Ádám keresi Évát - Tizenharmadik fejezet

Ian

- Csak egy barát - motyogtam magam elé az ajtóban, és a mosoly nem csak az arcomról hervadt le, hanem éreztem, ahogyan a szívemből is elpárolog.
Nem is tudtam, hogy miért gondoltam, hogy megváltoztathatom ezt az egészet, és azt, hogy felfigyelne egy vak srácra. Ennek a Noah gyereknek még a hangjából is sugárzik a macsó és a határozottság.
Elfordulva az ajtótól a falnak vetettem a hátamat, miközben a szabad öklömmel a falba csaptam. A fájdalom, amely belenyilallt a kezembe, extra gyorsasággal férkőzött bele a fájdalomérzetért felelős központomba, amelytől felszisszentem, és válogatott káromkodások jutottak eszembe összesen öt nyelven. A számhoz emeltem, és mint egy kis gyerek a forró levest kezdtem el fújni, hogy kicsit enyhítsek ezen az érzésen, amely egyáltalán nem akart szűnni. Ellöktem magam a faltól, és komótos léptekkel indultam el a folyosón, hátha elmúlik ez a fájdalom, ám akkor döbbentem rá, hogy ez nem is a kezem miatt van, hanem azért, mert rohadt nagyot csalódtam. Még nem is Roxanne-ben, hanem sokkal inkább magamban. Megint hagytam, hogy egy csapdába vezessenek az érzéseim. Tisztára hülye voltam, pedig még Évának is megszavaztam volna. Annyira más volt, és különleges. Tiszta. Nem kertelt, kimondta az érzéseit, mondjuk ezeket lehet azért, mert egyszerűen szeretett kotyogni, mint a kávéfőző, és kibuktak belőle, mint a reggeli keserű cseppjei, de ez megadta a báját, még ha sokszor kegyetlenül is vágta az ember fejéhez a mondandóját. Angyali érzésekkel táncolt, ez egyszerűen még a vak is látta. Ezen még majdnem fel is nevettem. De komolyan! Teljesen megváltozik akkor a légkör. Betölti a teret az energiája, és az a nyugalom, amit neki okoz ez az egész. Egyszerűen mindenkinek kedve támad felkelni a kerekesszékből és eljárni egy rumbát, mert elhiszi, hogy képes rá. Lehet, hogy csalókának tűnhet ez a kép, és hogy ez akkor rossz, de nem. Ettől jobb elismerést egy táncos nem kaphat. Érezni egy dolog, de megélni ezt, kincs. És ez benne megvan. Annyira élő, annyira esendő, nem kötik szabályok és mégis képes felállni, ha megbotlik, bezzeg én. Bezzeg Ádám!
Elegem volt. Legszívesebben beszélnék a nagyfőnökkel, hogy hozza hamarabb az apokalipszist, és hagyjuk ezt az egészet. " Hé, Főnök! Kellene pár özönvíz, a tízcsapást meg kéne szorozni, vagy kettővel, és kellene nagy tűzijáték is tűzgömbökkel, meg villámokkal." Mondjuk kíváncsi lennék az arcára, ha ezt így előadnám neki. Biztos rögtön a pokol legmélyebb bugyraiba repítene, vagy még rosszabb. Szimplán kitaszít. De nem. Nem tenne ő ilyet. Tudja, hogy milyen hülye is vagyok. Amikor teremtett nem voltam kamasz, csak egyszerűen lettem, mint egy érett férfi. Arra bezzeg senki sem gondolt, hogy a Teremtés után ez a szülessünk újra abból fog állni, hogy még vagy hatvanszor el kell játszanom a lázadó pubertást, mert mindig feldobom a talpam!
Nem is értem, hogy mi ez az újjászületősdi. Mindenki más jobb esetben megszületik, végig járja a számára kijelölt utat, megkeresi a keresztjét, aztán ha azt leteszi tárgyal a nagyfőnökkel. Gondolom most azt kérdezed, hogy akkor mi van Indiával meg a reinkarnációval. Ez is egyszerű. Amikor elkezdődött a félsziget benépesítése, véletlenül pont fent voltam eligazításon az EmberEtlen részlegen, ahol véletlenül... Na jó, szánt szándékkal belenyúltam a gépbe, mert be akartam bizonyítani, hogy jó vagyok az irodai munkára is, csak ez persze nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Véletlenül a Lucif aktát nyitottam meg, ahonnan kirobbant a négy istennő prototípus, és onnan elszabadult az egész. Így ott reinkarnálódnak az emberek egy bizonyos ideig, míg rá nem jönnek, hogy a halál kapujában, mit is kell választaniuk: Csillag, vagy Kettős kereszt. Tök egyértelmű!
De ez is Lucifer hibája. Mint ez az egész. Ha ő nincs, akkor Éva nem megy szüretelni. De nem, neki mennie kellett. Ó, nők! Azóta nem eszek almát. Előbb enne meg engem, mint én őt.
- Ian! - Hallottam, ahogyan Roxanne a nevemet kiáltja a folyosón loholva, és átfutott a fejemen, hogy vajon mióta van a nyomomban, aztán meg rögtön az, hogy hangosan gondolkodtam-e, vagy sem. - Ian! Süket is lettél, bakker? - Érintette meg a vállamat, amitől felé fordultam, miközben próbálta rendbe hozni a légzését.
- Mi a baj? - Kérdeztem ingerülten, amitől éreztem, ahogy bent tartja a levegőt, és tétován leengedi a kezét, amelyet még mindig pár milliméterre tartott a karomtól.
- Én, csak.
- Mi a baj? Elvitte a cica azt az éles nyelved? - Kötöttem az ebet a karóhoz, habár tudtam, hogy csak a düh beszél belőlem. Még meg is rázkódtam egy pillanatra, mert a huzat - amely gondolom egy nyitott ablakból jött -, hűvösen érintette meg a bőrömet.
Olyan voltam, mint egy hisztis kiskamasz, aki nem kapja meg a hőn áhított legújabb típusú iPhone-t a szüleitől. Nem akartam őt bántani, de nem tudtam csak úgy, mint ha mi sem történt volna beszélni vele. Cikinek éreztem, hogy még mindig ezen lovagoltam, hiszen nem ígért nekem semmit, de a férfiúi büszkeségemet ez a kikosarazás a hátam mögött nagyon fájó pontnak számított.
- Ian? - Szinte láttam magam előtt, ahogyan ráncolt homlokkal, értetlenül megrázza a fejét elhaló, csodálkozó hangján. Éreztem rajta, hogy nincs jó napja, és le kellett volna állnom, megálljt kellett volna parancsolnom az érzéseimnek, de egyszerűen azok erősebbnek bizonyultak, és teljesen emberien kezdtem el perelni.
- Ian, Ian, Ian. Csak ennyit tudsz? Pedig nem ilyennek ismertelek ám meg. Mindig mindenről megvolt a véleményed, és mindig a kis csípős nyelveddel megmondtad a tutit - simítottam volna meg az arcát, ha nem üti el a kezem. - Mi a baj, Roxanne? Azt hittem hagyod, hogy a barátaid a lehető legközelebb legyenek hozzád - ragadtam meg őt a csípőjénél, és magamhoz húztam, mire ő a mellkasomat kezdte el ütni, míg nem eltaszított magától.
- Olyan egy bunkó tapló vagy! - Ripakodott rám remegő hanggal. - Annyira egy paraszt. Milyen jogon kémkedsz utánam, és kérsz számon rajtam dolgokat? Heh? Látom tévedtem, amikor megszavaztam neked a bizalmamat, hogy minden ember képes változni. Egy ugyanolyan gennyláda vagy, mint amikor először beszéltünk.
- Roxanne - léptem felé egyet, mert szavaira - amelyek elég visszafogottak voltak hozzá képest -, megremegett a lelkem, és tudtam, hogy túlléptem egy bizonyos határt.
- Ne gyere közelebb! - Sziszegte a fogai közül.
- Roxanne, én nem akartam, csak elragadott a hév - mentegetőztem, és még rosszabb érzés uralkodott el rajtam, amitől a hunyorogtam a szemüvegem alatt. A huzat egyre erősebb lett, amely hátra borzolta a hajamat.
- Miért kell mindenkiben csalódnom? Nem tudom elhinni - folytatta fojtott hangon, és éreztem, hogy próbálja visszatartani a könnyeit. - Miért jó ez nektek?
- Roxanne - ejtettem ki nevét, amely sóhajba fulladt, ahogyan felé tettem egy lépést. Hirtelen az indulat elszállt a fejemből, és a némaságtól kongtak a gondolataim. Nem találtam a megfelelő szavakat, pedig régen pikk-pakk lenyugtattam egy hisztis nőszemélyt, de most képtelen voltam rá.
- Roxanne? Csak ennyi? - Vett mély levegőt dühösen. - Ne gyere közelebb! - Tartotta felém a kezeit, amelyek pár centire helyezkedek el csak a mellkasomtól. A tenyeréből áradó forróság képes lett volna arra, hogy leolvasszon egy hűtőszekrényt.
Én közelebb léptem hozzá. Remegő kezét el akarta kapni, de megfogtam azt. Ez az érintés annyira lágyra sikerült, hogy még én is meglepődtem. A puha ujjbegyei végig simították akarva, vagy akaratlanul az alkaromat, amely mentén libabőrös lettem, de egy pillanat alatt megtört a varázs, hiszen kitépte magát a kezeim közül, haja suhogásából ítélve megfordulva vágtatott ki a nyitott erkély ajtón, és utána siettem.
A hetedik érzékem mindig időben jelzett, ha valami készülőben van. Ez most sem volt másképp. A szemüvegemet is levettem és a földre dobtam. A homlokomat ráncolva hegyeztem a fülemet, hogy Roxanne merre mozdult el.
- Rox, nem akartalak megbántani, csak ideges lettem és eluralkodott rajtam a... A... A vadászösztön.
- A vadászösztön? - Prüszkölte a szavakat.
- A vadászösztön.
- Mégis mire fel?
- Aj, Roxanne, nem vagy te hülye. Tudod, hogy működünk - vontam vállat. - Ha valamit, vagy valakit a közelünkben érzünk akkor, azt a személyt magunknak akarjuk.
- De én sosem adtam erre okot! - Csattant fel, mire elnevettem magam, és felbátorodva közelebb sétáltam hozzá.
- Nem-e?
- Nem! - Kötötte az ebet a karóhoz, és láttam magam előtt, ahogyan dühösen dobbant a lábával, majd szemeivel szikrákat szórva karját a mellkasa előtt összefonja.
- Emlékeztesselek arra, amikor táncoltunk a színházban? - Tettem még egy lépést felé, hogy jobban halljam, ahogyan bent tartja a lélegzetét.
Sejtésem beigazolódott és elmosolyodtam. Biztosra mertem venni, hogy az arca a piros rengeteg árnyalatában tündököl, miközben talán az ajkába harap, és próbál kieszelni egy csinos kis hazugságot, vagy füllentést.
- Elegem van belőled, Ian - sóhajtotta fáradtan, amely szörnyen meglepett.
Nem erre a felállásra számítottam. Az is sokkal jobban esett volna, ha elküld a fenébe, vagy kikel magából, vagy pofon vág. De ez a mélységes csalódottság -amely ködbe vonta az amúgy kellemes, bájos hangját-, szinte megfagyasztotta a vért az ereimben. Nagyon nyeltem, amely még az egyre erősödő szélben is szinte visszhangzott. Nem igazán csinált semmit, mert ugyanolyan közel maradt hozzám. Mondjuk azt éreztem, hogy tüzetesen szemügyre veszi az arcomat, mert tekintete a lelkembe égett. Nem láttam, de el tudtam képzelni, hogy hogyan néz rám.
- Ezt elszúrtam - jelentettem ki halkan, és elfordultam tőle.
Kezemet a korlátra tettem, és azt a látszatot keltettem, hogy figyelem New Orleans utcáit, épületeit, fel-alá járkáló embereit.
- Legalább valamiben egyetértünk - követte példámat.
- Tényleg nem akartalak bántani - fordítottam felé a fejemet, de ő megemelte az államat a kezével és kicsit elfordította.
- Tudom - suttogta, és heves pislogások között vettem egyre szaporábban a levegőt.
Ilyet még nem csináltak velem. Nem "néztünk" egymás szemébe senkivel, és nem beszéltünk így. A szívem nagyot dobbant a mellkasomban, és reménykedtem, hogy ez nem hallatszott. Az ajkam remegő mosolyba torkolt és inkább visszapillantottam az utca felé.
Idegen, de mégis annyira ismerős. Tisztára egy Csehov drámában éreztem magam.
Ellöktem magam a korláttól, hogy kiegyenesedve zsebre tudjam dugni a kezemet, de ekkor hatalmas reccsenés kíséretében a korlát kifordult, és Roxanne sikolya hasított át a fülemen.
Hasra vágódtam abban a pillanatban és utána kaptam. A foltok játszani kezdtek előttem, és lassan körvonalakat öltöttek az alakok. A lábamat beakasztottam a megmaradt korlát tartóoszlopaihoz és lelógva szorítottam Roxanne karját, aki ijedten lebegett a semmiben.
- Ne kapálózz! - Ordítottam le.
- Bocs, éppen jókedvemből a moonwalkot gyakorlom - ordított vissza felháborodottan, és ha nem lett volna ennyire abszurd a helyzet felnevettem volna.
- Így engem is le fogsz húzni - nyögtem, miközben megfeszítettem az izmaimat. - Próbálj megnyugodni! - Morogtam. Hallottam, ahogyan a korlát újból megreccsen, és tudtam, hogy nem bír el minket sokáig. - Roxanne, megpróbállak felhúzni. Kapaszkodj belém, és mássz fel!
- Ne legyél hülye! Akkor mi lesz veled?
- Ne most kezdj el hősszerelmest játszani, mert rögtön elengedlek! - Ordítottam felháborodottan. - Mássz már, az Isten szerelmére! - Erre a kijelentésre megdörrent az ég. - Úgy! Még Te is nehezítsd meg a dolgunkat!
Összeszedve az összes erőmet megfeszítettem a testem, a szemeimet összeszorítottam, és remegő tagokkal húztam őt felfelé, de megcsúszott, amitől én is elveszítettem az erőmet, és már csak egy kézzel kaptam utána, amelybe két kézzel kapaszkodott. A rántás túl erős volt, és a szabad kezemet a vállamhoz kaptam. Hallottam, valamint éreztem, ahogyan a vállam előre rándul, de megpróbálkoztam nem foglalkozni az erős fájdalommal, amely átjárta a lényemet.
- Ne félj! Foglak - lihegtem, miközben verejtékcseppek masíroztak végig az arcomon. Az ajkamba harapva engedtem le a másikat is. - Próbáljuk meg még egyszer - mondtam elhalva.
- Ian, nem fog...
- De fog! Próbáld újra, Roxanne! Gyerünk már! - Kiáltottam feszülten.
Megvártam, amíg elkapja a másik kezemet, és kifújva a bent maradt levegőt, megpróbálkoztam a lehetetlennel. Megfeszítettem magam újra és húzni kezdtem felfelé, de a sérült karom nem bírta. Újból próbálkoztam, de akkor éreztem, hogy rám nehezedik valami féloldalt.
- Add a kezed! - Kiáltotta a hátamról Noah, aki belém kapaszkodva nyújtotta a kezét Roxanne-nek. - Nem fogja elérni. Ádám, próbáld meg felhúzni egy kicsit, és elérem - kiáltotta, mire csak hunyorogva bólogatni tudtam.
Megacélozva magam, egy fájó kiáltással emeltem meg a karomat. Az ereim pattanásig feszültek, de sikeresen húztam őt fel. Noah, Roxanne után kapott, és megragadva őt húzta fel az erkélyre, majd engem a lábamtól.
Mind a hárman hatalmas légvételekkel feküdtünk hanyatt a csempézett erkély talapzatán, majd Noah összeszedve magát felállt, és elsétált, mintha mi sem történt volna. Távozását a cipőjének egyenletes kopogása jelezte.
- Egyedül is ment volna, Nisroch - szóltam utána, mire megállt.
- Hát persze - mondta, és hallottam a szavaiban bujkáló mosolyt, majd elment.
- Nisroch? Ádám? - szólalt meg értetlenül Roxanne. - Nem értem.
- Nem hinnéd el - sóhajtottam. - Ennyi kavarodás szerintem elég volt mára.
Nem mondott semmit, és egy jó ideig még nem szóltunk egymáshoz, de nem sokkal ezután, Roxanne mellém kúszott.
- Had nézzem meg a válladat - mondta halkan, és én nagy nehezen felültem. - Le kellene... Le kellene venned a felsőd. Ahogy látom vérzett is. Segítek - nyelt nagyot, majd a derekamnál megfogta a pólóm alját. Kézfeje lágyan perzselte az oldalamat, ahogyan óvatosan felhúzta a ruhadarabot. Vigyázva húztam át rajta a fejemet, és lassan, kimérten húzta ki belőle a kezeimet.
- Te jó ég - motyogott az orra alatt, és az ujjával félve, végig simított a vállam felületén.
- Ennyire szörnyű?
- Mi? Nem. Dehogy! - Hebegett, mire grimaszoltam egyet. - Oké. Borzalmas! A vállad kompletten előre ugrott. Olyan vagy, mint Quasimodo, csak te itt hordozod a púpodat, és az egyik csont átvágta magát a bőrödön. Kórházba kell mennünk. Most! - Pattant volna fel, de az ép karommal megfogtam a karját, és visszarántottam magamhoz.
Felszisszentem, ahogyan a vállamhoz csapódott a keze, de ez az érzés eltörpült amellett, hogy a karjaimban tartottam őt. A kezeit megigazítva a mellkasomra tette, míg én az enyémet a derekán pihentettem.
- Megijesztettél - mondtam ki egyszerűen, és megemelve a jobb kezemet tétován megsimítottam az arcát, és kisöpörtem onnan pár kósza tincset.
- Te is - suttogta lágyan. - De megmentettél, és köszönöm - erre a kijelentésre elnevettem magam. - Most min kuncogsz? - Értetlenkedett, és jeleztem neki, hogy álljunk fel.
- Te mentettél meg engem - mosolyogtam rá, és egy pillanatra látni véltem meglepett pillantását, majd az arcára egy apró csókot hintve indultam vissza az épületbe. - És most, ha megbocsátasz, randim van a suli ápolónőjével. Valaki eltörte a karom!

Ádám keresi Évát - Tizenkettedik fejezet

TUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUUDOM, hogy mennyire utáltok!!!!!!!!! De annyi minden történt a nyáron. Te jó ég! Botrány. Nagyon szégyellem magam, hogy hanyagoltalak titeket, de azért remélem, még itt vagytok velem... Jobban mondva velünk, hiszen Ian és Roxanne csak rátok vár!
Mindent bele! Merüljetek el a történetben, és fedezzük fel együtt az ősi titkokat!

Roxanne

Mereven bámultam előre, és képtelen voltam felfogni, hogy mi történik. Az egész lényem megfeszült, ahogyan néztük egymásra a férfival, aki lassan három éve se szó, se beszéd nélkül elhagyott minket. Nem bírtam felfogni, sőt nem is akartam, hogy milyen jogon pofátlankodik ide, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Jó, egy másik szituációban is teljesen mérges lettem volna, de most, hogy anya eltűnt? Egyszerűen... Egyszerűen hánynom kellett az életem miatt. Rosszul voltam. Éreztem, ahogyan a homlokomon megjelennek a verejték cseppek, és forogni kezd velem a világ. Hirtelen fázni kezdtem, majd végig szaladt rajtam egy hőhullám. Megrázkódtam. Valahonnan a távolból hallottam Scott hangját, ahogyan a nevemet kiáltja. A gyomrom liftezni kezdett és komolyan azt hittem, hogy mindjárt kiugrik a számon keresztül és amilyen adrenalin van bennem elfut a Himalájáig és vissza. Egyik gondolat szalad végig a fejemen a másik után, egyikbe sem tudtam megkapaszkodni, ami visszarántott volna a valóságba. Zuhanni kezdtem a fekete mélység felé és az utolsó emlékem az, hogy rohadtul bevertem a fejemet valamibe.

*

Még csillagokat láttam, amikor kinyitottam a szememet, és cigánykereket hányt a szobám. Kellemetlen kellemes dologra lettem figyelmes egy kis idő után, mire felfogtam, hogy ébren vagyok.

- Eressz el - ütöttem el apám kezét, aki a hajamat simogatta.

Megrökönyödve állt meg keze a levegőben, miközben én lebiggyesztett, remegő ajkakkal néztem vele farkasszemet.

Arcát ráncok tarkították, a haja őszbe fordult, bár néhol a szőkés tincsei még erőteljesen látszottak. A távol töltött idő alatt körszakállat növesztett magának, amely öregítette őt, ugyanakkor jól is állt neki. A borostájától szerintem a délután alatt szabadult meg, míg én az igazak álmát aludtam, és látszott egy aprócska sebhely az álla vonalán, amelyből még kicsit szivárgott a vér. Zöld szemei melengették a lelkemet, ahogyan bűnbánóan csillogtak, de képtelen voltam hinni nekik. Vágytam arra, hogy itt legyen. Mindennél jobban szerettem vele beszélgetni, és rettentően hiányzott. De most, egyenesen félelemmel töltött el a jelenléte. Olyan volt, mint egy rossz ómen. A takaró alatt ültemben felhúztam a térdeimet, amelyeket átkaroltam, és úgy ringattam magam előre-hátra. Nem akartam őt bámulni, de egyszerűen nem bírtam levenni róla a szememet. Annyi kérdés kavargott a fejemben, de nem akartam a könnyeimnek utat engedni. Fejét kicsit oldalra biccentette, úgy vizslatott engem. Láttam, hogy zavarban van, de nekem kellene megtörni az évek csendjét?

Emlékeztem az utolsó estére, amikor csapot-papot itt hagyott. Itt hagyta a házát, a munkáját, a barátait, a feleségét, a gyerekeit, mindent. Este, vacsora után felkapta Scott-ot a tévé előtt és a karjaiban vitte a szobájába. Anya Lanát tette rendbe, és én ingáztam a két a szoba között és figyeltem, hogyan munkálkodnak. Emlékszem, mennyire büszke voltam, hogy az én szüleim a világon a legjobb párost alkotják. Apa leült Scott mellé az ágyra hosszas birkózás után, betakargatta, de az öcsém még nem akart engedni az álommanóknak, ezért apa mesébe kezdett. Kalandos vizekre, távoli tájakra repítette még az én képzeletemet is. Láttam magam előtt, hogyan elevenedik meg a havas tündértáj, miként rohannak a szereplők az erdőn keresztül, hogy ne kapják el őket, hogyan kerülnek a tengerre egy szívtelen kalózhoz, aki végül beleszeret a lányba, de nem lehet az övé. Persze a mese végére már a törpe valahol a nindzsákat mészárolta Jackie Channel. Inkább nekem szólt a történet vége, hogy nem mind arany, ami fénylik, sokszor nem úgy történnek a dolgok, ahogy szeretnénk. Persze, filmekben láttam ilyet, de mégis más, ha a saját édesapád mesél neked ilyenekről. Zavarban is voltam emiatt, és nem tudtam, hogy mire véljem. Miután befejezte a mesét, hosszan elmerengett az alvó kisfiában, majd homlokon csókolta, aztán kijött, leoltotta a lámpát az öcsémnél és behúzta az ajtaját. Rám mosolygott, és megsimította az arcomat. Mint egy macska a gazdája tenyerébe, úgy dörgölődtem én is, és próbáltam benne elveszni. Ő besétált anyához, átkarolta a vállát, anya pedig megsimított a kézfejét és vállára hajtotta a fejét. Annyira meghitt volt ez a pillanat, hogy nem is akartam tovább leselkedni, mert éreztem, hogy a világban rend van. Inkább besomfordáltam a szobámba, átvedlettem pizsamába én is, felkapcsolva hagytam a falamon a színes fényfűzért, és befeküdtem az ágyba, de valami nem hagyott nyugodni. Erősen gondolkodtam, de igazából nem született meg az a kérdés a fejemben, ami azóta is foglalkoztat. Aztán halkan megreccsent a padló. Én alvást színlelve szinte halottnak tettem magam. Éreztem, ahogyan a matrac alattam mélyül, és egy széles tenyér simogatja az oldalamat.

- Remélem tudod, édes kislányom, hogy bármi történjék is, én nagyon szeretlek, és mindig az én lányom maradsz - hallottam édesapám suttogását, és a szemhéjamon belül éreztem, hogy egy komplett tenger morajlott fel hirtelen, és ha nem akartam lebuktatni magam, vissza kellett tartanom a könnyeket.

Nem igazán értettem akkor, hogy miért mondta ezt, de nagyon jól esett a lelkemnek ez az ígéret, amely örök időkkel kecsegtetett. Puszit nyomott a homlokomra, majd még kicsit elmélázva színlelt alvó lányán, kiment.

Csak másnap értettem meg igazán, amikor nem jött haza. Jobban mondva, akkor csak rossz érzés kerülgetett, majd egy hét múlva tudatosult bennem, hogy minket bizony elhagytak.

Rengeteget sírtam és toporzékoltam. Lanának fel sem tűnt igazából a hiánya. Scott gyakran kérdezősködött, és ő is szomorú, csalódott volt, hogy többé nincs egy kulcsfontosságú figura az életünkben. Anya nem beszélt róla, szinte hallani sem akart róla többet. Tabu lett számunka az apa kifejezés. Mérhetetlenül dühös lettem akkor mind a kettejükre, és akkor kezdtem el igazán dacolni mindenkivel. Azelőtt meghunyászkodva vártam ki mindennek a végét, szót fogadtam, nem füllentettem senkinek, mert tudtam, hogy mellettem állnak, aztán kiderült, hogy minden ellenem fordult.

- Miért? - csak ennyit kérdeztem a kínossá váló csendben.

Ő fellélegzett, de láthatóan hideg zuhanyként érte a kérdésem, amire felhúztam a szemöldökömet.

- Mit vártál? Hogy majd vigyorogva a nyakadba borulok, hogy szia apa, de jó, hogy megjöttél, annyira hiányoztál és úgy szeretlek, és tudtam, hogy soha sem hagytál el, biztos csak eltévedtél, de hazataláltál és hű de jó, és remélem hoztál ajándékot és csináljak neked egy köszöntő bulit? - hadonásztam mérgesen látva az arckifejezését.

- Nem... Nem tudom - hajtotta le a fejét zavartan. - Talán legbelül igen - vallotta be, amitől én prüszköltem egyet és megcsóváltam a fejemet, miközben kínosan vigyorogva az ajkamba haraptam. Ő felnézett rám. - Nem is tudom, hol kezdjem.

- Annyi sok tagadószót használsz, hogy kezdem elveszíteni a türelmemet és egyre inkább azt érzem, hogy nem érdekel - szórtak szikrákat a szemeim.

- Kicsim...

- Ne szólíts így! Nincs hozzá jogod.

- Roxanne, kérlek! Mindenki követ el hibákat.

- Nem a bűnbánó mártírra vagyok kíváncsi, hanem arra, hogy miért. Csak ennyit akarok. Meg mondjuk, hogy hol van anya? - mondtam makacsul, és fájt a szívem, hogy próbáltam kemény lenni, miközben legszívesebben a nyakába borultam volna.

- Anya jól van.

- Á, klassz. Akkor ez ilyen kitervelt merénylet volt, hogy először te tűnsz el, aztán ő? Kurva jó szülők vagytok, jár a taps - csaptam össze a tenyeremet háromszor, majd fontam össze a mellkasom előtt a karomat mérgesen.

- Ha kíváncsi vagy a miértekre, akkor hagyd, hogy normálisan elmeséljek mindent, és fogd be a szád addig - mordult fel, mire hátra hőköltem és hunyorogva néztem rá. Megijedtem. - Remek. Meg kell tudnod egy-két dolgot.

- Epekedve várom.

- Roxanne!

- Jó, bocsánat - forgattam a szememet, és kényelmesen hátra dőltem, mert éreztem, hogy ez hosszú história lesz, ami talán az ókorig is visszanyúlhat. Színpadias nagy levegőt vettem, és intettem a kezemmel jelezve, hogy folytassa, miközben apa szúrós tekinteteire, egy flegma mosollyal válaszoltam.

- Hát jó - sóhajtott egy nagyot és összecsapta a kezeit. Először kereste a szavakat, párszor megköszörülte a torkát, ami miatt a homlokomat ráncoltam. Soha sem volt ennyire bizonytalan, nem láttam őt ennyire elveszettnek. Figyeltem, hogyan néz jobbra, balra és próbál belekezdeni, de nem adta meg semmi ezt a lökést. Hirtelen felbátorodva és az érzelmek miatt odahajoltam, és kezemet az övére téve simítottam meg, és néztem rá teljesen komolyan, amitől ő szorosan lehunyta a szemeit. - Minden akkor kezdődött, amikor megszülettél igazából. Annyira apró voltál, és szép, és teljesen egyedül voltál - mondta mosolyogva, ahogyan visszaemlékezett. - Ezért nem is akartalak ott hagyni az út szélén - pillantott rám jelentőségteljesen, mire én lefagytam.

A kezem megállt és lassan hátra dőltem furcsállva, és ízlelgetve a szavakat, amiket az imént hallottam. A hallgatásomat biztatásnak vette, és ha már elkezdte folytatta minél gyorsabban, mielőtt megálljt parancsolna magának.

- Felkaptalak, és a kabátomba takarva hazahoztalak, ahol Liz először ledöbbent, aztán megörült neked, hiszen az orvosok azt mondták, hogy nem lehet gyereke. Nem lehettél több egy-két naposnál akkor. Rögtön bevittünk a kórházba, ahol Jack segített nekünk a papírokkal is. Nem tudták meghatározni a szüleidet, és semmit igazából. Már akkor is különleges voltál. Egy adomány. Aztán, ahogy nőttel, cseperedtél és vigyáztunk rád, az égiek megadományoztak minket a testvéreiddel. A vicc az egészben, hogy én is, és Liz is álmodott veled mielőtt megtaláltunk volna, és olyan volt ez az egész, mint valami jel. Hátborzongató, de minden ilyesmi teljesült. Aztán felbukkant egy társaság, aki egy lány gyermeket keresett. A nevét nem tudták, csak a születési dátumát, meg azt, hol hagyták el úgymond. Téged akartak - nézett rám sötéten. - Mi csak meg akarunk védeni, azért is tűntem el, de anyával tartottuk a kapcsolatot és mindenről tudok, tudtam, ami veled, veletek történik. Liz szólt, hogy furán érzi magát, és hogy valami biztosan történt, ezért eljöttem érte tegnap este és elvittem egy biztonságos helyre.

Mint aki megőrült, úgy néztem rá.

- Rox, tudom, hogy ez hihetetlen, de bíznod kell bennünk. Még nem jutottam semmire igazán, hogy kiderítsem mi ez az egész, mert eltakarítják a nyomokat maguk után, és amit hagynak, az nagyon kevés. Hinned kell nekem - mondta minden egyes szót kihangsúlyozva, míg ő mellém ült és megfogta mind a két kezemet. - Roxanne!

- Nem. Nem tudok. Én ezt... Én ezt nem értem - motyogtam zavartan. - Te... Te azt akarod nekem mondani, egy tinédzsernek, aki azzal küzd, hogy nem érti meg a világ és keresi önmagát, hogy egész eddigi életemben hazugságban éltem, és tulajdonképpen rohadtul nem az vagyok, akinek hittem magam? - Pislogtam egyre gyorsabban, amely elősegítette azt, hogy a könnyek utat törjenek maguknak. - Azt akarod mondani - nyeltem nagyot szünetet hagyva -, hogy minden az én hibám? Na, szépen vagyunk, mondhatom. Azt állítod, hogy - töröltem meg az orromat és szívtam egy nagyot -, hogy egy talált gyerek vagyok, aki nem tartozik... Nem tartozik sehová? Azt mondod, hogy keres engem egy szekta, és meg kell védeni? Miért? Miért találsz ki ilyeneket? - Löktem el őt magamtól, amitől leesett az ágyról. Meglepetten pillantott fel rám, de én sem voltam rest, és kiugrottam az ágyamból. - Miért mondod ezeket? Miért bántasz? - Mutattam rá vádlón, miközben a hangom már remegett. - Miért? Miért jöttél vissza egyáltalán? - Túrtam bele a hajamba a könnyeim között. - Tudod... Tudod te azt egyáltalán, hogy ez mennyire rossz tréfa? Miért... Miért nem mondod egyszerűen azt, hogy nem szerettél minket, vagy hogy találtál egy másik nőt, akitől született hatvan porontyod?! Még azt is jobban elhinném, mint ezt. Ez fáj! Éget! Egyszerűen... - hüppögtem nagyokat, és már magam sem értettem az eltorzult szavaimat. - Egyszerűen nem hiszem el. Mit... Mit tettem?

- Roxanne, én nem akartam, hogy...

- Mit nem akartál? - ordítottam rá. - Semmit sem akartál, azért mentél el. Aztán meg visszajössz, mint aki jól végezte dolgát, és egy ilyen mesével állsz elő? Az igazat akartam.

- Ez az igazság, kicsim.

- Ne szólíts így! - rivalltam rá, és beletúrva a hajamba az ágyam mellett lerogytam a padlóra küszködve. - Ne szólíts így - szipogtam. - Csak... Csak hagyj békén. Eleget hallottam - csóváltam meg a fejemet, és láttam, ahogyan ott ül velem szemben és nagyok nyel. Őszintének tűnt, és nem hazudott soha, de két év alatt sok minden megváltozhat. - Hagyj engem békén. Ha itt kell maradnod, maradj, de ne szólj hozzám, mert nem vagyok kíváncsi rád. Inkább - töröltem meg a szemeimet -, inkább foglalkozz azzal, hogy Lana megtanulja mi is az apa. És most menj ki - szedtem össze magam, és felálltam, ahogyan ő is. - Ha jól láttam, oda kell érnem a suliba, mert átaludtam az estét, és szeretnék átöltözni.

- Roxanne, én...

- Hagyj. Békén - tagoltam a mondatot, ahogyan összefontam magam előtt a kezemet és elálltam az útjából.

Besétáltam a szekrényemhez és innentől nem érdekelt, hogy ő itt tartózkodik-e vagy sem.

Szörnyen éreztem magam. Átverve, kétségbeesve. Kezdett minden összedőlni,és én ott álltam a romhalmaz közepén várva a csodára, vagy éppen arra, hogy agyon üssön egy darab. Az élet súlya jelenleg kegyetlenül nyomta a vállamat. Nem éreztem, hogy képes lennék bármi érdemlegesre. Eltűnt az anyám, megjelent és hülyeségekkel traktál az apám, akik állítólag nem is a szüleim. Ilyennel viccelni bűn, és megbocsájthatatlan. Nem is értem, hogy juthatott ilyen az eszébe. Fájtak a szavai, mintha sósavat öntöttek volna le a torkomon, amely marni kezdett belülről. Kellemetlen, feszengő érzés lett rajtam úrrá, mialatt átöltöztem, majd elhagytam a házat. Szinte nem is tudtam, hogy mikor léptem ki az ajtón, és hogy kerültem fel a buszra. Nem hallottam Mira köszöntését sem. Néha felvettem a fonalat, a cuki pasikról és az édes szőrmókokról, de nem itt jártam.

Mindig az én lányom maradsz. Ez járt most is a fejemben. Így hallva a történetet talán volt benne némi ráció, de a lelkem tiltakozott ez ellen.

Mint egy élőhalott mászkáltam az emberek között elmerengve. Rose meg is sértődött, amiért nem figyeltem rá, de most nem tudott érdekelni. Sőt! Leginkább bántott, hogy ő észre sem vette, hogy valami nincs rendbe, és nem kérdezett rá, vagy még csak magához sem húzott és nem ölelt meg, ami most olyan jól esett volna. Orrát felhúzva, sértődött elvonult a fekete, lila szerelésében.

Még a szekrényemhez sem mentem el, hanem kihasználva a nyüzsgő szünetet bementem a matek terembe, amely kongott az ürességtől és a helyemhez sétáltam. A cuccomat magam mellé ledobtam, a székemre ráülve megtámasztottam a fejemet a padon, és hagytam, hogy a hajam előre bukjon gondolkodtam.

Észre sem vettem, hogy valaki bejött, már csak akkor, amikor egy kéz simult a hátamra.

- Roxanne - mondta ki halkan a nevemet, amelybe aggodalom melankóliája csendült fel.

- Mit akarsz Noah? - sóhajtottam. - Ha most akarsz a tegnapi miatt lecseszni, hogy milyen egy bunkó faszkalap is vagyok, kérlek ne most - csaptam hátra a hajamat fáradtan.

- Jézusom, Roxanne - húzta össze a szemöldökét. - Mi történt? Teljesen fel van dagadva a szemed, mintha... Mintha egész nap sírtál volna.

- Egy pont Sherlocknak - nevettem fel keserűen, mire megfogta a kezemet.

- Roxanne - mondta gyengéden, amire felkaptam a fejemet, és figyeltem markáns vonásait, gondoskodni akaró tekintetét. - Mi a baj?

- Hosszú, és biztos van elég bajod Amandával, bajba nem akarlak keverni.

- Már nincs.

- Tessék? - hunyorogtam rá, mire csibészes mosoly jelent meg a szája sarkában.

- Szakítottunk.

- Te jó ég! Azt fogja hinni, hogy miattam és megöl - emeltem a fejemet a plafon felé, azt kívánva, hogy nyeljen el az anyatermészet.

- Ő szakított - vont vállat.

- Micsoda? - tátottam el a számat csodálkozva.

- Bizony. Amanda dobott.

- Nem hiszem el.

- Pedig ez az igazság.

- Hát hogy? - tártam szét kíváncsian a kezeimet, míg ő elnevette magát és lazán elhelyezkedett mellettem.

A fekete V nyakú pólója a testére feszült, és figyelmes lettem egy puklira a vállánál, amiről először levettem a tekintetemet, de vissza-vissza vándorolt oda.

- Igazából nem tudom. Hisztizett egy sort, bevallom, nem figyeltem igazán. Lehet ez volt az, ami kiverte nála a biztosítékot, de már soha sem tudjuk meg - vigyorgott rám, ahogy közelebb hajolt.

- Hű. És ennek öröméből megborotválkoztál? - vigyorodtam el én is, és megemeltem a kezemet, hogy végig simítsak az arcán, de észbe kapva leengedtem a karom, amit ő megfogott és az arcára helyezte.

Szemei kereszttüzében égtem, és csodálkozva, szinte megbabonázva figyeltem, és tudatosítottam magamban azt, hogy én jól érzem magam. Az ujjaimmal végig simítottam az arca vonalán, le az állán, majd vissza. - Így olyan kisfiús vagy - mondtam halkan, mire elmosolyodott, és éreztem az izmai mozgását a tenyerem alatt.

- Mint egy csibész?

- Mint egy csibész - nevettem el magam.

- Szeretem, amikor mosolyogsz, és nem tudod elrejteni - mondta, miközben én el akartam venni a kezemet, de ő követve azt kúszott hozzám közelebb.

- Ugye nem akarod, hogy megpofozzalak? - szökött magasba az egyik szemöldököm.

- Nem - nevetett fel hangosan. - Ahhoz már egyszer volt szerencsém.

- Igen... Emlékszem - grimaszoltam egyet.

- Ne mondd, hogy ami előtte történt az olyan rossz volt.

Szólásra nyitottam a számat, de elhallgattam. Olyan volt ez a fiú, mint kezdő kezében a rubik kocka, kiszámíthatatlan. Tudtam, hogy milyen, hiszen számtalanszor kimutatta a foga fehérjét, de egyszerűen vonzott, mint egy bogarat a lámpa. Forróság öntött el, és kíváncsiság.

Az ajkamba haraptam elharapva egy mosolyt, és kicsit közelebb hajoltam hozzá én is.

- Annyira talán nem - mondtam halkan a szemeibe nézve, mire a tekintete megenyhült.

- Lehet, hogy valami kellemesebb emléket kellene róla őrizned, nem? - Simított végig mutatóujjával az arcomon. A szemüvegemet a szabad kezével levette és a padra helyezte.

- Lehet - suttogtam, ahogyan a távolság kettőnk között egyre csak szűnt.

Kezdtek elnehezedni a pilláim, és láttam, ahogyan az ajkai szinte súrolják az enyémet, aztán észbe kapva hátra ugrottam, amitől leestem a székről. - Nem. Istenem, milyen hülye vagyok - morogtam.

- Roxanne - pattant fel ő is, és rögtön ott termett, hogy felsegítsen.

Kezét elfogadva tápászkodtam fel és igazgattam meg magamon a ruhát, majd a szemüvegemért kaptam, amit rögtön visszavettem.

- Bocs - vágtam zsebre a kezeimet és zavartan az ajkaimba haraptam, amit még mindig vizslatott.

- A vak srác miatt?

- Ian? Nem. Dehogy.

- Tegnap vele mentél el, Roxanne.

- Ő csak egy barát Noah. Vagyis valami olyasmi.

- És én? Én mi vagyok? - Tette kezét a derekamra, amin elvigyorodtam és elléptem tőle.

- Te? Te is valami olyasmi. Remélem kielégítő volt a válaszom.

- Teljesen - nevette el magát, amikor a megcsörrent a csengő, és nyílott a terem ajtaja.

Közérdek meg egyebek, ergo J Á T É K ! ! !

Sziasztok!

Örömmel jelentem be, hogy véget ért a vizsgaidőszakom, szóval öröm-boldogság van, és remélhetőleg lesz időm normálisan folytatni a munkát, és úgy haladni az írással, ahogyan szeretném. ( Bár mondjuk eléggé írói válság szagot szimatolok, de megpróbálok nem is gondolni erre!)

Mint látjátok, megújult a design, ami B.Noéminek köszönhető, aki májusban keresett meg egy nagyon aranyos üzenettel, hogy megihlette őt a történetem, ezért szívesen csinálna egy designt a blognak, és tessék! Úgy érzem megérte elkezdeni ezt az egészet! ( Nem a random design felújításra gondolok, hanem arra, hogy másokat is megihlet és szeretik, és EZ BAROMI JÓ ÉRZÉS!!!! :) )
Szóval, itt is a nagy nyilvánosság előtt szeretném megköszönni neked, szörnyen jó munkát végeztél!!! Nagyon szépen köszönöm még egyszer! :)

Nos, a blog és a történet és minden ilyesmi, vagyis A JÁTÉK napirendi pontjai:

1. Majd hamarosan fogok, szólni bejegyzés formájában, hogy kijavítottam az eddigi fejezeteket, és még nem tudom, hogy lesznek-e gyökeres változások ( nem tervezek ), de kevesebb lesz benne a hiba.
Igyekszem a cselekményt jobban elindítani, és a legutóbbi fejezetet jobban kifejteni, mert szerintem nagyon sokan fogtátok a fejeteket, hogy WTF, mi a franc történik, és Úristen, ez megőrült, mi ez a random hókuszpókusz?!  Szóval nyugalom, mindent helyre fogok hozni! :)

