz mi), bezárta egy társát (Amandát) a gondnoki szobába, ahol megijedt a porolóktól és a felmosóktól.
Lassan büszke léptekkel elindultam feléjük.
- Jó reggelt - köhintettem, mire az idegen felém fordította a fejét, de olyan volt, mintha átnézne rajtam.- Segíthetek valamiben igazgató úr?
- Ami azt illeti, igen, Ms. Mice. Ő itt Ian, az új diákunk, kérlek vezesd körbe és segíts neki, ha...
- Nem kell engem pesztrálni - nyögött fel Ian- Nem akarlak megbántani Roxell, de ha finoman akarom magam kifejezni nem kell babusgatnod. Ha durvábban, szarok bele abba, hogy segíteni akarsz.
Felhúztam a szemöldökömet és ránéztem az igazgatóra, aki szintén zavarba jött.
- Ez nem módja - jelentette ki felháborodottan és a kezébe nyomta az órarendeket meg a többi iratot. - Szép napot - azzal sarkon fordult és elment. 
Én is megfordultam, de a srác a kezemért nyúlt, amitől megijedtem.
- Mit gondolsz hova mész? - vonta fel a szemöldökét.
- Gondoltam elég nagy fiú vagy ahhoz, hogy megtaláld a termeket és eligazodj - vágtam rá egy grimaszt, amitől nevetésben tört ki.... de még milyenbe. Olyan igazi csontig hatoló kellemes borzongást előidéző nevetés volt. - Most mi az?
- Ez irtó vicces volt. Ha eltudnám olvasni nem kellene boldogítanunk egymást.
- Úgy jössz gimibe, hogy nem tudsz olvasni? Elég szar ügy... Gondolom apuci elég sokat perkált ki érted - fontam össze a karomat.
Ian visszadőlt a falnak. Az egyik lábát felhúzta. A karjait ő is összefonta maga előtt és az arcomra emelte a szemeit, de megint az az érzésem volt, hogy levegőnek néz.
- Te teljesen hülye vagy? - kérdez tök lazán, amitől felment a pumpa.
- Milyen jogon hülyézel le? - csattantam fel.
- Vak vagyok - jelentette ki olyan könnyedén, ahogy egy lelőtt veréb zuhan a magasból. - Ne mondd, hogy nem tudtad.
- Izé... - nyögtem ki és éreztem, hogy olyan lettem, mint egy rák és legszívesebben eltűntem volna.
- Nem tudtad? - engedte le a lábát és ő is vörös lett. - Ne haragudj. Kicsit agresszív vagyok, ha társaságba megyek - dörzsölte meg a tarkóját. - Megnéznéd az óráim... Kérlek? - hebegte zavartan.
Nem szólaltam meg. Remegő kézzel elvettem a borítékot és felnyitottam. Eközben a zsebéből elővett egy apró fehér tollszerű valamit, amit kettéhúzott és voala, rögtön egy fehér-botra támaszkodott.
- Nos?
- Öm... Az első órád a másodikon lesz, francia. Nekem spanyol lesz és egymás mellett van a két terem, szóval felkísérhetlek, ha gondolod. 
- Rendben, közben elmeséled, hogy mit merre találok? Utána elfelejthetjük egymást - jelentette ki.
- Mondták már, hogy bunkó vagy? - torpantam meg.
Elmosolyodott.
- Senki sem merte még közölni velem. Te vagy az első.
- Akkor értem... Na gyere - intettem, mire köhintett egyet és felhúzta a szemöldökét. - Bocsi - nevettem el magamat idegességemben.
Felém nyújtotta az egyik karját. Én tétováztam.
- Nem harapok... - jelentette ki - Csak néha... De amióta nem látok, ritkán.
- Elég gyenge csajozós szöveg. Jobban is tetted, hogy leálltál vele.
- Félreértettél - hökkent meg. - Nem áll szándékomban csajozni, főleg veled... - ismét a magasba szökkent a szemöldököm. - Mármint nem úgy értem, ahogy érted.... Vagyis úgy értem, de mégsem úgy. Érted?
- Vágom - válaszoltam durcásan és megragadtam a karját. - Vagyis meleg vagy? - pirultam el. - Nem mintha bajom lenne velük, vagy ilyesmi, csak...
- Úristen, dehogy - ijedt meg. - A húsvér nőket szeretem, akikkel hogy is mondjam... fajtársaimmal együtt kiegészítjük egymást.
Ismét vörös lett a fejem. Ritkán lehet nagyon-nagyon zavarba hozni, de ennek a srácnak sokadjára sikerült.

Becsengettek és az ablak mellé ültem le. 
Iannel elváltak az útjaink. Elég egy bunkó, tahó állat és minden kirohanását a látás hiányára fogja. Sosem voltam vak, de a szemem elég vaksi. Mármint három egész mínusz lencse az nálam annak számít. Végül is tudom, hogy milyen az, ha nem látjuk a dolgokat. Például, amikor eltört a szemüvegem és két napig vakláltam a suliban az elég idegesítő volt, de mindent nem foghattam erre!
Elmeséltem neki mindent, hogy merre mit talál, hogy kiket érdemes elkerülni, persze egy köszi és egy szia nélkül fáradt be a terembe.
Azon gondolkodtam, hogy mi az ami annyira zavar benne, amikor a padomra csüccsent Noah és a könyveimre csapott, amitől majdnem felugrottam.
- Neked is szia - húztam fel az egyik szemöldökömet és lehajoltam a tollamért, amit lesodort.
- Roxanne, ugye? - mosolygott rám.
- Nahát, sikerült hét év után megjegyezned? Mindig mondtam, hogy minden ember fejlődőképes. - vigyorogtam rá és megjelent a vállamon a kisördög: Mit művelsz te nő? Ha Amanda megtudja, hogy a pasijával flörtölsz karóba húz.
- Arra gondoltam, hogy...
- Ajaj, nem szeretem, ha egy kosaras úgy kezdi a mondandóját, hogy gondolkodtam... Tudod abból, sose jó sül ki, szóval nem, bocsi - emeltem meg lemondóan a vállamat.
- Nem könnyű veled tárgyalni Mice - mondta érzelemmentes hangján, de láttam a szemében, hogy élvezi a helyzetet.
- Amanda osztálytársának lenni nehéz dolog, - értettem egyet bólogatva. - de gondolom a barátjának is az.
Noah szemöldöke a feje tetejére szökött, aztán elmosolyodott és ott hagyott az elmémre szabaduló már-már örökös bizonytalansággal, hogy ez mégis, mi a fene volt.

4 megjegyzés: