Ádám keresi Évát - Tizennegyedik fejezet

Kedves Olvasóim!
Sajnálom, hogy ennyit kell várnotok egy-egy részre, nem győzök szabadkozni. Mindenesetre köszönöm, hogy itt vagytok, és olvastok! Ian pártiaknak ez egy kedves rész lesz szerintem!

Egy kis off:
Ha van rá igény, Facebookon csinálok egy csoportot a történetnek, hogy ha szeretnétek akkor ott többször és gyakrabban adok majd életjelet magamról és a történetről! Erről a véleményetekre vagyok kíváncsi! :)

Jó olvasást! :) 

Roxanne

Az ujjbegyeimmel többször az arcomat simítottam, miután Ian égető ajkai szinte megbillogozták. Talán öt perce álltam ott, és keringtem a semmiben. Csak ez az egy pillanat játszódott le a szemeim előtt újra, és újra. Na, jó. Nem ez az egy pillanat, hanem ez a pillanat csokor, amelytől a pillangóim nem hogy döglődtek volna odabent, hanem attól féltem, hogy ha kinyitom a számat, ellepik a várost.
Teljesen zavarba jöttem, amikor magához húzott, miután megnéztem a karját. Még lélegezni is elfelejtettem abban a pár másodpercben. A felsőmön át éreztem tenyerének forró nyomását a derekamon, valamint a felgyorsult szívdobogásának verdeső ütemét a kezem alatt, amelynek ritmusát az enyém is felvette. Koszos lett az arca, de az a különleges szempár tisztán világított előttem, és amikor megszólalt! Hát az volt a vég.
Megijesztettél.
A kellemes hangtónusa most is a fülemben csengett, és nem akart teret adni más hangoknak. Ez a féltő aggodalom, amely felcsendült benne, egyenesen libabőrt okozott a szolid kis lelkivilágomnak, és belebizsergett a gerincem. Az meg, hogy azt mondta, hogy megmentettem.
Ilyen pasi nincs is! Mintha tudná, hogy mire vágyna egy nő, pedig valljuk be, sokszor mi magunk sem tudjuk eldönteni.
Szó szerint vakon kapott utánam a semmiben, kockáztatva mindenét. Az sem érdekelte, hogy előtte tulajdonképpen elküldtem a fenébe. Nem. Ő ezt élvezi. Biztos vagyok benne! Eddig is bizonytalan voltam vele kapcsolatban, most meg... Most meg ő a világon a legsármosabb, legzöldszeműbb hőse, aki...
- Fejezd be, Roxanne Mice! - Csattantam fel hangosan, és jelentőséget adva a szavaimnak mérgesen dobbantottam egyet a lábammal. - Egy hülye tahó!
A kezeimet a mellkasom előtt összefontam, és ráeszmélve, hogy még mindig idekint vagyok érdekes, megviselt öltözékben, beevickéltem az ajtón, és bevágódtam az első mosdó ajtaján. Első pillanat alatt lefagytam a tükörképem láttán. Az amúgy is kócos hajam, most megirigyelte volna a gólyafészkeket, az ingem elszakadt.
Közelebb merészkedtem a tükrökhöz a sárgás színű mosdóhelyiségben, hogy alaposabban meg tudjam nézni magam. Ahogy nekivágódtam az egyik tartóoszlopnak a halántékomnál apró repedés éktelenkedett, amelyből még szivárgott a vér, de nem volt annyira súlyos. Az mondjuk más kérdés, hogy rengeteg alapozót kell vegyek, hogy a majdani lila foltokat el tudjam tüntetni az arcomról.
Fáradtan támaszkodtam meg a kagyló peremén, és előre hajtottam a fejemet.
- Én semmit sem értek - motyogtam magam elé.
- Vagy csak nem akarod érteni.
A hangra felkaptam a fejemet, és száznyolcvan fokos fordulatot vettem, de nem láttam senkit. Hunyorogva néztem körbe, miközben a kezemmel hátul a mosdókagyló szélét markoltam, majd nagy nehezen elengedtem. Kimért, óvatos lépéssel kukkantottam az ajtó irányába, amely zárva volt, és amúgy is hallottam volna, ha valaki bejön. A lépteimet megismételve toltam be a wc ajtókat, amelyek sikítottak az ürességtől, vagy éppen visszhangozták a legyek bluse dallamát.
- Lehet, mégsem olyan kicsi az a seb - nyúltam a fejemhez homlok ráncolva. - Csak a képzeltem játszik velem. Biztos annyira stresszes vagyok, hogy már hallucinálok is - vontam vállat, és visszafordultam a tükörhöz.
Az arcom megviselt volt, és most nem csak az előbbi csetepaté miatt. A szemeim alatt hatalmas sötét karikák éktelenkedtek, amelyek a többnapos alváshiányra hívták fel a többiek figyelmét, akiknek először tuti az jut az eszébe erről a látványról, hogy ez a spiné, tuti beteg.
Sóhajtva egy nagyot megengedtem a csapot. A víz bugyogni kezdett, melynek hangját az üres falak felerősítettek.
Kezeimet alá tartva élveztem, ahogy a hűvös cseppek simogatják fáradt, erőtlen kezemet. Már-már olyan érzés volt, mint amikor nagyon óvatosan, végig húzod az ujjadat a kézfejeden, és a tarkódnál elkezdesz libabőrös lenni. Előre hajolva felfrissítettem az arcomat is, és felcsapva a hajamat egyenesedtem ki, de majdnem rosszul lettem.
A lámpa szikrázni kezdett, és egy nagyobb durranás után a fénycső kiesett a burából, amely ripityára tört közvetlen előttem, és én háttal az egyik wc fülke ajtajának estem, amikor elugrottam onnan. A tükörben, a félhomály szívében egy női alak rajzolódott ki. Fekete, hosszú csipke ruhája kavargott körülötte, vérvörös haja kígyóként tekergett a karja körül, amellyel a tükörnek támaszkodott.
Megpróbálva kihúzni a talajból a földbe gyökerezett lábaimat az ajtóhoz rohantam, de nem nyílott ki.
- Roxanne, nyugalom, tuti a képzeleted játszik veled. Vagy elaludtál, és rémálmod van - mantráztam magamnak, miközben a szívem hevesen kalapálva a fülemben lüktetett.
- Ez nem álom, édesem - csikorgatta körmeivel az üveget a túloldalon, amitől a fülemre tapasztottam a tenyeremet. Látva a reakciómat elmosolyodott, és újból végig húzta egyesével mind a tíz körmét az üvegen. A szőr felállt a karomon, a csontjaim belesajdultak ebbe a fájó hangba, a gyomrom felkúszott a torkomba.
- Hagyja abba! - Visítottam, miközben a földre csúszva, magzatpózba szorítottam a fejemet, hogy ne halljam ezt az őrjítő hangot.
- Ilyen puhány lennél, életem? Hah, nem értem mi ez a nagy cécó körülötted - nevetett fel, és az elviselhetetlen hang erősödött, de az övé mégis tisztán csengett. - Nem minden az, aminek látszik Roxanne. Vagy lehet úgy kellene fogalmaznom, hogy nem mindenki.
- Mit akarsz tőlem? Meg mi a franc vagy te?! - Próbáltam túlordítani a fülsüketítő, karcolgatást, több-kevesebb sikerrel.
- Itt nem az a kérdés, hogy én ki vagyok, te ostoba. Hanem, hogy tudod-e, hogy te ki vagy? - nevetett fel, a tükör megrázkódott és nagyot robbanva darabjaira hullva lőtt ki a keretből, szemeimet összeszorítottam, és átkaroltam magam.
Nem érezve a vágó fájdalmat felnéztem, és a tükör előtt álltam. A lámpa normálisan világított, és éppen most jött be egy csaj az ajtón, aki full flegmán végig nézett rajtam. Szaporán szedtem a levegőt, a végtagjaim remegtek.
- Egy jó tanács, ha legközelebb, ha ki kell magadat elégíteni, zárd be az ajtót, vagy a tesiszertárban csináld - vetette oda.
- Én nem is...
- Nyugi, én is szoktam, nem gáz. Szerencséd, hogy én jöttem, nem pedig más - artikulált hevesen, majd elfoglalta az egyik fülkét.
Értetlenül pislogtam hol rá, hol pedig a tükörre.
- Ez annyira abszurd - motyogtam magam elé, és végig simítottam a tükör felszínén, és apró mélyedéseket éreztem.
- Ez csak egy kis könnyítés magadon, nem kell szégyellned! - Csacsogott a lány továbbra is, de nem tudtam ráfigyelni, és a hülye szexuális felvilágosítására.
A körmömet bedugva követtem a repedések ívét: Vigyázz!
Az utolsó nyomnál felszisszentem, mert az ujjbegyemet egy szilánk felhasította. Vörös vércseppek szivárogtak belőle, és a kéztörlőhöz lépve csavartam be az ujjamat.
Utolsó pillantást vetettem a tükörre, a lámpára, és feszélyezve léptem ki az ajtón.
Az ujjamat szorongatva szedtem szaporán a lábaimat a szekrényem felé. Elhaladtam az erkély mellett és döbbentem vettem észre, hogy a lehető legjobb állapotban volt. Hitetlenkedve léptem ki az ajtón és sétáltam a korláthoz. Óvatosan megtámaszkodtam rajta, de ellenállt. A mihez tartás végett kétszer belerúgtam, de meg sem rezzent. Minden ugyanolyan volt, mint mielőtt lezuhantam. Hiába mozgattam a korlátot, hiába rugdostam az oszlopot semmi sem történt. Kétségbeesve túrtam két kézzel a hajamba, és a sírás környékezett. Semmit sem értek. Minden zavart és kusza. Olyan, mint amikor egy pohárban örvénylő vízbe különböző festékes ecseteket teszel, és a színek egyre inkább elmélyülnek, míg nem egy nagyon sötét szürke árnyalatot kapunk, amely elszívja a harmóniát. Nos, ilyen fekete lyuk kavargott a fejemben.
Megremegtek a lábaim, aztán az egész terasz.
Mi történik? - Akartam mondani, de a robaj elnyelte a hangomat.
Hirtelen szétnyílt a lábam alatt a talaj, és észveszejtő gyorsasággal zuhantam a mély felé, amely...

- Roxanne! Roxanne, ébredj! - Ordította Noah, aki átkarolta a hasamat.
A látásom homályos volt, de amire kitisztult felkiáltottam és kapálózni kezdtem.
- Nyugodj már le! Felhúzlak! - Szorított meg még jobban, és pár hangos nyögés közepette visszahúzott az ablakból, ahol az imént random a semmiben lebegtem.
Konkrétan bezuhantunk a tanterembe. Ő átölelve magához húzott. Egyik kezét a lapockámon tartotta, míg másikkal a hajamba túrva vette szaporán a levegőt. Én a mellkasának simulva próbáltam hallgatni a szívverését, de a sokktól csak az enyém dobogott hevesen a fülemben.
- Oké, most már elengedhetsz - motyogtam a pólójába, kicsit zavartan, mire ráeszméltem, hogy ez nem a legerkölcsösebb kép, ha bejön egy tanár.
Ő krákogott egyet, majd elengedve lefordultam róla és talpra pattantam. Leporoltam magam, míg ő lustán feltápászkodott, majd az ablakot becsukva a radiátornak támaszkodva karját a mellkasa előtt összefonta, és szúrós szemekkel méregetett.
- Mi van? - Csattantam fel.
- Azért, egy kösz baszd meg, jól jönne, mert megmentettem a csinos kis hátsódat - vetette oda fennhéjázó stílusban.
- A csinos kis hátsóm köszöni szépen - csaptam a fenekemre, és megfordulva az ajtó felé indultam, de megragadta a kezemet, és megrántva magához húzott. - Ez fáj! - Szisszentem fel homlok ráncolva.
- Vigyázz! - Szólalt meg az a női hang sikítva, amelytől az ablakok berezonálva berobbantak.

- Ne! - Ugrottam fel.
- Ms. Mice! Jól van? - Pillantott rám Mr.Sasorr, és összezavarodva ráztam meg a fejemet. - Tudja, kisasszony, aludni otthon kellene, nem pedig az én órámon.
- Elnézést - vetettem oda halkan, mire megigazítva a nyakkendőjét a tábla felé fordult.
- Mi baj Mice, rémálmod volt? - Bökött meg a tollával Noah, és aggódó tekintettel méregetett. - Már bocs, de elég szarul nézel ki.
- Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű - morgolódtam. - Csak álmodtam volna? - Motyogtam magam elé, de a felkaromhoz nyúltam, hiszen az előző szorítást még most is éreztem. A felsőm ujját feltolva vettem észre, ahogyan vöröses színnel egy tenyér nyom körvonalazódott ki, és a gyűrű ujjnál egy mélyebb seb is kirajzolódott, amit Noah gyűrűje okozott.
Furcsállva húztam le a felsőm ujját, miközben a pillantásom Noah kézfejére esett. Tekintetem egyből a kígyó alakú gyűrűn állapodott meg. Észrevéve, hogy az ékszert szuggerálom, óvatosan lehúzta, majd zsebébe rejtette el.
- Az ilyen dolgok, nem kislányoknak valók - hajolt közelebb.
- Mégis miféle dolgokról beszélsz? - Fordítottam felé a fejemet. Arca megrándult, de nem rejtette el gunyoros mosolyát.
- Nagyon cseles, Ms. Mice - búgta elismerően, amelytől máskor a vér az arcomba tódult volna és a gyomrom hevesen akrobatázni kezdett volna, de most hidegen viszonoztam mustráló tekintetét, viselkedését.
- Tanul az ember... Nisroch - ejtettem ki ezt a szót.
A szemei felcsillantak, az arca elkomorult, a mosoly szinte az arcára fagyott. Nagyot nyelve dőlt hátra és pillantott Sasorr felé.
- Mi a gond? - Kérdeztem álszentül.
- Ha kísérted a sorsot, nem fogsz tudni elbújni előle- vetette oda egy titokzatos mosoly mögé bújva, majd felállva kisétált az óráról.
Sasorr hosszas prédikációt intézett az ajtó felé, míg én tűnődve méláztam Noah hűlt helyét figyelve.
Semmit sem értek.

*

Már két hete nem láttam sem Iant, sem pedig Noah-t, mintha elnyelte volna őket a föld.
Noah kéznyoma még mindig perzselte a felkaromat és a gyűrű nyoma lilás foltokban éktelenkedett a bőrömön. A homlokom egy apró vágás nyom pihent, amit nem tudtam hová tenni, hiszen ha csak álom volt az egész, akkor nem kellene, hogy ott legyen a seb.
Semmit sem értettem. Annyira unalmassá vált számomra ez a mondat, hogy lassan kezdte elveszíteni a jelentőségét. Bizarr állapotok uralkodtak rajtam és féltem attól, hogy idővel megőrülök. Minden megváltozott. A szálak gordiuszi csomóvá gubancolódtak, és nem volt nálam megfelelő eszköz ahhoz, hogy elvágjam. A megérzéseim csődöt mondtak, és egyre gyakrabban gondolkodtam azon, hogy vajon nem csak álmodtam-e a két fiút, úgy mint a zuhanást. Talán ennyi lenne az egész élet? Egy kósza álom? Meddig tarthat? Az első ébredésig? Vagy addig míg rá nem jössz, hogy ez csak egy álom? Ha felébredsz hova kerülsz? Lehet, hogy a sötétség telepedik rád, vagy a fényesség és mind a kettő szinte megvakít?
Megigazítottam a lófarkamat a fejem tetején és kifújva a levegőt a kezeimet szép ívben megemeltem, miközben spiccben megálltam a jobb lábamon, és a balt magasba emeltem. A tükörképem meggyötört volt, a szemeim alatt szörnyű fekete karikák éktelenkedtek, hiszen az elmúlt két hétben nem igazán mertem aludni, de ha sikerült is, hamar felriadtam a rémálmaim miatt. A démonjaim üldöztek, és nem hagytak nyugton. Újra és újra felbukkant az a női alak a mosdóból, vagy éppen egy kígyó. Anya is gyakran előkerül, és sokszor az is, hogy tehetetlen kisbabaként az út szélén ordítok, míg apa rám nem talál. Többször megpróbálta ezt a történetet újból előadni nekem, és szörnyen érzem magam, de egyre hihetőbbé válik számomra.
Ahogy ez újra az eszembe jutott elvesztettem az egyensúlyomat, és elestem.
Szitkozódva álltam fel és jártam egy kört, mire újra összeszedtem magam és vissza tudtam állni, hogy felvegyem a ritmust. A többiek már régebben elmentek, így egyedül voltam. Zenor megengedte a túlórát, már csak azért is, mert ellógtam két alkalmat. Egyszerűen még a tánc sem hozott lázban, akkor szerintem el lehet képzelni, hogy mekkora egy érzelmi roncs vagyok.
Nem tetszett a zene, ezért valami pörgősebb, tombolósabb indie típusú rock zenét raktam be. A sarokban heverő széket egy precíz mozdulattal megfogtam, és berúgtam a terem közepébe. Egy cigány kerék után hatalmas nagy törzskörzéssel közelítettem meg az ülőalkalmatosságot, miközben a lábujjamtól kezdve a fülcimpámon át az utolsó hajszálam is átadta magát a dallamnak. Egy arabeszk után már helyet is foglaltam és folytattam rajta a dühöm kieresztését.
A heves ütemre a hajgumi keservesen megadva magát hullott a földre és teljesen szabadjára engedve magam próbáltam a lelkemet feltölteni. Egyes lépésekbe belesajdultak a porcikáim, amelyek bizsergető fájdalommal férkőztek be a gondolataimba. Kellemes, meleg érzés kezdett eluralkodni rajtam. Éreztem,ahogyan szunnyadó lelkem szárnyai kezdenek kitárulni, és hogyan szárnyalnak egyre felfelé. Elmosolyodtam. Ebben a pillanatban nem érdekelt semmi, csak ez a kegyes mámor, amely már régóta hiányzott nekem. Egyre hevesebben vert a szívem, és egy naiv ember annyit mondana, hogy hát persze, ilyen gyorsaságtól mindenkinek bedobog, de egy fanatikus tudta, hogy ez a tánc iránti szerelem szívdobogása. Egyre erőteljesebb, álmokkal teli. Éreztem, ahogyan a homlokomon elindul pár verejtékcsepp sós utat vájva magának a bőrömön. Magabiztosnak éreztem magam, sőt mi több: szépnek. Nem zavartak a szemem alatt elhelyezkedő Zara szatyrok, az sem, hogy úgy néztem ki, mint egy banya.
Miközben magamévá tettem a teret és mindent betáncoltam, furcsa érzésem támadt, mintha valaki szuggerálna.
Az egyik forgásomnál lelassítottam, és a tükörben megpillantottam Iant, ahogyan az ajtóban áll, és engem "figyel". Szem forgatva nem vettem róla tudomást. Úgyis már csak fél perc volt a számból, ezért leráztam magamról a pillantásának tőrét és folytattam a megkezdett kürt.
Amikor véget ért a szám, és kitartottam az utolsó lépésemet, a zenelejátszóhoz battyogtam, kikapcsoltam azt, majd a törölközőmhöz léptem.
- Méltóztatik megjelenni? - Tettem fel a kérdést flegmán.
- Most meg mi a baj, Roxanne? - Lépdelt felém óvatosan, zsebre dugott kézzel.
- Mi a baj? Ugyan, semmi. Csak éppen rohadtul azt hittem, hogy elcsapott egy busz, vagy valami. Semmi életjelet nem adtál magadról - mordultam fel, aztán észbe kaptam, hogy nem kellene ennyire kiakadnom, ezért inkább az ajkamba haraptam, és fejcsóválva ledobtam magamról a trikómat. - Mindegy - morogtam, miközben le akartam magamról venni a sportmelltartómat, de ekkor megszólalt.
- Ezt lehet nem kellene.
- Mit? - Pillantottam rá furcsállva, és nem tudtam elképzelni, hogy mit nem kellene.
Arcán csibészes mosoly terült el, és közelebb lépett hozzám, és szemét nem vette le rólam.
- Látlak, Roxanne - mondta halkan, jelentőségteljesen.
- Te most szopatsz - ráztam meg a fejemet.
- Azért nem láttál két hétig, mert egy szemműtétem volt egy speckó kis készülékkel.
- Nem hiszek neked! - Kötöttem az ebet a karóhoz.
- Látom a kócos hajadat - fogott egy tincset az ujjai közé. - Látom a hihetetlenül zöld tekintetedet, és az elkenődött sminkedet - simított végig az arcomon, amitől pillangók... Békák ugráltak a hasamba.
- Hányat mutatok? - Tartottam fel a kezemet.
- Négyet - felelte, mire újra mást mutattam. - Kilencet. Most meg azt, hogy kapjam be - nevette el magát.
- Te jó ég! - Kiáltottam fel könnybe lábadt szemekkel, és a nyakába ugrottam, mire ő nevetve megfordult velem párszor.
Szorosan ölelt, érintése megbabonázott, és minden idegszálam egyből reagált.
Lassan engedett la maga előtt, testünk összeér, simán megtámaszthattam volna az államat a mellkasán, de inkább tartottam magam, és bódultan figyeltem az arcát.
- Ez hihetetlen - suttogtam.
- Tudom, de el sem hiszed, hogy mennyire örülök, hogy látlak - mondta komolyan egy kedves mosoly kíséretében, amit viszonoztam, majd megpofoztam. - Ez most komoly Roxanne?
- Csak a mihez tartás végett. Képes lettél volna végig nézni, ahogy levetkőzöm!
- Időben szóltam!
- Perverz vagy!
- Hát, kislány... Van, ami nem változik - szememet forgattam, amitől elnevette magát. - Öltözz fel, és megiszunk valamit! Kint várlak!

Ádám keresi Évát - Tizenharmadik fejezet

Ian

- Csak egy barát - motyogtam magam elé az ajtóban, és a mosoly nem csak az arcomról hervadt le, hanem éreztem, ahogyan a szívemből is elpárolog.
Nem is tudtam, hogy miért gondoltam, hogy megváltoztathatom ezt az egészet, és azt, hogy felfigyelne egy vak srácra. Ennek a Noah gyereknek még a hangjából is sugárzik a macsó és a határozottság.
Elfordulva az ajtótól a falnak vetettem a hátamat, miközben a szabad öklömmel a falba csaptam. A fájdalom, amely belenyilallt a kezembe, extra gyorsasággal férkőzött bele a fájdalomérzetért felelős központomba, amelytől felszisszentem, és válogatott káromkodások jutottak eszembe összesen öt nyelven. A számhoz emeltem, és mint egy kis gyerek a forró levest kezdtem el fújni, hogy kicsit enyhítsek ezen az érzésen, amely egyáltalán nem akart szűnni. Ellöktem magam a faltól, és komótos léptekkel indultam el a folyosón, hátha elmúlik ez a fájdalom, ám akkor döbbentem rá, hogy ez nem is a kezem miatt van, hanem azért, mert rohadt nagyot csalódtam. Még nem is Roxanne-ben, hanem sokkal inkább magamban. Megint hagytam, hogy egy csapdába vezessenek az érzéseim. Tisztára hülye voltam, pedig még Évának is megszavaztam volna. Annyira más volt, és különleges. Tiszta. Nem kertelt, kimondta az érzéseit, mondjuk ezeket lehet azért, mert egyszerűen szeretett kotyogni, mint a kávéfőző, és kibuktak belőle, mint a reggeli keserű cseppjei, de ez megadta a báját, még ha sokszor kegyetlenül is vágta az ember fejéhez a mondandóját. Angyali érzésekkel táncolt, ez egyszerűen még a vak is látta. Ezen még majdnem fel is nevettem. De komolyan! Teljesen megváltozik akkor a légkör. Betölti a teret az energiája, és az a nyugalom, amit neki okoz ez az egész. Egyszerűen mindenkinek kedve támad felkelni a kerekesszékből és eljárni egy rumbát, mert elhiszi, hogy képes rá. Lehet, hogy csalókának tűnhet ez a kép, és hogy ez akkor rossz, de nem. Ettől jobb elismerést egy táncos nem kaphat. Érezni egy dolog, de megélni ezt, kincs. És ez benne megvan. Annyira élő, annyira esendő, nem kötik szabályok és mégis képes felállni, ha megbotlik, bezzeg én. Bezzeg Ádám!
Elegem volt. Legszívesebben beszélnék a nagyfőnökkel, hogy hozza hamarabb az apokalipszist, és hagyjuk ezt az egészet. " Hé, Főnök! Kellene pár özönvíz, a tízcsapást meg kéne szorozni, vagy kettővel, és kellene nagy tűzijáték is tűzgömbökkel, meg villámokkal." Mondjuk kíváncsi lennék az arcára, ha ezt így előadnám neki. Biztos rögtön a pokol legmélyebb bugyraiba repítene, vagy még rosszabb. Szimplán kitaszít. De nem. Nem tenne ő ilyet. Tudja, hogy milyen hülye is vagyok. Amikor teremtett nem voltam kamasz, csak egyszerűen lettem, mint egy érett férfi. Arra bezzeg senki sem gondolt, hogy a Teremtés után ez a szülessünk újra abból fog állni, hogy még vagy hatvanszor el kell játszanom a lázadó pubertást, mert mindig feldobom a talpam!
Nem is értem, hogy mi ez az újjászületősdi. Mindenki más jobb esetben megszületik, végig járja a számára kijelölt utat, megkeresi a keresztjét, aztán ha azt leteszi tárgyal a nagyfőnökkel. Gondolom most azt kérdezed, hogy akkor mi van Indiával meg a reinkarnációval. Ez is egyszerű. Amikor elkezdődött a félsziget benépesítése, véletlenül pont fent voltam eligazításon az EmberEtlen részlegen, ahol véletlenül... Na jó, szánt szándékkal belenyúltam a gépbe, mert be akartam bizonyítani, hogy jó vagyok az irodai munkára is, csak ez persze nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Véletlenül a Lucif aktát nyitottam meg, ahonnan kirobbant a négy istennő prototípus, és onnan elszabadult az egész. Így ott reinkarnálódnak az emberek egy bizonyos ideig, míg rá nem jönnek, hogy a halál kapujában, mit is kell választaniuk: Csillag, vagy Kettős kereszt. Tök egyértelmű!
De ez is Lucifer hibája. Mint ez az egész. Ha ő nincs, akkor Éva nem megy szüretelni. De nem, neki mennie kellett. Ó, nők! Azóta nem eszek almát. Előbb enne meg engem, mint én őt.
- Ian! - Hallottam, ahogyan Roxanne a nevemet kiáltja a folyosón loholva, és átfutott a fejemen, hogy vajon mióta van a nyomomban, aztán meg rögtön az, hogy hangosan gondolkodtam-e, vagy sem. - Ian! Süket is lettél, bakker? - Érintette meg a vállamat, amitől felé fordultam, miközben próbálta rendbe hozni a légzését.
- Mi a baj? - Kérdeztem ingerülten, amitől éreztem, ahogy bent tartja a levegőt, és tétován leengedi a kezét, amelyet még mindig pár milliméterre tartott a karomtól.
- Én, csak.
- Mi a baj? Elvitte a cica azt az éles nyelved? - Kötöttem az ebet a karóhoz, habár tudtam, hogy csak a düh beszél belőlem. Még meg is rázkódtam egy pillanatra, mert a huzat - amely gondolom egy nyitott ablakból jött -, hűvösen érintette meg a bőrömet.
Olyan voltam, mint egy hisztis kiskamasz, aki nem kapja meg a hőn áhított legújabb típusú iPhone-t a szüleitől. Nem akartam őt bántani, de nem tudtam csak úgy, mint ha mi sem történt volna beszélni vele. Cikinek éreztem, hogy még mindig ezen lovagoltam, hiszen nem ígért nekem semmit, de a férfiúi büszkeségemet ez a kikosarazás a hátam mögött nagyon fájó pontnak számított.
- Ian? - Szinte láttam magam előtt, ahogyan ráncolt homlokkal, értetlenül megrázza a fejét elhaló, csodálkozó hangján. Éreztem rajta, hogy nincs jó napja, és le kellett volna állnom, megálljt kellett volna parancsolnom az érzéseimnek, de egyszerűen azok erősebbnek bizonyultak, és teljesen emberien kezdtem el perelni.
- Ian, Ian, Ian. Csak ennyit tudsz? Pedig nem ilyennek ismertelek ám meg. Mindig mindenről megvolt a véleményed, és mindig a kis csípős nyelveddel megmondtad a tutit - simítottam volna meg az arcát, ha nem üti el a kezem. - Mi a baj, Roxanne? Azt hittem hagyod, hogy a barátaid a lehető legközelebb legyenek hozzád - ragadtam meg őt a csípőjénél, és magamhoz húztam, mire ő a mellkasomat kezdte el ütni, míg nem eltaszított magától.
- Olyan egy bunkó tapló vagy! - Ripakodott rám remegő hanggal. - Annyira egy paraszt. Milyen jogon kémkedsz utánam, és kérsz számon rajtam dolgokat? Heh? Látom tévedtem, amikor megszavaztam neked a bizalmamat, hogy minden ember képes változni. Egy ugyanolyan gennyláda vagy, mint amikor először beszéltünk.
- Roxanne - léptem felé egyet, mert szavaira - amelyek elég visszafogottak voltak hozzá képest -, megremegett a lelkem, és tudtam, hogy túlléptem egy bizonyos határt.
- Ne gyere közelebb! - Sziszegte a fogai közül.
- Roxanne, én nem akartam, csak elragadott a hév - mentegetőztem, és még rosszabb érzés uralkodott el rajtam, amitől a hunyorogtam a szemüvegem alatt. A huzat egyre erősebb lett, amely hátra borzolta a hajamat.
- Miért kell mindenkiben csalódnom? Nem tudom elhinni - folytatta fojtott hangon, és éreztem, hogy próbálja visszatartani a könnyeit. - Miért jó ez nektek?
- Roxanne - ejtettem ki nevét, amely sóhajba fulladt, ahogyan felé tettem egy lépést. Hirtelen az indulat elszállt a fejemből, és a némaságtól kongtak a gondolataim. Nem találtam a megfelelő szavakat, pedig régen pikk-pakk lenyugtattam egy hisztis nőszemélyt, de most képtelen voltam rá.
- Roxanne? Csak ennyi? - Vett mély levegőt dühösen. - Ne gyere közelebb! - Tartotta felém a kezeit, amelyek pár centire helyezkedek el csak a mellkasomtól. A tenyeréből áradó forróság képes lett volna arra, hogy leolvasszon egy hűtőszekrényt.
Én közelebb léptem hozzá. Remegő kezét el akarta kapni, de megfogtam azt. Ez az érintés annyira lágyra sikerült, hogy még én is meglepődtem. A puha ujjbegyei végig simították akarva, vagy akaratlanul az alkaromat, amely mentén libabőrös lettem, de egy pillanat alatt megtört a varázs, hiszen kitépte magát a kezeim közül, haja suhogásából ítélve megfordulva vágtatott ki a nyitott erkély ajtón, és utána siettem.
A hetedik érzékem mindig időben jelzett, ha valami készülőben van. Ez most sem volt másképp. A szemüvegemet is levettem és a földre dobtam. A homlokomat ráncolva hegyeztem a fülemet, hogy Roxanne merre mozdult el.
- Rox, nem akartalak megbántani, csak ideges lettem és eluralkodott rajtam a... A... A vadászösztön.
- A vadászösztön? - Prüszkölte a szavakat.
- A vadászösztön.
- Mégis mire fel?
- Aj, Roxanne, nem vagy te hülye. Tudod, hogy működünk - vontam vállat. - Ha valamit, vagy valakit a közelünkben érzünk akkor, azt a személyt magunknak akarjuk.
- De én sosem adtam erre okot! - Csattant fel, mire elnevettem magam, és felbátorodva közelebb sétáltam hozzá.
- Nem-e?
- Nem! - Kötötte az ebet a karóhoz, és láttam magam előtt, ahogyan dühösen dobbant a lábával, majd szemeivel szikrákat szórva karját a mellkasa előtt összefonja.
- Emlékeztesselek arra, amikor táncoltunk a színházban? - Tettem még egy lépést felé, hogy jobban halljam, ahogyan bent tartja a lélegzetét.
Sejtésem beigazolódott és elmosolyodtam. Biztosra mertem venni, hogy az arca a piros rengeteg árnyalatában tündököl, miközben talán az ajkába harap, és próbál kieszelni egy csinos kis hazugságot, vagy füllentést.
- Elegem van belőled, Ian - sóhajtotta fáradtan, amely szörnyen meglepett.
Nem erre a felállásra számítottam. Az is sokkal jobban esett volna, ha elküld a fenébe, vagy kikel magából, vagy pofon vág. De ez a mélységes csalódottság -amely ködbe vonta az amúgy kellemes, bájos hangját-, szinte megfagyasztotta a vért az ereimben. Nagyon nyeltem, amely még az egyre erősödő szélben is szinte visszhangzott. Nem igazán csinált semmit, mert ugyanolyan közel maradt hozzám. Mondjuk azt éreztem, hogy tüzetesen szemügyre veszi az arcomat, mert tekintete a lelkembe égett. Nem láttam, de el tudtam képzelni, hogy hogyan néz rám.
- Ezt elszúrtam - jelentettem ki halkan, és elfordultam tőle.
Kezemet a korlátra tettem, és azt a látszatot keltettem, hogy figyelem New Orleans utcáit, épületeit, fel-alá járkáló embereit.
- Legalább valamiben egyetértünk - követte példámat.
- Tényleg nem akartalak bántani - fordítottam felé a fejemet, de ő megemelte az államat a kezével és kicsit elfordította.
- Tudom - suttogta, és heves pislogások között vettem egyre szaporábban a levegőt.
Ilyet még nem csináltak velem. Nem "néztünk" egymás szemébe senkivel, és nem beszéltünk így. A szívem nagyot dobbant a mellkasomban, és reménykedtem, hogy ez nem hallatszott. Az ajkam remegő mosolyba torkolt és inkább visszapillantottam az utca felé.
Idegen, de mégis annyira ismerős. Tisztára egy Csehov drámában éreztem magam.
Ellöktem magam a korláttól, hogy kiegyenesedve zsebre tudjam dugni a kezemet, de ekkor hatalmas reccsenés kíséretében a korlát kifordult, és Roxanne sikolya hasított át a fülemen.
Hasra vágódtam abban a pillanatban és utána kaptam. A foltok játszani kezdtek előttem, és lassan körvonalakat öltöttek az alakok. A lábamat beakasztottam a megmaradt korlát tartóoszlopaihoz és lelógva szorítottam Roxanne karját, aki ijedten lebegett a semmiben.
- Ne kapálózz! - Ordítottam le.
- Bocs, éppen jókedvemből a moonwalkot gyakorlom - ordított vissza felháborodottan, és ha nem lett volna ennyire abszurd a helyzet felnevettem volna.
- Így engem is le fogsz húzni - nyögtem, miközben megfeszítettem az izmaimat. - Próbálj megnyugodni! - Morogtam. Hallottam, ahogyan a korlát újból megreccsen, és tudtam, hogy nem bír el minket sokáig. - Roxanne, megpróbállak felhúzni. Kapaszkodj belém, és mássz fel!
- Ne legyél hülye! Akkor mi lesz veled?
- Ne most kezdj el hősszerelmest játszani, mert rögtön elengedlek! - Ordítottam felháborodottan. - Mássz már, az Isten szerelmére! - Erre a kijelentésre megdörrent az ég. - Úgy! Még Te is nehezítsd meg a dolgunkat!
Összeszedve az összes erőmet megfeszítettem a testem, a szemeimet összeszorítottam, és remegő tagokkal húztam őt felfelé, de megcsúszott, amitől én is elveszítettem az erőmet, és már csak egy kézzel kaptam utána, amelybe két kézzel kapaszkodott. A rántás túl erős volt, és a szabad kezemet a vállamhoz kaptam. Hallottam, valamint éreztem, ahogyan a vállam előre rándul, de megpróbálkoztam nem foglalkozni az erős fájdalommal, amely átjárta a lényemet.
- Ne félj! Foglak - lihegtem, miközben verejtékcseppek masíroztak végig az arcomon. Az ajkamba harapva engedtem le a másikat is. - Próbáljuk meg még egyszer - mondtam elhalva.
- Ian, nem fog...
- De fog! Próbáld újra, Roxanne! Gyerünk már! - Kiáltottam feszülten.
Megvártam, amíg elkapja a másik kezemet, és kifújva a bent maradt levegőt, megpróbálkoztam a lehetetlennel. Megfeszítettem magam újra és húzni kezdtem felfelé, de a sérült karom nem bírta. Újból próbálkoztam, de akkor éreztem, hogy rám nehezedik valami féloldalt.
- Add a kezed! - Kiáltotta a hátamról Noah, aki belém kapaszkodva nyújtotta a kezét Roxanne-nek. - Nem fogja elérni. Ádám, próbáld meg felhúzni egy kicsit, és elérem - kiáltotta, mire csak hunyorogva bólogatni tudtam.
Megacélozva magam, egy fájó kiáltással emeltem meg a karomat. Az ereim pattanásig feszültek, de sikeresen húztam őt fel. Noah, Roxanne után kapott, és megragadva őt húzta fel az erkélyre, majd engem a lábamtól.
Mind a hárman hatalmas légvételekkel feküdtünk hanyatt a csempézett erkély talapzatán, majd Noah összeszedve magát felállt, és elsétált, mintha mi sem történt volna. Távozását a cipőjének egyenletes kopogása jelezte.
- Egyedül is ment volna, Nisroch - szóltam utána, mire megállt.
- Hát persze - mondta, és hallottam a szavaiban bujkáló mosolyt, majd elment.
- Nisroch? Ádám? - szólalt meg értetlenül Roxanne. - Nem értem.
- Nem hinnéd el - sóhajtottam. - Ennyi kavarodás szerintem elég volt mára.
Nem mondott semmit, és egy jó ideig még nem szóltunk egymáshoz, de nem sokkal ezután, Roxanne mellém kúszott.
- Had nézzem meg a válladat - mondta halkan, és én nagy nehezen felültem. - Le kellene... Le kellene venned a felsőd. Ahogy látom vérzett is. Segítek - nyelt nagyot, majd a derekamnál megfogta a pólóm alját. Kézfeje lágyan perzselte az oldalamat, ahogyan óvatosan felhúzta a ruhadarabot. Vigyázva húztam át rajta a fejemet, és lassan, kimérten húzta ki belőle a kezeimet.
- Te jó ég - motyogott az orra alatt, és az ujjával félve, végig simított a vállam felületén.
- Ennyire szörnyű?
- Mi? Nem. Dehogy! - Hebegett, mire grimaszoltam egyet. - Oké. Borzalmas! A vállad kompletten előre ugrott. Olyan vagy, mint Quasimodo, csak te itt hordozod a púpodat, és az egyik csont átvágta magát a bőrödön. Kórházba kell mennünk. Most! - Pattant volna fel, de az ép karommal megfogtam a karját, és visszarántottam magamhoz.
Felszisszentem, ahogyan a vállamhoz csapódott a keze, de ez az érzés eltörpült amellett, hogy a karjaimban tartottam őt. A kezeit megigazítva a mellkasomra tette, míg én az enyémet a derekán pihentettem.
- Megijesztettél - mondtam ki egyszerűen, és megemelve a jobb kezemet tétován megsimítottam az arcát, és kisöpörtem onnan pár kósza tincset.
- Te is - suttogta lágyan. - De megmentettél, és köszönöm - erre a kijelentésre elnevettem magam. - Most min kuncogsz? - Értetlenkedett, és jeleztem neki, hogy álljunk fel.
- Te mentettél meg engem - mosolyogtam rá, és egy pillanatra látni véltem meglepett pillantását, majd az arcára egy apró csókot hintve indultam vissza az épületbe. - És most, ha megbocsátasz, randim van a suli ápolónőjével. Valaki eltörte a karom!

Ádám keresi Évát - Tizenkettedik fejezet

TUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUDOM, hogy mennyire utáltok!!!!!!!!! De annyi minden történt a nyáron. Te jó ég! Botrány. Nagyon szégyellem magam, hogy hanyagoltalak titeket, de azért remélem, még itt vagytok velem... Jobban mondva velünk, hiszen Ian és Roxanne csak rátok vár!
Mindent bele! Merüljetek el a történetben, és fedezzük fel együtt az ősi titkokat!

Roxanne

Mereven bámultam előre, és képtelen voltam felfogni, hogy mi történik. Az egész lényem megfeszült, ahogyan néztük egymásra a férfival, aki lassan három éve se szó, se beszéd nélkül elhagyott minket. Nem bírtam felfogni, sőt nem is akartam, hogy milyen jogon pofátlankodik ide, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Jó, egy másik szituációban is teljesen mérges lettem volna, de most, hogy anya eltűnt? Egyszerűen... Egyszerűen hánynom kellett az életem miatt. Rosszul voltam. Éreztem, ahogyan a homlokomon megjelennek a verejték cseppek, és forogni kezd velem a világ. Hirtelen fázni kezdtem, majd végig szaladt rajtam egy hőhullám. Megrázkódtam. Valahonnan a távolból hallottam Scott hangját, ahogyan a nevemet kiáltja. A gyomrom liftezni kezdett és komolyan azt hittem, hogy mindjárt kiugrik a számon keresztül és amilyen adrenalin van bennem elfut a Himalájáig és vissza. Egyik gondolat szalad végig a fejemen a másik után, egyikbe sem tudtam megkapaszkodni, ami visszarántott volna a valóságba. Zuhanni kezdtem a fekete mélység felé és az utolsó emlékem az, hogy rohadtul bevertem a fejemet valamibe.

*

Még csillagokat láttam, amikor kinyitottam a szememet, és cigánykereket hányt a szobám. Kellemetlen kellemes dologra lettem figyelmes egy kis idő után, mire felfogtam, hogy ébren vagyok.

- Eressz el - ütöttem el apám kezét, aki a hajamat simogatta.

Megrökönyödve állt meg keze a levegőben, miközben én lebiggyesztett, remegő ajkakkal néztem vele farkasszemet.

Arcát ráncok tarkították, a haja őszbe fordult, bár néhol a szőkés tincsei még erőteljesen látszottak. A távol töltött idő alatt körszakállat növesztett magának, amely öregítette őt, ugyanakkor jól is állt neki. A borostájától szerintem a délután alatt szabadult meg, míg én az igazak álmát aludtam, és látszott egy aprócska sebhely az álla vonalán, amelyből még kicsit szivárgott a vér. Zöld szemei melengették a lelkemet, ahogyan bűnbánóan csillogtak, de képtelen voltam hinni nekik. Vágytam arra, hogy itt legyen. Mindennél jobban szerettem vele beszélgetni, és rettentően hiányzott. De most, egyenesen félelemmel töltött el a jelenléte. Olyan volt, mint egy rossz ómen. A takaró alatt ültemben felhúztam a térdeimet, amelyeket átkaroltam, és úgy ringattam magam előre-hátra. Nem akartam őt bámulni, de egyszerűen nem bírtam levenni róla a szememet. Annyi kérdés kavargott a fejemben, de nem akartam a könnyeimnek utat engedni. Fejét kicsit oldalra biccentette, úgy vizslatott engem. Láttam, hogy zavarban van, de nekem kellene megtörni az évek csendjét?

Emlékeztem az utolsó estére, amikor csapot-papot itt hagyott. Itt hagyta a házát, a munkáját, a barátait, a feleségét, a gyerekeit, mindent. Este, vacsora után felkapta Scott-ot a tévé előtt és a karjaiban vitte a szobájába. Anya Lanát tette rendbe, és én ingáztam a két a szoba között és figyeltem, hogyan munkálkodnak. Emlékszem, mennyire büszke voltam, hogy az én szüleim a világon a legjobb párost alkotják. Apa leült Scott mellé az ágyra hosszas birkózás után, betakargatta, de az öcsém még nem akart engedni az álommanóknak, ezért apa mesébe kezdett. Kalandos vizekre, távoli tájakra repítette még az én képzeletemet is. Láttam magam előtt, hogyan elevenedik meg a havas tündértáj, miként rohannak a szereplők az erdőn keresztül, hogy ne kapják el őket, hogyan kerülnek a tengerre egy szívtelen kalózhoz, aki végül beleszeret a lányba, de nem lehet az övé. Persze a mese végére már a törpe valahol a nindzsákat mészárolta Jackie Channel. Inkább nekem szólt a történet vége, hogy nem mind arany, ami fénylik, sokszor nem úgy történnek a dolgok, ahogy szeretnénk. Persze, filmekben láttam ilyet, de mégis más, ha a saját édesapád mesél neked ilyenekről. Zavarban is voltam emiatt, és nem tudtam, hogy mire véljem. Miután befejezte a mesét, hosszan elmerengett az alvó kisfiában, majd homlokon csókolta, aztán kijött, leoltotta a lámpát az öcsémnél és behúzta az ajtaját. Rám mosolygott, és megsimította az arcomat. Mint egy macska a gazdája tenyerébe, úgy dörgölődtem én is, és próbáltam benne elveszni. Ő besétált anyához, átkarolta a vállát, anya pedig megsimított a kézfejét és vállára hajtotta a fejét. Annyira meghitt volt ez a pillanat, hogy nem is akartam tovább leselkedni, mert éreztem, hogy a világban rend van. Inkább besomfordáltam a szobámba, átvedlettem pizsamába én is, felkapcsolva hagytam a falamon a színes fényfűzért, és befeküdtem az ágyba, de valami nem hagyott nyugodni. Erősen gondolkodtam, de igazából nem született meg az a kérdés a fejemben, ami azóta is foglalkoztat. Aztán halkan megreccsent a padló. Én alvást színlelve szinte halottnak tettem magam. Éreztem, ahogyan a matrac alattam mélyül, és egy széles tenyér simogatja az oldalamat.

- Remélem tudod, édes kislányom, hogy bármi történjék is, én nagyon szeretlek, és mindig az én lányom maradsz - hallottam édesapám suttogását, és a szemhéjamon belül éreztem, hogy egy komplett tenger morajlott fel hirtelen, és ha nem akartam lebuktatni magam, vissza kellett tartanom a könnyeket.

Nem igazán értettem akkor, hogy miért mondta ezt, de nagyon jól esett a lelkemnek ez az ígéret, amely örök időkkel kecsegtetett. Puszit nyomott a homlokomra, majd még kicsit elmélázva színlelt alvó lányán, kiment.

Csak másnap értettem meg igazán, amikor nem jött haza. Jobban mondva, akkor csak rossz érzés kerülgetett, majd egy hét múlva tudatosult bennem, hogy minket bizony elhagytak.

Rengeteget sírtam és toporzékoltam. Lanának fel sem tűnt igazából a hiánya. Scott gyakran kérdezősködött, és ő is szomorú, csalódott volt, hogy többé nincs egy kulcsfontosságú figura az életünkben. Anya nem beszélt róla, szinte hallani sem akart róla többet. Tabu lett számunka az apa kifejezés. Mérhetetlenül dühös lettem akkor mind a kettejükre, és akkor kezdtem el igazán dacolni mindenkivel. Azelőtt meghunyászkodva vártam ki mindennek a végét, szót fogadtam, nem füllentettem senkinek, mert tudtam, hogy mellettem állnak, aztán kiderült, hogy minden ellenem fordult.

- Miért? - csak ennyit kérdeztem a kínossá váló csendben.

Ő fellélegzett, de láthatóan hideg zuhanyként érte a kérdésem, amire felhúztam a szemöldökömet.

- Mit vártál? Hogy majd vigyorogva a nyakadba borulok, hogy szia apa, de jó, hogy megjöttél, annyira hiányoztál és úgy szeretlek, és tudtam, hogy soha sem hagytál el, biztos csak eltévedtél, de hazataláltál és hű de jó, és remélem hoztál ajándékot és csináljak neked egy köszöntő bulit? - hadonásztam mérgesen látva az arckifejezését.

- Nem... Nem tudom - hajtotta le a fejét zavartan. - Talán legbelül igen - vallotta be, amitől én prüszköltem egyet és megcsóváltam a fejemet, miközben kínosan vigyorogva az ajkamba haraptam. Ő felnézett rám. - Nem is tudom, hol kezdjem.

- Annyi sok tagadószót használsz, hogy kezdem elveszíteni a türelmemet és egyre inkább azt érzem, hogy nem érdekel - szórtak szikrákat a szemeim.

- Kicsim...

- Ne szólíts így! Nincs hozzá jogod.

- Roxanne, kérlek! Mindenki követ el hibákat.

- Nem a bűnbánó mártírra vagyok kíváncsi, hanem arra, hogy miért. Csak ennyit akarok. Meg mondjuk, hogy hol van anya? - mondtam makacsul, és fájt a szívem, hogy próbáltam kemény lenni, miközben legszívesebben a nyakába borultam volna.

- Anya jól van.

- Á, klassz. Akkor ez ilyen kitervelt merénylet volt, hogy először te tűnsz el, aztán ő? Kurva jó szülők vagytok, jár a taps - csaptam össze a tenyeremet háromszor, majd fontam össze a mellkasom előtt a karomat mérgesen.

- Ha kíváncsi vagy a miértekre, akkor hagyd, hogy normálisan elmeséljek mindent, és fogd be a szád addig - mordult fel, mire hátra hőköltem és hunyorogva néztem rá. Megijedtem. - Remek. Meg kell tudnod egy-két dolgot.

- Epekedve várom.

- Roxanne!

- Jó, bocsánat - forgattam a szememet, és kényelmesen hátra dőltem, mert éreztem, hogy ez hosszú história lesz, ami talán az ókorig is visszanyúlhat. Színpadias nagy levegőt vettem, és intettem a kezemmel jelezve, hogy folytassa, miközben apa szúrós tekinteteire, egy flegma mosollyal válaszoltam.

- Hát jó - sóhajtott egy nagyot és összecsapta a kezeit. Először kereste a szavakat, párszor megköszörülte a torkát, ami miatt a homlokomat ráncoltam. Soha sem volt ennyire bizonytalan, nem láttam őt ennyire elveszettnek. Figyeltem, hogyan néz jobbra, balra és próbál belekezdeni, de nem adta meg semmi ezt a lökést. Hirtelen felbátorodva és az érzelmek miatt odahajoltam, és kezemet az övére téve simítottam meg, és néztem rá teljesen komolyan, amitől ő szorosan lehunyta a szemeit. - Minden akkor kezdődött, amikor megszülettél igazából. Annyira apró voltál, és szép, és teljesen egyedül voltál - mondta mosolyogva, ahogyan visszaemlékezett. - Ezért nem is akartalak ott hagyni az út szélén - pillantott rám jelentőségteljesen, mire én lefagytam.

A kezem megállt és lassan hátra dőltem furcsállva, és ízlelgetve a szavakat, amiket az imént hallottam. A hallgatásomat biztatásnak vette, és ha már elkezdte folytatta minél gyorsabban, mielőtt megálljt parancsolna magának.

- Felkaptalak, és a kabátomba takarva hazahoztalak, ahol Liz először ledöbbent, aztán megörült neked, hiszen az orvosok azt mondták, hogy nem lehet gyereke. Nem lehettél több egy-két naposnál akkor. Rögtön bevittünk a kórházba, ahol Jack segített nekünk a papírokkal is. Nem tudták meghatározni a szüleidet, és semmit igazából. Már akkor is különleges voltál. Egy adomány. Aztán, ahogy nőttel, cseperedtél és vigyáztunk rád, az égiek megadományoztak minket a testvéreiddel. A vicc az egészben, hogy én is, és Liz is álmodott veled mielőtt megtaláltunk volna, és olyan volt ez az egész, mint valami jel. Hátborzongató, de minden ilyesmi teljesült. Aztán felbukkant egy társaság, aki egy lány gyermeket keresett. A nevét nem tudták, csak a születési dátumát, meg azt, hol hagyták el úgymond. Téged akartak - nézett rám sötéten. - Mi csak meg akarunk védeni, azért is tűntem el, de anyával tartottuk a kapcsolatot és mindenről tudok, tudtam, ami veled, veletek történik. Liz szólt, hogy furán érzi magát, és hogy valami biztosan történt, ezért eljöttem érte tegnap este és elvittem egy biztonságos helyre.

Mint aki megőrült, úgy néztem rá.

- Rox, tudom, hogy ez hihetetlen, de bíznod kell bennünk. Még nem jutottam semmire igazán, hogy kiderítsem mi ez az egész, mert eltakarítják a nyomokat maguk után, és amit hagynak, az nagyon kevés. Hinned kell nekem - mondta minden egyes szót kihangsúlyozva, míg ő mellém ült és megfogta mind a két kezemet. - Roxanne!

- Nem. Nem tudok. Én ezt... Én ezt nem értem - motyogtam zavartan. - Te... Te azt akarod nekem mondani, egy tinédzsernek, aki azzal küzd, hogy nem érti meg a világ és keresi önmagát, hogy egész eddigi életemben hazugságban éltem, és tulajdonképpen rohadtul nem az vagyok, akinek hittem magam? - Pislogtam egyre gyorsabban, amely elősegítette azt, hogy a könnyek utat törjenek maguknak. - Azt akarod mondani - nyeltem nagyot szünetet hagyva -, hogy minden az én hibám? Na, szépen vagyunk, mondhatom. Azt állítod, hogy - töröltem meg az orromat és szívtam egy nagyot -, hogy egy talált gyerek vagyok, aki nem tartozik... Nem tartozik sehová? Azt mondod, hogy keres engem egy szekta, és meg kell védeni? Miért? Miért találsz ki ilyeneket? - Löktem el őt magamtól, amitől leesett az ágyról. Meglepetten pillantott fel rám, de én sem voltam rest, és kiugrottam az ágyamból. - Miért mondod ezeket? Miért bántasz? - Mutattam rá vádlón, miközben a hangom már remegett. - Miért? Miért jöttél vissza egyáltalán? - Túrtam bele a hajamba a könnyeim között. - Tudod... Tudod te azt egyáltalán, hogy ez mennyire rossz tréfa? Miért... Miért nem mondod egyszerűen azt, hogy nem szerettél minket, vagy hogy találtál egy másik nőt, akitől született hatvan porontyod?! Még azt is jobban elhinném, mint ezt. Ez fáj! Éget! Egyszerűen... - hüppögtem nagyokat, és már magam sem értettem az eltorzult szavaimat. - Egyszerűen nem hiszem el. Mit... Mit tettem?

- Roxanne, én nem akartam, hogy...

- Mit nem akartál? - ordítottam rá. - Semmit sem akartál, azért mentél el. Aztán meg visszajössz, mint aki jól végezte dolgát, és egy ilyen mesével állsz elő? Az igazat akartam.

- Ez az igazság, kicsim.

- Ne szólíts így! - rivalltam rá, és beletúrva a hajamba az ágyam mellett lerogytam a padlóra küszködve. - Ne szólíts így - szipogtam. - Csak... Csak hagyj békén. Eleget hallottam - csóváltam meg a fejemet, és láttam, ahogyan ott ül velem szemben és nagyok nyel. Őszintének tűnt, és nem hazudott soha, de két év alatt sok minden megváltozhat. - Hagyj engem békén. Ha itt kell maradnod, maradj, de ne szólj hozzám, mert nem vagyok kíváncsi rád. Inkább - töröltem meg a szemeimet -, inkább foglalkozz azzal, hogy Lana megtanulja mi is az apa. És most menj ki - szedtem össze magam, és felálltam, ahogyan ő is. - Ha jól láttam, oda kell érnem a suliba, mert átaludtam az estét, és szeretnék átöltözni.

- Roxanne, én...

- Hagyj. Békén - tagoltam a mondatot, ahogyan összefontam magam előtt a kezemet és elálltam az útjából.

Besétáltam a szekrényemhez és innentől nem érdekelt, hogy ő itt tartózkodik-e vagy sem.

Szörnyen éreztem magam. Átverve, kétségbeesve. Kezdett minden összedőlni,és én ott álltam a romhalmaz közepén várva a csodára, vagy éppen arra, hogy agyon üssön egy darab. Az élet súlya jelenleg kegyetlenül nyomta a vállamat. Nem éreztem, hogy képes lennék bármi érdemlegesre. Eltűnt az anyám, megjelent és hülyeségekkel traktál az apám, akik állítólag nem is a szüleim. Ilyennel viccelni bűn, és megbocsájthatatlan. Nem is értem, hogy juthatott ilyen az eszébe. Fájtak a szavai, mintha sósavat öntöttek volna le a torkomon, amely marni kezdett belülről. Kellemetlen, feszengő érzés lett rajtam úrrá, mialatt átöltöztem, majd elhagytam a házat. Szinte nem is tudtam, hogy mikor léptem ki az ajtón, és hogy kerültem fel a buszra. Nem hallottam Mira köszöntését sem. Néha felvettem a fonalat, a cuki pasikról és az édes szőrmókokról, de nem itt jártam.

Mindig az én lányom maradsz. Ez járt most is a fejemben. Így hallva a történetet talán volt benne némi ráció, de a lelkem tiltakozott ez ellen.

Mint egy élőhalott mászkáltam az emberek között elmerengve. Rose meg is sértődött, amiért nem figyeltem rá, de most nem tudott érdekelni. Sőt! Leginkább bántott, hogy ő észre sem vette, hogy valami nincs rendbe, és nem kérdezett rá, vagy még csak magához sem húzott és nem ölelt meg, ami most olyan jól esett volna. Orrát felhúzva, sértődött elvonult a fekete, lila szerelésében.

Még a szekrényemhez sem mentem el, hanem kihasználva a nyüzsgő szünetet bementem a matek terembe, amely kongott az ürességtől és a helyemhez sétáltam. A cuccomat magam mellé ledobtam, a székemre ráülve megtámasztottam a fejemet a padon, és hagytam, hogy a hajam előre bukjon gondolkodtam.

Észre sem vettem, hogy valaki bejött, már csak akkor, amikor egy kéz simult a hátamra.

- Roxanne - mondta ki halkan a nevemet, amelybe aggodalom melankóliája csendült fel.

- Mit akarsz Noah? - sóhajtottam. - Ha most akarsz a tegnapi miatt lecseszni, hogy milyen egy bunkó faszkalap is vagyok, kérlek ne most - csaptam hátra a hajamat fáradtan.

- Jézusom, Roxanne - húzta össze a szemöldökét. - Mi történt? Teljesen fel van dagadva a szemed, mintha... Mintha egész nap sírtál volna.

- Egy pont Sherlocknak - nevettem fel keserűen, mire megfogta a kezemet.

- Roxanne - mondta gyengéden, amire felkaptam a fejemet, és figyeltem markáns vonásait, gondoskodni akaró tekintetét. - Mi a baj?

- Hosszú, és biztos van elég bajod Amandával, bajba nem akarlak keverni.

- Már nincs.

- Tessék? - hunyorogtam rá, mire csibészes mosoly jelent meg a szája sarkában.

- Szakítottunk.

- Te jó ég! Azt fogja hinni, hogy miattam és megöl - emeltem a fejemet a plafon felé, azt kívánva, hogy nyeljen el az anyatermészet.

- Ő szakított - vont vállat.

- Micsoda? - tátottam el a számat csodálkozva.

- Bizony. Amanda dobott.

- Nem hiszem el.

- Pedig ez az igazság.

- Hát hogy? - tártam szét kíváncsian a kezeimet, míg ő elnevette magát és lazán elhelyezkedett mellettem.

A fekete V nyakú pólója a testére feszült, és figyelmes lettem egy puklira a vállánál, amiről először levettem a tekintetemet, de vissza-vissza vándorolt oda.

- Igazából nem tudom. Hisztizett egy sort, bevallom, nem figyeltem igazán. Lehet ez volt az, ami kiverte nála a biztosítékot, de már soha sem tudjuk meg - vigyorgott rám, ahogy közelebb hajolt.

- Hű. És ennek öröméből megborotválkoztál? - vigyorodtam el én is, és megemeltem a kezemet, hogy végig simítsak az arcán, de észbe kapva leengedtem a karom, amit ő megfogott és az arcára helyezte.

Szemei kereszttüzében égtem, és csodálkozva, szinte megbabonázva figyeltem, és tudatosítottam magamban azt, hogy én jól érzem magam. Az ujjaimmal végig simítottam az arca vonalán, le az állán, majd vissza. - Így olyan kisfiús vagy - mondtam halkan, mire elmosolyodott, és éreztem az izmai mozgását a tenyerem alatt.

- Mint egy csibész?

- Mint egy csibész - nevettem el magam.

- Szeretem, amikor mosolyogsz, és nem tudod elrejteni - mondta, miközben én el akartam venni a kezemet, de ő követve azt kúszott hozzám közelebb.

- Ugye nem akarod, hogy megpofozzalak? - szökött magasba az egyik szemöldököm.

- Nem - nevetett fel hangosan. - Ahhoz már egyszer volt szerencsém.

- Igen... Emlékszem - grimaszoltam egyet.

- Ne mondd, hogy ami előtte történt az olyan rossz volt.

Szólásra nyitottam a számat, de elhallgattam. Olyan volt ez a fiú, mint kezdő kezében a rubik kocka, kiszámíthatatlan. Tudtam, hogy milyen, hiszen számtalanszor kimutatta a foga fehérjét, de egyszerűen vonzott, mint egy bogarat a lámpa. Forróság öntött el, és kíváncsiság.

Az ajkamba haraptam elharapva egy mosolyt, és kicsit közelebb hajoltam hozzá én is.

- Annyira talán nem - mondtam halkan a szemeibe nézve, mire a tekintete megenyhült.

- Lehet, hogy valami kellemesebb emléket kellene róla őrizned, nem? - Simított végig mutatóujjával az arcomon. A szemüvegemet a szabad kezével levette és a padra helyezte.

- Lehet - suttogtam, ahogyan a távolság kettőnk között egyre csak szűnt.

Kezdtek elnehezedni a pilláim, és láttam, ahogyan az ajkai szinte súrolják az enyémet, aztán észbe kapva hátra ugrottam, amitől leestem a székről. - Nem. Istenem, milyen hülye vagyok - morogtam.

- Roxanne - pattant fel ő is, és rögtön ott termett, hogy felsegítsen.

Kezét elfogadva tápászkodtam fel és igazgattam meg magamon a ruhát, majd a szemüvegemért kaptam, amit rögtön visszavettem.

- Bocs - vágtam zsebre a kezeimet és zavartan az ajkaimba haraptam, amit még mindig vizslatott.

- A vak srác miatt?

- Ian? Nem. Dehogy.

- Tegnap vele mentél el, Roxanne.

- Ő csak egy barát Noah. Vagyis valami olyasmi.

- És én? Én mi vagyok? - Tette kezét a derekamra, amin elvigyorodtam és elléptem tőle.

- Te? Te is valami olyasmi. Remélem kielégítő volt a válaszom.

- Teljesen - nevette el magát, amikor a megcsörrent a csengő, és nyílott a terem ajtaja.

Közérdek meg egyebek, ergo J Á T É K ! ! !

Sziasztok!

Örömmel jelentem be, hogy véget ért a vizsgaidőszakom, szóval öröm-boldogság van, és remélhetőleg lesz időm normálisan folytatni a munkát, és úgy haladni az írással, ahogyan szeretném. ( Bár mondjuk eléggé írói válság szagot szimatolok, de megpróbálok nem is gondolni erre!)

Mint látjátok, megújult a design, ami B.Noéminek köszönhető, aki májusban keresett meg egy nagyon aranyos üzenettel, hogy megihlette őt a történetem, ezért szívesen csinálna egy designt a blognak, és tessék! Úgy érzem megérte elkezdeni ezt az egészet! ( Nem a random design felújításra gondolok, hanem arra, hogy másokat is megihlet és szeretik, és EZ BAROMI JÓ ÉRZÉS!!!! :) )
Szóval, itt is a nagy nyilvánosság előtt szeretném megköszönni neked, szörnyen jó munkát végeztél!!! Nagyon szépen köszönöm még egyszer! :)

Nos, a blog és a történet és minden ilyesmi, vagyis A JÁTÉK napirendi pontjai:

1. Majd hamarosan fogok, szólni bejegyzés formájában, hogy kijavítottam az eddigi fejezeteket, és még nem tudom, hogy lesznek-e gyökeres változások ( nem tervezek ), de kevesebb lesz benne a hiba.
Igyekszem a cselekményt jobban elindítani, és a legutóbbi fejezetet jobban kifejteni, mert szerintem nagyon sokan fogtátok a fejeteket, hogy WTF, mi a franc történik, és Úristen, ez megőrült, mi ez a random hókuszpókusz?!  Szóval nyugalom, mindent helyre fogok hozni! :)

2. Mivel mindig itt vagytok, és kitartotok mellettem, ezért szeretnélek titeket egy kis játékra invitálni! :) Kíváncsi vagyok, hogy Ti mennyire vagytok kreatívak!
A történet kezdete óta gondolom sokatoknak lett valamelyik karakter a kedvence, és arra vártok, hogy végre legyen happy end, vagy éppen érje el őket a balsors.
Arra gondoltam, hogy Ti papírra vethetnétek, amilyen terjedelemben szeretnétek egy általatok vágyott jelenetet, eseményt és/vagy lerajzolnátok és elküldenétek nekem. Az írások kikerülnének az oldalra névvel, monogrammal, vagy ahogyan szeretné az adott illető. Ne feledjétek senki sem profi, ez ne vegye el a kedveteket, ha van! Én mindenre nagyon kíváncsi vagyok, még annyira is, hogy :
" - Dögölj meg!
 - Rendben."
A kreativitást is díjazom. Tehát annak is örülök, ha küldtök nekem egy Word fájlt, de az ütős tud lenni, ha egy kidekorált lapra írtok/rajzoltok/ötleteltek/kiélitek magatokat.
Ha csináltok valami ilyesmit, akkor azt felnyomhatjátok Instára is az #adamkeresievat hashtaggel.
Nem sok mindent tudok felajánlani annak, akit a gép kidob, de egy kisebb csomagot össze fogok állítani mindenképpen, és majd felvesszük a kapcsolatot! :)
( Az tuti, hogy a mostani rajzaimra nagyon büszke vagyok, szóval egyet lehet elrejtek a csomagban! )

Határidő: Július 15.
Ahova küldhetitek, ha van küldeni valótok: cat.br95@gmail.com

Remélem játszunk egyet! :)

Kellemes nyári szünidőt nektek! Nem sokára jelentkezem! :)