2. Mivel mindig itt vagytok, és kitartotok mellettem, ezért szeretnélek titeket egy kis játékra invitálni! :) Kíváncsi vagyok, hogy Ti mennyire vagytok kreatívak!
A történet kezdete óta gondolom sokatoknak lett valamelyik karakter a kedvence, és arra vártok, hogy végre legyen happy end, vagy éppen érje el őket a balsors.
Arra gondoltam, hogy Ti papírra vethetnétek, amilyen terjedelemben szeretnétek egy általatok vágyott jelenetet, eseményt és/vagy lerajzolnátok és elküldenétek nekem. Az írások kikerülnének az oldalra névvel, monogrammal, vagy ahogyan szeretné az adott illető. Ne feledjétek senki sem profi, ez ne vegye el a kedveteket, ha van! Én mindenre nagyon kíváncsi vagyok, még annyira is, hogy :
" - Dögölj meg!
 - Rendben."
A kreativitást is díjazom. Tehát annak is örülök, ha küldtök nekem egy Word fájlt, de az ütős tud lenni, ha egy kidekorált lapra írtok/rajzoltok/ötleteltek/kiélitek magatokat.
Ha csináltok valami ilyesmit, akkor azt felnyomhatjátok Instára is az #adamkeresievat hashtaggel.
Nem sok mindent tudok felajánlani annak, akit a gép kidob, de egy kisebb csomagot össze fogok állítani mindenképpen, és majd felvesszük a kapcsolatot! :)
( Az tuti, hogy a mostani rajzaimra nagyon büszke vagyok, szóval egyet lehet elrejtek a csomagban! )

Határidő: Július 15.
Ahova küldhetitek, ha van küldeni valótok: cat.br95@gmail.com

Remélem játszunk egyet! :)

Kellemes nyári szünidőt nektek! Nem sokára jelentkezem! :)

Ádám keresi Évát - Tizenegyedik fejezet

Sziasztok!

Igen-igen, tudom, hogy megint elég rövid lett, és összecsapottas, de nem sokára megváltozik minden, ígérem. Egyszerűen szeretném már írni, de fuckin' vizsgaidősuck.... Irgum-burgum!

Roxanne

Vigyorogva sétáltam a járdán, ahol a szembe jövő járókelők biztosan idiótának néztek, és teljesen igazuk volt, mert én is annak éreztem magam. Nem csak azért, mert egy levakarhatatlan vigyor terítette be a fejemet, hogy a szemeim is alig látszottak, hanem azért is, mert szakadt ruhában, borzosan, falevelekkel teli hajjal szedtem a lábaimat hazafelé.

Erőt véve magamon megálltam az egyik kirakat előtt és nézegettem magamat az üvegben és párszor végig szántottam megtépázott külsőmön, majd szolidabban folytattam az utamat tovább. A karomat a mellkasom előtt összefontam és megfogva a kabát ujjait lehúztam a kézfejemre, mert a délelőtti napsütés helyét kezdték átvenni a gyülekező ólom lábú felhők és még a szél is bele-belekapott a felsőmbe, amelytől reszketni kezdtem pár pillanat erejéig. Mondjuk nem tudtam eldönteni, hogy a hidegtől borzongtam-e meg, vagy attól a pillanattól, amely belopta magát a szívembe és az agyamba, amely újra és újra lejátszódott előttem?

Éreztem, ahogyan hevesen dobogott a szíve és olyannyira őszintén nézett, és látott. Úgy ért ez az érzés, mint derült égből a villámcsapás. Olyan volt, mint amikor meglátod az utolsó darab csokis muffint a cukrászdában és minden erőddel azon vagy, hogy te  kaphasd meg, és már a gyomrod is veszettül korog. Pont ilyen volt ez is, csak nekem a szívem dörömbölt kegyetlenül, de lehet, hogy csak a pillanat heve miatt. Sőt, biztos, mert másként teljesen értelmetlen lenne a szituáció. Ez csak egy baráti - vagyis valami hasonló - gesztusnak számított, és már kezdtem megajándékozni a bizalmammal, amikor földet értünk. Nem, nem az esés miatt kezdett el ez párologni, hanem azért mert a pillanatunkba belerondított egy biztonsági őr a kutyájával, aki két sarkon keresztül futott utánunk. Azért arról szólhatott volna, hogy bármelyik pillanatban fel kell húzni a nyúlcipőt. Persze, Mr.Nemtörődöm csak kinevetett, amikor újból elkezdtem a replikát és én már-már szégyelltem magam, majd az ajkamba harapva morcosan köszöntem hátat fordítva neki, de ő utánam kapott. Az érintésétől vér szökött az arcomba és nem tudtam elképzelni, hogy mit akart. Hátra pillantva rá éppen a kabátját vette lefelé magáról és terítette a vállamra, mondván, hogy ő nem sokára hazaér, de előttem még hosszú az út. Értetlenül köszönetet motyogtam és ismét indulni akartam, de berögződött nála az, hogy a karom után kapjon.

- Mi van? - fordultam száznyolcvan fokot a tengelyem körül felháborodottan, mire ő csak mosolygott.

- Semmi - vont vállat egy szájhúzással párosítva, majd felemelve a kezét, amit én hunyorogva figyeltem megkereste az arcomat, megsimította és közelebb hajolt.

A szemeim kitágultak és hátrébb húztam a fejemet, de ő nem állt meg, hanem közeledett, mint akinek muszáj.

- Ian, mit akarsz? - tettem a tenyeremet a mellkasára, hogy kicsit visszatoljam őt, mielőtt valami hülyeséget tehetett volna.

- Hm? - torpant meg.

- Meg akarsz csókolni? - szökött ki belőlem a kérdés, és reméltem, hogy nem úgy hangzott, mint aki vágyna rá.

- Mi? - vékonyodott el a hangja, ahogyan visszaállt az eredeti testhelyzetébe.

- Hát, izé... Úgy tűnt, hogy...

- Dehogy akarlak, menj már - legyintett, miközben a hajába túrt.

- Hé!

- Most meg az a bajod, hogy nem akarlak megcsókolni?

- Igen! Vagyis nem. Jaj, Ian, hülye vagy - háborodtam fel lányos zavaromban, mire ő a csípőjére tette a kezét és felvonta a szemöldökét. - Na, ne csinálj úgy, mintha látnál! - mutattam rá vádlón, mire elnevette magát.

- Pedig mit meg nem adnék azért, hogy most lássam a reakciódat - nevetett továbbra is és nem értettem mire gondol, mire vett egy nagy, színpadias levegőt és az arcomhoz hajolva adott egy puszit. - Szia, Roxanne - azzal elindult.

Még most is az arcomhoz kaptam, és megint elvigyorodtam, majd a kezemre csaptam, jelezve magamnak, hogy ne legyek hülye.

Amíg ezen filozofáltam az óramutató már hat óra után sepregetett valahol és nem is mertem elképzelni, hogy anya mekkora patáliát fog csapni. Meg mit mondjak neki? Hogy egy idegen, vak srác, aki mellesleg igen helyes rávett, hogy lógjak a suliból és egy tiltott terülten parádézzak, ahol amúgy be akartak minket vinni az őrsre? Hát, tuti zabálni fogja.

Már készültem a szájkaratéra, ahogyan befordultam a sarkunkon, de egyszeriben földbe gyökerezett a lábam, amint megpillantottam a sok rendőrautót.

- A kurva életbe! - szitkozódtam, és rohanni kezdtem, hogy minden megmagyarázzak anyának, mielőtt szívinfarktust kap miattam.

El sem hiszem, hogy képes volt a biztonsági felnyomni minket, biztos elhagytam a személyimet, vagy nem is tudom. Te jó ég! Anya megöl. Szép lassan! Soha többet nem fogom látni a Napot, de egy balfék voltam!

- Anya! - bújtam át a kordonon és felszaladtam a lépcsőn a verandára, ahol belöktem az ajtónkat. - Anya! - kiáltottam el magamat újra és újra, de csak három egyenruhás férfi közeledett felém.

- Maga ki?

- Jaj, ne tegyék már itt az ostobát! Anya jól van? Elájult? Nagyon haragszik? Életem végéig szobafogságot kapok? - hadartam gyorsan a kérdéseket. - Anya! - üvöltöttem el magamat megint, mire a legmagasabb tiszt megfogta a karomat.

Ijedten pillantottam fel rá és vártam, hogy a bilincs is előkerüljön.

Nem lehetett több harmincnál, egész jóvágású férfinak tűnt, aki biztos jó kondiban is volt a szorításából ítélve. Zöld, rideg szeme alatt a bal arcán egy vöröses heg húzódott, amely még markánsabbá tette a vonásait.

- Nyugodjon meg, kisasszony. Fel kell önnek tennünk pár kérdést - mondta bariton mély hangján és kitéptem magam a kezéből.

- Hol van anya? És a testvéreim? - próbáltam körülnézni a válla fölött több kevesebb sikerrel.

- Maga Roxanne? - kérdezte a pocakos, enyhén kopaszodó középkorú férfi, aki átható mogyoróbarna szemeivel vizslatott engem, valamint a noteszét.

- Igen, én vagyok, és tudom, tudom jogomban áll hallgatni, meg miegyéb, de...

- Az édesanyja eltűnt.

- Tessék? - hunyorogtam rá értetlenül.

- Több bejelentés is érkezett tegnap óta, egy öntől. Nem emlékszik?

- De... Dehát... Anya ma reggel itt volt, és... És ő csinálta a reggelit, és... Nem értem. Anya! - kiáltottam egyet hangosabban.

- Kisasszony, nyugodjon meg, és hallgasson minket végig! Üljön le! A kollégám hoz magának egy pohár vizet - vezetett a kanapéhoz pocak, míg hórihorgas elindult a konyha felé. - Mr.Ray vagyok, és én vezetem a nyomozást. Tehát, ön azt állítja, hogy ma reggel az édesanyja itthon tartózkodott?

- Igen, itt volt - feleltem hisztérikusan.

- Értem, az öccse is ezt felelte.

- Hol van Scott? - álltam fel hirtelen, de ő követte a mozdulatomat és szigorú tekintetével arra kényszerített, hogy visszaüljek.

- Odafent vannak, hamarosan lehívom őt is, csak először még beszéljünk kicsit. Mi volt az utolsó, amire emlékszik?

- Annyira kusza minden - dőltem előre és kezeimmel megtámasztottam a fejemet, ahogyan a hajamba túrtam. - Anya mostanában nem volt önmaga, voltak fura kis dolgai - magyaráztam elmesélve az elmúlt estét, de egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy nincs itt, és elnyelte a föld. - Ilyen még a mesékben sincs - lábadt könnybe a szemem. - Elraboltál? Elment, vagy mire gyanakodnak?

- Sajnos, még nekünk is elég zavaros a kép, kisasszony. A környéket átvizsgáljuk, hiszen az autó itt áll a garázsban, semmilyen iratot nem vitt magával, a pénztárcája az asztalon hevert.

- És maguk? Maguk, hogy kerültek ide? Ki hívta önöket? - néztem rá értetlenül, ami szintén zavaros volt.

- A szomszédjuktól bejelentés érkezett, hogy különös, idegen alakot látott a ház körül ólálkodni, ezért először csak egy járőr nézte meg a terepet, aztán egyre több hívás érkezett, plusz az előző napokon is.

- Ez teljesen értelmetlen - ráncoltam a homlokomat idegesen.

Nem értettem ezt az egészet, annyira ködösek a részletek és abszurd az egész szituáció. Miért kell mindennek megváltoznia? Miért kell mindennek a rossz irányba változnia?

Odakint megdörrent az ég, és eleredt az eső. A villámok vad táncot jártak, s fényük gúnyos mintákat festett az ablakra, amely bevilágította a szobát.

Nem is értettem, hogy mit mond a rendőr, nem értek el hozzám a szavai. A félelem kerített hatalmába és megmagyarázhatatlan, fojtogató érzés, amely egyre csak nőtt a torkomban. Kiáltani akartam és sírni, hiszen éreztem, ahogyan egy darabom kezd kiszakadni belőlem és hiába kapaszkodom belé.

Nem veszíthettem el anyát. Mindig itt volt, és igaz, hogy gyakran veszekedtünk, de tudom, hogy csak jót akart, és nem akarta, hogy rossz legyen nekem, nekünk, és nem háláltam meg eléggé a szeretetét, amit adott. Az én hibám lehet, hogy elment. De mi van, ha elrabolták? És, ha már nem is él? Erre a gondolatra összerándult a gyomrom és a sírásnak éppen utat akartam engedni, amikor megpillantottam az öcsémet.

- Roxanne! - kiáltott fel Scott és hozzám rohanva a nyakam köré fonta a karját.

Meglepett ez a mozdulat. Soha sem mutatta, ha fél, de most egyenesen reszketett a törpe.

- Nem lesz baj - simogattam a fejét, ahogyan magamhoz szorítottam és reménykedtem abban, hogy igazam lesz.

Általában én szoktam bátorságot meríteni belőle, nem fordítva, de nem hagyhattam el magamat jelenleg.

- Amiért mind a kettőtökkel beszélnem kell, az azért szükséges, mert így, hogy nincs veletek édesanyátok, addig valahogyan el kell titeket helyeznünk...

- Az nem lehet! - csattantam fel hirtelen az újabb csodálatos hír hallatán.

- Higgadjon le, Roxanne! - szólt rám Mr.Ray. - Elég kényes ez a helyzet, és magam sem tudom, hogy mi lenne a legmegfelelőbb számotokra.

- Én vállalom a felelősséget és vigyázok rájuk, ez nem kérdés.

- Ne nevettess! Gimnazista vagy, Scott növésben van, Lana most kezdi majd az óvodát, hogyan akarod őket eltartani?

- Szerzek munkát? Scott meg besegíthetne - erősködtem fáradtan.

- Igen! És megengedem Roxnak, hogy kiüsse a tejfogaimat, és azt a pénzt, amit ad értük a Fogtündér felajánlom.

- Látja! Sosem volt még ilyen nagylelkű - mutattam a megviselt, szomorú képű öcsémre.

- Roxanne, a nem, az nem. Megértem, hogy el vagytok keseredve, de egy időszakos megoldást kell találnunk, amíg...

- Nem kell semmilyen megoldás - hallottuk egy férfi hangját a nyitott ajtóból, aki komótos léptekkel elindult felénk, míg mi felálltunk. Scott átkarolva a derekamat lépett mögém, és én a hátán pihentettem a kezemet, míg a másik ökölbe szorulva várta, hogy mi történik. - Majd én vigyázok rájuk - jelentette ki nemes egyszerűséggel, miközben levette a fejéről a kalapot és a családi fénykép elé rakta a komódra.

- Apa?